XXX. Fejezet

Nagyon, nagyon hálás vagyok nektek, kedves OLVASÓIM, hogy ennyien, ennyiszer kattintottatok a történetemre. Hatalmas dolog egy kezdő "írónak" ha több mint 10000-et mutat a számláló. Nem találok szavakat, mennyire boldog vagyok...
Kérlek Benneteket továbbra is támogassatok azzal, hogy ha csak néhány szóban is, de kommentelitek a részeket, mert roppant fontos a visszajelzés.
Ma nem hoztam volna részt, de úgy meglepődtem , hogy elértük a 10.000-et, hogy egy jubileumi XXX. fejezettel szeretnélek meglepni benneteket.
Várom a véleményeteket és ezer hála és ölelés!!

<3 <3 <3 Becca


XXX. Fejezet


Csak ültem az estében, és igazából nem volt kedvem semmihez. Magányosnak és elveszettnek éreztem magam. Ahhoz sem volt erőm, hogy elővegyem a táblagépet és felhívjam Eleanort a skype-on.  A hangulatomhoz jócskán hozzájárult, hogy közben eleredt az eső. Először csak csendes, szolid záporként, de most már komolyan verték az ablakokat a hatalmas esőcseppek.
Köztudott, hogy a puha, szőrös kisállatok simogatása nyugtatólag hat az emberekre, ezért ciccegni kezdtem Alfonsnak, hogy bújjon elő. A kis lustaság jól kialudhatta már magát egész nap, de semmi jelét nem adta, hogy figyelne a hívásomra. Feltápászkodtam a fotelből, és felléptem a létrára, hogy kihalásszam a fülkémből. Ahogy elhúztam a függönyt, az ágyat üresen találtam. Rossz érzés kerített a hatalmába. Már hangosan hívogattam, pillanatok alatt felforgattam az egész buszt, de sehol nem találtam a kismacskát. Jeges rémület kezdett rajtam eluralkodni. Mikor láttam utoljára? Mikor megjöttünk, akkor mászott elő, és nyújtózkodott hatalmasat, aztán elment enni a konyhába, de utána már nem tudtam felidézni, hogy találkoztam volna vele valahol. Akkor viszont….. akkor viszont…. Istenem!
Lehet, hogy kiszökött, amikor a fiúk elindultak? És az mikor volt? Most hány óra van? Éjjel egy múlt kicsivel, tehát majdnem egy órája lehetett.
Gondolkodás nélkül csaptam az ajtónyitó gombra, rohantam ki az éjszakai sötétségbe, és mint akinek elmentek otthonról, úgy szaladgáltam Alfons nevét kiabálva, és ciccegve a parkolóban. Már körbejártam háromszor, egészen a szomszédos benzinkútig elmentem, és teljesen bőrig áztam. Kétségbeesetten pásztáztam a kamionok alatt az aszfaltot, hátha valahol ott találom elázva, és összefagyva. Semmi. Esélytelen. Egy ilyen kis cica, a vadidegen helyen, összezavarodva. Lehet, hogy már kilométerekre szaladt ijedtében. Az esőcseppek könnycseppekkel keveredtek össze az arcomon, és már nem csak a vacogás rázott, hanem inkább zokogtam. Térdre estem.

Nem bírtam a fájdalmammal. Alfonse, az én kis védencem, a barátom, valahol egyedül kóborol a sötét, hideg, esős éjszakában, és engem keres. Én pedig nem tudok neki segíteni. A kezeimbe temettem az arcom, és átadtam magam a fájdalomnak. Megszűnt a külvilág.
Egyszercsak  valaki megragadta két oldalról a vállamat, és talpra rántott. A szakadó esőben nem tudtam hogy ki, de termetéből felismertem, hogy a biztonságiak főnöke.
- Elvesztettem a macskámat Paul! Tudsz valahogy segíteni? Szerinted ha feladunk egy hirdetést az interneten, még előkerülhet? – még mindig sírva kérdeztem ezeket, miközben a szemébe húzott esőkabátot markoltam a mellkasán. - Muszáj, hogy legyen segítség! – Rángattam meg ismét. Nem érdekelt, hogy így lát, látott ő már bennünket a legcifrább helyzetekben is.
- A te macskád? Mióta van neked macskád? – kérdezte Harry, és a szakadó eső ellenére hátralökte a kapucnit az arcából, hogy jobban szemügyre vehessen. Biztosan azt hiszi, be vagyok rúgva, vagy ami még rosszabb, be vagyok lőve, bár jól tudhatná, hogy soha nem éltem semmilyen szerrel, ahogyan ő sem. A két karomat továbbra is vasmarokkal tartotta, és közelről bámult bele az arcomba. Azt hittem, meghalok. Nem elég, hogy elvesztettem Alfonsot, de az egész összeomlásomnak az egyetlen szemtanúja Harry Styles. Esküszöm, jobban örültem volna, ha egy híradós stáb veszi fel, és adja le főműsoridőben. De ez maga a rettenet.
- Pár hete. Alfons. Lánycica. Még kicsi. Kiszökött. Már mindenhol kerestem. – dadogtam összefüggéstelenül és tőmondatokban. Ennyi tellett tőlem.  - Lehet, hogy már el is ütötték, vagy valaki felkapta és elvitte, vagy valami vadállat elkapta. –újra sírásra görbült a szám. De már nem érdekelt. Alfons fontosabb volt annál, hogy hogy járatom le magam Harry előtt.
- Lou… - megrázott – Lou! Higgadj le! Nyugodj meg, kérlek! – nem volt bunkó, sem lekezelő. Szépen, de határozottan beszélt hozzám, de továbbra sem engedett el, mint akinek nem bízik a józan ítélőképességében.
 – Hogy mondhatsz ilyet? Hogy nyugodjak meg?  Nem hallod, hogy mi történt? – estem neki, és újra rángatni kezdtem az esőkabátját. Hirtelen még erősebben megfogott, magához rántott, szorosan átölelt, és minden ellenkezésem dacára a mellére szorította a fejemet.
- Hallgass már el egy pillanatra, az Isten áldjon meg! Nyugi már! A cirmi nálam héderel teljes nyugalomban. – úgy kaptam fel a fejem és bámultam bele az arcába, mintha ufó akarna éppen elrabolni.
– Nálad van? NÁLAD VAN? Te aljas rohadék, miért nem szóltál? Belém akartál rúgni még egyet? – úgy lökött el magától, mintha most közöltem volna, hogy ebola vírusgazda vagyok.
- Miről beszélsz? És hogy beszélsz velem? Honnan tudtam volna, hogy a te macskád? Szerinted bemutatkozott? – olyan arcot vágott, mintha meg tudna ölni… - Valami kaparta az ajtót. Azt hittem valaki megint idétlen tréfát eszelt ki, gondoltam legyen egy jó estéje, belemegyek. Kinyitottam az ajtót, és tényleg nem volt ott senki. Épp be akartam csukni, hogy az idióta, aki viccelni akar, eljátszhassa az egész jelenetét, amikor lenéztem, és ott ült a csöpp kismacska, és nyávogott nekem. Aztán bemasírozott a buszba, körülnézett, felmászott az ágyamba, és kényelembe helyezte magát, mintha otthon lenne. – a döbbenettől leesett az állam. Kezdett kitisztulni a fejem. Harry tényleg nem is tudta, hogy van macskám, azt meg pláne, hogy magammal hoztam. Az, hogy Alfons eltévesztette a két tökegyforma busz közül, hogy hova kell visszamenni, nem meglepő, az pedig, hogy Harry helyén alszik, még annyira sem, hisz otthon is imád az ő ágyában feküdni, amin azóta sem húztam le az ágyneműt, és bevallom, nem csak a macska szokta belefúrni magát a Harry illatával átitatott paplanba, hanem néha ( na jó, elég gyakran) én is.
Nem igazán tudtam mit mondani, csak álltam ott tátott szájjal, és próbáltam felfogni, amit Harry az imént mondott. Amikor sikerült, elindultam volna, hogy elhozzam Alfonsot, de Harry a mellkasomra tette a kezeit és megállított.
– Most szépen visszamész, és száraz ruhát veszel magadra. Egy meleg zuhany sem ártana, ha nem akarsz tüdőgyulladást kapni. És ha van rajtad kabát, akkor átjöhetsz a macskádért! – határozottan megfordított, és egy kicsit meg is taszított, hogy tutira elinduljak a jó irányba. Nem volt erőm ellenkezni, és rá kellett jönnöm, igaza van, hiszen a fogaim úgy vacogtak, hogy attól féltem letörik a szélük. Amikor odaértem a buszhoz, akkor kezdtem keresni a mágneskártyát, amivel kívülről nyitható az ajtó, de hiába túrtam fel a zsebeimet, sehol sem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy a kabátomba tettem, amikor megjöttünk, az pedig bent van a buszban, a székre dobva. Ez remek hír. És most? Nem volt választásom, és bár szívesebben álltam volna a szakadó esőben, amíg hazajönnek a többiek, be kellett látnom, hogy ez óriási őrültség. Éreztem, hogy a kihűlés első fokán már túl vagyok, tényleg gyorsan száraz ruhára és meleg zuhanyra van szükségem.
Futólépésben szeltem át a parkolót, és bátortalanul felléptem Harry buszának a lépcsőjére, majd mély levegőt vettem és bekopogtam. Egy szempillantással később nagy sziszegéssel kinyílt az ajtó és Harry feje bukkant fel a nyílásban. Tetőtől talpig végignézett rajtam, aztán csodálkozva azt kérdezte:
- Basszus… a mókus is elszökött???  - és nem tudta elkendőzni a vigyorát.
- Nem bazmeg, csak nincs nálam a kártya, és nem tudom kinyitni az ajtót. Felhívnád… – de nem tudtam befejezni a mondatot. Azonnal felfogta, hogy miről van szó, lenyúlt értem, egy mozdulattal felrántott a lépcsőn, aztán betaszigált az lakóbuszba. Átszelte a teret, benyúlt a szekrényébe, kivett egy törölközőt, a kezembe nyomta és se szó, se beszéd belökött a zuhanyzóba. – Ki ne gyere, amíg van meleg víz a bojlerben! – mondta nyomatékosan, és rám zárta az ajtót.
Nem volt választásom, mert már a csontjaimig hatolt a hideg. Nagy nehezen lerángattam magamról a vizes göncöket, és beálltam a zuhany alá. Annyira jól esett, hogy átmelegedhettem, hogy tényleg kiengedtem az összes forró vizet, ami csak volt. Amikor végeztem, szárazra dörzsöltem magam, aztán azon gondolkoztam, most hogyan tovább. Arra jutottam, a helyzet már nem lehet kínosabb, úgyhogy kiléptem a fürdőből. Harry háttal ült és a tévét nézte. Csak hátraszólt a válla fölött:
- Készítettem neked száraz ruhát. Ott van a szék karfáján. - odaléptem, és megörültem, hogy nem nekem kellett kikönyörögni a kölcsöncuccot. Ahogy felhúztam a szűk, fekete boxert, az jobban felmelegített, mint a negyedórás zuhany. Harry illata volt az összes ruhának, és már előre örültem, hogy magamon viselhetem őket. Ledobtam a törölközőt, és megnéztem mit készített ki nekem. Fekete gatya, V nyakú, kék póló.  A nadrág nem kicsit volt hosszú, ezért lehajoltam, és kétszer visszahajtottam a szárát. A pólót a két karomra húztam, és épp készültem belebújni, mikor a tévében pont az esti koncertünkről volt egy rövid hír, ezért önkéntelenül megfordultam, hogy lássam. A nyitott szekrényajtó tükrében pedig összetalálkozott a pillantásom Harryével, aki engem nézett, és nem számított rá, hogy hirtelen megfordulok. Elsőre elkapta a tekintetét, de aztán összehúzta a szemöldökét, és rögtön újra rám fókuszált. Nem értettem az arckifejezését, de abban a pillanatban felugrott, két hatalmas lépéssel előttem termett, és olyan közel állt hozzám, hogy az arcomon éreztem a leheletét. Lehajtotta a két kezemet, amik így, a póló által összebéklyózva feszültek az oldalamnak.  Lenézett a mellkasomra, és nyitott szájjal, felszínesen lélegzett. A pupillái kitágulva, és olyan csodálkozás ült a vonásain, hogy nem is tudtam mire vélni.
 – Ez mi? –kérdezte fátyolos, halk hangon, és a szemével oda-vissza cikázott a mellkasomon.
–Tetoválás? –kérdeztem vissza ironikusan. Nem válaszolt, nem is emelte fel a tekintetét. Úgy látszott, a kérdés költői volt, és meg se hallotta, amit mondtam. A keze lassan felemelkedett, mintha nem is ő mozgatná, hanem magától működne, és az ujjaival leheletfinoman végigsimított a feliraton, amitől nálam beszorult a levegő. Olyan régen nem érintett meg, hogy már nem is emlékeztem, milyen hatást gyakorol rám egyetlen tétova mozdulata. A lepkéim hisztériás rohamot kaptak, a szívem úgy döntött, bekerül a Guinness rekordok könyvébe, ha 600-at ver egy perc alatt, a tüdőm pedig megpróbálta keringetni a levegőt, amíg nem vagyok képes újra lélegezni. Harry megnyalta az ajkát, de nem csukta be a száját. Ő is nehezen vette a levegőt. A mellkasomról az arcomra vándorolt a tekintete, és fürkészőn nézett a szemembe. Átható, hatalmas zöld szemei rabul ejtették a pillantásomat. Olyan régen nem néztünk egymásra, és annyira régen nem mutatott semmilyen érdeklődést irántam, hogy moccanni sem tudtam.
- Ezt mikor? ….. És miért?.... – igazából nem tudott értelmesen fogalmazni. A szeme ismét a tetoválásomat falta, és az ujjaival most betűnként rajzolta át, a szájával pedig meg is formázta a hangokat. Nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Még a nyáron csináltattam. Hogy miért?...Nehéz ezt megmondani. – haboztam a válasszal -  De talán legfőképp azért, mert úgy éreztem, könnyebb lesz túlélni a következő negyven évet, ha minden nap magamon érezhetem, láthatom. Mert ez a tanulság, amit le kellett szűrnöm.
- Mi ezen a tanulság?- kérdezte, és újra a szemembe nézett.
- Hogy ne higgy az érzéseidnek. Minden csak annyi, aminek látszik. Ne képzelj bele többet.
- Ez egy butaság. Ez a mondat nem ezt jelenti Lou! – olyan kedvesen mondta ki a nevemet, mint anno, amikor még összetartoztunk. A gyomrom apró gombóccá zsugorodott.
- Hanem mit? –kérdeztem vissza, immár én is szinte suttogva, hogy meg ne törjem a varázst.
- Azt jelenti, hogy hinned kell a szemednek. Nem kell a dolgok mögé képzelni ezer másikat. Szimplán csak annyit jelentenek, amit érzékelsz, nem amit köré építesz a félelmeidből. De miért ilyen fontos neked ez a felirat? És miért az én írásommal? – hatalmasat nyeltem, és úgy éreztem, ki akarom mondani. Egyszer úgyis ki kell.
- Mert te voltál a legfontosabb az életemben. Nem jöttem rá, hogyan élhetek nélküled, és úgy éreztem, ha a búcsúdat magamra vésetem, akkor egy picit mindig velem leszel. - leejtettem a fejem, a vállam, kiszállt belőlem minden erő. Csak le akartam roskadni a földre, és megpihenni. Harry óriási levegőt vett, úgy tűnt, addig szívja magába, amíg fel nem robban. Aztán szinte hátratántorodott.
- Miről beszélsz? – a hangfekvése teljesen megváltozott. Durva lett, panaszos, és haraggal teli. Felkaptam a fejem erre a hirtelen váltásra, és kérdőn néztem rá, tanácstalanul.
- Úgy döntöttél, nem akarsz tőlem semmit, sőt. Szinte kidobtál az életedből! –mondta ő, de olyan hangon, mintha káromkodna.
- Én??- kérdeztem vissza olyan döbbenettel, amin ő is érezte, hogy őszinte. Elbizonytalanodott. Közben én belebújtam a pólóba, amit addig idétlenül magam előtt tartottam. – Én döntöttem úgy? Valóságtévesztő lettél?
- Ne viccelj most kérlek!- mondta határozottan, de nem volt él a hangjában. Lerogyott a fotel háttámlájára, és megtámaszkodott a kezével. Úgy tűnt, ő is alig áll a lábán.
- Én nem viccelek. A döntést te hoztad meg. Egyedül. És ráadásul olyan durván megaláztál azzal, ahogy a tudtomra adtad, hogy azóta sem tudom feldolgozni, és lehet, hogy soha nem is fogom.  Egy életre megtanultam a leckét, hogy senkit ne engedjek még egyszer ilyen közel magamhoz. - a hangom indulatos volt, a szokottnál sokkal mélyebb, és közben a szemébe néztem. Éreztetni akartam vele, mit követett el ellenem. Ha már irántam nincsenek érzései, legalább az utánam következők profitáljanak belőle. Harry nem szívtelen fiú, ez az egész csak úgy történhetett, hogy nem gondolt bele az én helyzetembe.

- Ez nem lehet igaz! Ez nem történhetett meg! – beletúrt a hajába, aztán a két tenyerével dörzsölte az arcát. –Nem történhet meg...– mondta még egyszer, de inkább csak magának, és ingatta hozzá a fejét. Én totál tanácstalanul álltam, és vártam, hogy kifejtse bővebben. Rám nézett. Látszott, hogy cikáznak a fejében a gondolatok. Próbált rendet tenni közöttük, de egyelőre vesztésre állt.
- Te elutaztál Párizsba Ellel, azon a napon, amikor reggel még a tenyerembe élveztél. – tört ki belőle.
- Ne légy közönséges! – utasítottam rendre. – Nem én kezdtem. Te utaztál el, és összejöttél Taylor Swifttel, mikor pár órával előtte még engem csókoltál szenvedélyesen.
- Te jó ég! Louis! Azaz egész cécó csak miattad, MIATTUNK volt! Hogy megvédhessem a kapcsolatunkat, és téged. Soha nem voltak érzelmeim Taylor Swifttel kapcsolatban, ahogy az elmúlt nyolc hónapban rá sem néztem senkire, mert rajtad kívül nem érdekelt az égvilágon más.

Amikor hazajöttem, ott találtam a leveledet, hogy elhagytál El miatt. Kiírtad, hogy ne keresselek, és komolyan is gondoltad, hisz nem válaszoltál semmire. Nem volt választásom. Csak annyit tehettem, hogy elfogadom a döntésedet, és félreállok. Utolsó szalmaszálként kapaszkodtam abba, hogy hazajössz, és elmondod, hogy ez csak baráti kirándulás volt, és a nyakamba ugrasz, hogy mennyire hiányoztam. Így éltem túl azt a három napot. Amikor megjöttél, a taxiból kiszállva visszahajoltál és szájon csókoltad a barátnődet. Aztán kérdésemre közölted, hogy időre volt szükséged, hogy letisztuljanak a dolgok, és hogy döntöttél. Azt is elmondtad, hogy komolyra fordult a kapcsolatod Eleanorral… hogy… lefeküdtél vele. Mégis mit tehettem volna? Szerettem volna kérni, könyörögni, hogy ne tedd ezt velem, de úgy éreztem, már nem segít, ha még jobban megalázom magam. – a döbbenettől elakadt a hangom, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Nem tudtam, nem bírtam felfognia az elmondottakat, és nem is stimmeltek össze a puzzle darabkái.
- Nem! …NEM!... Nem akartál lefeküdni velem, mert már akkor tudtad, hogy nem akarsz belemenni ebbe a kapcsolatba. Aztán másnap elutaztál, és összejöttél a kacsacsőrűvel. – ezen Harry is elmosolyodott. Tiltakozni akart, de leintettem. –Nyilvánosságra hoztátok a kapcsolatotokat, és engem letaglózott, hogy nem volt annyi vér a pucádban, hogy megelőzd a híreket egy személyes beszélgetéssel. A telefonban csak tereltél, és vártad, hogy a dolog megoldódjon magától.  Igen, elmenekültem. Időt akartam nyerni, hogy ne kelljen szembenéznem az elkerülhetetlennel azonnal, mert belehaltam volna, azt hiszem. El segített összerakni  a darabjaimat. És igen. Azt akartam, hogy sikerüljön vele, hogy megtanuljam szeretni, és legyen egy boldog életünk, de egyetlen próbálkozás után rájött, hogy mást szeretek. Felajánlotta, hogy legyünk barátok, én pedig örömmel elfogadtam ezt a nemes gesztust. Ha Ő nincs, valószínűleg már rég kitaláltam volna valamit, hogy ne kelljen ezen a sárgolyón vesztegelnem tovább. – lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy kiszáll belőlem az utolsó erőtartalékom is, ez után a vallomás után. A lelkem ismét lecsupaszítottam Styles előtt. Meg is érdemlem, ha megint belém rúg, megaláz. Okos ember más kárán tanul, az idióta a sajátján sem.
Ez van.
Közben hallottam a kocsiajtók csapódásait. Megjöttek a többiek.
Percek teltek el némán. Nem néztünk egymásra, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Igyekeztünk feldolgozni az elhangzottakat, és értelmet találni a másik logikájában. Nagyon nehéz dolgunk volt. Én képtelen voltam elhinni, amit mondott, és végképp nem értettem, miért nem mond most igazat. Nincs már mit veszteni, ez a hajó rég elment, nem származik belőle semmi haszna, ha most beetet a hülye sztorijával. Három hónap elteltével már olyan mindegy, mit gondoltunk akkor.
- Figyelj Harry! –félig emelte csak fel a fejét, a haja takarásából nézett fel rám. – Nincs értelme ennek az egésznek. Teljesen mindegy már, ki mit mondott, vagy nem mondott, és főleg mit gondolt akkor. Az idegeim nem bírnak ki több feszültséget. Egyszerűen nem tudok most erről többet beszélni. - megfordultam, leakasztottam egy kapucnis felsőt a fogasról, és rátenyereltem az ajtónyitó gombra. Leléptem a buszról, és határozott léptekkel elindultam a sajátom felé.
Félúton lehettem, amikor hallottam újra sziszegni Harry ajtaját, és rögtön utána a nevemet kiáltotta. Megtorpantam, de aztán erőt vett rajtam a harag. Csak hagyjon elmenni. Nem akarok már több hazug magyarázkodást végighallgatni. Értelme sincs. Mi van? Unalmas a turné? Megfűszerezné egy kis fiús játékkal? Vagy minek ez az egész őrület? Szaporábban lépegettem, hogy hamarabb érjem el a buszt. Hallottam a cipőtalpa csattogását a vizes aszfalton, és tudtam, hogy utánam szalad. Én is szinte futólépésre váltottam.
- Lois! Lou! – már egész közelről szólt a hangja. – Nem felejtettél el valamit? – DE! Elfelejtettem, hogy mekkora balfasz voltam, hogy megint hagytam, hogy felszakítsd a sebeket, és szétrombold a nehezen felépített önuralmamat, gondoltam. Egy kéz markolta meg a vállamat, és próbált megfordítani. Olyan pipa lettem, hogy majd felrobbantam. Ez már mindennek a teteje. Megpördültem.
És ott állt Harry, a kezében Alfonszal, és mosolygott rám. – Azt hiszem, hiányzott volna. – és megsimogatta a kismacska fejét, aki hálásan dorombolni kezdett, és úgy tűnt, teljes biztonságban érzi magát a hatalmas tenyerek védelmében. Kiengedtem az addig pulykamód bespájzolt levegőt, amivel le akartam ordítani a fejét. Tétován kinyúltam felé, hogy elvegyem a cicát. Ő is megpróbálta felém nyújtani, de Alfons mind a húsz körmével belekapaszkodott, és panaszosan nyávogott. Esze ágában nem volt elengedni Harryt, aki kihuzigálta az apró karmokat a pulcsijából, ehhez megnyomta a puha mancsokat, hogy elernyessze őket. Látszott, hogy nem először tart macskát a kezében.
 – Naaaa. Alfons! Ne butáskodj már. Itt van apád! Engedj el szépen. - duruzsolta. Tök aranyos volt, ahogy halkan beszélt a macskához. Végre megfogtam, és magamhoz öleltem a cirmost.
– Köszi. És bocs. Kicsit lelökte az agyam a szíjat. – nyögtem ki végül. Nem akartam megint haraggal válni el. Jó lenne, ha normálisan tudnánk egymás közelében létezni.
- Semmi baj. Én nagyon örülök, hogy kiderültek ezek a dolgok. Egészen más megvilágításba helyezik a történteket.
- Az lehet. De ez most engem nem vigasztal. Lehetne, hogy ne beszéljünk róla, legalább amíg a turnén vagyunk?
- Persze. Nem is lenne értelme. Csak utána tudom megtenni a szükséges lépéseket.
- A miket? –kérdeztem, mert ebből egy szót sem értettem.
- Nem érdekes. Vannak dolgok, amiket csak otthon tudok elintézni. –mondta, és közben az arcomat fürkészte, de én képtelen voltam a szemébe nézni. Alfons kinyúlt a kis mancsaival Harry felé, és panaszosan nyávogott. Ő felemelte a kezét, megcirógatta a kismacska puha fejét, a nyakát az álla alatt, aztán legnagyobb döbbenetemre a karomat simította végig.
- Aludjatok jól! – mondta olyan mély, rekedt hangon, hogy azonnal libabőrös lettem tőle. Közben odahajolt hozzám, ajka az arcomhoz ért. Egy nagyon gyengéd csókot kaptam a fülem mellé, aztán még egyet kicsit beljebb, a szám felé. Aztán még egyet, még beljebb. Én csak álltam, és nem hittem el, ami történik. Meg akar csókolni? Hátraléptem, ő ott állt, előrehajolva, az ajka nedvesen csillogott, és legnagyobb döbbenetemre a szemei is. Csak megráztam a fejem, megfordultam és elfutottam a busz felé.

             

XXIX. Fejezet

Sziasztok!
Nagyon kellemes hétvégét kívánok mindenkinek, és jó olvasást.
Ha van kedvetek örvendeztessetek meg a véleményetekkel.
Egy apró spoiler....a következő résztől felpörögnek az események. Kitartás!!

xxxBecca



XXIX. Fejezet

Már jócskán őszbe hajlott az idő. Egyre többször van reggel olyan hideg, hogy elő kellett vennem a melegebb kabátokat. A gardróbban beleakadtam egy doboz fényképbe, amit még Harryvel hívattunk elő, mert úgy gondoltuk, hogy papírképeket nézegetni sokkal jobb, mint a képernyőt bámulni. És ez milyen igaz. Százszor vettük a kezünkbe a képeket, és mindig olyan jó volt megnézni őket. Egymás kezéből kapkodtuk ki, és hozzá egymás szavába vágva meséltük a sztorikat. Hatalmasakat nevettünk, vagy épp meghatódtunk egy-egy fotón. Milyen jó is volt akkor, amikor még együtt voltunk, mint két barát. Néha sajnálom, hogy teret engedtem a vonzalmamnak, és hogy úgy tűnt, Harry is viszonozza azt. Talán ha benne soha fel sem merül, hogy lehetne köztünk több mint barátság, akkor még most is idilli lehetne a helyzetünk. Persze nincs értelme a múlton rágódni, de könnyű azt mondani. Ezerszer tettem mérlegre, hogy vajon az a két hónapnyi közeledés, a lopott csókok, és a végén a két majdnem szex megérte-e, hogy elveszítsem, és bizony eddig minden alkalommal arra jutottam, hogy nem. De már nem csinálhatom vissza. A dolgok változnak, mi is változunk. Több mint három hónapja élek egyedül, vagyis majdnem egyedül, mert Alfons, a szürke macska az új lakótársam, akit Eltől kaptam, mint szinte minden jó dolgot az elmúlt időszakban. Jó szót, kedvességet, szeretetet, és törődést. Ha ő nem lenne, már feladtam volna, annyi szent.

Szóval Alfons egy menhelyi cica, akit egy kukából szedtek ki az állatvédők, és 3 napos kora óta emberek nevelték. Nagyon hálás az életéért, soha nem felejti el megköszönni az ételt, vagy a simogatást. Alfons egyébként lány cica, csak ez később derült ki számomra, mint ahogy elneveztem, ezért úgy voltam vele, most már megtartjuk, ha fiú, ha lány. Eleinte nem örültem szegénynek, csak a koloncot láttam benne, a gondot. El érezte az elutasításomat, de remek diplomata módjára megoldotta a helyzetet. Azt mondta, két hétig marad csak a cica, utána egy barátnője magához veszi, addig bírjam ki valahogy. Úgy voltam vele, hogy szeretem az állatokat, és ez a kis jószág már annyit szenvedett, én megteszem érte, ami telik tőlem. Két hétig arany élete lesz nálam, aztán majd az új gazdi terelgeti tovább. Persze, hogy a kis bársonytalpú pár nap alatt levett a lábamról. Amikor először ugrott fel az ölembe, lelöktem szegényt, mert nem akartam senkit és semmit közel engedni magamhoz. A Harryvel történt szakítás olyan ajtókat zárt be bennem, amit talán soha többé nem fogok kinyitni. Legközelebb már csak a kanapé másik oldalára ugrott fel, és tisztes távolban tőlem összegömbölyödött. Aztán nagyon lassan, apránként közeledett, és amikor már hozzáért a combomhoz, halk dorombolásba kezdett, majd hamarosan elkezdte puha mancsaival dögönyözni a lábamat. Amikor rosszallóan ránéztem, apró, vékony kis hangján örömteli nyávogást hallatott, és olyan hangosan kezdett dorombolni, hogy megijedtem, valami baja van a macskának, elromlott… Szóval lassú tűzőn főzött meg. Finoman a bokám köré fonta magát, végigcirógatott a farkával, ha elment mellettem. Arra ébredtem, hogy a hasamon fekszik, örülten gyúr a mancsaival és veszettül dorombol. Nem lehetett nem szeretni. Amikor El  (aki úgy gondolta, egy jó cselhez jó lezárás is kell..) beállított a macskakosárral, hogy elviszi Alfonsot, szinte eszement módon felkaptam a macsekot, berohantam vele a hálóba, és onnan ordibáltam, hogy márpedig nem adom, ő az enyém. Eleanor pedig szakadt a röhögéstől a konyhában, és felvette a telefonjával az egész műsort. Amikor később elmesélte a cselszövést, és lejátszotta, hogy mit műveltem, a földön fetrengtünk a nevetéstől, aminek Alfons örült a legjobban, mert kedvére ránk mászhatott, játszhatott El hajával, és belemélyeszthette a körmeit a hasamba, miközben azt játszotta, hogy tésztát gyúr.

Megkezdődtek a következő koncertturné előkészületei. Kevesebb, mint egy hét van hátra, és ismét útra kelünk. Már megbeszéltük a fiúkkal, hogy Liam alszik majd Harryvel a buszban, és én alszom Zaynnel és Niallal. Azt még nem tudták, hogy velem együtt Alfonsot is megnyerték, de úgy gondoltam, ezt majd meglepetésként tálalom induláskor.
Kicsit szorongtam, mert az utolsó turné idején együtt voltunk Harryvel, és annyi édes emléket idézett fel bennem már a koncertkörút gondolata is, hogy valamennyiszer elszorult a torkom. Próbáltam megkeményíteni a szívemet, mert egészen biztos, hogy nagyon nehéz lesz túlélni ezt. Talán segít majd, hogy Alfons odabújik hozzám éjszaka, és lesz kinek elsuttognom a bánatom, hisz El nagyon messze lesz. Mióta hazajöttünk Párizsból, szinte nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna. Úgy éreztem, én vagyok a fuldokló, és ő a szalmaszál, amin át lélegezhetek. Nem tudtam mi lesz velem nélküle.
Az indulás napja egész jól kezdődött. Szépen sütött a nap, és nem volt hideg. Előző este összepakoltam a holmim, így reggelre csak a fürdés, borotválkozás maradt. El nálam aludt, hogy összebújhassunk, mielőtt két hétre elszakadunk egymástól. Ismerte a félelmeimet, egész este nyugtatott, bíztatott, hogy minden rendben lesz.
- Ha három hónapja nem szóltok egymáshoz, és Harry kerül, mint egy pestisest, miért most változna meg a dolog hirtelen? Miért bántana, vagy szólna be? Már rég megtehette volna százszor. Nyugi. Tudod, hogy ő mindig betartja a szavát. Azt ígérte, nem lesz tapló. Akkor nem is lesz.
- Nem csak ettől félek El. Attól is, hogy felszakadnak újra a sebek. Meséltem neked, hogy az utolsó turnén mik történtek a színfalak mögött. A lakóbusz pedig a mi történetünkben annyit szerepelt fontos állomásként, hogyha megfilmesítenék a sztorit, a busz főszerepet játszhatna benne.
- Figyelj Lou! Igazad van. Arra nincs garancia, hogy a felidézett emlékek nem fognak fájdalmat okozni. De a szép emlékek akkor is szépek, ha nincs közük a jelenünkhöz. Ezt te tudod a legjobban. Rengeteget fogtok dolgozni, nem lesz ennyi időd az elmélkedésre. Hülyéskedtek majd a többiekkel, és elszalad a két hét, mint egy pillanat.
- Oké. Legyen így. De ma már nem akarok ezen agyalni. Inkább bújjunk össze hármasban, és nézzünk valami vígjátékot.
- Szuper ötlet! Alfons, ma te választasz filmet!
Másnap reggel vidáman ébredtem a jó időre, és egész reményteljesnek hatott az állapotom. Alfons bemászott a kosarába, rácsuktam a kallantyút és indulásra készen vártuk Elt az ajtóban.
- Ne felejtsd el meglocsolni a virágokat pénteken. – mondtam neki, miközben lefelé mentünk a lépcsőn.
- Úgy mondod, mintha te valaha meglocsoltad volna őket! Mindig Harry locsolt, mióta ő nincs, azóta csakis én. Nem kell figyelmeztetned rá. – korholt le, és igaza volt.
- Oké. Két hét múlva találkozunk. – öleltem magamhoz olyan szorosan, ahogy csak bírtam.
- Louis! Kiszorítod belőlem a szuszt! Nem egy évre kell elmenned a világ másik végére. Pár nap, és itthon leszel. Addig pedig akár naponta százszor is beszélhetünk telefonon, és minden este skypen.
- Rendben. Jól van. Lehiggadok. Gyere Alfons, menjünk. – felemeltem a macskakosarat és beszálltam vele a taxi hátsó ülésére. Ahogy elhajtottunk, addig néztem hátrafelé, amíg meg nem fájdult a nyakam, és amíg El csak egy apró pont volt a messzeségben. Összeszorult a gyomrom.
A buszok már indulásra készen álltak a parkolóban. Én érkeztem elsőnek. Bemásztam a miénkbe, és elrendezkedtem  Liam helyén. Kiengedtem Alfonsot, és megmutattam neki az ideiglenes otthonunkat. Nem mondhatom, hogy örült a dolognak, mivel a macskák nagyon kötődnek a helyhez, ahol élnek. Azért egész vidáman mászott fel a függönyön Niall ágyához, és nézett körül az apró fülkében. Miután adtam neki enni, és megbeszéltem vele, hogy jól kell viselkednie, mert itt ugye nem csak mi leszünk ( nem vagyok normális….egy macskával beszélgetek! ) betettem a kedvenc párnáját az ágyamba, ő bemászott, összegömbölyödött, és a saját farkával körbefonva szépen el is aludt.
Megérkeztek a fiúk és elkezdődött az őrület. Jöttek a zenészek, a szerelők, a biztonságiak, és lassan egy méhkashoz kezdett hasonlítani az indulási pontunk. Négy kamion, a két lakóbusz és még két busz a többieknek, akiknek nem jár alvóhely a turnén. Szerencsétlenek az éjszakai utazásokon a kényelmetlen ülésekben próbálnak pihenni. Ilyenkor szörnyű lelkiismeret furdalásom van. De hát ez van. Nekünk muszáj pár órát aludnunk kényelmesen, a mindennapi koncertezés így is roppant kimerítő. Egy-egy alkalommal akár három kilót is képes vagyok leadni egy show alatt, úgyhogy utána nem győzöm pótolni a kalóriákat, és főleg a több liter folyadékot. De az emberi szervezet csodálatos, pár nap alatt átállok a turné-üzemmódra, annyit eszem és iszom napközben, mint máskor egy hét alatt. A többiekkel is ugyanez szokott történni, ezért a kiszolgáló személyzet tonnaszám hordja nekünk a kaját.
Elmúlt már 9 óra, mire végre útra keltünk az első célállomás felé. Az út unalmasan telt. Máskor napközben mindig egy buszon utaztunk, de Harry ma inkább a zenészek buszát választotta a miénk helyett, és ez rányomta a bélyegét a hangulatra. Nem hibáztattak a fiúk, de mindenkinek fájt, hogy nincs meg a régi egység, a szétválaszthatatlan ötös fogat. Valaha azt hittük, senki és semmi nem állhat közénk. Fájdalmas volt ez mindannyiunknak.  Amikor Alfons előbújt a rejtekéből, a fiúk először csak tátott szájjal nézték, majd amikor bemutattam őkelmét a brigádnak, akkor szakadtak a röhögéstől, hogy a lánycicát hogy neveztem el. Azonnal belopta magát a szívükbe, bár Niall tüsszögni kezdett, úgyhogy átszólt a dokinak a másik buszba, hogy némi antihisztamint készítsen elő.
Délutánra érkeztünk meg a stadionhoz, ahol a szerelők egyből nekiestek a színpadnak, mi pedig próbálni kezdtünk egy kisteremben. A nyomott hangulat nem múlt el, sőt, most hogy Harry is ott volt, szinte kézzel tapintható volt a feszültség. Aztán, amikor belemelegedtünk az éneklésbe, az oldotta a helyzetet. Már mosolyogtunk, és egyre felszabadultabban ökörködtünk. Mire leszállt az este, már alig vártuk, hogy kezdhessünk. A tömeg morajlása behallatszott az öltözőnkbe, mert a stadion főbejárata szinte felettünk volt. Urrá lett rajtunk a lámpaláz, ami még most, több száz fellépés után is ugyanolyan, mint az elején. Persze hamarabb elmúlik, és a színpadon már nem nagyon tudnak nekünk meglepetést okozni, de az első szám feléig szétstresszeljük magunkat.

Most is így volt, de utána ment minden, mint a karikacsapás. Óriási sikerünk volt, a lányok tucatjával dobálták fel a melltartókat, amit szinte fetisiszta módon mindig összegyűjtünk, és a kamionokban

lógatunk fel. A londoni raktárban ezrével vannak felhalmozva dobozokban. A mai koncert után gyors távozás volt betervezve. Ez azt jelenti, hogy nincs autogramosztás, hanem az utolsó szám után már rohanunk is végig a folyosókon, ki a parkolóba, be a buszokba, és azonnal indulnak velünk. Ahol nem tudják másképp szavatolni a biztonságunkat, ott csak ez a járható út. Mivel a következő napon egy közeli városban léptünk fel, kábé 30 kilométerrel arrébb egy nagy parkolóban ütöttünk tábort, és arról beszéltünk, hogy végre el tudunk menni bulizni. Aztán belém nyilallt, hogy ha én megyek, Harry megint nem jön, és a fiúknak nagyon hiányzik már így is. Úgyhogy kimentettem magam, azzal az ürüggyel, hogy kibicsaklott a bokám ( ami igaz is volt, de nem volt vészes) és jegelni fogom, valamint, hogy Ellel szeretnék beszélni skype-on. Be is vették, sőt talán enyhe megkönnyebbülést is éreztem a hangjukon, ahogy kifelé indultak. Még hallottam, hogy Liam Harryt hívja telefonon:
- Hello Haz! Van kedved elmenni bulizni? Zayn és Niall is jönnek. – tudtam, hogy azért sorolta fel a neveket, hogy Harry tudja, nyugodtan velük tarthat, mert én nem megyek. Nem nehezteltem rá, hisz ez volt a szándékom az egésszel. Ezt Zayn is tudta, mert amikor a többiek leléptek már a busz lépcsőjén, ő hátra maradt, visszanézett rám, biccentett felém, mintha megköszönné, amiért nem engedem, hogy Harry teljesen elidegenedjen tőlük. Én is bólintottam, jelezve, hogy megértettem, aztán sziszegve becsukódott mögöttük az ajtó.

XXVIII. Fejezet

Sziasztok kedves OLVASÓIM!

Köszönöm szépen a 9000+ oldalmegtekintést, nem is tudjátok, milyen sokat jelent ez nekem. Szeretnélek megkérni Benneteket, hogy kommentjeitekkel továbbra is támogassatok, ha úgy érzitek megérdemlem.
Iratkozzatok fel, és ajánljátok barátaitoknak, ha tetszik a történetem.
Nagyon várom a visszajelzéseiteket!
Kellemes olvasást!

xxxBecca

XXVIII. Fejezet


Eltelt egy hónap. Életem leghosszabb hónapja, ami azt illeti. Mára csillapodott a fájdalom annyira, hogy képes vagyok viszonylag normálisan eleget tenni a mindennapi kötelezettségeimnek. Néha már éhes is vagyok, de mondjuk ez azért elég ritkán fordul elő. A javulás azonban megállíthatatlan, és ez tény. Tegnap például már magamtól elmentem kocogni, és közben nem eretvágós számokat hallgattam, hanem Bublét, ami komoly előrelépés. Már nem ugrok ki a bőrömből, ha csörög a telefonom, és képes vagyok úgy megnézni egy dokumentumfilmet a felhőkarcolók építéséről, hogy nem sírom el magam rajta. A héten bemerészkedtem a szobájába is, és miután 20 percig álltam az ágya előtt, és magam elé képzeltem, ahogy a hatalmas hófehér paplanba burkolózva alszik, persze keresztbe az ágyon, és göndör fürtjei szétterülnek a lepedőn…na szóval alig húsz perccel ezután kijöttem anélkül, hogy összeroppantam volna, ahogy korábban mindig. Ellel elmentünk színházba a héten, és legalább háromszor azt vettem észre magamon, hogy az előadást figyelem, ahelyett, hogy az emlékeimet babusgattam volna. Aztán azonnal beugrott egy kép, ahogy félmeztelenül szalonnát süt a konyhában reggelire, és közben az „I feel good”-ot énekli halkan. Innentől nem tudom, mi történt a színpadon.

Szóval vannak mélypontok, de határozottan úgy érzem, húsz év múlva alkalmas leszek a továbblépésre.
Eleanor és Zayn rengeteget segítenek. Etetnek, vagyis inkább ordibálnak velem, hogy „ Már megint nem ettél egész nap! Nézz már magadra, csak hálni jár beléd a lélek!” meg ilyenek. Cipelnek ide-oda. El kivisz a levegőre, mint egy gyereket. A múltkor még hintáznom is kellett a parkban, mert azt olvasta egy lelki betegekről szóló könyvben ( miért is olvas ilyeneket ?!?!), hogy a fülben lévő egyensúlyszerv ingerlése jó hatással van rájuk. Zayn koncertekre rángat el, ahová természetesen álcázva kell bejutnunk. Szerinte ez a jó fajta izgalom, plusz az ütős rockzene segíteni fognak. Aztán amikor egy lány a hangjáról felismerte egy szórakozóhelyen és sikítva ordítozta a nevét, akkor felülbírálta ezt az elképzelését. Mondjuk volt rá ideje, mert vagy tíz sarkot futottunk, mire lekoptak az eszeveszett tinik. Na, akkor röhögtem először, mióta Harry elment. Zihálva támaszkodtunk a térdünkön, és belőlem kiszakadt a nevetés, ami először megrémítette Zaynt, mert azt hitte hisztériás rohamom van, de amikor konstatálta, hogy valóban röhögök, akkor ő is csatlakozott, és a megmenekülésünk örömére, percekig licitáltunk egymásra, hogy mekkora királyok vagyunk, hogy el tudtunk szaladni száz, mindenre elszánt csitri elől.
És Harry…..
Harryvel az a helyzet, hogy nincs helyzet. Az elmúlt egy hónapban a köszönésen kívül nem beszéltünk egy szót sem. Nem jött hozzám három lépésnél közelebb, sőt ha olyan volt a szituáció, akkor mindenre hajlandó volt, hogy elkerülje a testi kontaktust. Például a múltkor egy interjúra mentünk, és a tévé székházában egy elég szűkös liftbe kellett beszállnunk. Mivel előtte mentem, én álltam az ajtónál, és már csak úgy fért volna be, ha mellém lép. Megtorpant, a szeme ijedten körbevillant, felmérte a helyzetet, aztán sarkon fordult és elindult a lépcsőn gyalog. A kísérőnk kérdőn nézett ránk, mire szokás szerint Liam oldotta meg a helyzetet.
– Styles minden alkalmat megragad, hogy edzésben maradjon. Kihasználja a lehetőségeket.
–Aha. - válaszolta a srác - Majd kiderül, mekkora legény, ha felér a harmincadikra. – és kuncogott magában. Én pedig szerettem volna elsüllyedni, hisz nem ez volt az első eset, hogy a fiúk szembesültek vele, Harry mennyire viszolyog tőlem. Zayn áthajolt Niallen, és biztatóan megszorította a vállamat, Liam pedig észrevétlenül nekem dőlt egy kicsit, hogy éreztessék, velem vannak, ha szükségem van rájuk. De ez most nem olyan helyzet volt. Képtelen voltam elmesélni a történteket Elen kívül bárkinek is. Se anyunak, se Zaynnek nem tudtam elmondani, mert ahhoz azt is el kellett volna árulnom, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz, és ez meghaladta a képességeimet. Ettől függetlenül a srácok tisztában voltak vele, hogy valami nagyon mély dráma zajlott le azon a héten, amikor eltűntem. De voltak annyira megértőek, hogy nem faggattak egyetlen percig sem. Soha. Zayn, aki a legközelebb állt hozzám, és a legtöbbet tudott rólunk, mindent megtett, hogy átsegítsen a nyomoromon. – Hidd el, az eső sem esik örökké, előbb-utóbb mindig kisüt a nap. – mondogatta. Mondjuk az ilyen szólásaitól felállt a szőr a hátamon, de értékeltem, hogy segíteni akar.
Ha interjút adtunk, vagy dolgoztunk, Harry még véletlenül se állt mellém, ami elég nyomasztó volt, mert azelőtt elő sem fordulhatott volna, hogy nem egymás mellett foglalunk helyet. Az új koreográfiák kialakításánál még arra is figyelt, hogy a színpadon a lehető legtávolabb álljon tőlem, és a helycseréknél se mellettem kelljen elmennie. Minden ilyen alkalommal mintha kést döfött volna a szívembe. Lehet, hogy ő így minimalizálja a károkat, ahogy ő fogalmazott, de nekem mérhetetlenül fájdalmas így is.
Az elköltözése után, amikor képes voltam visszaemlékezni arra a napra, felfogtam, hogy felesleges cirkusz volt az egész. Amíg nem voltam otthon, bérelt egy lakást, és összecsomagolt a kiköltözéshez. Semmit sem számított a beszélgetésünk, hisz részéről eldöntött kérdés volt már rég. Akkor sem maradt volna, ha térden állva könyörgök. Gyűlöltem ezért. Miért kellett a színjáték? És még úgy állította be, mintha rajtam múlott volna a dolog. Szinte naponta jelentek meg a képek róla és a kacsacsőrű némberről, ahogy idilli összképben forrtak össze egy csókra, vagy sétálgattak az állatkertben. Még a keresztlányát is magával vitte az ilyen alkalmakra, és így a tökéletes családot szimbolizálták a kívülállóknak. A menedzsment repdesett örömében. Amíg együtt laktunk, mindig ferde szemmel néztek ránk, és bár Harry ominózus kifakadása óta nem mertek szólni egyetlen szót sem a kapcsolatunkra, most láthatóan megkönnyebbültek. Elről és rólam is számtalan kép és cikk jelent meg a médiában, és az internetnek hála, pillanatok alatt bejárták a világot. Szegény, szenvedhetett tőle eleget, de azt mondta, még élvezi is. Szentté kéne avatni. Kezdeményezem is a Vatikánnál.
Hogy mérsékelje magányomat, hetente többször is nálam töltötte az éjszakát. Olyan mély barátság alakult ki köztünk, amire soha nem számítottam. Összebújva aludtunk, de semmi kétértelmű mozzanat nem volt benne. Nagyon intelligens lány. A vallomásom után tudomásul vette, hogy nincs esély arra, hogy szerelemmel forduljak felé, ő pedig eldöntötte, hogy elég neki a barátságom is. Én pedig kihasználtam őt. A közelsége, az érintése sokat segített, hogy embernek érezzem magam. Ha vele voltam, úgy éreztem, élek. Együtt főztünk, de sokszor meleg vacsival várt haza, sőt anyuékhoz is ellátogattunk kettesben.
A családom azonnal megszerette a kedves, önzetlen, tiszta lányt. A húgaim istenítették, divat és sminktanácsokat kértek tőle, és beavatták a szerelmi életükbe. Ami a kiskamaszoknál ugye abban merül ki, hogy mindketten egy fiúba szerelmesek, és megkérdezték, El szerint kit fog választani. Aztán egymásra licitáltak, hogy ki, miért lesz a befutó.

Anyuval lesétáltunk a tóhoz, a kidőlt fatörzsemhez, és csendben üldögéltünk. Hozzám bújt, én pedig magamhoz öleltem. Tudtam, hogy szavak nélkül is tisztában van az érzéseimmel.
- Kicsim! Tudom, hogy most úgy érzed, ennél rosszabb már nem jöhet, és meg is értelek. Én is voltam ilyen lelki állapotban, mikor elváltunk apáddal. Sőt, úgy néz ki, a második választás sem volt tökéletes… - felkaptam a fejem.
- Mi van? – magam felé fordítottam. – Anyu, baj van itthon?
- Nem szívem, nincs semmi baj. Markkal úgy döntöttünk, hogy elválunk. De ne aggódj. Csak elmúltak az érzelmek, kiüresedett a kapcsolatunk. De nincs dráma.
- Anyu! Azt hittem, ti vagytok a legboldogabb, legharmonikusabb pár a világon. – felnevetett.
- Kisfiam! Egy szerelem akkor él, ha vannak nagy viták, összezördülések. Amikor még meg akarod változtatni, jobbítani a dolgokat. Ha már csak beletörődsz mindenbe, az kívülről harmonikus, belülről a kapcsolat halála. – elszomorodtam. Úgy éreztem, már itthon sem lesz semmi olyan, mint régen. Szeretem Markot. El sem tudom képzelni az életet nélküle. Anyám szokás szerint gondolatolvasó volt.
- Ne aggódj. Nem tőletek válik el, csak tőlem. És barátok maradunk, hisz annyi évig éltük közösen az életünket. A ti kapcsolatotok semmit sem fog változni. – ebben erősen kételkedtem, de egy kicsit talán megnyugtatott. – Nem akartalak ezzel terhelni, de azt sem akartam, hogy te tudd meg utoljára. Tudom, hogy most van elég lelki bánatod enélkül is. – ránéztem, és legurult egy kövér könnycsepp az arcomon. Azonnal odanyúlt és a hüvelykujjával letörölte. – Nagyon sajnálom Louis! Reméltem, hogy boldogok lesztek, hisz annyit szenvedtetek mindketten ezért a kapcsolatért. Nem tudom, mit rontottatok el, de hiszem, hogy egyszer majd le tudtok ülni és megbeszélitek. Nem most, persze, hisz még túl frissek a sebek, de egyszer muszáj lesz. Nem fogod tudni lezárni, ha nem kapsz választ a kérdéseidre.
- Honnan tudod, hogy mi megy végbe bennem? Egy szót sem meséltem….El mondta?
- Ó DEHOGY! Hogy jut ilyen az eszedbe? Eleanor a legjobb barát, akit valaha is reméltem neked. Soha nem árulna el, ebben biztos vagyok. És nekem nem kell, hogy elmond… az arcodról, a szemedből kiolvasom, amit tudnom kell. A többit pedig a saját tapasztalatomból rakom össze.
- Ennyire egyszerű lennék?
- Nem szívem! Nem te vagy egyszerű, hanem az élet. Csak az ember nem tudja kívülről nézni a sajátját. Tanácsot adni másoknak sokkal könnyebb dolog.
- Nem tudom anyu. Úgy érzem, nincs értelme semminek. Én már nem leszek többé szerelmes, és úgy élni, hogy nincs esélyed a boldogságra, elég lehangoló. – előrehajoltam, a térdeimre könyököltem, és lelógattam a fejem.
- Igen, tudom. – gyengéden simogatta a hátamat. – És nem akarlak azzal a közhellyel traktálni, hogy az idő minden sebet begyógyít. De igaz. Lehet, hogy nagyon lassan, és a fájdalom töredéke örökre ott marad a szívedben, de találsz majd értelmet az életednek. Ha nem szerelem által, akkor máshogyan. Tudom, hogy megtalálod az utadat… De remélem nem papnak állsz! – az utolsó mondatra felkaptam a fejemet, és összenéztünk. Aztán egyszerre nevettük el magunkat. Ha elképzelem magam egy reverendában, szandállal, azonnal röhögnöm kell. Olyan jó volt felhőtlenül kacagni egy kicsit, éreztem, ahogy feltöltődöm energiával. Aztán anyu otthagyott, hogy előkészítse a vacsorát, én pedig szokás szerint az emlékeimbe süllyedtem.
- Itt csókolt meg? – hallottam El halk hangját a hátam mögül.
- Igen, itt. – önkéntelenül megsimogattam a fatörzset, ahol Harry ült azon a napon. El megkerülte az egészet, és a másik oldalon ült le. Mennyire figyelmes, ez szinte hihetetlen. Tízből tizenegy nő direkt odaült volna a helyére.
- Szeretnék neked adni valamit. – felnéztem rá, és őszinte izgalmat láttam a szemében.
- Mit? – kérdeztem, immár én is felcsigázva. Egy összetekert, áttetsző pauxpapírt húzott elő a kabátja alól. Óvatosan a kezembe adta és várakozásteljesen nézett rám. Felhúzott szemöldökkel bontottam ki a lila szalagot, ami körbefogta a tekercset. A combomra fektettem és kisimítottam. A lélegzetem is elállt, amikor felfogtam, hogy mi az. Egy rajz volt. Egy tetoválás terve. Gyönyörűen ívelve az a mondat állt rajta, amit én írtam Harrynek, mielőtt elutaztam Párizsba. A karakterek pedig azok voltak, amit ő rajzolt nekem, mielőtt elhagyott. Eleanor visszafojtott lélegzettel várta, hogy reagáljak valamit. A hallgatásom megijesztette.
- Bocsáss meg Lou! Kérlek ne haragudj! Azt hittem örülsz majd neki. Arra gondoltam, ha a testeden viseled, talán könnyebb lesz. Tudom, hogy ez a mondat sokat jelent számodra. És azt is, hogy ragaszkodsz az emlékeidhez. Én csak…
- El! Kérlek. Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit csak kaphatok. Ez gyönyörű!  És igen, már ebben a pillanatban tudom, hogy akarom. Egész életemben magamon akarom viselni, letörölhetetlenül. Mert a dolgok azok, aminek látszanak. Ezt kellett megtanulnom ebből az egészből. Köszönöm! – hozzá hajoltam, és összepusziltam az egész arcát. – KÖSZÖNÖM!

El a tetováló szalonba is elkísért, és végigülte a több mint hat órát, amennyi idő alatt elkészült a mű. Ő úgy tervezte, hogy a hátamra varratom, a lapockáimra, de amikor megláttam, tudtam, hogy ez csak egyetlen helyen lehet, a szívem fölött, a mellkasomon. A mérete és a hajlása miatt kicsit feljebb került, mint ahogy szerettem volna, de beláttam, hogy ott lesz a legjobb. Amíg készült a tetoválás, eszembe jutott, amikor legutóbb Harryvel varrattunk közöset. Ő lakatot, én pedig a kulcsát. A szívemhez. A szemem könnyel telt meg az emlék hatására, és El szegény azt hitte, olyan fájdalmas a szurkálás, hogy bekönnyesedtem tőle. Biztatóan megszorította a kezemet. - Már nemsokára végzünk. – én pedig meghagytam abban a hitben, hogy egy nyápic vagyok. Behunytam a szemem, és felidéztem, ahogy egymás melletti ágyakon dolgoztak rajtunk, és mi közben le nem vettük a szemünket a másikról. Nem is éreztem a tűszúrásokat, annyira hatása alá kerültem a zöld szempárnak. Szinte hipnotizált a pillantásával. Annyi ígéret volt a tekintetében, hogy arra kellett ügyelnem, nehogy merevedésem legyen. Be is haraptam az ajkam, és lesütöttem a szemem. Abban a pillanatban Harry felszisszent, szünetet kért, hogy igyon, ezért fel is ült nyomban, és hozatott két pokrócot, mert szerinte hűvös volt. Mondjuk folyt a víz mindenkiről, de senki nem mert ellenkezni vele. Aztán az egyiket a csípőjére dobta, az enyémre a másikat, és teljes nyugalomban visszadőlt az ágyra. Amikor a mesterek újra fölénk hajoltak, és a pillantásunk összekapcsolódott, kacsintott egyet, és lassan, érzékien megnyalta a száját. Nekem pedig egy takaró takarta az orbitális merevedésemet, Harrynek hála. Annyira össze voltunk hangolódva, hogy egy mozdulatból értett mindent, és természetesen mint alfahím, egyből el is rendezte a dolgot. Istenem, bárcsak most is itt lenne. Hagytam kicsordulni a könnycseppet a szemem sarkából. Ez a csodás emlék megérdemelt ennyit.

XXVII. Fejezet

Sziasztok!
itt az új rész, ahogy ígértem. Kérlek benneteket, továbbra is örvendeztessetek meg kommentekkel, mert számomra nagyon fontos a visszajelzés. És ha ajánlanátok a blogomat a barátaitoknak, azt is nagyon megköszönném, mert nagyon kevesen vagyunk....talán másoknak is tetszene, ha eljutna hozzájuk. És iratkozzatok fel , azzal is jelezve felém, hogy vannak itt olvasók:))
Előre is nagyon köszönöm, és hálás vagyok , amiért elolvassátok a történetemet.

xxxBecca


XXVII. Fejezet

Már a hazafelé úton elkezdett görcsölni a gyomrom, és kivételesen nem a repüléstől. Rettegtem. Ha hazaérek, és otthon lesz, akkor mihez kezdek? De ha hazaérek és nem lesz otthon, akkor mihez kezdek?
A taxiban már hozzám sem lehetett szólni. El is érezte a feszültséget, kedvesen megszorította a combomat.
- Nyugi. Ne parázd túl a dolgot. Lesz, ahogy lesz. Majd ha ott leszel, megoldod! És ha nem, akkor gyere át hozzám. Ne engedd magad olyan szituációba kényszeríteni, amitől szenvedsz!
- Oké. Aranyos vagy. De mint tudod, én már most szenvedek. Az a baj, hogy nincs jó megoldás. Egyszerűen csak túl kell élnem valahogy a következő napokat. Aztán az egész életet….
Nálam állt meg először a taxi, úgyhogy amikor kiszálltam, még visszahajoltam és megcsókoltam Elt, aztán felnéztem az ablakunkra. És ki állt ott karba tett kézzel, a félig elhúzott függöny mögött?
A szívem a torkomban dobogott, a fülem zúgni kezdett, és alig tudtam nyelni. Csak álltam, a bőrönddel a kezemben és földbe gyökerezett a lábam. Nagyon koncentráltam, hogy el tudjam szakítani a tekintetemet róla, és elinduljak felfelé, de megelőzött. Rosszallóan ingatta a fejét, aztán ellépett az ablaktól és a függöny a helyére lebbent. Olyan volt, mintha csak látomásom lett volna.
Úgy éreztem, ólomsúlyokkal kell felmásznom az emeletre, csak cammogtam a lépcsőfokokon és közben próbáltam úrrá lenni a rettegésemen.
Amikor felértem és a kulcsomat akartam a zárba dugni, kiderült, hogy nincs bezárva, sőt magától kitárult. Beléptem és körülnéztem. A nappali üresnek látszott. Nagy levegőt vettem és tettem még egy lépést. A konyhába lestem, és ott találtam Harryt, aki a bárszéken ült a pultnál és elmélyülten írt valamit egy lapra. Felnézett, egy pillanatra összekapcsolódott a pillantásunk. Annyi minden volt a szemében, hogy nem is tudtam eligazodni rajta. Egyetlen másodpercre ellágyult a tekintete, de aztán eluralkodott a harag és a megvetés. Remek.
- Szia. – nyögtem ki bátortalanul. Aztán végre valami a helyére zökkent bennem. Mi a fasz van itt? Én állok a sarokban, mikor ő a szemétláda? Megköszörültem a torkom, erőt vettem magamon, és egyenes háttal a szobámba masíroztam, hogy letegyem a cuccomat. Aztán ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, hogy most mit tegyek? Szívem szerint elszaladtam volna, de azt nem tehetem. Anyám megölne. Akkor maradjak a szobámban? Az is iszonyat béna dolog. Akkor??  Na jó, ebből elég. Derüljön ki végre, mik a szándékai. Hatalmasat sóhajtottam, aztán még kétszer, és elindultam a konyha felé. Ahogy odaértem, Harry összehajtotta a lapot, amire addig írt, és félig felhúzott szemöldökkel rám nézett:
- Jól mulattál? – annyi él volt a hangjában, hogy beleborzongtam.
- Igen, nagyon jó volt. Még nem voltam Párizsban, csak ha dolgoztunk. Gyönyörű hely.
- Valóban… Nem hívtál vissza.
- Kiírtam, hogy ne keress. És csak egyszer hívtál… - csúszott ki a számon.
- Kiírtad, én meg hívtalak.  Hányszor kellett volna? Egyébként kétszer. – jaa, tényleg. Akkor is hívott, amikor még itthon voltunk. - Nem szokás visszahívni a nem fogadott hívásokat?
- Úgy gondoltam, jobb ha pár napig nem beszélünk, és letisztulnak bennünk a dolgok.
- És letisztultak? –kérdezte, lecsapva a szavaimra. Egyre hangosabban beszélt, és minden szó olyan megalázóan hatott a szájából, hogy lassan én is haragra gerjedtem.
- Azt hiszem igen. És nálad?
- Nincs bennem semmi kétely. –szinte köpte a szavakat, és utána szorosan összeszorította a száját. Csak egy vonal volt az imádott, dús ajkak helyén.
- Akkor nincs is miről beszélnünk tovább. – csodálkoztam, hogy a hangom szinte nyugodtnak tűnt. Mivel az utolsó reményem is szertefoszlott, valószínűleg ez már az apátia első jele.
- Ha így döntöttél, és komolyan gondolod, akkor valóban nincs. – mondta nagyon halkan.
- Nincs más választásom.
- Mindig van választás Louis!
- Ebben az esetben nincs. Képtelen vagyok kompromisszumra veled kapcsolatban. –újabb csoda, hogy ezt is ki mertem mondani. Határozottan fejlődőképes vagyok. A következő ötven évben pedig lesz időm tökélyre fejleszteni a bátorságomat. Úgy sem lesz más dolgom.
- Én is. Ebben egyetértünk. – sűrű csönd telepedett ránk. Csak a lélegzetvételeinket hallottam, és a saját szívverésem.
- Lefeküdtél vele? – ha lehet olyan halkan beszélni, hogy az szinte csak sóhaj, akkor neki ez is sikerült. Először azt hittem nem jól hallottam a kérdést.
- Tessék? – kérdeztem vissza elég hangosan, hogy rávegyem, ő is így beszéljen.
- AZT KÉRDEZTEM, LEFEKÜDTÉL VELE? – nézett rám keményen, és szinte ordított.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Mi az, hogy elszámoltat? Most beszéltük meg, hogy köztünk mindennek vége, és erre szemrehányóan kérdezi, hogy mi történt köztem és El között?
- Igen. Lefeküdtem vele. – álltam a pillantását. – De ez már teljesen lényegtelen.
- Úgy van. Most már minden lényegtelen .- hatalmasat sóhajtott. - Akkor viszont innentől szeretném, ha minimalizálnánk a károkat. Ígérem, nem leszek tapló. – felemelte a fejét, amit előtte mélyen lehajtott, és a szemembe nézett. Beszívtam a levegőt, és benn is tartottam. A gyönyörű zöld íriszek most iszapszínűek voltak, a szeme vérvörös, és az arcán könnyek martak utat maguknak az álláig.

Nem volt időm lereagálni a dolgot, mert felállt, és hatalmas léptekkel a szobájába ment. A szívem össze-vissza vert. Ez meg mi? Miért sír? Talán van remény? Mire ezek a gondolatok körvonalazódtak a fejemben, már dobhattam is ki őket a kukába. Harry két bőrönddel lépett ki a szobából, és elindult az ajtó felé.
- Akkor szia! A többi holmimat majd elviszem a héten. Remélem addig nem zavarnak. – csak tátogtam, nem tudtam kinyögni semmit. Nem is számított, mert nem várt választ. Kilépett az ajtón, és egyenesen elindult lefelé a lépcsőn, anélkül, hogy visszanézett volna.  A torkomat sírás fojtogatta, és a lábaimat alig tudtam kordában tartani, hogy ne rohanjak utána, és ne könyörögjek, hogy maradjon velem. Hogy ne hagyjon el, mert belehalok. Mikor lentről a kapu csattanását hallottam, eszeveszetten rohantam az ablakhoz, hogy még láthassam. Kilépett az út szélére és leintett egy taxit. Amikor betette a bőröndöket a csomagtartóba, hirtelen felnézett, egyenesen rám. Hátrahőköltem. Még szerencse, hogy nem húztam el a függönyt, így nem is láthatott. De Harry felemelte a kezét, és intett egyet, aztán beült az autóba, és elhajtottak. Tudta, hogy ott vagyok, és nézem. Szánalmas vagyok.
Egy darabig még álltam ott moccanatlanul és arra vártam, hogy egyszercsak újra megáll a taxi a ház előtt, Harry kiszáll belőle, felnéz, mosolyog, és felszalad hozzám, azzal a mondattal nyitva be, hogy tévedés az egész. Amikor már zsibbadni kezdett a lábam, és fel kellett fognom, hogy mindez visszavonhatatlanul megtörtént, elbotorkáltam a kanapéig, és rázuhantam. Feküdtem a hátamon és a plafont néztem pislogás nélkül. Nem is sírtam. Sokkos állapotba kerültem, így a gyógyító könnyek sem próbálkoztak nálam. Bealkonyodott, aztán valamikor teljes sötétség ereszkedett rám, de számomra megszűnt az idő. Megszűnt minden. Nem létezem.


Sokáig az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén kóvályogtam. Próbáltam valami kapaszkodót találni, aminek segítségével értelmet találok az életemnek, amiért érdemes lenne felkelni. Aztán éjjel három körül egy teljesen banális ok és a túlélési ösztön mentett meg attól, hogy ott maradjak örökre. Olyan hangosan kezdett korogni a gyomrom, hogy zavart a semmittevésben. Nem tudtam eléggé sajnálni magam, mert a gondolataim közé befurakodott az idegesítő morgás. Rájöttem, hogy egy napja nem ettem semmit. Próbáltam nem figyelni a dologra, de egy idő után már fájdalmat is éreztem, és akkor végre kizökkentem vegetáló állapotomból. Feltápászkodtam és kivonszoltam magam a konyhába, hogy keressek egy kis zabkekszet a szekrényben. Felkapcsoltam a lámpát, és feltúrtam a polcokat. Zabkekszet nem, de egy zacskó ropit találtam, és teljesen elégedett voltam vele. Felültem a bárszékre és kibontottam a tasakot. Akkor vettem észre, hogy a papír, amire Harry írt amikor megérkeztem, összehajtva ott hever, ahol

hagyta. Kiesett a ropi a kezemből, és képtelen voltam szabályozni a légzésemet. A levélért nyúltam, de annyira remegett a kezem, hogy nehezemre esett még megfogni is. Próbáltam erőt venni magamon, hogy lecsillapodjak. Hisz nem is biztos, hogy nekem szól, vagy hogy ez egy levél. Lehet, hogy csak firkálgatott, ahogy máskor is szokott. Az ujjaim nehezen engedelmeskedtek a parancsnak, hogy kinyissák a lapot, de végül sikerült. Amikor megláttam, ami rajta volt, végre éreztem, hogy újra élek. Hisz csak egy élő arcán záporoznak végig a könnyek, tör fel a torkából eszelős hörgés, és csak egy élő képes görcsösen zokogni, ugye? Nem levél volt, és nem is firka. Egy felirat, gyönyörű klasszikus betűkkel megrajzolva és egy meseszép pillangó. A szöveget ismertem, hisz ezt a mondást én is használom sűrűn.

                                                                     IT  IS  WHAT  IT  IS.