XLVII. Fejezet

Sziasztok!

Eljött a péntek, így itt a következő rész. Remélem, szeretni fogjátok.
Hálásan köszönöm Dreamy Girl -nek , hogy reklámozza az írásaimat.
Köszöntöm az új olvasókat, remélem elégedettek lesznek velem.

Titeket, régi olvasókat pedig imádlak, és örökre hálás leszek, amiért olvassátok, kommentelitek, szeretitek a történeteimet. ( Mert tudjátok, hogy egy idióta vagyok, aki reszketve várja ezeket...) Igyekszem meghálálni a bizalmatokat!

Ma este szembesültem vele, hogy Ed Sheeran, Friends című száma is Larryről szól, ezért tiszteletadásképpen megosztanám veletek ezt a videót...

xxxBecca


XLVII. Fejezet



Az este elrepült. Anyuék annyit kérdeztek az elmúlt időszakról, és nekem olyan jól esett kiönteni a szívemet, hogy órák teltek el, mire felocsúdtunk. Jóval elmúlt már éjfél, amikor apám felkísért az emeletre. Ahogy beléptem a régi szobámba, megrohantak az emlékek. Semmi sem változott benne, a legapróbb tárgy is a helyén volt, mint amikor elindultunk Londonba, az X-Factor válogatásra. Az ágyamon a léghajós ágyneműhuzat, amit annyira szeretek, a polcon a lovas kupáim, amit gyerekként szereztem. Apu belépett mögöttem, aztán megveregette a vállamat. Felé fordultam.
- Fiam! Olyan büszke vagyok rád. Kevés az olyan ember, aki annyit küzd az álmaiért, mint te. Megérdemelted, hogy elérd a sikereket. És azt is megérdemled, hogy olyan társad legyen, aki értékeli, hogy milyen mély érzésű és gondoskodó vagy. – Éreztem, hogy van még valami, amit ki akar mondani, de keresi a szavakat. – Nem mondom, hogy bennem nem okozott lelki válságot, amikor rájöttem, hogy vonzódsz Louis-hoz, és rengeteg bennem a félelem most is… Attól félek, hogyha nyilvánosságra kerül a dolog, akkor olyan támadásokat kell majd kiállnotok, amire nem vagytok felkészülve. De tudnod kell, hogy ide bármikor jöhettek! Tárt karokkal fogadunk benneteket, ha szükségetek van egy kis nyugalomra. Akár élhettek is itt, ha úgy döntötök. – Mindketten tudtuk, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, de jólesett, hogy befogadnának, ha ellenünk fordul is a világ.
- Köszönöm, apu! Hálás vagyok, hogy elfogadjátok a dolgot. Nekem is nagyon nehéz volt, el tudom képzelni, nektek mennyire az. De akarsz hallani egy jó hírt? – Mosolyogva nézett rám.
- Egy jó hírre mindig vevő vagyok!
- Ha egyszer véget ér ez az őrültekháza, szeretném, ha lennének saját gyerekeink. Egy Lou-tól, egy tőlem. Amerika bizonyos államaiban lehet béranyát fogadni. – Elgondolkodva nézett rám, és megijedtem, hogy ez már sok neki. Talán mégis abban reménykedett, hogy ez csak múló hóbort az életemben…
- Remélem az egyik legalább lány lesz, mert anyád képes akkor is rózsaszín rugdalózót horgolni, ha szerencsétlen gyerek fiú… - Ezen felnevettünk mindketten. Roppant hálás voltam neki. Nem a szülőapám, de nyolc éves korom óta ő a férfiminta az életemben, és azt hiszem, nagyon sokat köszönhetek neki abból, ami én vagyok. Mindig olyan szilárd erkölcsi hátteret nyújtott, amire alapozhattam a döntéseimet. Sokszor próbáltam úgy megoldani egy problémát, hogy arra gondoltam, Robin mit mondana erről.
Felé léptem, ő is mozdult, és összeölelkeztünk. Megint a férfias hátveregetés, de most nem akartam zavarba hozni azzal, hogy összepuszilom. Még a végén azt hiszi, azért, mert meleg lettem, a szokásaim is lányossá válnak. Amikor kiment a szobámból, elmélyültem az emlékeimben. Gyermekkorom számos pillanata villant fel elmém vetítővásznán. Hanyatt feküdtem az ágyamon. A fejem fölött egy csodálatos léghajómodell lengedezett, amit apával raktunk össze még évekkel ezelőtt, és az ablakon bekukucskált a telihold. Miközben engedtem, hogy hangok, fények és illatok töltsék be a tudatomat, úgy aludtam el, hogy még a cipőmet sem vettem le magamról.
Másnap reggel, amikor végre kitörölgettem a csipát a szememből, lebotorkáltam a lépcsőn, és anyámmal találtam szemközt magam, aki a lejáró előtt állt, csípőre tett kezekkel.
- Szép napot, fiatalember! Már azt hittem, át is alszod azt az egy napot, amit itthon töltesz.
- Bocs, anyu. Kiütöttem magam. Még le se vetkőztem, úgy bealudtam az este. Annyira jó volt itthon lenni, hogy álomtalanul aludtam mostanáig. – Közben leértem és a karomba vettem. Felemeltem, és lassan megforgattam. – Szeretlek, anyu. És nagyon hiányzol. – Eszembe jutott Lou intelme, hogy mondjak ki mindent, amit érzek, mert soha nem tudhatom, meddig van rá lehetőségem.
Eltolt magától egy kicsit és úgy fürkészte az arcomat. Álltam a pillantását, talán kicsit el is mosolyodtam.
- Azt hiszem, ez a Louis gyerek határozottan jót tesz neked, kisfiam! – Ő is mosolygott. – Ha ezt tanulod tőle, én máris imádom!
- Igen, ezt IS. Rengeteget tanultam, és tanulok tőle…Hihetetlenül jó ember.
- És nem utolsó sorban, eszméletlen jól néz ki – kacsintott rám anyu, amitől leesett az állam. – Miért nézel így? Attól, hogy az anyád vagyok, még nem vagyok vak. Amikor rájöttünk apáddal, hogy tetszik neked, megnéztük alaposan. Rájöttem, hogy megértelek. Hasonló az ízlésünk. – Újabb kacsintás, aztán eltolt magától és belibegett a konyhába. Amikor felszedtem az államat a padlóról, utánamentem, és a hátsó ajtó fölötti órára néztem. Majdnem dél volt. Te jó ég! Ennyit aludtam? Hát tényleg hihetetlen hatással van az emberre, ha a gyerekkori szobájában hajthatja álomra a fejét.
Gyorsan visszaszaladtam az emeletre, és küldtem egy sms-t Lou-nak, hogy minden rendben, és ne haragudjon, de most estem le az ágyról. Egy fél perc múlva jött a válasz, hogy „ Ugye megmondtam?!”
Visszaírtam, hogy szeretem és hiányzik, mire azonnal jött a válasz, hogy „én/nekem jobban!” Elterült a vigyor az arcomon. Tudtam, hogy beszélni csak este fogunk, mert ő egész nap a stúdióban dolgozik, de a tudattal, hogy másnap reggel már átölelhetem, talán túlélem a napot.
Ebéd után beültünk a kocsiba anyuval, és elfuvaroztam Northwichbe. Az összes menő üzleten végigráncigáltam, és ájulásig ruhát próbáltattam vele. Bár ellenkezett, és minden butik előtt elmondta, hogy nem akar már többet, ismerem a női agy működését, jó párhoz volt szerencsém az elmúlt néhány évben. Nincs olyan, hogy „ elég ruha”. Estig egyik üzletből a másikba tuszkoltam. Körülbelül 100 év kellene ahhoz, hogy elhordja azt a mennyiséget, amit összevásároltam neki.
Amikor hazaértünk, apu a kertben már javában forgatta a grillen a húsokat, és nagyiékkal valamint Ursula nénikémmel futottam össze a konyhában. Kiderült, hogy az örömhír gyorsan terjed, és mivel két éve nem találkoztunk, nem lehetett lebeszélni őket a hirtelen családi banzájról. Eszembe jutott, amikor Louis szaladt haza előlem az anyjához, én meg utána, és az este abba torkolt, hogy egy hatalmas, vadidegen rokonsággal énekeltem gyerekdalokat, miközben egy nyanya csipkedte az arcomat. Már akkor tudhattam volna, ha ezt kibírom a kedvéért, akkor többet érzek iránta, mint amit bevallok magamnak.
Ez az este is hasonló hangulatban telt, azzal a különbséggel, hogy itt nem énekeltünk, viszont annyit kellett enni és inni, hogy úgy éreztem, menten szétpukkadok. Mikor Mathilda, az unokatestvérem egy újabb muffinnal lépdelt felém, határozottan rákiabáltam, hogy ne jöjjön közelebb. Mindenki megtorpant, a beszélgetés megszakadt, és döbbent tekintetek pásztázták az arcomat. Azt hiszem, az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Roppant kínos volt, egy poénnal sem tudtam elütni, ahogy régen mindig sikerült feloldani az ilyen helyzeteket. Na de minden csoda három napig tart, én pedig holnap ilyenkor már Lou mellett ülök a turnébuszon, és ő szakad majd a röhögéstől, ha ezt elmesélem neki. Itt, Holmes Chapelben pedig nyugodtan pletykálhatják, hogy a kis Styles gyerek kezd bedilizni. Amíg nem tudják, hogy Louis hiánya okozza a tüneteket, addig nem olyan nagy a baj.

Alig vártam, hogy hazamenjenek a vendégek. Elbúcsúztam anyuéktól is, mert nem akartam, hogy hajnalban keljenek velem, amikor indulok. Lezuhanyoztam, megmostam a fogamat és befeküdtem az ágyamba. Húztam az időt. Pedig egész nap csak arra vágytam, hogy halljam a csilingelő, vékony kis hangot. Nagy levegőt vettem, és benyomtam az egyes gombot. Kicsörgött, és én éreztem, hogy megizzad a tenyerem. Mint egy óvodás, komolyan…. Hihetetlen, hogy kivetkőzöm magamból miatta. Hosszan csengett ki a telefon.
- Halló! – olyan rekedt volt a hangja, hogy ledöbbentem. Ez csak két esetben lehetséges. Vagy aludt (de hisz még csak 11 óra van!!! ) vagy kiadós szex után szokott így elmélyülni. Gombóc nőtt a torkomban, a gyomrom gombostűfejnyire szűkült, és alig kaptam levegőt.
–Szia! – mondta pár másodperc után.
- Szia! – válaszoltam, de alig tudtam uralkodni magamon. – Hol vagy? – Próbáltam ártatlan kérdéssel indítani, ahelyett, amit szívem szerint mondtam volna: „ Hol a fenében vagy, és kivel?”.
- Hogy hol vagyok? – Kérdéssel válaszolt. Felültem, szinte már ziháltam, az idegeim pattanásig feszültek.
- Nem tudod, hogy hol vagy? Lou! Mi az Isten történik ott? – Már nem tudtam uralkodni magamon.
- Tessék? ... Bocs… Itthon vagyok, elaludtam a kanapén, valami idióta horrorfilmen. – A háttérből valami morgásféle szűrődött be a telefonba.
- És mi ez a zúgás? Mit csinálsz? – Túl hosszúra nyúlt a csend.
- Harry! Kérlek! Adj két percet, hogy összeszedjem magam. Visszahívlak. – És letette. Na, ez nálam kiverte a biztosítékot. Ki morgott, és miért nem akart velem beszélni? Egész nap erre vártam, ő meg leráz? A válaszokat is harapófogóval kellett kihúznom belőle, és utána rám tette a kagylót. Olyan rémképek másztak be az agyamba, amitől majdnem idegrohamot kaptam. Louis egy másik férfival, egy idegen lakásban, anyaszült meztelenül. Kiugrottam az ágyból, és járkálni kezdtem. Már épp ott tartottam, hogy felkapkodom a ruháimat, és azonnal hazaindulok, amikor rezegni kezdett a telefonom.
- Na, szia! – Most már éberebb volt a hangja. – Mizu? Hogy telt a napod? – Mik ezek a semmitmondó kérdések???? Közben magára kapott valamit, és kiment a másik szobába vagy a teraszra?
– Mi az, hogy mizu? Azt kérdeztem, hol vagy, és mi zörgött melletted? – Már nem tudtam úgy beszélni, hogy nem emeltem meg a hangomat. Újabb hallgatás a telefonba.
- Harry, mi a baj? Mi történt?
- Itt? Itt semmi sem történt. Engem az izgat, hogy ott mi történik éppen? – Újabb idegölő csend, aztán felkacagott. FELKACAGOTT!!
- Csak nem féltékeny vagy? Viccelsz ugye? Édesem! Itthon vagyok, elaludtam a kanapén, olyan mélyen, hogy a nyálam is folyt. Alfons a hasamon héderelt, és most is itt van mellettem. Ezt hallottad? – A kagylót odatartotta, és most már tisztán hallottam a macska dorombolását.- Amikor hívtál, hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hogy hívnak, és milyen évet írunk. Felkeltem, ittam egy pohár narancslevet, mert úgy kiszáradt a torkom a nyitott szájjal alvástól, hogy alig bírtam beszélni. – Még mindig kuncogott, ezt tisztán hallottam. – Komolyan féltékeny voltál? Mi jutott eszedbe? Egy hete sincs még, hogy együtt vagyunk, és te máris azt feltételezed rólam, hogy megcsalnálak, mert elmentél itthonról két napra? Ez azért hízelgő.
- Nem ilyen vicces ez a dolog, Lou! Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amikkel egyelőre nem tudok mit kezdeni. Mindig is féltékeny típus voltam, és birtokló, de te…. Veled kapcsolatban ezek az érzések hatványozódnak. Kitört a frász, hogy valaki megszédített.
- Mondjuk ezt telibe találtad…. Megszédített egy iszonyatosan szexi, kigyúrt, tetkós félisten, akinek a göndör tincsei már fétisszinten vonzanak! – Kifújtam az eddig benntartott levegőt, és kezdtem felengedni. Ledőltem az ágyra.
- Iszonyatosan szexi?
- Az... Ha látnád, tudnád miről beszélek.
- Mesélj még róla! – Ki akartam élvezni minden mondatát. A fejem alá tettem az egyik karom, és kinyújtóztam, így viszont bokától lelógott a lábam.
- Egy szexguru a srác. Olyan dolgokat művel velem, amit én magam sem hittem volna, hogy a testem képes rá.
- Például? – Lehunytam a szemeimet, és magam elé képzeltem az arcát, ahogy huncut mosoly vibrál az ajkain.
- Például képes egymás után négyszer felizgatni és kielégíteni, anélkül, hogy közben egy pillanatra is lelankadnék.
- Hmm. Tényleg tudhat valamit. – Már én is vigyorogtam.
- Ráadásul neki van a legjobb teste a világon. Ha tehetném, nem is engedném, hogy felöltözzön, csak meztelenül járatnám.
- És mit csinálnál vele? – Szapora volt a pulzusom, már percek óta kőkeményen állt a dákóm, és a golyóim feszültek.
- Azt, amit szoktam. Keményen szopnám, aztán megkérném, hogy dugjon meg, persze azt is keményen. – Itt kezdett lüktetni a farkam, nem is akárhogyan. Hallgattunk a telefonba, és Louis légvételei is szabálytalanok voltak odaát.
- Mi van rajtad? – Kérdeztem reszelős hangon.
- Csak egy alsó. Már megint rohadt meleg van a házban.
- Egy alsó?
- Igen.
- Szűk?
- Az.
- Hmmm. És feszül már?
- Már rég…- Az ő hangja is kezdett elmélyülni. – És rajtad mi van?
- Csak a merevedésem.
- Ssssszzz – sziszegett a kagylóba. Tudtam, hogy már teljesen fel van izgulva.
- Nyúlj magadhoz, kicsi! Simogasd magad, mintha ott lennék!
- Én nem tudok így…nem hiszem, hogy képes vagyok rá. – Szinte láttam magam előtt, ahogy elpirul, a szája elnyílik.
- Dehogynem! Tedd meg, mert én most nem tudom, de belehalok, úgy kívánlak. Ott akarok lenni, és végigcsókolni a testedet. Harapdálni a nyakadat. A nyelvemmel körözni a köldököd körül, aztán lecsúsztatni az ajkamat, és a számba venni. Mélyen, ahogy szereted… Úgy, hogy a nyálam folyjon rajtad. – Felnyögött, és éreztem, hogy megadja magát. Tudtam, hogy lassan elveszti az önuralmát.
- Simogasd magad! Ne kapkodd el! Hallani akarom, ahogy egyre jobban felizgulsz.
- Istenem, Hazz! Már nem tudok jobban felizgulni. Kőkemény vagyok.
- Hmmm. Kőkemény? Akkor nyálazd meg a tenyered, és fogd marokra! – Hangosabb nyögés, amiből tudtam, hogy végrehajtotta az utasítást.
– De akkor te is, kérlek! – Lenyúltam, és átfogtam a farkam, ami már úgy lüktetett, hogy csillagokat láttam. Egy apró csepp rezgett rajta. Itt sincs, de a gondolatára is képes lennék elélvezni, anélkül, hogy tennék érte valamit.

XLVI. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon kellemes hetet mindenkinek.
Remélem jól telik a nyaratok...
Feltettem az első részt A tanítványból, ha van kedvetek nézzetek bele:
http://larrystylinsontanitvany.blogspot.hu/2014/08/1-resz.html
Itt is és ott is várom a véleményeteket, és köszönöm, hogy itt vagytok és olvassátok, amit irkálok :))
Köszöntöm az új feliratkozókat, hálás vagyok a bizalmatokért!

xxx Becca

UI: A SZIGETelőknek jó szórakozást! Én már nem alszom két napja, mióta hajnalig dübörög a zene :)))



XLVI. Fejezet

- Nem vagyok gyáva anyu! Ne mondd ezt! Igenis nagy bátorság kellett ahhoz, hogy beismerjem, hogy egy fiúba vagyok szerelmes. Eleget küzdöttem, mire egyáltalán magamnak bevallottam. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy most elétek álljak, és kimondjam ezeket a szavakat. – lehajtottam a fejem, és magamba roskadtam. Erre végképp nem számítottam.
- Nem az a baj, hogy egy fiúba vagy szerelmes, azzal semmi baj nincs, de arra, hogy ezt ennyi idő után közlöd csak velünk, mikor már az egész világ tudja, azzal olyan fájdalmat okoztál, amit nehezen fogunk feldolgozni. A mi kapcsolatunk mindig is a feltétlen bizalomra épült, és nem tudunk mit kezdeni a titkolózásoddal. – egy szuszra szakadt ki apuból, én pedig úgy elcsodálkoztam, hogy a számat is eltátottam.
- Miről beszéltek? - cikázott a pillantásom kettőjük között. – Most hétfőn jöttünk össze, és egyszerűen képtelen voltam hamarabb elszabadulni. Azt ugye nem gondoljátok komolyan, hogy ezt telefonban kellett volna közölnöm, mondjuk hétfő éjjel… - zavart tekintettel néztek vissza rám, ők is próbálták felfogni, amit mondtam, én is próbáltam értelmet találni abban, amivel apu nekem támadt.
- Most? Most hétfőn?- anyunak ennyit sikerült felfognia a kirohanásomból.
- Igen. Hétfőn este, több hónapos borzasztó kínlódás után végre bevallottam neki, hogy szeretem, és kedden jöttünk össze igazán. – rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek rájuk. Ők egymásra néztek, aztán rám, és végül anyu arcán széles mosoly ömlött el, én meg majdnem elájultam. Kezdem érteni Louis reakcióit.
- Édesem! Felugrott és hozzám lépett, aztán átnyalábolt és szorosan magához ölelt. - Ne haragudj! Kérlek, bocsáss meg! Apáddal mi abban a hitben élünk kábé másfél éve, hogy ti együtt vagytok Louisval, és borzasztóan vártuk, hogy mikor avatsz be bennünket. Aztán teltek a hónapok, és nem jöttél, nem szóltál, mi pedig csak növeltük magunkban az elégedetlenséget a viselkedéseddel kapcsolatban, de egyikünk sem volt olyan egyenes, hogy rákérdezzünk nálad. Mindketten nagyot hibáztunk. Meg tudsz nekünk bocsájtani? – eltartott magától és az arcomat fürkészte. A karja alatt apu is félve nézett rám.
- Szóval nem azért vagytok kiakadva, mert buzi vagyok, hanem azért, mert azt hittétek, már régen együtt vagyunk, és titkoltam előletek? –apu majdnem megfulladt, mikor ezt így kimondtam, de aztán torkot köszörült, és válaszolt.
- Először is nem buzi vagy, hanem meleg, de még csak az se teljesen, miután a falu összes lányát megkergetted, és elég sokat utol is értél. Számunkra ez olyan mintha mondjuk hat ujjal születtél volna. Egy kicsit más lennél, mint a többi gyerek, de nekünk akkor is a legszebb és legokosabb a világon, akit mindennél jobban szeretünk. Ha te egy fiúval vagy boldog, ha így ki tudod jelenteni, hogy halálosan szereted, hogy ő az életed, akkor biztosan meg is érdemli, és mi hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy rátaláltál. Hogy Louis az, csak újabb jópont, hisz ő egy tünemény. Anyád csak Sunshinenak hívja. – én is szoktam így hívni… eszembe jutott az a reggel, mikor úgy ébresztettem, hogy orálisan kényeztettem. Ebbe jól bele is pirultam, és még szerencse, hogy a beszélgetés olyan irányba ment, amikor erre nem kellett különösebb magyarázatot adnom.
- Szóval akkor elfogadjátok a kapcsolatomat Louval, és még örültök is neki? –kérdeztem, és már készült a nagy vigyor, hogy elterüljön az arcomon.
- Persze, hogy elfogadjuk. Örülünk, hogy boldogok vagytok. Egy kicsit vagyok csak mérges, amiért őt nem hoztad magaddal. Olyan sovány az a fiú, legalább etettem volna két napig… - mondta anyu elgondolkodva.
- Legközelebb ígérem együtt jövünk. De most otthon ül, és rettegve várja, hogy hogyan fogadtátok a hírt.
- Azonnal hívd fel! – adta ki a parancsot apám. Mosolyogva húztam elő a telefonom, és nyomtam be a gyorshívón az egyest. Egy csöngés után felvette, és melegség öntötte el a szívemet, amikor meghallottam gyenge kis hangját a telefonban.
- Halló! Szia…
- Szia kicsi! Mi újság?
- Most komolyan te kérdezed ezt tőlem? –éreztem a szavaiból kicsendülő szemrehányást. – Otthon mi van? Nem küldtél sms-t, pedig megígérted. Már halálra aggódtam magam.
- Ne haragudj! Igazad van. Elragadtak az események. – anyu eddig bírta a várakozást. Kikapta a telefont a kezemből, és a füléhez emelte a kagylót. Lou még éppen beszélt:
- Hogy fogadták? Ki leszek nyírva, amiért megrontottam a kisfiukat?
- Nem Sunshine, nem leszel kinyírva, csak akkor, ha a turné után nem tolod ide az édes kis pofádat, hogy megölelgethessünk. – a vonal túlsó végéről még én is hallottam a hatalmas légvételt, és a döbbenet is egész jól érezhető volt, még ilyen távolságból is.
- Anne… én…. bocsánat!
- Nincs miért bocsánatot kérned Lou! – válaszolta anyu kedvesen – Boldogok vagyunk, hogy szeretitek egymást, és kívánjuk, hogy a kapcsolatotok túléljen minden nehézséget, amit elétek dob a sors. Sok boldogságot kívánunk nektek.
- Köszönjük! – cincogta Lou, és szinte láttam magam előtt, hogy összegyűlnek a könnyek a szemében. Anyu visszaadta a mobilomat, én felálltam, és elsétáltam a kert végébe, hogy pár szót válthassunk úgy, hogy nem hallja más.
- Kicsi! Itt vagy még? –kérdeztem halkan.
- Igen itt, és a döbbenettől szólni sem tudok. Mi volt?
- Hát volt egy kis félreértés, de lassan már megszokom, hogy az életem nagy eseményeit mindig megelőzi egy .- ezen felkuncogott, és én is elmosolyodtam. – De a lényeg, hogy elfogadják, velem örülnek, és innen is imádnak téged.
- Nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem.
- Nem kell elmondanod, hisz én is ugyanazt érzem….és még valamit. – vártam, de nem válaszolt, nem is kérdezett, csak várt. – Annyira hiányzol, hogy fáj. Elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy nélküled aludjak el. Nem jönnél le, ha szépen megkérnélek rá? – a vonal túlsó végén még mindig csend, aztán egy nagy sóhaj.
- Nem Hazz, nem megyek utánad. Ez a két nap legyen a családodé. Próbáld kiélvezni az időt, amit velük tölthetsz, úgyis nagyon kevés jut nekik belőled. Ha lemegyek, csak egymásra tudunk figyelni, ezt te is tudod. Szeretném, ha most a szüleiddel törődnél ebben a pár napban. Előttünk az egész élet, de nagyon véges az idő, amit a családunkkal tölthetünk. – eszembe jutott, hogy meghaltak a nagyszülei, és sokszor emlegeti, hogy nem töltött velük elég időt, mert nem érezte át, mekkora súlya van az elpazarolt éveknek.
- Igazad van, ahogy általában mindig. Nagyon szeretlek. Este beszélünk.
- Én is szeretlek, és ne haragudj, de megbeszéltem Ellel, hogy este elmegyek vele az operába. Szeretném, ha te pedig kialudnád magad. Ha otthon vagyok, én is 10 órát tudok aludni a régi ágyamban. Beszélünk reggel.
- Jól van, bár a féltékenységtől úgysem fog álom jönni a szememre. -duzzogtam.
- Ne butáskodj már! Nem létezik olyan nő, férfi meg pláne, aki veszélyt jelentene rád…- lehalkította a hangját - Most is kívánlak… - Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy a vér az ölembe áramlik, ettől az egyetlen kis suttogástól.
- Én is kívánlak! Hétfőn hazamegyek és addig szexelünk, amíg el nem ájulunk! Na jó, nem kell elájulni, de az tuti, hogy nem indulunk el úgy a turnéra, hogy előtte nem sikoltod a nevemet, miközben élvezel!
- Jézusom! Hagyd abba! Egész este ez a mondatod fog a fejemben járni, miközben sorra halnak meg a színpadon, én pedig idióta vigyorral a fejemen ülök majd a harmadik sorban. – ezen kuncognom kellett.
– Oké, visszaszívom. Elég ha azt nyögöd, hogy „Még! Hazza! Mélyebben, erősebben! KÉRLEK!” – tudom, hogy gonosz vagyok, de nem bírtam megállni, hogy ne húzzam egy picit.
- Őhmmm… igen, ezt fogom nyöszörögni, közvetlenül azután, hogy már csak egy hajszál választ el téged az orgazmustól, mert úgy foglak szopni, hogy kettéállnak a füleid! – rajtam volt a sor, hogy beszippantsam a levegőt, és többé ne lélegezzek. Ha valaki sok időt tölt a másikkal, óhatatlanul átveszi a szokásait.
- Na, szia édes! Vigyázz magadra, és álmodj szépeket. Egy puszit cuppantott a kagylóba, majd se szó, se beszéd letette. – először nagyon mérges lettem, de aztán láttam magam előtt diadalittas kis pofáját, és egyből megenyhültem. Büszke voltam rá, hogy így visszavágott. Határozottan fejlődik a szexuális önkifejezés területén.

XLV. Fejezet

Sziasztok drága Olvasóim!

Hát ez a nap is elérkezett....
Itt a folytatás. Egész héten izgultam, nem hagytok-e faképnél az előző rész után. De még itt vagytok, sőt! Köszöntöm az új feliratkozókat és a "csendes" olvasókat is:)
Remélem ezután a rész után megírjátok, mi a véleményetek, ha már az előző után kaptam hideget-meleget. Ne hagyjatok kétségek között!!!
Kellemes olvasást, és jó hétvégét mindenkinek!
Puszillak Benneteket, és találkozunk a SZIGETEN!!! :))

xxx Becca

LXV. Fejezet

Egy hosszú, hosszú alagút és a végén olyan erős fény, ami elvakít. Csak ezt láttam magam előtt. Hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok….
Aztán eszembe jutott, hogy egyszer Londonba mentünk apámmal, és ezen az alagúton hajtottunk keresztül. Jártam már itt, csak akkor nem én vezettem. Előkotortam a napszemüvegem a kesztyűtartóból, és mikor kiértem a fényre, lehúztam az ablakot. Gyönyörű idő volt, és ez a kedvemen is javított egy keveset.
Még mindig remegtek az izmaim az adrenalin-lökettől, ami akkor ért, mikor majdnem frontálisan karamboloztam egy kamionnal. Az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt, és szerencsémre a szembe jövő oldal leállósávján el tudtam kerülni az ütközést. Utána lefékeztem, lassan áthajtottam a saját sávomba, aztán az első pihenőhelynél ittam egy kávét, és megpróbáltam ráncba szedni magam. Nagyon megijedtem. Nem is attól, hogy összetöröm magam, vagy esetleg meghalok, hanem attól, hogy Lou akkor egyedül marad. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz. A szavamat adtam, amit be kell tartanom. Nem engedhetem, hogy az érzelmeim, vagy az emlékeim annyira hatással legyenek rám, hogy nem tudok odafigyelni a vezetésre. Az út további szakaszára bekapcsoltam a rádiót, és együtt énekeltem vele.
Dél is elmúlt már, amikor megérkeztem Holmes Chapelbe. Ez az a kisváros, ahol semmi sem változik. És én pont ezt szeretem benne. Az állandóságot, az otthont jelenti számomra.
A házunk elé kanyarodtam, és lassan kászálódtam ki az autóból. Elgémberedtek a végtagjaim, és megfájdult a derekam, mint mindig, ha sokat vezetek. Felnéztem az ablakokra, és láttam, hogy az emeleten épp akkor hullott vissza a függöny. Pár másodperccel később kivágódott az ajtó, és anyu robbant ki rajta. Már repült is felém. Alig tudtam elkapni, olyan elánnal ugrott a nyakamba.
- Kisfiam! Édesem! De jó, hogy itt vagy. – össze-vissza puszilt, az arcán könnyek záporoztak, és olyan erősen ölelt, hogy kiszorította belőlem a szuszt.
- Szia anyu! Én is örülök, hogy itthon vagyok. - csókoltam, ahol értem. Nagyon régen nem volt ilyesmire alkalmunk.
- Hogyhogy hazajöttél? És miért nem szóltál? Legalább telefonálhattál volna.
- Csak tegnap derült ki, hogy el tudok még szabadulni a turné előtt, és annyira megörültem, hogy el is felejtettem telefonálni. Csak siettem, ahogy tudtam, hogy mielőbb itthon legyek.
- Meddig maradsz?
- Hétfő hajnalban vissza kell mennem.
- Az két nap! Két teljes nap!- örvendezett, és még mindig nem engedett el. Hagytam, hogy csüngjön rajtam, ameddig csak akar. Igazából pont erre vágytam, mielőtt belekezdek jövetelem valódi okába.
Pár perc múlva, mikor már a szomszédok is kezdtek előbotorkálni, hogy megnézzék mi történt,
 (mondtam, hogy kisváros, itt minden hírértékű, pláne az, ha valakihez messziről érkezik vendég…)  anyu végre elengedett, és becibált a házba, nehogy az emberek elkezdjenek faggatni, mert akkor az első napunknak annyi is.
Apu a hátsó udvaron épp a benzinmotoros fűkaszával birkózott, és káromkodott, mint egy kocsis. Mikor felnézett a hátsó ajtóra, először nem is vett észre, visszafordult a gép fölé, megrántotta a zsinórt, és amikor nem történt semmi, eleresztett még egy cifra szitoksorozatot. Aztán megállt, koncentrált, újra felnézett, és amikor rájött, hogy nem hallucinál, tényleg én állok ott, eldobott mindent és hozzám sietett. Suta férfiölelésben forrtunk össze, és egymás hátát lapogattunk percekig. Mennyivel egyszerűbb ez a nőkkel, akik nem próbálnak másképp viselkedni, mint amit ösztönösen éreznek. Ez a nagy, férfias megjátszás egy csomó érzelemtől fosztja meg az embert. Ezért aztán odafordítottam az arcom, és jól összepusziltam aput, ahol csak értem. Meglepődött, de aztán ő is viszonozta, és amikor kibontakoztunk egymás karjaiból, elmorzsolt egy könnycseppet. Én meg úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre.
Anyu a kedvencemet főzte, kukoricás rizottót, és isteni csokis muffint sütött. Amíg elkészült a kaja, mi apával rendbe szedtük a fűkaszát, ami végül megadta magát, és döcögve beindult. Lenyírtuk a füvet a ház előtt, és közben váltottam pár szót a szomszédokkal, akik mind gratuláltak a naaagy, nagy karrieremhez. Szerintem egyikük sem látott még egy klipet sem a zenekartól, de azt mindenki tudta, hogy a kis Styles, baromi híres lett.

Ebéd után kiültünk a hátsó teraszra, és anyu isteni almás limonádét csinált. Még mindig emlékszik, mit, hogyan szeretek. Üldögéltünk, és semmitmondó beszélgetésbe merültünk. Nekem azon kattogott az agyam, hogyan kezdjek bele a mondandómba, nekik meg szerintem azon, hogy mikor rukkolok elő jövetelem valódi okával. Jól ismernek mindketten, kizárt, hogy ne érezték volna, hogy van valami a háttérben. Egy félórás időhúzás után apu előrehajolt a hintaágyban, a térdére könyökölt és megszólalt.
- Kisfiam! Én nem bírom tovább. Ne húzzuk az időt, az sose jó. Elő a farbával, essünk túl rajta! – tudtam, hogy itt a vége, most kell elmondanom, de szögesdrót nőtt a torkomba hirtelen.
Anyura néztem, aki bátorítóan mosolygott rám, átnyúlt, és megszorította a kezem.
- Kicsim! Akármi is az, mondd el! Tudod, hogy velünk bármit megoszthatsz.
- Őőőő. Khmm. Szeretnék elmesélni nektek valamit. Lehet, hogy elsőre nem fogtok neki örülni, vagy az is lehet, hogy mérgesek lesztek miatta. De kérlek, hallgassatok végig, és utána beszéljük meg a dolgot. Minden kérdésetekre válaszolok, és mindent megmagyarázok. … -sóhajtottam egyet - Nagyon nehéz ez most nekem, ezt vegyétek figyelembe lécci….- csak bólintottak mindketten, és kíváncsian néztek rám. Félrefordítottam a fejem, mert eleinte képtelen voltam a szemükbe nézni.
- Az elmúlt két év elszállt mintegy pillanat, és én nagyon hálás vagyok nektek, hogy lehetővé tettétek számomra, hogy valóra váltsam az álmaimat. Minden úgy alakult, mint egy mesében. És most még annál is boldogabb vagyok, mint amit valaha reméltem az élettől, mert végre társra találtam. Olyan társra, amilyenre mindenki vágyik. Nagyon szeretem őt, teljes szívemből, és remélem, hogy ti is elfogadjátok majd, akkor is, ha most nem fogtok felhőtlenül velem örülni. – mire ezt végigmondtam, és felnéztem rájuk, anyu összefont karokkal, teljesen bezárkózva dőlt hátra a hintaágyban, és apu is elég furcsán méregetett, a kezeit tördelve. Láttam rajtuk, hogy komoly erőfeszítések árán állják csak meg, hogy közbeszóljanak, de próbálják magukat tartani a kérésemhez. Az arckifejezésükből és a testbeszédükből viszont az derült ki, sejtik mit, vagyis kit fogok mondani ezután a bevezető után, és az, hogy nem boldogok tőle, nagyon enyhe kifejezés. Kicsit megdöbbentem, ennél sokkal elfogadóbbnak hittem a szüleimet. Lou édes arca lebegett a szemem előtt, szeretetteljes, tiszta lénye, és ettől megacéloztam magam, a szemükbe néztem, és hangosabban folytattam.
- Beleszerettem Louisba. Halálosan. Ő az életem. – éreztem, hogy ki akarnak csordulni a könnyeim, de nem engedtem nekik. A boldogságomat nem ronthatja el az sem, ha a szüleim meggyűlölnek érte, hogy meleg vagyok, és elfordulnak tőlem. Bármit feláldozok, és ezt már sokszor végiggondoltam magamban. Mégis, a közeledő fájdalom érzése megbénított. Nem akartam elveszíteni őket.
Nem tudtam többet mondani, egyszerűen elfogytak a szavak. Csak vártam, hogy ők mondjanak valamit, akkor is, ha az olyan lesz, mintha kitépnék a szívemet. Apu a kezeit morzsolgatta, de anyu teljesen ellenségesen méregetett.
- Azt mondtátok, bármit elmondhatok. És arra tanítottatok, hogy ha nem értem a másikat, akkor kérdezzek. Hát most kérdezzetek! – még tovább tartott a csend, és egyre nőtt a feszültség.
- Nincs egyetlen kérdésetek sem? Esélyt sem adtok? – kezdett elfúlni a hangom. Végül anyu nem bírta tovább. Leengedte a karjait és előrehajolt. Beszívtam a levegőt, és bent is tartottam, ahogy Lou szokta, ha stresszel.
- Miért most? –csak ennyit kérdezett.
- Nem tudom anyu, tényleg nem tudom. Egyszerűen így alakult….
- Ezt nem hiszem el. Hatalmasat csalódtunk benned fiam! – szólt apu elég halkan ahhoz, hogy tudjam, nagyon haragszik rám.
- Sajnálom. Ez nem az én döntésem. Nem okolhattok valamiért, amibe nincs beleszólásom.
- De van! – emelte fel a hangját anyu – Igenis van. Arra, hogy gyáva vagy, és így viselkedsz, nincs mentséged!