LXI. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy új részt, hátha ismét feltámad a kommentelési vágyatok, amitől nekem feltámad az írási vágyam, és akkor lesznek még részek, mert ellenkező esetben lassan elmegyünk szünetelni....
Sajnos hetek óta nem tudok hozzányúlni a MTF-hez, bár mindig úgy érzem, megszakadna a szívem, ha meg kellene válnom tőle, de semmi sem tart örökké, ugye?
Pedig még elég messze vagyunk a jelentől, talán lenne még benne muníció....
na majd kiderül, ne keseregjünk előre, fel a fejjel! :)

Mindenkinek nagyon szép hetet kívánok, és hálásan köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok, írtok, pipáltok,,,,,
MINDENT KÖSZÖNÖK!!!

Millió puszi és ölelés: Becca

LXI. Fejezet

Innentől kicsit másképpen álltam a dolgokhoz, és a viselkedésem változása Louisra is jó hatást gyakorolt. Mikor látta rajtam, hogy a körülményekhez képest lenyugodtam, és már nem szenvedek annyira, ő is tudott újra mosolyogni, sőt néha még viccelődött is. Beindult a nagyüzem, a világturné előkészületei folytak éppen, ezért arra sem volt időnk, hogy sajnáljuk magunkat. Egész nap együtt voltunk, táncpróbák, a rendezővel folytatott késhegyre menő viták, ruhaválogatás, fotózások tömkelege és interjúk kifulladásig. Esténként úgy zuhantam be az ágyba, mint egy hulla. Anyu hazament, mert úgy ítélte meg, talán nem vágom fel az ereim, ha magamra hagy. Igaza volt, mert eszembe sem jutott. Mindig a klasszikus „kössük fel magunkat a csillárra” típusú srác voltam, soha nem vágnám fel az ereimet. Az olyan piszkos munka.
Csütörtökön végre láttam a fényt az alagút végén, és nem a filmes változatban, hanem azért mert pénteken utaztunk a négy napos titkos kis sítúránkra. Este izgatottan csomagoltam, de a bepakolandó cuccok fontossági sorrendjén már én is felröhögtem, mikor az ágyra halmoztam őket.
Síruha, meleg cuccok, pipere, telefontöltő, és a halom tetején, a legfontosabb helyen egy köteg óvszer és síkosító. A vigyorom letörölhetetlen volt, amíg mindent beszuszakoltam a bőröndbe.
Nem sokat aludtam, várakozásteljes izgalom vibrált bennem, csak félórákra tudtam elszundikálni. Reggel a kézipoggyász mellé a hónom alá vettem a rózsaszín utazópokrócomat, amitől tudtam, hogy a menedzsment idegbajt fog kapni, de legalább egy apró fricska, ami ellen nem tudnak tenni. Mikor a reptéren megláttam Louist, a kék takaróval a karján, olyan melegség öntötte el a lelkemet, amire nincsenek szavak.
Összekacsintottunk, és teljes megelégedettséggel álltunk be a sorba a becsekkoláshoz. Természetesen nem utazhattunk kettesben, Monica és Derek ide is elkísérnek bennünket. De ezt meg kell szoknunk, hiába is ágálunk ellene. Próbáltunk tudomást sem venni róluk, de ez elég nehéz feladat, mert le se veszik rólunk a szemüket, és nem úgy néznek, mint a testőreink szoktak, inkább úgy, ahogy az idomított kutyájára néz az ember. Mindegy, csak érjünk már oda! Azt az ígéretet kaptuk, hogy mivel a szállás egy kis faház az erdő szélén a hegyekben, közel s távol nem lesznek emberek, ezért a két pitbull nem fog a nap huszonnégy órájában felügyelni, a szállodában fognak lakni, és csak akkor avatkoznak be, ha feltétlenül szükséges. Ezt el tudtuk fogadni, mert bár nem mondtuk ki, mindketten tudtuk, hogy két napig ki se tesszük a lábunkat a faházból, úgyhogy nem lesz velünk sok bajuk, az tuti. Szinte remegtek az izmaim a feszültségtől, annyira izgatott voltam. Lou ott ült mellettem, csak a kezemet kellett volna kinyújtanom érte, és máris ölelhetem, szoríthatom, de nem érhettem hozzá. Éreztem, hogy ő is teljesen rám van hangolódva, minden apró mozdulatot, sóhajt lereagált, vagy letükrözött önkéntelenül. Mikor már elértük a repülési magasságot, felhajtottuk a karfát, mindketten betakaróztunk, végre összesimítottuk a combunkat és megfogtuk egymás kezét.  Elementáris volt az érintés ereje. Minden porcikámon ingerületek százai söpörtek át, a légzésem elakadt, a szám kiszáradt. Az elfojtott feszültség, és a több hetes karantén miatt éreztem, hogy újra könnyek akarnak utat törni maguknak, de elpislogtam őket. Annyit bőgtem már mostanában, mint életemben soha. Most alig pár napunk van, hogy boldogok legyünk, időzített formában. Hiába tudom, hogy ez mennyire embertelen állapot, nem tudok tenni ellene, úgyhogy megfogadtam, kiélvezem, amennyire csak lehetséges. Kicsit olyan volt, mintha egy tengerimalac lennék, akit a gazdái figyelnek az üvegen túlról, ő mégis boldogan tekeri a mókuskereket fáradhatatlanul, és örömét leli benne, ha néha szétrághat egy vécépapír gurigát.
Csak Loura koncentráltam. Felé fordultam féloldalt, ő pedig felém, és egész úton csak néztük egymást. Olyan volt, mint egy álom. Néztem a száját, és elképzeltem, hogy fogom ájulásig csókolni. Felsóhajtottam, mire elnyíltak az ajkai és szaggatottan lélegzett. Felpillantottam, és saját vágyaim tükörképe nézett vissza rám, a csillogó, égszínkék szempárból. Megszorítottam az ujjait, mire a másik keze a combomra siklott, és finoman megszorított. Épp azon agyaltam, vajon látják-e a pitbullok, ha az ölemre húzom a kezét, de mire a rebellis gondolat szárba szökkenhetett volna, meghozták az ebédet.
A kocsiban ami a szállásra vitt, már izegtem-mozogtam, nem bírtam magammal. Másfél órát autóztunk, mire feltűnt a síparadicsom táblája az út mellett. Mikor kiszálltunk, az FBI ügynöknek kinéző fazon előrement, hogy átnézze a kis faházat, nehogy ismét remek felvételek készüljenek rólunk. A hóban állva nem éreztem a hideget, csak az ereimben száguldó forró véremet, a szemem sarkából Louis tébláboló alakját, ahogy beharapott alsó ajkát rágcsálja, zsebre tett kezei a teste mellé szorítva, hogy elfojtsa remegésüket. Óráknak tűnt, mire zöld utat kaptunk. Odafordultam Derekhez:
- Akkor ha minden jól megy, négy nap múlva, délután háromkor találkozunk, mikor indulnunk kell.
- Igen. Reméljük. - válaszolta rezignáltan, és éreztem, hogy idegesíti az egész szituáció. Arra vették fel, hogy kialakítson rólunk egy teljesen idegen, hetero fiúkról szóló képet, nem arra, hogy asszisztáljon egy több napos szextúrához. Pont leszarom, csak húzzanak már a retekbe! A kétajtós szekrénynek kinéző pasi bevitte a csomagjainkat a házba, aztán biccentett, és beszállt az autóba, de mi nem mozdultunk, csak mikor a két idomár is kelletlenül beült mögé, és elhajtottak a jeges úton. Még álltunk egy percig, amíg a kocsi el nem tűnt a kanyarban. Abból jöttem rá, hogy nem is lélegeztem, hogy hatalmas sóhajjal kiengedtem az elhasznált levegőt. Akkor végre Louisra néztem, ő is felém fordult, és kipukkadt belőlünk a nevetés. Érte nyúltam, magamhoz rántottam, felkaptam, és megpörgettem. A nyakam köré fonta a karjait, a száját az enyémre tapasztotta és szinte morgott, mire sikerült behatolnia a nyelvével, és szenvedélyes tempóra váltva simogatni kezdte az enyémet. Kis lázadás volt ez, hogy nyílt terepen csókolóztunk, de annyira szükségünk volt a tudatra, hogy még mindig a saját életünket éljük, hogy ettől éreztük magunkat szabadnak.
Mikor leengedtem magamon, és a lábára állítottam, a kezem után kapott, és húzni kezdett befelé. Alig csukódott be mögöttünk az ajtó, máris nekem ugrott, az ajka az enyémet kereste feldúltan, és tépte, rángatta a ruháimat. Mosolyogva engedtem, hogy lecibálja a kabátomat, aztán a pulcsimat, amihez készségesen emeltem a kezemet, hogy segítsek. Lenyúltam, hogy lehúzzam a csizmám cipzárját és fél lábon ugráltam, mire sikerült elhajítanom a szoba sarkába. Lou már az övemet csatolta ki, és mire feleszméltem, anyaszült meztelenül álltam a hideg járólapon.
- Mmmm… - szinte dorombolt – IGEN! Pontosan így akarlak látni a következő négy napban! – morogta, és finom kis ujjai már a mellkasomon garázdálkodtak, az őrületbe kergetve.
- Igen? És te? Így maradsz, felöltözve, míg én kockára fagyok a sípályán, szín pucéron?
- Ki mondta, hogy kiteheted a lábad a házból? – kérdezte mesterkélten, miközben iszonyatos lassúsággal levette a kabátját, kibújt a magas szárú tornacipőjéből, és kigombolta a nadrágját. Eddig bírtam. Térdre vetettem magam előtte. Már nem éreztem a hideg követ, nem hallottam a hangját, csak a fülemben dübörgő véremet, és nem akartam semmi mást, csak nekiesni. Felnéztem rá, a pillantásommal könyörögtem, hogy szánjon meg végre. A szemében a vágy szinte az őrülettel vetekedett, ahogy tenyerébe vette az arcomat, és csak nézett. Aztán lehajolt, egy lassú, izgató csókot adott, közben letolta a nadrágját az alsójával együtt és kilépett belőle. Mikor felegyenesedett, és megláttam a tavaly karácsonyra tőlem kapott, rénszarvasos pamut térdzoknikat, majdnem felnevettem, ha képes lettem volna bármire azon kívül, hogy ellazítsam a számat, ahogy az állam alá nyúlva lassan az ajkaim közé hatolt kőkemény, feszülő péniszével. Úgy nyögtem, mintha fájdalmat okozna, és ez majdnem fedte is a valóságot, mert a golyóim összezsugorodtak, az alhasam görcsölt, és a farkam úgy lüktetett, mintha le akarna szakadni. Kizártam mindent, csak rá figyeltem, ahogy mélyen a torkomig nyomakodott, ott megállt, és várt. Éreztem, ahogy megremeg a számban, és tudtam, ha most megmoccanok, vagy csak a nyelvemmel megsimogatom, azonnal elélvez. Aprókat nyögött, amitől nekem mindig meglódul a vérem, és a nevemet nyöszörögte.
- Harry! … Meg ne mozdulj! –  figyelmeztetett kétségbeesetten. Próbáltam betartani az utasítást, de a nyelési inger nagy úr. Képtelen voltam megakadályozni, hogy a torkom összehúzódjon. Lou felkiáltott, a csípője előrelendült, a teste megfeszült. Az ujjai a kötött sapkára tapadtak, amit elfelejtettem levenni a nagy kapkodásban, és tiszta erőből rányomták a fejemet épp megránduló szerszámára. A számat megtöltötte forró magja, és én hálásan nyögve nyeltem, fuldokolva.
Mikor véget ért a pulzálás, elhagyta az ereje, és a karjaimba omlott. Zihálva fúrta a fejét a nyakam hajlatába.
- Ne haragudj! Annyira sajnálom. Én… - Magyarázkodni akart.
- Sssss Kicsi! Édesem! Semmi baj. Ez így volt tökéletes. Az, hogy ennyire kívánsz, számomra a legszebb vallomás – Csókolgattam a fejét, és simogattam a hátát a meleg, kötött pulóveren keresztül, amit eddig nem sikerült levennie. Elcsitult a légzése, és én az idők végezetéig így maradtam volna, ha nem érzem, ahogy megfeszül a kis test minden izma, aztán apró nyögés, majd az ujjai a farkamra fonódtak, amitől a gerincem hátrahajlott, a fejem tehetetlenül a lapockáim felé vette az irányt, és a combjaim elmozdultak, hogy nagyobb teret engedjenek a kényeztetésnek.
- Lou! – A nevét nyögtem, és a hangom könyörgő volt. Ő is tudta, min megyek keresztül, alig pár perce történt vele ugyanez, így hát megértő morgással lecsúszott az ölemből, a földre hasalt, és széttárt combjaim közé hajolt. Utolsó erőtartalékaimat kihasználva felemeltem a fejem, és lenéztem. A türkiz szempár nézett vissza rám. Megrebbentek a szempillái, mikor a farkam hozzáért az ajkához. Megnyalta a száját, aztán lassan engedett magába, centiről-centire. Úgy gyűrűzött bennem a kínzó gyönyör, ahogy az ajkai befogadtak. Mire elértük a végpontot, úgy ziháltam, mint egy fuldokló.
Akkor a tenyerébe fogta a golyóimat, masszírozni kezdte, az ajkával megszorított, és szopni kezdett. Lassan, őrjítően. A cuppogó hangok, a látvány, ahogy előttem feküdt, formás kis feneke meztelenül kellette magát a pulóver széle alól kikandikálva, olyan mérhetetlenül izgató volt, hogy nem telt el két perc, mikor kiszakadt belőlem egy mélyről jövő, hatalmas nyögés. - Kicsi! – csak ennyit mondtam, mire erősebben szorítottak az ajkai, én pedig a szájába lövelltem. A kéj hullámokban öntött el, az izmaim vele együtt feszültek meg és lazultak el, amíg vissza nem tértem a földre, és ki nem nyitottam a szemem. Még mindig ziháltam, mikor Louis felemelkedett és az ölembe bújt. Átölelte reszkető testemet, és erősen tartott.
-  Első menet, nyolc perc az érkezéstől - kuncogott fel, ahogy az órámra nézett. – Nem rossz részidő!
Mindketten felnevettünk, olyan felszabadultan és boldogan, ahogy már nagyon rég.
- És mennyire stílusos!? – igazgattam meg a sapkámat, és simogattam végig eszméletlen jó lábain a térdzoknikig. - Le ne merd venni! Ebben akarlak megdugni! – suttogtam a szájába. Miközben a nyelvemmel utat törtem magamnak. Éreztem, ahogy elvigyorodik.

LX. Fejezet

Sziasztok!

Itt a következő rész, amihez jó olvasást kívánok mindenkinek. Sajnálom, hogy az előző rész így megviselt Benneteket, de sajnos néha ezt is meg kell írni, mert mint tudjuk az élet nem fenékig tejfel...
Remélem itt maradtok velem, és tudok még majd örömöt is okozni nektek.
Hálásan köszönöm azoknak, akik hajlandóak áldozni az idejükből arra, hogy visszajelezzenek. Mindenkinek egy virtuális ölelés!

<3<3<3 Becca


LX. Fejezet


Három napot töltöttünk el a száműzetésben, ami egyébként csodálatos is lehetett volna, ha nem nyomja rá a bélyegét a kilátástalanság. Csónakáztunk a tavon, amit első reggel megpillantva a lélegzetünk is elakadt, olyan gyönyörű volt. (Pete azt mondta, ne áruljuk el senkinek, hogy hol vagyunk. Ennél könnyebben betartható utasítást nem is adhatott volna, mivel fogalmunk sem volt róla.
Az érkezésünk utáni reggelen, tíz óra körül arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtón. Meghűlt a vér az ereimben, ahogy kikászálódtam az ágyból, mire Lou is rémülten emelte fel a fejét. Nagy levegőt vettem, ahogy kinyitottam a bejáratot. Egy kamaszfiú állt mosolyogva a küszöbön, biciklije a tornác előtt volt letámasztva, mögötte kis utánfutó csurig pakolva. Mr. Stylinson? – kérdezte a papírjára pillantva. Először azt hittem viccel, de mikor nem válaszoltam, a szemöldökét összehúzva nézett fel rám. – Meghoztam a rendelést  – próbált fényt gyújtani az agyamban. A háta mögé néztem, és jobban szemügyre vettem a csomagokat. Papírtasakok sora állt, szépen egymás mellé pakolva, az egyikből francia kenyér lógott ki, a másikból egy saláta levelei kandikáltak kifelé. Leesett a tantusz, hogy valószínűleg Pete gondoskodott róla, hogy legyen mit ennünk, amíg itt vagyunk.
- Őőőő…igen. Köszönöm. – biccentettem és tettem egy lépést kifelé, hogy segítsek neki behordani a szatyrokat. Mikor minden a konyhában állt felhalmozva a pulton, a fiú még mindig az ajtó előtt téblábolt, és nem létező kavicsokat rugdosott a deszkákon. Nem tudtam mit akar még, mikor Lou ellépett mellettem, egy ötfontost nyomott a srác kezébe, akinek fülig szaladt a szája, hangosan elköszönt, majd indiánszökdeléssel ugrabugrált a bicikliig, és széles mosollyal integetve kerekezett el az út felé. Döbbenten álltam, hogy hogy lehetek ekkora marha?!
- Olyan vagyok, mintha leszívták volna az agyamat… - közöltem Louval, aki szélesen elvigyorodott, és hátulról átölelt.
- Remélem a főzőtudományodat nem vesztetted el. Farkaséhes vagyok! – ezen én is elmosolyodtam végre, és kíváncsian álltam neki kipakolni a szatyrokat.)
Pecáztunk, de azt hamar feladtuk, mert a tétlen várakozás a halakra, túl sok teret engedett az előtolakodó gondolatoknak, félelmeknek, amiről szerettünk volna megfeledkezni.
Körbefutottuk a tavat, ami körülbelül 4 kilométer hosszan nyúlt a lankás dombok közé. A parton elszórtan állt egy-egy horgásztanya, de ilyenkor januárban minden kihalt volt a környéken. Második nap nagy havazás volt, amit a tornácon, a hintaágyból néztünk, meleg takarókba bugyolálva, forró teát szürcsölgetve. Esténként a tévét bámultuk, a kanapén összebújva.
Félelmeink gátat szabtak vágyainknak is. Hiába voltunk kettesben, és lett volna ezer alkalmunk, hogy szeretkezéssel oldjuk egymás feszültségét, mindkettőnkön éreztem, hogy képtelenek lennénk ellazulni. Mégis tettem egy félszeg próbálkozást este, hátha Lou másképp gondolja a dolgot. Mikor elmélyítettem a csókunkat, és a tenyeremet a csípőcsontjára simítottam, éreztem, hogy megfeszül alattam. Kinyitottam a szemem, picit elhúzódtam és a szemébe néztem.
- Ne haragudj Hazz, de képtelen vagyok rá. Úgy érezném, ez valami búcsúszeretkezés. Nem tudom megmagyarázni miért….de nem tudok szabadulni a gondolattól. – Könnyek gyűltek a gyönyörű kék szemekbe, a gyomrom összerándult.
- Semmi baj, kicsi! Én is valami hasonlót érzek, csak nem tudtam így megfogalmazni. – Elgondolkodtam, ahogy a szememmel szomjasan ittam be a vonásait. – Mindentől rettegek, és nem tudom, holnap mire ébredünk. De ha összeomlik körülöttünk a világ, én nagyon szívesen leélem az életem egy ehhez hasonló helyen, ha te velem leszel. Csak ezt ígérd meg, és megszűnik bennem minden félelem! – Nagy levegőt vett, hatalmasat sóhajtott, a két tenyerébe fogta az arcomat, és a száját az enyémhez érintette egy pillanatra.
- Bárhol, bárhogyan kell leélnem az életem, nem érdekel. Csak az, hogy melletted lehessek –válaszolta és a szemében a saját érzéseimet láttam viszont. Megnyugodva hajoltam az ajkára, és csókoltam olyan szenvedéllyel, amit az elmúlt napokban nem mertem megengedni magamnak.

A harmadik nap estéjén csörgött a telefon. Pete száma villogott a kijelzőn.
- Halló srácok! – az ismerős dörmögő hang a gyomromban vibrált, ahogy arra gondoltam, miért hív ilyen későn.
- Szia Pete! Van valami jó híred? – kérdeztem tőle, hátha egyből igennel válaszol, és akkor vehetek egy mély lélegzetet.
- Igen is, meg nem is. – Nem ezt akartam hallani. Lou keze az enyémre kulcsolódott, a teste feszülten remegett mellettem. – Nyomon vagyunk. Egy régi cimborám a titkosszolgálatnál segített egy kicsit. Közben a főnökség a nevetekben azt válaszolta a zsarolásra, hogy fizetnek, és a számláitokról le is emelték a megfelelő összegeket, hogyha esetleg azt is figyeli, akkor elaltassuk az éberségét. Holnap vissza kell jönnötök, mert az is feltűnő lenne, ha túl sok időre tűnnétek el. Kibéreltünk nektek két kis lakást, a ruháitokat átvitettem. Az összes többi cucc a központban van elzárva, hogy szétválogassátok. – Ahogy ezt kimondta, a gyomrom összeszűkült, a hangom elakadt, és megizzadt a tenyerem. A szétköltözésnek ez az erőszakos, és kegyetlen módja a torkomra forrasztotta a szavakat.
- Figyelj Harry! Muszáj ezt most kibírnotok. Ígérem, megszervezem, hogy a lehető legtöbb időt tudjátok együtt tölteni.
- Rendben Pete… de az nem ugyanaz – nyögtem ki fojtott hangon.
- Tudom – válaszolta. Hálát éreztem, amiért nem mondott többet. Nem kezdte elmagyarázni, hogy nem olyan nagy a baj, hogy észre se fogjuk venni, hogy túl lehet ezt élni, meg ilyenek, csak annyit tett, hogy megértően hallgatott.
- Mikor jössz értünk? – kérdeztem, mert le akartam tenni a telefont, hogy utat engedjek végre a könnyeimnek, amik már marták a szememet.
- Reggel kilenc körül ott vagyok – mondta, majd elköszönt és bontotta a vonalat.
Lou is hallott mindent, erről árulkodott szűnni nem akaró reszketése, és akadozó lélegzete.
Egy pillanatig még az ölembe ejtett kezemet bámultam, de aztán erőt vettem magamon, és ránéztem. Az ő arcán már patakokban folytak a könnyek, és ahogy ezt megláttam, a sajátjaim is kicsordultak, és gyorsan legördültek az arcomon, hogy az államról elrugaszkodva a combomra hulljanak. Kinyúltam, és az ölembe emeltem Louist. A nyakamba fúrta az arcát, aztán csak zokogtunk megállíthatatlanul, elsiratva álmunkat a közös életről, amiért annyit küzdöttünk, és most újra semmivé foszlott.

A visszatérés sem volt zökkenőmentes. Végletekig kikészült idegeink nehezen bírták a feszített tempót, és az adódó krízishelyzeteket. Nem az volt a baj, hogy dolgozni kell, a stúdióban eltöltött órák igazi felüdülésnek hatottak. A fiúk mindent elkövettek, hogy mosolyt csaljanak az arcunkra, és arról is gondoskodtak, hogy egymás közelében lehessünk. Az esték voltak borzasztóak. Egyelőre még telefonon sem beszélhettünk, se sms, se e-mail, semmilyen kommunikáció. Eleanor természetesen Louisval volt, ahogy megkértem, de gyanítom kérés nélkül is azonnal ott termett volna, ahogy tudomást szerez a visszatérésünkről. Nekem viszont nincs Eleanorom, így kénytelen voltam egyedül álomba sírni magam, ahogy nemrég, alig pár héttel ezelőtt, mikor még nem is álmodtam róla, hogy elnyerem Lou szerelmét.
Eltelt egy hét, a legmélyebb depresszióban, amit igyekeztem titkolni Louis elől, bár sejtettem, hogy jobban ismer, mint saját magamat. Tulajdonképpen meg sem lepődtem, mikor egyik este anyu állt az ajtóban, aztán szó nélkül a nyakamba borult, és sírva fakadt. Jó hogy vigasztalni jött….
Bár meg kell hogy mondjam, ha valaki más bánatát látod, olyanét, akit szeretsz, akkor olyan erőtartalékokat tudsz mozgósítani, amiről nincs is tudomásod. Anyut akartam megnyugtatni, eloszlatni a félelmeit, és mosolyt csalni az arcára, ezért szépen levezettem neki, amit magamnak képtelen voltam megfogalmazni.
- Ne sírj anyu! – mondtam neki, miközben lenyomtam a székre a konyhában, és nekiálltam kávét főzni.  – Minden rendben lesz. Megszokjuk ezt is. Amíg szeretjük egymást, addig semmi baj nem lehet. Jövő héten elutazunk síelni, Pete volt olyan rendes, hogy kiharcolta nekünk. Utána meg beindul a következő turné, ott is együtt leszünk. Egyébként is egész évben utazni fogunk, és idegen helyen amúgy is csak sutyiban tudunk együtt lenni, ez semmit sem változik. Kibéreltem egy kis lakást Los Angelesben, ott remélem eltölthetünk egy kis időt kettesben, de van két alkalmazott, aki egyébként is segít megszervezni, hogy néha eltűnjünk pár napra a nyilvánosság elől. Egy év alatt lecseng ez az egész, és akkor majd találunk valami köztes megoldást a helyzetre. Hátha a menedzsment is engedékenyebb lesz, ha addig működik a dolog. – Mire mindezt felsoroltam, magam is ledöbbentem, hogy meg tudom én erről az oldaláról is közelíteni a dolgokat.
- Igen szívem! Így kell ehhez hozzáállni, de megszakad értetek a szívem. Lou hogy van? A telefonban annyira idegesnek tűnt. – Kikerekedtek a szemeim.
- Felhívott? – persze, tudtam…csakis ő hívhatta fel, hogy jöjjön azonnal, de mégis meglepő volt – Mit mondott neked?
- Csak annyit, hogy szerinte szükséged van rám. – Lehalkította a hangját. – Miért nem hívtál fel? –kérdezte szemrehányóan.
- Anyu! – mondtam én is enyhe nehezteléssel a hangomban – Nem vagyok már gyerek. Meg kell birkóznom a helyzettel. Csak egy kis időre van szükségem. – Az arcomra simította a kezét, és mikor apró puszikkal halmozott el, éreztem, ahogy elragadnak az érzéseim. Egy anya érintése mindig ugyanazt váltja ki az emberből, mindegy hány éves valaki. Újra az a kisfiú voltam, aki az anyja karjai között engedi el magát. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, aztán egy sóhajjal megadtam magam. A mellkasom összeszorult, aztán kitört belőlem a zokogás. Magához ölelt, aztán felállított. Összekapaszkodva mentünk a kanapéig, ahová leült, én pedig összekucorodtam mellette, az ölébe hajtottam a fejem. Sírtam, csak sírtam belé kapaszkodva, ahogy a fejemet simogatta, és ő is velem gyászolt.

Közben aláírtuk a szerződésmódosítást, ami felért egy kínzással. Végigolvasva a tízoldalas fogalmazványt, ami innentől az egész életünket szabályozza, a mély döbbenettől a gyilkos indulatokig minden átfutott rajtam. Még azt is leírták, hogy havonta öt éjszakát biztosítanak, hogy kettesben legyünk, kivéve a turnék időszakát, ahol hetente egyet szerveznek meg nekünk. Természetesen, ha a körülmények úgy adódnak, akkor ettől eltérhetünk. Megkérdeztem, hogy pozitív, vagy negatív irányba, de nem kaptam kielégítő választ. Nem volt mit tennem, felhívtam Robint, aki azonnal a kezébe vette a dolgokat és a család ügyvédjét bízta meg, hogy utazzon fel Londonba, átnézni a szerződést. Az öreg Tom egyetlenegyszer sem húzta fel a szemöldökét, amiből arra következtettem, hogy Robin mindenről felvilágosította, és volt olyan körültekintő, hogy egy holtig tartó titoktartási nyilatkozatot is aláíratott vele, bár erre semmi szükség nem volt. Legalább 30 éve ő intézi a család ügyeit, a jó hírneve és gáncs nélküli jelleme egyébként is elegendő lett volna.  A sokat látott jogásznak sikerült kiharcolnia kisebb engedményeket, és kategorikusan kijelentette, hogy nem írjuk alá, ha bizonyos pontokat nem vesznek ki belőle. Mikor nem akartak beleegyezni, akkor megfenyegette őket, hogy az érvényben lévő szerződésünk lejárta után pert indítunk ellenük rabszolgatartás és a személyiségi jogok korlátozása okán, mire azért a legkényesebb kérdésekben sikerült megegyeznünk. Ha ő nincs, még arról is gondoskodnak, hogy valaki az ágyunk mellett álljon, amikor együtt vagyunk. Annyira lehangoló volt az életünket tíz oldalban rendszabályozó, mindenre kiterjedő, és ezzel együtt megalázó dokumentum aljára írni a nevemet, hogy azt elmondani nem tudom. Mikor végre végeztünk, ők fellélegeztek, mi pedig egymásra néztünk Louisval, és szavak nélkül vallottunk szerelmet. Már tíz napja nem voltunk kettesben, de hála a frissen aláírt szerződésnek, kaptunk egy órát, ott az irodában, hogy végre magunkra maradjunk.
- Kicsi! – tört fel belőlem, amikor becsukódott az ajtó, és ő még mindig annyira messze állt tőlem, hogy szinte fájt a távolság. Azonnal mozdult, átrepült a szobán, és a karjaimba vetette magát. Csókoltam, ahol értem, az arcát, a száját, a nyakát. Sós könnyeit éreztem az ajkamon, de erőszakkal összeszorítottam a szemeimet, hogy kizárjak mindent, és csak az érintésre, az illatára koncentrálhassak. Szükségem volt rá, különben nem élem túl ezt a napot.
- Harry! – suttogta, és kis kezei a nyakam köré fonódtak. Felemeltem a földről, ő a derekamra kulcsolta a lábait, aztán feltettem az asztalra és még közelebb bújtam hozzá.
- Annyira hiányzol! Beledöglök esküszöm! – nyöszörögtem a bőrébe.
- Te is édesem! Minden nap, minden percében. – Válaszolta, és nagyot sóhajtott, ahogy az ujjaimmal a hátát simogattam. – Már csak egy hét és elmegyünk síelni – tette még hozzá, szerintem azért, hogy magába is lelket öntsön.
- Igen. Számolom a perceket – mondtam, és közben a szája felé vettem az irányt az ajkaimmal.
Mikor végre megcsókoltam, olyan érzés volt, mintha a föld nyílt volna meg a lábaim alatt. Szinte belezuhantam a jól ismert, és mégis oly fájó hiányt keltő tapasztalásba. Minden sejtem azon dolgozott, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Ez abban nyilvánult meg, hogy a nyelvem a szájába siklott, a tenyerem a fenekébe markolt, és magamhoz húztam, amennyire csak tudtam, a testem pedig hihetetlen görbületeket produkált, hogy a legnagyobb felületen összesimulhassunk. Halkan felnyögött, amitől száguldani kezdett a vérem. A kezei a hátamra vándoroltak, és ő is maga felé húzott, bár képtelenség lett volna, hogy még jobban összetapadjunk. Én is felnyögtem, az ujjaimmal végigcirógattam a gerincén, aztán a hajába túrtam, így kényszerítve rá, hogy picit megbillentse a fejét, és én teljesen kisajátíthassam a száját.
- Kívánlak! – nyöszörögte, ahogy utat engedett zabolátlan ajkaimnak.
- Óóóó…kicsi! Istenem! Belepusztulok, úgy vágyom rád – suttogtam a szájába, aztán csak csókoltam kifulladásig.
 Egy pillanatnak tűnt csak, mikor halk kopogás kényszerített, hogy visszatérjünk a földre, az álomvilágból, ahová menekültünk.
-  Srácok! Öt perc – mondta Pete a folyosóról, és újra hálát éreztem iránta, amiért nem akkor szólt, mikor lejárt az időnk. Kínkeservesen kibontakoztunk az ölelésből, és kényszeredetten eltávolodtunk. Zavarban voltunk, ami újszerű érzés volt. Már jó ideje nem kellett átélnünk hasonló szituációt. Louis oldotta meg a dolgot, ahogy mindig. Félszegen rám mosolygott, ahogy a nadrágunkat próbáltuk eligazgatni feszülő ágyékunkon, aztán rám kacsintott. Ez volt az a momentum, amikor végre valami olyat éreztem, ami már nagyon, nagyon hiányzott. Játékosságot.
Évekig műveltük ezt az ipart, félbehagyott mondatok, kétértelmű célzások, és épphogy megtörtént érintések zűrzavarában, amíg rá nem jöttünk, hogy mi nem barátok vagyunk. Most újra itt az ideje, hogy megtanuljunk közvetlen érintkezés nélkül kifejezni a szerelmünket, egy-egy apró jellel adva a másik tudtára, hogy belül semmi sem változott. Ő meg én, még mindig ugyanaz a szerelmespár vagyunk, mint két hete. A gyomromban ébredezni kezdett a legfontosabb érzés, amire szükség van a túléléshez: a remény.