XCII. Fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen, hogy eleget tettetek a kérésemnek, és ilyen sokan feliratkoztatok. A szemem könnybe lábadt, mikor megláttam, hogy már csak 6 ember hiányzik, és száz feliratkozóm lesz... A tanítvány sikere után nagyon furcsa, hogy ezt ilyen kevesen olvassátok, és tudom, hogy az a favorit, de nekem ez a blog az első, minden szempontból, és szeretem... Még egyszer KÖSZÖNÖM, hogy ilyen sokan a támogatásotokról biztosítottatok, és várom, hátha akad még, aki feliratkozik, hogy áprilisra, a századik részre, százan legyetek ... <3<3

Nagyon kellemes hétvégét mindenkinek, és mivel majdnem mind lányok vagyunk, kellemes nőnapot is :))
Ebből a jeles alkalomból - egyébként pedig azért, mert szombat van - hoztam egy új részt.
Jó olvasást, és kommentelést...:P:P

Becca

Annyira féltem ettől a naptól, ahogy mar nagyon régen nem rettegtem semmitől.. Két napja alig alszom, reggel háromszor öltöztem át, és még az ajtóból visszaléptem a kalapomért. Nem szándékoztam maffiózónak öltözni Jay esküvőjére, de végül a napszemüveg nem nyújtott elég védelmet, ezért a fejembe nyomtam a széles karimájú, fekete kalapomat is. Az inget is begomboltam, aztán megráztam a fejem. Ez nem én vagyok. Kigomboltam, ahogy máskor szoktam, a nyakamba dobtam egy feketemintás sálat, és a dzsigolócipőm helyett felvettem a fekete csizmámat. Előre tudtam, legalább adok az újságoknak egy kis rágcsálnivalót. „Harry Styles kalapban, kilógó mellbimbóval, július közepén is csizmában érkezett Louis Tomlinson anyjának esküvőjére.” Jó kis cikk lesz – gondoltam magamban, aztán nagy sóhajjal mentem le a szálloda recepciójára. Anyu és Robin már ott vártak rám. Persze, hogy anyám azonnal kiszúrta az állapotomat, és nyugtatóan a karomra tette a kezét.
– Ne izgulj, kicsim! Minden rendben lesz – állt lábujjhegyre és egy cuppanóst nyomott az arcomra.
– Persze. Nincs semmi baj. Túlélem – válaszoltam eléggé hiteltelenül.
Bólintott, aztán belém karolt, és így indultunk a kint várakozó autó felé.
Mikor bekanyarodtunk a rétre, ahol már álltak a gyönyörűen feldíszített esküvői sátrak, és gyűlt a tömeg, olyan volt, mintha a gyomromban dobogna a szívem. Istenem add, hogy legalább ide ne hozza el a kis szarcsimbókot! Persze, azt tudtam, hogy hivatalosan Ellel jön, de abba azért belehaltam volna, ha felfedezem a sokadalomban a büszkén villogó barna szempárt, és esetleg tanúja leszek, ahogy Louis bemutatja a családjának.
Kikecmeregtünk a kocsiból, én pedig félve lestem körül, kutatva valaki után, akibe belekapaszkodhatok. Lou már szaladt is felém, és a karomba vetette magát.
– Hű, de dögös vagy szépfiú! – mondta nőhöz képest mély hangján, és hátradobta fehér haját. Egy fekete selyemoverallt viselt, ami kiemelte karcsú alakját.
– Te is állati jól nézel ki – viszonoztam a bókot, és átöleltem. – Hol az urad? – kérdeztem, és körülnéztem.
– Szerintem meglesi mi a kínálat a büfében. Remélem a főételt még nem tálalták, mert akkor úgy bezabál, hogy a ceremónián hangosan fog horkolni – nevette el magát, és közben biztos léptekkel kormányozott a fák árnyékába állított asztalok felé. Láttam Liamet, aki a barátnője mögött állt, és simogatta a hátát. Komolyan nem tudom, mit eszik azon a lányon. Vagy inkább nőn, mert egészen olyan, mintha a mostohaanyja lenne. Szerintem genetikailag képtelen a mosolygásra. Mindegy, nem nekem kell szeretni – jutott az eszembe, aztán megláttam a hihetetlenül vékony, hófehér bokákat, ahogy a nadrágból kilógva keresztezték egymást az asztal alatt. Niall.
Hála az égnek! – sóhajtottam fel, és éreztem, ahogy hullámokban önt el a megkönnyebbülés. Zayn írt egy titokzatos SMS–t, hogy sajnos nem tudnak eljönni Perrie-vel, de jó szórakozást kívánt, és hosszú idő óta először elkedvetlenedtem a hírtől, hogy Zayn nem lesz ott.
Mikor odaértünk, a fiúk, és az ijesztő Sophia üdvözöltek, majd a többi ismerős is, akik az asztal körül ültek.
Niall azonnal kerített egy italt, aztán én is letettem a seggem egy székre, és próbáltam részt venni a beszélgetésben. Hellyel-közzel sikerült is, egészen addig, míg a domboldalon meg nem láttam a leereszkedő Louist, és bájos barátnőjét, Eleanort. Olyan karcsú volt, hogy kiszáradt a szám. A derekát simán átérném két kézzel, anélkül, hogy erőlködnék. A csípője úgy ívelt… Szerencsém volt, hogy napszemüveg takarta a szememet, mert kocsányokon lógott, annyi szent. Mindez természetesen Louis leírása volt, de Eleanor is szép volt a púderszínű ruhában, kezében egy gyönyörű kis csokorral. Odasétáltak a családhoz, és végigcsókolták a népes gyülekezetet, aztán bementek a sátorba, gondolom köszönteni az ifjú párt. Kicsit megkönnyebbültem, mikor eltűntek a szemem elől, és végre sikerült mély levegőt vennem.
– Azt mondtad, túl vagy rajta – suttogta Niall, és egészen közel hajolt hozzám.
– Eddig én is azt hittem – mondtam elgondolkodva. – De már két napja éreztem, hogy ez a nap lesz a vízválasztó – tettem még hozzá, végre megfogalmazva az egyre növekvő félelmeimet. – Nem tudom Ni, de valami miatt egyre idegesebb vagyok, és olyan, mintha belülről feszítene valami, amitől azt hittem végleg megszabadultam.
– Egy esküvő az mindig felfokozott lelki állapotot idéz elő, és nemcsak a házasulandókban. Te meg egyébként is szentimentális vagy. Valld be, hányszor képzelted el, ahogy Louis vár rád az anyakönyvvezető előtt, és hányszor fogalmaztad meg magadban a házastársi esküt?!
– Ezerszer – vágtam rá kapásból, és Ni feje fölött néztem a szomorúfűz ágakat, amiket lágyan hintáztatott a szél. – De lehet, hogy kicsit többször – mosolyodtam el.
– Hát pont ezért vagy most kibukva – állapította meg Niall, és úgy éreztem igaza van. Mikor először került szóba a lehetséges esküvő Jay és Dan között, még kapásból rávágtam, hogy utána mi következünk, és a szemöldökömet húzogatva néztem Louisra, aki mosolyogva bólintott. Mára már csak egy megfakult álom az egész.
– Igyál még valamit, hogy ellazulj – mondta Ni, és valami ismeretlen eredetű löttyöt adott a kezembe, amibe beleszagolva megállapítottam, hogy jóféle whiskey, úgyhogy gyorsan lehúztam, és élveztem, ahogy végigmarja a nyelőcsövemet, egészen a gyomromig. Pár perc múlva már éreztem a jótékony hatást, ahogy az izmaim lassan kiengednek, és a szívem is kezd lecsillapodni. Arra gondoltam, el ne felejtsem óránként magamhoz venni az adagomat, hátha akkor elviselhetőbb lesz az este.
Kongattak, ami azt jelezte, a szertartás nemsokára elkezdődik, úgyhogy lassan felcihelődtünk, és besétáltunk a hatalmas sátorba, ahol a virágok édes illata keveredett a rengeteg parfümmel, ezzel olyan elegyet létrehozva, amitől azonnal megfájdult a fejem. De nem akárhogy. Hányingerem lett, a halántékom lüktetett, a szemeim ki akartak ugrani a helyükről. Komolyan, alig láttam valamit az egész ceremóniából, csak azon kattogtam, hogy mikor lesz már vége. Nem húzták sokáig, úgyhogy egy óra múlva már a kis kastély egyik vendégszobájában feküdtem, a behúzott spalettákkal árnyékolt hűvösben, és vártam, hogy az aszpirin hatni kezdjen. Talán el is szundítottam egy kicsit, mert a nap már nem sütött be a deszkák között, mikor legközelebb kinyitottam a szemem. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem hol vagyok, és miért. Nagyot sóhajtottam, és teszteltem, hogy elmúlt-e a migrénem. Csak tompa nyomás a tarkómon, semmi más. Hála az égnek, az már azért elviselhető – gondoltam, és felültem a szófán, amin feküdtem. Louis kék szemei csillantak meg karnyújtásnyira tőlem, ahogy a fotelban ült, karba font kezekkel.
– Hello! – köszönt halkan.  A hangja a szokott ponton vált reszelőssé, nekem pedig beszorult a levegő a tüdőmbe.
– Szia! – válaszoltam, és ezerrel kattogott az agyam. – Mit csinálsz itt? – fürkésztem az arcát.
– Vártam, hogy felébredj – mondta egyszerűen.
– De …de miért? – dadogtam, és nem értettem semmit.
– Harry, beszélnünk kell!
– Miről kellene? – kérdeztem megütközve. – Szerintem már nincs miről beszélnünk.
– Arról, amit láttál. Mikor elrohantál… – suttogta, én pedig egész testemben megfeszültem.
– Arról pláne nem kell beszélnünk! – vágtam közbe. – És nem is akarok.
– Hazz! Már vége. Befejeztem…
– Komolyan azt hiszed, hogy ez engem érdekel, Lou? Egyáltalán mi közöm hozzá? És miért mondod most ezt nekem? Nem várom el, hogy ezentúl mindig bejelentsd, ha felszedsz valakit, és azt, amikor kiteszed a szűrét. – Tényleg kezdtem felkapni a vizet.
– Nem tudom Harry, de valahogy olyan helytelennek éreztem az egészet, és azóta nem is tudom rendbe tenni magamban a dolgokat. Összezavarodtam – mondta halkan, miközben az ujjait morzsolgatta az ölében, és a földet pásztázta, mintha ellenőrizné a szőnyeg rojtjait.
– Hát sajnálom, haver… – Életemben először neveztem így, és olyan volt, mintha a legnagyobb sértést vágtam volna a fejéhez. Felnézett, a szemei összeszűkültek. – De majdcsak túl leszel rajta. Hagyj időt a dolognak! – tettem hozzá a tőle halott közhelyet, majd felálltam, és ki akartam sétálni mellette. Eszembe sem jutott, hogy utánam kap, és a csuklómnál fogva visszahúz.
– Hazz, én nem tudom mi történik bennem, de valami félelmetes. – A hangja érzelmektől terhesen, mélyen szólt, de kivételesen nem kerültem a hatása alá.
– Fogalmam sincs Lou, hogy benned mi megy végbe. Én örülök, hogy megtörtént, mert azóta mintha mázsás súlytól szabadultam volna. Már nem szenvedek úgy, mint azelőtt. Végül is hálás vagyok a kis beképzelt faszfejnek, hogy direkt előttem smárolt le. Úgy látszik, sokszor az amputáció a legjobb kezelés. Kitépik a szívedet, és utána máris jobban érzed magad – mosolyodtam el gyötrelmesen, aztán lassan kihúztam a csuklóm a szorításából, és kisétáltam a szobából. Nem néztem vissza, de szinte láttam magam előtt. Hallottam nehéz sóhaját, és tudtam, hogy a térdeire könyökölve a tenyerébe temeti az arcát.
Diadalittasan sétáltam vissza a kis csoporthoz, és elcsaltam Lou-t, hogy nézzük meg, mi a kaja. Órákon át csak falatoztunk, és beszélgettünk. A hangulatom olyan oldott lett, hogy tényleg jól éreztem magam. Épp Niallel beszéltük meg, hogy a következő héten – még mielőtt visszamennénk Amerikába –, elmegyünk golfozni, és fogadtunk, hogy hány lyukat verek rá, mikor egy finom kéz fogta meg a vállamat. Úgy megfeszültem, mint az íj húrja, mert az ismerős érintés felkavart. Mikor hagyja már abba? Mit akar most tőlem? Mérgesen fordultam hátra, és Jay mosolygó szemeibe néztem. Azonnal lekorholtam magam, hogy már képzelődöm is, aztán felugrottam, és felé fordultam.
– Hazz, kérlek gyere velem! – mondta, és kézen fogva húzott maga után.
– Hová megyünk? – kérdeztem, mikor már hallótávolságon kívül kerültünk a többiektől.
– Itt vannak az Aberdeeni rokonok, és szeretnélek bemutatni.
Lefékeztem, mint egy csökönyös csacsi.
– De miért Jay? Én már nem tartozom a családhoz.
– Figyelj, édesem! – mondta olyan magától értetődő hangsúllyal, amitől felállt a tarkómon a szőr. – Engem nem érdekel, mit bolondoztok Louval, vagy mit beszéltek be magatoknak. Számomra összetartoztok, amíg valamelyikőtök haza nem hozza a hivatalos jegyesét.
Ezt úgy mondta, mintha mindketten egyenrangúak lennénk nála Louval, és akár én is beállíthatnék a vőlegényemmel, vagy ne adj isten a menyasszonyommal. – Igen Harry, te is. Ha majd bejelented, hogy szeretnéd bemutatni a választottadat, szeretettel fogom fogadni őt is. De te már örökre a családhoz tartozol, ezért most szépen jó pofát vágsz, lecsókolod az összes nyanyát, akik reggel óta erről fantáziálnak, aztán fényképezkedsz velük, hogy mutogathassák a kézműves–szakkörön. Értetted?
Úgy ledöbbentem, hogy csak bólogatni tudtam, aztán hagytam, hogy odavezessen a népes társasághoz, akik úgy örültek nekem, mintha én lennék a tóból kifogott aranyhal, és a következő fél óra pontosan úgy zajlott, ahogy Jay előre felvázolta.

Fáradtan sétáltam vissza Niallékhez, mikor láttam, hogy Louis is ott áll velük, és egy fa árnyékában beszélgetnek. Megtorpantam egy pillanatra, de aztán erőt vettem magamon, és mély levegőt véve, egyenes háttal léptem közéjük.
– Hol voltál? – kérdezte Liam.
– Hetty nénivel és Louis más, kedves rokonaival limonádéztam az átriumban – közöltem vigyorogva, mire Lou szép ívű szemöldöke az összeráncolt homlok tetejére ugrott mellettem, miközben Niall elvigyorodott: – Az remek progi! – kuncogott.
– Az volt. Azt ígérték, megkapom a tonhalkrém titkos, családi receptjét, a pogácsáéval együtt.
– Ennyire nem kenyerezhetted le őket! – szúrta közbe ledöbbenve Louis, és csípőre tette a kezét.
– Hát pedig de! – mondtam büszkén, és feltoltam az orromon a napszemüveget.
– Az kizárt – kontrázott hitetlenül Lou.
– Majd meglátod.
– Fogadjunk, hogy csak beetettek! Az a recept csak örökölhető – jelentette ki.
– Na fogadjunk! – vágtam rá eltökélten. Felé nyújtottam a kezem, mire azonnal megfogta az ujjaimat. – Mibe? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm.
– A vázába! – vágta rá habozás nélkül.
Azonnal beugrott a millió darabból, aprólékos munkával összeragasztott cserépedény képe, ami a nappaliban áll, a kis kovácsoltvas asztalon, és amit Louis a költözésnél véletlenül ott felejtett, pedig ikonikus jelentőségű, mindkettőnk számára.
– Legyen! – egyeztem bele, majd Niallra néztem, aki elvágta a fogadást, ezzel élesítve a kihívást.

.

XCI. Fejezet

Sziasztok!

Rádöbbentem, hogy pár hét múlva jubilálunk... április 10-én egy éves lesz a More Than Friends...
Ez olyan hihetetlen, hogy fel sem tudom fogni igazán. Addigra körülbelül a 100. fejezetet fogom kitenni, így dupla alkalom lesz az ünneplésre, úgyhogy őrülten készülök, hogy meglepjelek benneteket ... <3

Cserébe lenne egy nagy kérésem... aki még nem iratkozott fel, de rendszeresen olvassa a blogot, az tegye meg. Olyan rossz érzés, hogy mindig csak a leiratkozókat látom, pedig közben azért a letöltésszám lassan, de emelkedik. Nagy, pozitív visszajelzés lenne, ha a 100. részre a 100. feliratkozót is üdvözölhetném...

Köszönöm a türelmeteket, a kedvességeteket, a sok gyönyörű kommentet és mindent.

<3<3<3 Becca

– Harry, te aztán tudod, mit jelent a szerelem! – mondta Meghan, ahogy először elénekeltem neki az új dalszöveget, amit a duettünkhöz írtam. Rámosolyogtam, de a szívemben több volt a fájdalom, mint az öröm. Az, hogy saját tapasztalataimból merítve ilyen dolgokról tudok írni teljes átéléssel, nem igazán tartozik azok a dolgok közé, amitől boldog vagyok.
– Köszi – válaszoltam halkan.
– Megpróbáljuk ketten?
– Még jó hogy! Melyik verze az enyém? – kérdezte lelkesen, és a füzetem fölé hajolt.
– A refrénnél te viszed a magasat, vagy csináljam én?
– Amelyiket akarod. Vagy próbáljuk ki így is, úgy is, és meglátjuk melyik hangzik jobban?

Estefelé volt már, mikor Niall hívott: – Hazz! – Mindig ledöbbenek, hogy bír úgy mosolyogni, hogyha meghallom a hangját, akkor is tökéletesen látom magam előtt a pirospozsgás, vigyorgó fejét.
– Ni! Mi újság?
– Semmi különös. Lenn vagyok Asthonéknál, és eszembe jutottál. Nincs kedved lejönni pár napra? Tudod, hőség, kígyók, és sör. – Úgy tudod mondani ezt a „lenn vagyok Asthonéknál” dumát, mintha a szomszéd faluba ruccannál le. Pedig Ausztrália nem a szomszédban van. Lassan az ír akcentusod is átmegy Aussie-ba.
Hallottam, ahogy felnevet.
– Nem baj, nekem tetszik a kiejtésük, és imádok itt lenni. Senki nem cseszeget. Szabad vagyok, mint más, normális ember.
– Oké, Ni, teljesen megértelek. Érezd jól magad. Most nem tudok lemenni, de köszi a meghívást.
– Rendben, csak gondoltam rád férne. Louval mizu?
– Az égvilágon semmi. A teraszos, lélekemelő beszélgetésünk óta nem találkoztunk.
– Nem is hívtad fel? – kérdezte Ni halkan.
– Én? Már megint miért én? Ő sétált ki az életemből. És mit mondhatnék? Én elmondtam, mit érzek, mire ő közölte, hogy nem értem meg, aztán elment. Azt is elmondtam, hogy az úgy nem megy, hogy néha dugunk egyet, de amúgy csak barátok vagyunk, és másokkal randizunk. Vagy minden, vagy semmi.
– De azt mondtad, nem tudsz nélküle élni.
– Kiderült, hogy úgy se tudok, ha látom, de nem az enyém. – Pár pillanatra csend telepedett közénk, végül nagy sóhajjal ismét én szólaltam meg: – Semmi baj, Ni! Megleszek, ne aggódj. Eltelik tíz-húsz év, és kiheverem. – Ismét felcsendült a jól ismert kacaj.
– Hazz, imádom a humorodat. Senkinek ne hidd el, mikor cikiznek, hogy szarok a vicceid.
Kapásból válaszoltam:
- Az a baj, haver, hogy nem vicceltem.
Hallottam, hogy nagyot nyel, és hirtelen azt se tudja mit mondjon.
– Oké, cimbi, csak szívatlak! – Próbálkoztam, hogy a hangom is vidámnak tűnjön, és Niall megkönnyebbült sóhaja azt jelezte, sikerült.
– Akkor jó.
– Mikor jössz vissza?
– Szombaton. 
– Akkor találkozunk!
– Szuper. Ölellek.
– Én is, és csókolom a fiúkat.
– Átadom.
Miután letettük a telefont, elgondolkoztam azon, mennyire igaz volt, ami kicsúszott a számon. Lesz-e valaha olyan, hogy a szívemről lekerül a mázsás súly, és új életet kezdhetek?

Másnap délután Jeffel elmentünk ebédelni, és épp a Hauweyn gyalogoltunk a belváros felé, mikor éreztem, hogy megfogja a karomat, és visszaránt. Úgy torpant meg, mintha előttünk Godzilla tornyosult volna. Felkaptam a fejem, és ránéztem. Az arcán döbbenet, és zavar. Követtem a pillantását, de ahogy arrafelé néztem, ahová ő, semmit nem találtam, ami okot adhatott volna a sokkra. Aztán megláttam. Az ismerős, fekete Porsche a járda mellett parkolt, orral felénk, és a vezetőülésben Louis ült. Éppen egy izmos srác szállt be mellé, aki legalább olyan magas lehetett, mint én. Lou a fiúra nézett, de a másik sötét pillantása engem pásztázott. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, miközben beszélt, aztán az arcán széles vigyor terült el, majd Louhoz fordult, felé hajolt, és egy gyors csókot nyomott a szájára. A szívem félrevert, a térdeim megroggyantak, a gyomrom lesüllyedt a hasamba. A szorítás a csuklómon erősödött.
- Gyere! – húzott meg visszafelé Jeff, de én képtelen voltam elfordítani a fejem. Láttam, hogy Louis természetesen dől bele a csókba, aztán mosolyogva húzódik el. A szívem megfagyott, aztán egy robbanással ezer szilánkra robbant. Lou előrefordult, és beindította a kocsit. Akkor látott meg. Az arcáról egy pillanat alatt tűnt el a jókedv, nagyot lélegzett, az egész teste hátradőlt, és egy másodpercre lehunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta és egyenesen a szemembe nézett, csak biccentettem, aztán maradék erőmet összekaparva elindultam előre. Jeff  elengedte a karomat, gyorsan mellém lépett, és éreztem, hogy oldalról engem figyel. Megacéloztam magam, amíg elsétáltunk az autó mellett. Hallottam a kocsiajtó csapódását, és megszaporáztam a lépteimet.
– Hazz! – szólt utánam Louis, de én csak szedtem a lábaimat, mert tudtam, most nem állhatok meg.  – Harry! – mondta erélyesebben, és már hallottam ahogy apró talpai csattannak az aszfalton. Mikor éreztem, hogy egy lépésnyire van, hirtelen megtorpantam, és felé fordultam.
 – Hagyj! – sziszegtem az arcába közvetlen közelről. Úgy ledöbbent attól, ahogy egész testemmel felé léptem, hogy hátratántorodott.
– Hazz, kérlek... – csak ennyit tudott kinyögni, de láttam, hogy elbizonytalanodik.
Nem válaszoltam, csak megcsóváltam a fejem, aztán lassan fordultam vissza, és igyekeztem kimért mozgással tovább sétálni. Nem jött utánam, amiért hálát adtam az égnek.
Két sarkot gyalogoltunk, mikor a térdemre támaszkodva összegörnyedtem. Jeff mellém lépett, nem szólt, nem kérdezett. A hátamra tette a kezét, aztán kiugrott az útra, és leintett egy taxit.
–  Gyerünk! – kiáltott rám, én pedig nagy nehezen felegyenesedtem, és egy köszönömöt rebegve zuhantam a hátsó ülésre.

Már otthon ültem, a sokadik whiskeyt töltve magamba, és csak bambán bámultam ki a fejemből, mikor Jeff bejött a teraszról.
- Elég lesz! – vette ki a kezemből a poharat. – Harry! Tudom, hogy fáj, és azt is, hogy erre nem lehet felkészülni, de azért kérlek ne add át magad megint a letargiának. Hónapok óta asszisztálok ehhez, és bevallom őszintén, tudtam, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Muszáj túltenned magad rajta.
– Tudom – válaszoltam fásultan, mert még az alkoholgőzön át is felfogtam, hogy igaza van. – Jól leszek! – mondtam meggyőződés nélkül, aztán a kezembe vettem a telefonom. Begépeltem a Twiterre az üzenetet, amit nem is Louisnak, hanem annak a faszfejnek szántam, mert képtelen voltam megállni, pedig tudtam, ezzel csak neki okozok örömöt. Vannak a fájdalomnak olyan mélységei, ahol már ez sem számít...

Szombat reggel, miután rohantam egy órát a futópadon, éledezni kezdett bennem valami új érzés. Ha nem is megkönnyebbülés, de valami olyasmi. Túlélem. Ez volt az egyre erősödő gondolat, ami gyökeret eresztett a fejemben, és egyre inkább úgy tűnt, talán igaz is lehet.
Louis keresett telefonon, sőt üzenetet is írt, hogy hívjam vissza, de nem tudtam rávenni magam. Mit mondhatna, és én mit válaszolnék?! Felesleges.
Lezuhanyoztam, és frissen szerzett életkedvemmel léptem ki a fülledt utcára, hogy a stúdióhoz hajtsak. Nem értettem, mi megy végbe bennem, de nem akadékoskodtam, csak kiélveztem a mély légvételeket, amiket szinte nélkülöztem az elmúlt napokban. Bekapcsoltam a rádiót, és dudorászva hajtottam át a városon.
Niall szeme felcsillant, amikor beléptem az ajtón, és még Zayn is felpattant, hogy üdvözöljön.
 – Hello! – köszöntem mosolyogva. Megöleltem őket, aztán kértem egy láttét, és leültem melléjük a fotelbe. – Mizu, Aussie? – kérdeztem a szőke írre kacsintva, ő pedig nagy elánnal belekezdett a 5SOS-os srácokkal átélt, hihetetlen kalandok ecsetelésébe. Nagyokat nevettünk, és mikor Liam megérkezett, ő is csatlakozott hozzánk. Már jóval elmúlt tíz, mikor Louis lépett be az ajtón. Mivel a többiek semmit nem tudtak az egészről, nevetve üdvözölték, ő pedig csak csodálkozva, felhúzott szemöldökkel fogadta az öleléseket. Én is felálltam, és a sorban utolsóként léptem hozzá. Átfogtam a vállát, miközben megfogtam a kezét, majd magamhoz húzva megveregettem a hátát. Anélkül fordultam el, hogy egy szót is szóltam volna, és meglepetten éreztem, hogy csak nehezen engedi el a kezem. Visszanéztem rá, és elmosolyodtam, de aztán határozott léptekkel masíroztam Niall mellé, és leültem a kanapé szélére. Louis egy pillanatig még tanácstalanul ácsorgott, aztán a másik oldalon foglalt helyet a fotelben, és végig csendben maradt, amíg a fiúk elmesélték az elmúlt hét történéseit.
 – Luke akkora seggfej! Fingóversenyt hirdetett, és az volt a lényeg, ki tud a leghosszabban eregetni. Eleve elvesztette a barom! – kacagott fel Niall, mire mindhárman, Liam, Zayn és én helyeselni kezdtünk, és szakadtunk a röhögésről, mert mindenkinek beugrottak a buszos élmények, mikor Ni elgázosította a pár légköbméternyi levegőt. Be kellett kapcsoljuk a légkondit, még télen is, hogy kicsit kiszellőztessünk útközben.
Louis arcán kényszeredett mosoly ült, és éreztem, hogy a szeme sarkából engem néz. Hónapok óta először, nyugodtan fordultam felé, és felhúzott szemöldökkel kérdőn pillantottam rá, mintha azt kérdezném: „Na, mi van?”, aztán visszafordultam a többiekhez, és tovább cikiztem Nit, aki remekül bírja a szekálást.
A munka jól haladt, csak Lou szólói nem sikerültek. A hangját elvitte a cica. Kínkeservesen próbálta kiénekelni a magas hangokat, de mindig elcsuklottak, mielőtt átverekedhették volna magukat a hangszálain. Kár volt este mélytorkozni – futott át az agyamon, és a szakításunk óta először nevettem el magam egy ilyen gondolaton. Nem éreztem féltékenységet, sem dühöt. Ettől viszont annyira ledöbbentem, hogy tátva maradt a szám. Keresgélni kezdtem magamban a fájdalmat, a veszteség érzését, de nem találtam. Egyre lázasabban kutattam az érzések után, amik eddig kitöltötték a lelkemet, de mintha egytől-egyig eltűntek volna a szívemből. Ettől olyan euforikus boldogságot éreztem, hogy kiabálni szerettem volna.
Felugrottam a székről, Niall hátára vetettem magam, és közöltem:
 – Na gyerünk, te szívtipró, vessük bele magunkat az éjszakába! – A kék szemek csodálkozva néztek fel rám, ahogy Zayn csokibarna szemei is kíváncsian pásztáztak, de felé is elengedtem egy széles mosolyt, amit azonnal viszonzott.
- Gyere, cimbi, tarts velünk!
Úgy meglepődtek mindketten, hogy szólni sem tudtak. Niall eszmélt először.
- Fú, de jó! Kezdjünk a Crimesban, ott ma jazznap van. - Kérdőn néztem Zaynre, aki kis hezitálás után bólintott, aztán összehúzta a szemöldökét, mikor szerintem az jutott eszébe, hogy Louis is jöhet-e. Rám nézett, én pedig nemet intettem, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Nem, Zayn. Neki barátja van. Töltse vele az estét. – Láttam, ahogy a hatalmas szempillák megrebbennek, aztán a pupillája kitágul, és kérdőn nézett fel rám, én pedig megerősítésképpen bólintottam, de a mosoly nem hervadt le az arcomról. Zayn beharapta a száját, mérlegelte a hallottakat, aztán bólintott, és a vállamat átölelve fordult Niallhöz.
- De csak akkor, ha nem vetkőzöl, és nem akarsz megdugni minden szembejövő szőke lányt.
Mindhárman felnevettünk, de Ni kapásból kontrázott:
- Oké, ma a barnáké az este! – nevetett fel harsányan, Zayn pedig rajtam átnyúlva legyintette meg a fülét.
– Eszetlen!

Átmulattuk az éjszakát. Niall remek formában volt.
 – Kérek két vodka-juicet, és a barátomnak egy ütős almalevet – hajolt át a pulton a bögyös pultoslány felé, aki mosolyogva adta az italokat. – Mikor leszel már itteni viszonylatban is nagykorú, Hazz?! – nézett rám nagy szemekkel Ni, és a kezembe nyomta a poharat.
 – Nemsoká, és akkor itt is az asztal alá iszlak!  – Koccintottam vele, aztán Zaynhez fordultam: – Egészségetekre!
- Nagyon vidám vagy – állapította meg Zayn.
- Igen, az – bólintottam, és az arcomról le nem olvadt a vigyor. Átöleltem a vállát. – Azt hiszem túl vagyok rajta – tettem hozzá csillogó szemekkel, majd kivettem az italt a kezéből, és egy hajtásra kiittam. Barna szemei hatalmasra tágultak, a sűrű szemöldökök felszaladtak. Egy pillanatra felnyársalt a tekintetével, de aztán ő is elmosolyodott, és kért még egy kört.
Hajnalban, egy diszkó hátsó, VIP részlegében üldögéltünk, és arról beszélgettünk, milyen sorrendben kerüljenek fel a számok az új korongra.
– Szerintem a Night Changes legyen az első – mondta Ni, és kifejtette, hogy miért annak lesz a legnagyobb sikere.
– Lószart! A Where Do Broken Hearts Go lesz a legzúzósabb, az kellene elsőre kinyomni. – mondta Zayn.
– Gyerekek, ezt úgy se mi döntjük el. Amúgy, nekem is az a kedvencem – bólintottam felé  –, de szerintem a Steel My Girl lesz a legnépszerűbb. Képzeljétek el, mikor nyolcvanezren fogják nánánázni a stadionokban. – Széles vigyor terült az arcokra, és bólintottak. Ennyi év után már előre tudtuk, melyik szám lesz a legütősebb a koncerteken.
– Szerintetek az egészet kiszivárogtatják, vagy csak egy-két számot? – röhögött Niall.
– Az egészet – mondta meggyőződéssel Zayn.
– Tök mindegy, a mi rajongóink vannak annyira lelkesek, hogy úgy is megveszik – állapítottam meg.
– Persze. De muszáj kiszivárogtatni, hogy a megjelenés hetében már mindenki ismerje, és tudja a szövegeket, mikor minden nap máshol adjuk elő – magyarázta Niall.
– Jogos – értettem egyet, és ezen is jót nevettünk.
– Azért Louis száma is kinyír pár gyengébb szívet, az tuti – gondolkodott el Zayn. – A szövege kicsit más, mint amit megszoktak tőlünk.
– Az biztos – bólogatott Ni.
Eszembe jutott a dal, amit még akkor írt, mikor együtt voltunk. Minden sorából süt a szexualitás, az egymás iránt érzett olthatatlan vágy, és az ezer fokon izzó szenvedély. Mikor megmutatta a szöveget, egész este úgy dugtam, hogy közben azt mondogattam neki, „I’m a loaded gun”, ő pedig azt nyöszörögte, hogy az vagyok, de még mennyire az. Az emlék befurakodott az agyamba, de már nem okozott szívleállást, csak kellemes bizsergést. Még nem szoktam meg a változást, és előre benntartottam a levegőt, várva a fájdalmas nyilallást a gyomromban, de meglepve tapasztaltam, hogy csak enyhe nyomást éreztem. Ejha! Elégedetten, széles vigyorral az arcomon dőltem hátra.

.

XC. Fejezet

Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Minden azonnal beugrott, nem volt jótékony átmenet álom és ébrenlét között. A gyomrom azonnal felfordult, és ismét azzal fenyegetett, hogy hányni fogok, de ezúttal egy pohár jéghideg ásványvízzel sikerült lenyugtatnom. Nem voltam másnapos csak iszonyatosan elkeseredett. Még mindig nem tudtam felfogni, Louisnak mi volt a célja az egésszel.
Főztem egy kávét, és kiültem a teraszra, aztán átgondoltam a dolgot. Félrenyeltem a feketét, mikor berobbant az agyamba a felismerés. Elégtételt akart venni. Csak bosszút akart állni a buszon történtekért. És bár józanul sosem lett volna ilyen, az ital hatására eltűntek az erkölcsi gátlások. Tudtam, mennyire haragszik rám azért az estéért. Most hogy új pasija van, úgy érezte, ezt a szálkát is kihúzza a körme alól. Letaglózott a felismerés. Bosszúból. Ennél csak az lett volna rosszabb, ha szánalomból teszi. Lehunyt szemekkel, hitetlenkedve csóváltam a fejem, és éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam a kétségbeesés.
Lezuhanyoztam, aztán kínomban netezéssel ütöttem el az időt. Valamiért megkönnyebbültem tőle, mikor találtam két idézetet, ami pontosan kifejezte az érzéseimet.
Már régen rájöttem, az valamiért könnyít a lalkemen, ha anélkül kürtölhetem világgá az érzelmeimet, hogy mások tudnák, azok a mondatok pontosan mit jelentenek nekem. A Pinterestet egyenesen nekem találták ki.
 Mint egy tinilány - gondoltam magamról lesajnálóan, és fel is röhögtem, ahogy a nappali tükrében megláttam a szoros copfba fogott, vállig érő hajamat, a lila köntösömmel. Ez igazán szép összkép! – húztam el a számat. Felöltöztem, felhívtam Edet, hogy menjünk el egy tetoválószalonba, ő pedig kérdés nélkül azt válaszolta, hogy indul értem.
Délután, mikorra a csuklómról eltűnt az I can’t change felirat, kicsit jobban éreztem magam. Azt nem mondom, hogy az új, nem pont ugyanazt jelenti, és hogy nem ugyanúgy kötődik Louis tetoválásaihoz, mint a többi, de engem ez is kielégített. Miatta varrattam azt a mondatot a bőrömre, és ha végleg lezártnak tekinti a kapcsolatunkat, ideje nekem is váltani. Mikor ezt magyaráztam Ednek, tőle szokatlan módon, nem bólogatott helyeslően, hanem felnevetett.
- Harry, te olyan egyszerű vagy, mint egy bot. Most csináltattál egy horgonyt, ami az állandóságra való vágy szimbóluma, arról nem beszélve, hogy Louison van a hozzá tartozó kötél, és az iránytű. Tényleg nagy különbség. Ha egy pucér hableányt tetováltattál volna az alkarodra, na, az lett volna a komoly váltás.
- A hableányok sosem pucérok, te barom! – válaszoltam, és én is elnevettem magam. – Nincs puncijuk, és melltartót viselnek.
- Jesszus! Hogy te milyen okos fiú vagy – ironizált Ed.
- Akkor fogok puncis hableányt a karomra varratni, ha valaki megkéri a kezem. – A "soha a büdös életben" fogalmát szerettem volna keretbe foglalni ezzel a mondattal, de a barátom csak elmosolyodott.
- Ígéred? – kérdezte még mindig vigyorogva.
- Esküszöm – mondtam gondolkodás nélkül.
- Ebédelünk? – szólt a következő, eldöntendő kérdés.
- Aha. Menjünk mexikóiba.
- Bassza meg, már megint taccos – háborodott fel Ed, de azért lekanyarodott a megszokott helyünk felé.

Késő délután értem haza, és igazából nem is volt kedvem egyedül nekimenni a hosszú és magányos estének, ami megint bőgéssel, és a fájdalmas emlékek felidézésével fog telni. Mikor beléptem a lakásba, épp a telefonomban lapoztam a névjegyeket, hogy kerítsek egy barátnőt, aki eljön velem, hogy ruhavásárlással csillapíthassam a nyomoromat. Az orromat megcsapta a kávéillat, és épp azon agyaltam, otthagytam-e a második feketémet a pulton, mikor megláttam a papucscipőket, ahogy kinéztem a teraszajtón. A cipőkből csokibarna bokák lógtak ki, és egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy kihez tartoznak.
- Na ne! – nyögtem fel elkínzottan, és önkéntelenül lehúztam az ingem ujját, majd begomboltam, nehogy kilátsszon az új tetkóm. Néhány mély levegőt vettem, az agyamban sebesen kergették egymást a gondolatok, és elindultam a lakáson át. A nyitott ajtón lágyan kúszott be az organzafüggöny, amit el kellett húznom, hogy kilépjek a naplementétől megvilágított tetőkertbe.
- Szia! – ugrott fel Louis, mikor meglátott.
- Szia! Mit keresel itt? – kérdeztem kertelés nélkül.
- Beszélnünk kell! – mondta, és végigsimított a combjain, beletörölve a tenyerét. Ideges - állapítottam meg. Én is az vagyok.
- Igen? És miről? Mert ami este történt, arról én már nem akarok – ráztam meg a fejem, és komolyan is gondoltam.
- Pedig fogsz – válaszolta elszántan Louis, és visszaült a fotelbe. Kigúvadt szemekkel meredtem rá, és fel voltam háborodva, hogy még ő dirigál. Fújtatva léptem vissza a lakásba, és egy üveg ásványvízért mentem a hűtőhöz. Letámaszkodtam a konyhapultra, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Az ablakon pont kiláttam, és néztem, ahogy előrehajolva morzsolgatja a térdei közé lógatott kezeit, a vállai is szinte leesnek, és köztük teljesen lebukik a feje.  Nem sajnáltam meg, annyira azért nem vagyok jótét lélek, de valami megmozdult bennem. Idejött, tisztázni akarja a dolgokat, és elég elszánt hozzá, hogy meg is tegye. Nekem pedig válaszok kellenek, még akkor is, ha beledöglök a megszerzett tudásba. Nagyot sóhajtottam, kivettem még két üveg vizet, aztán kisétáltam a teraszra, és lerogytam  vele szembe, a fotelbe.
- Hallgatlak.
- Bocsánatot szeretnék kérni…
- Nem tudok megbocsátani, Louis – vágtam közbe, mire elhalt a hangja, és nehéz csend telepedett közénk. Rázta a lábát, és a földet pásztázta, de aztán hirtelen felnézett.
- Miért? – egyszerű kérdésnek hangzott, de a válaszadás annál nehezebb feladatnak tűnt.
- Hogy miért? Mert úgy éreztem, vagy az volt a célod, hogy bosszút állj, vagy az, még ha nem is teljesen tudatosan, hogy rájöjjek, neked már van valakid. De a legrosszabb eshetőség, hogy arra voltál kíváncsi, az új pasiddal jobb-e a szex, mint velem.
Kezdett elborulni az agyam, a hangom egyre hangosabban, és egyre hisztérikusabban csengett.
- Te nem vagy normális! Egyik sem! - Most rajta volt a sor, hogy felemelje a hangját.- Egyszerűen elvesztettem a fejem. Megkívántalak, annyira, hogy az ép eszem maradéka is használhatatlanná vált. Nem mérlegeltem, bele se gondoltam, egyszerűen veled akartam lenni. Miért olyan nehéz ezt elhinni? Te mit akartál? – kérdezte vádlón.
- Hogyhogy mit? Szeretkezni veled, ez egyértelmű. De nem pótszerként, nem összehasonlításként, és nem unalomból.
- Ahogy én sem! – kiabált rám.
- Nem? Akkor miért vágtad a pofámba, hogy van valakid? Haaa? Miért nem hazudtál? Simán mondhattad volna, hogy egyéjszakás kaland volt, hogy azt sem tudod igazából hogy történt, vagy hogy részeg voltál… Mit tudom én… Bármit hazudhattál volna, amit el tudok fogadni.
- Igen? Hazudnom kellett volna? Pont neked? Hát tudd meg, hogy nem akartam. Nem akartam pont neked hazudni. Évek óta hazugságok hálójában élem az életem. Mindenkinek hazudok. A világnak, a rajongóknak, a fiúknak, Eleanornak, már az anyámnak is. Nincs egy őszinte pillanatom. Te voltál az egyetlen az életemben, aki előtt nem voltak titkaim, aki mindent tudott rólam. Neked nem tudok, és nem is akarok hazudni. Mert minden hazugság kiderül egyszer. És mondd csak, hogy érezted volna magad, ha hetekkel, vagy akár hónapokkal később derül ki a dolog? Ha akkor döbbensz rá, hogy mikor lefeküdtünk egymással, akkor is volt valakim? Akkor nem érezted volna úgy, hogy kihasználtalak? Hogy megaláztalak? Dehogynem, bazmeg!!! Még ezerszer jobban, mint így…- Néztem őt, az állán vibráló izmokat, megfeszülő állkapcsát, ahogy szinte csikorogtak a fogai, miközben beszélt. – Az nem egy kapcsolat, amiről szó van.  Csak egy helyes srác, aki addig-addig kerülgetett, míg a kedvességével, az életvidámságával levett a lábamról. De nem akarok tőle semmit. Ő is tudja. Megmondtam neki. Tudomásul vette, és elfogadja. Összesen négyszer találkoztunk, és igen... lefeküdtem vele! - Ez volt az a mondat, amitől a gyomrom újra elkezdett felfelé vándorolni. – De te nem tehetsz érte szemrehányást. Pár héttel a szakításunk után te is belementél egy hasonlóba. És az, hogy balul sült el a dolog, nem miattam volt. Valószínűleg rosszul választottál. A szépfiú belül nem volt olyan értékes, mint amilyennek gondoltad. De te még ezért is engem okoltál. Hogy miattam nem vagy képes normális emberi kapcsolatokat létesíteni. Igazából mindenért engem hibáztatsz. Minden szarért, ami az életedben van. Holott amíg együtt voltunk, én csak szerettelek. Semmi mást nem tettem, csak szerettelek…mindennél jobban. – Éreztem, ahogy a szavai a szívemig hatolnak, mert minden gondolat, amit kimondott, mélyen átgondolt, érzelmektől terhes volt, és úgy ülte meg a lelkemet, mintha kősziklákkal töltené meg lassan.
- Igen, Louis. Te tehetsz róla, mert eldobtál. Nem harcoltál, csak kitettél az életedből, mint egy régi játékot, ami már nem kelti fel az érdeklődésedet. Mint egy öreg plüssmacit, aminek sokadszor szakad le a füle, de úgy érzi az ember, már nincs értelme visszavarrni.  
- Nem a rossebet nem harcoltam! Hónapokig küzdöttem a magánnyal, az elhagyatottság érzésével. Azzal, hogy te saját életet élsz, mikor nem vagy velem, és hogy olyankor nem is hiányzom neked.
- Mi az, hogy nem hiányzol? Nem telt el úgy este, hogy ne az éjjeliszekrényen lévő képedet csókolgattam volna elalvás előtt, vagy ne a régi SMS-eket olvasgattam volna.
- Ahelyett, hogy írtál volna egy újat… - válaszolta elhalkuló hangon.
- Nem akartalak zaklatni. Éreztem, hogy feszít belül valami, és azt hittem, terhesnek érzed a ragaszkodásomat. Hogy felnőttünk, vagyis te felnőttél, és már zavar a gyerekes viselkedésem. Te voltál az etalon. Rád akartam hasonlítani. Olyan erősnek és magabiztosnak lenni, mint te vagy. Bennem is voltak kétségek, engem is gyötört a féltékenység, de ha hangot adtam neki, mindig szörnyű veszekedés lett belőle, mint Zayn esetében. Ezért inkább kussoltam, és összeszorított fogakkal próbáltam túlélni a külön töltött napokat. - Louis felnézett és az arcomat fürkészte. Bátran álltam a pillantását, mert minden szó, amit kimondtam, igaz volt. - És én sem hazudtam neked. Soha nem hazudtam, nem is tudok. Mindig is te vállaltad magadra, hogy a nyilvánosság előtt elmondod a kötelező köröket, amit elvártak tőlünk, mert én még arra is alkalmatlan vagyok. De tegnap megint összetörted a szívemet... ki tudja már hányadszor – fejeztem be a monológomat.
- Azt kérted a leveledben, hogy soha ne forduljak el tőled, de te most mégis megteszed – suttogta, és a hirtelen váltás kirántotta alólam a szőnyeget. Mennyivel könnyebb a másik arcába vágni a dühödet, leordítani a fejét, mint szembenézni azzal, amitől te is a legjobban félsz.
- Én nem… Én nem tudom, hogyan lehetünk barátok Lou. Én még mindig túl erős érzelmeket táplálok irántad. Képtelen vagyok elengedni téged. A gondolatába is belehalok, hogy valaki máshoz tartozol.
Éreztem a könnyeket, amik a fene sem tudja miért, a torkomból indultak el, egyszerre facsarva az orromat, és marva a szemeimet.
- Hazz, hidd el, te sem vagy közömbös számomra…
- Közömbös? - kiáltottam fel elkínzottan.
- Oké, nevezd aminek akarod, csak ne köss bele minden szavamba – próbált csillapítani.
- Lou, amit te mondasz, és amit én érzek, az olyan távol áll egymástól, mint a Kínai nagy fal, és az Eiffel-torony.
Nagy, elkínzott sóhaj szakadt ki belőle, és felállt, a térdein lehúzva a szűk nadrágot.
- Értem. Nos, én nem tudok ennél többet mondani – tette szét a kezeit. – Úgy érzem, nem akarod megérteni, amit mondok. Vagy nem tudod elfogadni az érveimet. Mindkét esetben tehetetlen vagyok. – Előttem állt, a karjai széttárva, az arcán a veszteség kifejezése.
- Én nem akarlak elveszteni, kicsi! – csúszott ki a számon. Megvonaglott a szája, megremegett az alsó ajka, a szemeiből kövér könnycseppek gurultak le, és a kezei lehanyatlottak a teste mellé.
- Hidd el, Hazz, én sem. Mindig úgy képzeltem, mi örökre összetartozunk. – Lassan lehajolt, egy puszit nyomott az arcomra, aztán ismét kisétált az életemből, anélkül hogy igazán visszatért volna.


.