CV. Fejezet

Sziasztok.

Letelt a szokásos várakozási idő, így itt a rész, amit megérdemeltek. Hulla vagyok, már a hajam sem tart, hiába a Tafthatás...
Remélem ti jól vagytok, és tudtok néha pihenni is.
Az érettségizőknek, vizsgázóknak gratula, remélem túl vagytok a nehezén, és minden jól sikerült. Drukkoltam ezerrel!

Mindenkinek köszönöm, hogy kérésemnek eleget téve (sőt, várakozásaimat túlszárnyalva) írjátok a kommenteket rendületlenül. Három órája válaszolgatok rájuk, és nekem ez a legnagyobb ajándék, akkor is, ha leesik a fejem, mert vagy 10 napja nem aludtam ki magam.

Legyen szép a hét utolsó munkanapja, és kellemes a hétvége!!

<3 Becca

– Mit csinálsz? – kérdezte Louis, ahogy belépett a gardróbba.
– Csomagolok – válaszoltam, és felé fordultam, hogy lássam az arcát.
– Elutazol? – A hangjából kihallatszott a döbbenet, és a bőröndbe kukucskált mellettem, de direkt úgy álltam, hogy kitakarjam előle.
– Aha… – mondtam, és igyekeztem, hogy a hangom kicsit szomorkásan csengjen.
– Hová? – A szemembe nézett, kicsit dühösen, de inkább csalódottan. Majd megzabáltam.
– Jeffel, Glenne-el, meg Chelsea-vel Porquerolles-ra. 
– Óóóó… És mennyi időre? – Úgy fürkészte az arcomat, hogy minden energiámra szükségem volt, nehogy elvigyorodjak.
– Sajnos, csak öt napra.
– Vasárnap jössz csak haza? – kérdezte, és most már nem tudott uralkodni magán, a szavai ostorcsapásként csattantak.
– Igen – hajtottam le a fejem.
– Mi ez az egész? Nem is szólsz? És most én mit mondjak? Szerinted ez normális így? – Kezdett kifakadni, de odaléptem, magamhoz rántottam, a szájára tapadtam, és erőszakosan hallgattattam el. Kellett vagy fél perc, mire kiengedett a teste, ami addig úgy feszült, hogy féltem, felrobban, de akkor végre ellazult, egy nagy sóhajjal a hajamba túrt, és elmélyítette a csókot. Mikor elváltunk, elléptem a bőrönd elől, és a kezemmel mutattam a cuccok felé. Louis követte a pillantásával, és mikor meglátta a szépen behajtogatott ruháit, a szemöldöke felszaladt a homlokára, a pillantása köztem, és a megpakolt táska között cikázott, és az agya ezerrel dolgozott. Mikor végre rájött, hogy mi történik, a pillanat töredéke alatt elvigyorodott, és már ugrott is az ölembe. Jól bevált mozdulatsor ez, amit milliószor gyakoroltunk már. Ő ugrik, én elkapom, aztán a fenekénél fogva tartom az ölemben, míg ő rám fonja a lábait, és csókol veszettül. Évek munkája van a dologban, de olyan rutinra tettünk szert, hogy már meg sem tántorodok. Elégedetten morogtam a szájába, és toltam neki a polcoknak, hogy felszabaduljanak a kezeim, és végre simogathassam, ahol csak érem.

A repülőutat végigröhögtük, mert Jeff azzal szórakozott, hogy Larrys blogokból olvasott fel, és olyan képeket mutogatott, ahol valami vicces idézetet biggyesztettek a fotók alá. Komolyan hihetetlen, hogy mire képesek a Larrysek. Annyit nevettünk, hogy már fájt az oldalam, az arcom is görcsben állt, és mire nyolc órával később leszálltunk, el is fáradtam. A röhögőgörcs elég kimerítő elfoglaltság. Louis egész úton az ölemben ült (nem is engedtem volna, hogy ne tegye) és martinit kortyolgattunk egy pohárból. Minden olyan csodás volt, mintha most ismerkedtünk volna meg. Az érintések, az apró közös kis mozdulatok, és az, hogy egyébként kérdezés nélkül tudjuk, mit gondol a másik, csak megfűszerezik az egészet.
A kocsi a reptéren már várt ránk, és alig félórányi autókázás után, megérkeztünk a házhoz, amit Chelsea bérelt nekünk. Olyan közel volt a tengerhez, hogy lábakra építették, mert dagálykor majdnem a teraszig ér a víz. Most, mikor a tenger épp aludt, majdnem harminc méternyi, homokos föveny terült el előttünk, érintetlenül. Louis-val nem tudtuk megállni, a cipőnket ledobálva futottunk le a lépcsőn, és egyből rohangálni kezdtünk, aztán lábnyomokkal írtunk feliratot a nedves homokba, majd ledobálva a ruháinkat, bokszerben vetettük magunkat a hullámok közé. A gyönyörű, tiszta vízben ficánkoltunk, legalább egy órát (aminek a felét mondjuk csókolózással töltöttük, de mindegy), és mire felértünk, isteni illatok kúsztak az orrunkba.
Jeff a konyhában állt, amit az elhúzható teraszajtóból is remekül lehetett látni, és egy kötényben serénykedett.
– Mi lesz az ebéd? – tudakolta Lou, és egy futó csókot nyomott a számra, miközben a fejemre terített egy törölközőt, hogy legalább nagyjából leitassam a vizet a hajamról, mert úgy fröcsköltem vele, mint egy kutya, aki a szőréből rázza ki.
– Te mindig éhes vagy… – jegyeztem meg mellékesen, mire ismét hozzám hajolt, és közelről suttogott: – Csak rád! A kajára tudok várni.
A torkom egy pillanatra elszorult, annyira meghatódtam. Kaptam egy cuppanóst, de utána elhúzódott, és ledörzsölte a lábára ragadt homokot, hogy ne hordjuk be a házba.
Isteni lett a hal, amit valami citromfüves mártással kaptunk, és krokettel. Utálom a kelbimbót, de Jeff vajon párolta meg, és nem volt keserű, úgyhogy még az is jól esett. Evés közben arról beszélgettünk, hogy másnap elmegyünk sétarepülni a környező szigetek közé, mert gyönyörűek a korallzátonyok, és a part felé világosodó óceán a magasból. Olyan színű, mint Louis szeme. Imádom, ahogy váltakoznak az árnyalatok, a mélykéktől egészen a tündöklő türkizig, ami már szinte zöldbe hajlik. Azt mondjuk, csak én láthatom, mert szeretkezés után, a lusta nyugalom pillanataiban van olyan színe. A gondolat, hogy az a kigyúrt faszkalap is megpillanthatta olyankor, olyan érzést váltott ki belőlem, mintha gyomorszájon rúgtak volna.
– Mi az? – kérdezte Lou, és megszorította a térdemet.
– Semmi – válaszoltam, de éreztem, hogy nem sikerült palástolni a fájdalmamat.
– Hazz! Ne csináld. Mi a baj? – Előrehajolt, hogy a szemembe nézhessen. Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de inkább vicsorra sikerült. – Semmi, kicsi. Csak egy rossz emlék.
Nézett, tekintete a vonásaimon cikázott. Beletelt pár másodpercbe, mire összeszedtem magam, és viszonoztam a pillantását. A szemei kitágultak, rémület, majd sajnálat ömlött el az arcán. Átölelt, magához húzott, és a halántékomra szórt apró csókokat, miközben suttogott:
– Semmi baj. Most már semmi baj. Minden rendben – nyugtatott, és bár nem tudta, mire gondolok, érezte a bennem feltörő kételyt, és a félelmet. – Szeretlek! – mondta halkan, és az államnál fogva odafordította az arcomat, hogy a számra is leheljen egy csókot.
– Ez most akkor nektek, afféle nászút? – kérdezte Glenne, aki eddig a szeme sarkából figyelt.
– Valami olyasmi – válaszolta Lou, és szorosabban fogta át a derekamat.
– Az jó. Akkor ti alszotok a földszinten, mi pedig mindannyian az emeleten. – Jeff morogni kezdett.
– Én már becuccoltam a lenti hálóba.
– Majd kicuccolsz! – jelentette ki a barátnője, és ellentmondást nem tűrőn nézett rá. – Nem akarod, hogy egész éjjel dübögjön feletted a padló, és nyikorogjon az ágy.
Éreztem, hogy elvörösödök, aztán már a fülem is lángolt, mert mocskos gondolatok rohantak le egy pillanat alatt, és a szememnek sem tudtam parancsolni, miközben felmértem, hány helyen, és módon akarok szeretkezni Louval.
– Miért? Ha alattam recseg az ágy, az mennyivel jobb? – kérdezte sértetten Jeff, és összefűzte a kezeit a mellkasán.
– Itt csak matrac van, ha nem vetted volna észre – oktatta ki a párja, Chelsea pedig hangosan felnevetett.
– Komolyan ezen vitatkoztok? Az senkit nem érdekel, hogy én esetleg hangosan nyögdécselek egész éjjel? – Minden szempár ráirányult, de csak Jeff mert megszólalni:
– Egyedül?
– Miért bazmeg, attól, hogy nincs senkim, a jobb kezem még boldoggá tehet, nem igaz? – nevetett fel a csinos, negyvenes nő, és rám kacsintott, mert nekem már fülig ért a szám. Imádom mikor közönségesbe megy át, és mindenkit zavarba hoz.
A továbbiakban a melegjogi mozgalomról, és az LGBT támogatottságáróll beszélgettünk. A komolyabb témák, és a szokásos tehetetlen düh, hogy nem tudunk tenni azért, hogy az emberek elfogadják a másságot, elűzték a pajzán gondolataimat.
Louis csak fogta a kezem, és hallgatta a beszélgetést, de éreztem, hogy gondolatban máshol jár. Ő nem az a típus, aki kiállna a világ elé, és a melegek jogaiért küzdene. Én viszont igen. Az álmaim között szerepel, hogy tegyek valamit a hozzánk hasonlókért, akik a maguk harcait vívják, szerte a világon. Ha már így hozta a sors, hogy a nevemet szinte mindenütt ismerik, talán a későbbiekben kihasználhatom, és tehetek valamit, ami értelmet ad az egésznek.
– Harry, te már így is szinte túlfeszíted a húrt – mondta Chess – ezzel a stílussal, és azzal, hogy állandóan kiszúrod a melegeket a koncerteken.
– Nem bírom megállni – válaszoltam, bár eszem ágában sem volt mentegetőzni. – Olyan cukik, és úgy örülnek, mikor megszólítom őket.
– Adok én neked cuki, meleg fiúkat! – éledt fel mellettem Louis. – Az őrületbe kerget, mikor pasikkal flörtöl a színpadról.
– CSAK pasikkal! – tette hozzá Jeff. – A Modesteseknek olyankor csomókban hullik a hajuk.
– Leszarom!  – rántottam meg a vállamat.
– Igen, az látszik rajtad – nevetett Chlesea, és töltött még egy pohár fehérbort.
– Jó anyag – csettintettem a nyelvemmel, mikor kiittam. – Honnan való?
– Provence-i. De kellemesen száraz, ugye?
– Igen, bár én inkább a félédeset szeretem.
– Meg a sósat – hajolt a fülemhez Lou, és ezzel sikerült olyan zavarba hoznia, hogy megint elvörösödtem.
– Annyira cukik vagytok! – nevetett fel Glenne – Mint az igazi nászutasok.
Olyan szívecske szemekkel nézett ránk, amiből látszott, hogy komolyan gondolja. Elnevettük magunkat, én pedig kihasználtam a kínálkozó alkalmat és odasúgtam Louisnak:
– Igen. Imádom. Mikor kapok belőle? – Mikor a mondandóm végéhez értem, az orrommal megcirógattam a fülét, és éreztem, ahogy finoman megrázkódik. Ahogy felegyenesedtem, még láttam elnyíló ajkait, és félig lecsukódó szemhéjait. Az asztal takarásában feljebb húzta a kezét, hogy kitapogassa, mennyire izgatott fel ez a kis közjáték, de megmarkoltam a csuklóját, és nem engedtem, hogy az ágyékomhoz nyúljon.
– A–aaa – ráztam meg a fejem, ahogy mérgesen nézett rám. Féloldalas mosolyba húzta a száját, és kacsintott, nekem pedig félrevert a szívem.

Délután lecuccoltunk a partra, és órákon át békaszemüvegben, pipával a szánkban csodáltuk a vízalatti világot. Jeff olyan, mint egy gyöngyhalász. Olyan sokáig bírja egy szusszal, hogy simán leúszik, és szedegeti a szebbnél szebb tengerisün vázakat és csillagokat, amik már kupacba gyűltek a pokróc szélén, ahová kihordta őket.
– Most ezt iparszerűen űzöd? – kérdezte Chess, én pedig mosolyogtam magamban, mert én is ilyen vagyok. Képes vagyok teljesen beleszeretni valamibe, és egyből átesni a ló másik oldalára. Például mikor megtanultam főzni, állandóan, kondérszámra állítottam elő a kajákat. Niall rám is fogta, hogy meghízott, pedig akkor sem volt, csak negyven kiló vasággyal.
– Kopogtatót akarok belőlük csinálni – kiáltott vissza a nyurga fiú, ahogy ismét a hullámok közé vetette magát.
– Mit? – kérdezte Chelsea, de már nem kapott választ.
– Állandóan kreatívkodik – mesélte Glenne, egy szalmakalappal a fején. – Ajtódíszeket, virágkosarakat, ékszeres dobozokat… a rokonság már retteg az ünnepektől, mert mindig kapnak valami kézzel készült vacakot, amit ki se dobhatnak, mert Jeff számon kéri, hogy hol van, ha náluk járunk.
Louis hangosan felnevetett, valószínűleg mert eszébe jutott a két éve, karácsonyra kapott pulóver, amit Esther néni kötött neki, és azóta is mindig megkérdezi, hogy miért nem hordja.
– Ismerős érzés! – erősítette meg a gyanúmat, majd visszafordult hozzám, mert mi lejjebb feküdtünk a parton, és a mellkasomra hajtotta a fejét.
– Ssssszzzz – sziszegtem, mert a hajából jéghidegnek érzett cseppek csorogtak le felforrósodott bőrömön.
– Még egy ilyen hang, és itt esek neked! – mondta, anélkül, hogy rám nézett volna, vagy akár csak felemelte volna a fejét. Visszafojtottam a lélegzetem, és összeszorított fogakkal tűrtem, de az, ahogy rám szólt, azonnali merevedést okozott. Mikor Louis meglátta, hogy gond van a gatyámban, halkan kuncogva kinyúlt, és magunkra húzott egy takarót, ami mellettem hevert.
– Nem ám, hogy már itt mutyiztok a pokróc alatt, fényes nappal! – figyelmeztetett Jeff, ahogy újabb kincseivel elmasírozott mellettünk.
– Nehogy véletlenül eltűnjön a gyűjteményed… – válaszolt Louis ártatlanul, mire a colos srác behúzta a nyakát, és inkább befejezte a kioktatást. Mindenki tudja Louisról, milyen kis pukkancs, és  képes annyira aljas lenni, hogy kitoljon valakivel, persze csak a jó ízlés határain belül. Ő elégedetten kacagott a bőrömbe, mert tudta, hogy megijesztette Jeffet, de azzal nem törődött, hogy minden érintése áramütésként hat rám, és hogy kínok kínját élem át.  
– Na megállj! Ezért még kapsz! – suttogtam a hajába, mire ismét felkuncogott, reszelősen, amitől ismét végem volt.
– Alig várom! – válaszolta halkan.

 

.

CIV. Fejezet

Sziasztok!

Az időzítőre bízom, hogy ne maradjatok rész nélkül a hétvégén. Remélem nem hagy cserben:)

Kellemes pihenést nektek, de azért ha erre jártok, kérlek hagyjatok egy rövid üzenetet, és ígérem, amint visszatérek a normál kerékvágásba, mindkét résznél (az előzőnél, és a mostaninál is) válaszolok a kommentekre.

Sok puszi: Becca

Épp a kanapén ültem, és próbáltam megbarátkozni a karomon éktelenkedő sellővel, mikor megcsörrent a telefonom. Még egy utolsó grimaszt vágtam a szörnyű hableányra, és a készülékért nyúltam.
– Ni vagyok. Beengedsz?
– Persze, nyitom a kaput! – válaszoltam, és felálltam, hogy az ajtóhoz sietve ránézzek a kamera képére, majd mosolyogva nyomtam a gombot, hogy a vidáman integető szőkeség behajthasson.
Kellett vagy öt perc, mire Niall feltépte az ajtót, és beesett a házba. Addigra épp kivettem a narancsokat a hűtőből, aztán bedobáltam őket a vadiúj gépbe, amit Louistól kaptam, és ami pillanatok alatt frissen facsart narancslevet varázsolt belőlük.
– Na végre! – mondta egy megkönnyebbült sóhajjal Niall, ahogy átvágott a nappalin, és körülnézett. – Egyedül vagy?
– Aha. Louis bement a városba – válaszoltam.
– Mégis mikor akartál időt szakítani arra, hogy mindent részletesen elmesélj? – A hangjából igazi szemrehányás csendült ki, nekem pedig lelkiismeret-furdalásom támadt, de közben szeretetteljesen megölelt, amitől kicsit ellazultam.
– Bocs, Ni! Olyan gyorsan szaladnak a napok.
– Megértem, de akkor is. Végigasszisztáltam a kínlódásodat, és mikor a tervem… – kérdőn húztam fel a szemöldököm –  a tervünk végre sikerrel járt, heteket kell várnom arra, hogy elmeséld a dolgokat.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az az este, és a másnap, mikor Louis megkérte a kezem. Olyan érzés volt, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna.
– Igazad van, cimbi. Bocsáss meg.
– Megbocsátok, ha most szépen mindent elmesélsz.
– Mindent? – kérdeztem félve, és a szemem sarkából néztem csak rá. Elvigyorodott.
– Azokat a részeket csak érintőlegesen – enyhült meg a hangja.
Megkönnyebbült sóhajjal adtam kezébe a poharat, és követtem a lépcsőn az emeleti teraszra, ahol ledobta a pólóját, és elnyúlt az egyik nyugágyban.
– Jézusom! – hördültem fel. – Mikor mentél át Chewbaccába?
Rám nézett, aztán a tekintetemet követve a saját mellszőrére, és hangosan hahotázni kezdett.
– Az egész család ilyen szőrös.
– Mondd, hogy csak a férfiak… – válaszoltam még mindig ledöbbenve, és nem tudtam levenni róla a szemem.
– Barom!  – kacagott, majd feltolta a napszemüvegét, és egy nagy sóhajjal hátradőlt.– Kibaszott király ez a ház.
– Ugye?  – kérdeztem vigyorogva, és mellé telepedtem. A következő két órában csak meséltem, és meséltem, Niall pedig a szokottnál is kerekebb szemekkel hallgatott, és csak néha kiáltott fel, vagy dünnyögött a bajsza alatt.
– Hát ez nem semmi! – mondta végül, mikor már túl voltam a családlátogatásokon is.
– Hihetetlen… komolyan. Én sem tudom felfogni.
– És mikor lesz a nagy nap? – kérdezte érdeklődve.
– Még nem tudom. Nem kell elkapkodni. Nekem így is jó. Lehet, hogy megvárjuk vele, amíg… – elakadtam a beszédben.
– Amíg? – dőlt előre Niall.
– Amíg vége lesz… – nyögtem ki nagy nehezen.
Niall elgondolkozott, és maga elé bámult.
– Lehet, hogy igazatok van. Ha normális esküvőt akartok, akkor pláne. Elképzelni sem tudom, hogy ne szagolja ki a sajtó, vagy ne legyen valaki, aki jó pénzért eladja a képeket.
– Igen, én is így gondolom. A papír már nem olyan fontos. Nekem ez is elég.
– Még jó! Én erre nem is számítottam. Ezek szerint Louis rájött, mekkora hibát követett el.
– Teljesen megváltozott – mondtam, és a poharamban lötyögtettem a maradék narancslevet. – Néha az az érzésem, nem is ismerem ezt az új pasit, aki lett belőle.
– Legalább nem unod meg egyhamar – nevetett fel Niall, de aztán elkomolyodott a tekintete. – Mindenki változik, Hazz. Te is. Már nem az a srác vagy, aki voltál. Te sokkal érzékenyebb, mégis magabiztosabb lettél, Louis pedig mintha most érne lassan férfivá, hiába idősebb nálad. – Bólintottam, és ismét meglepődtem, milyen bölcs lett Niall. – Te pedig lassan beiratkozhatnál filozófiaszakra.
– Röhögj csak! Ha vége lesz ennek, biztos, hogy tanulni akarok.
– Nem nagyon lesz rá alkalmad, mert az amerikai piacon te vagy a legnagyobb sláger. Szerintem verekedni fognak érted, hogy szólókarriert csinálhassanak neked itt.
– Nekem? Inkább neked! – nézett rám furcsán.
– Az más. Én inkább írni akarok. Nem mondom, hogy nem lesz saját lemezem, de jobban élvezem, ha háttérben maradhatok.
– Na, ezt senki nem hinné rólad – mondta, és érdeklődve oldalra biccentette a fejét.
– Hát pedig így van. Ha most választhatnék, hogy a One Direction után visszavonulhatunk, és pár év alatt nagyjából elfelejtenek, majd kijöhetek egy szólólemezzel, és addig csak számokat írok másoknak…vagy azonnal bele kell vetnem magam egy újabb kilátástalan hajtásba, egy újabb mókuskerékbe, ahol megint el kell játszanom a nőfalót, hogy eladható legyek, mint termék, egy pillanatig sem haboznék. Sokat beszélgettem erről Irvinggel.
– Jeff apjával?
– Aha. Kérdeztem tőle, hogy szerinte hogyan lehet normális átmenetet leszervezni, vagy egyáltalán egy meleg előadó mennyire eladható, de ő sokkal derűsebben látja a képet, mint amit eddig belénk sulykoltak.
– Na mesélj! – kíváncsiskodott Niall, és a szemében őszinte érdeklődés csillant.
– Szerinte manapság már nem kritérium, hogy valakit a külsejével adjanak el, vagy médiaribancot csináljanak belőle. Egyre több előadó van, akit tényleg a zenéjéért szeretnek, és a YouTube korában már sokan anélkül indulnak el, és lesznek sikeresek, hogy egy ügynökség nyomatná őket agyba-főbe. Ráadásul nekem már nem kell küzdeni az ismertségért, sem rajongókat toborozni. Akik azért szeretnek, amilyen valójában vagyok, és közel áll hozzájuk a zenei stílusom, azok kitartóan, akár évtizedeken át is támogatni fognak. A mostani őrület csak egy felhájpolt dolog, ami pillanatok alatt fog elhamvadni, mint a többi hasonló banda esetében.
– Nem tudom, Hazz, de a mi rajongóinkat más fából faragták. Gondoldj bele, hogy már több, mint négy éve kitartanak, bármi is történjék… vagy a Larrysek, akik szinte vallásként űzik az ipart.
– Vallás? – nevettem fel hangosan.
– Pontosan. Olyasmiben hisznek, amit soha nem hoztatok nyilvánosságra, nincs kézzel fogható bizonyíték, és amit mások elítélnek. Szinte üldözik és lenézik őket, mégis, mint az apostolok, soha el nem múló hittel támogatnak benneteket. Ez a vallás, nem?
Már nem röhögtem. Elgondolkodva Niall szavain, rájöttem, milyen hálásak lehetünk annak a több millió embernek, akik akkor is kiállnak mellettünk és hisznek bennünk, ha nem is ismernek, és valószínűleg soha nem is fognak.
– De… Valami olyasmi.
– Na látod?! Vallást teremtettetek. Egy szerelemmel, amit még ti sem hittetek el igazán.
– Olyan költői lettél, Ni. Nem akarsz írni egy könyvet? Coelho elbújhat melletted – öklöztem bele finoman a vállába, mire elvigyorodott.
– Már írom – nevetett fel, mikor felálltam, hozzá léptem, és összevissza borzoltam a haját, miközben puszilgattam pirospozsgás pofáját.
– Mester, annyira felnézek rád… – mondtam neki, de már csikiztem, ő pedig megpróbálta kigáncsolni a lábaimat. Valaki megfogta a derekamat, és már az ujjai érintéséből tudtam, hogy Louis az. Megcirógatta az ingem alól kikandikáló bőrt, majd a nyakamra hajolt, és belepuszilt.
– Sziasztok! – köszönt ő is nevetve, és a vállam fölött átnyúlva csatlakozott a „borzoljuk halálra Niallt” programhoz.
– Szia, Lou! – nyüszített Ni. – Most te is ellenem vagy? Ne máááár! – siránkozott.
Louis nem válaszolt, csak mellettem ellépve megfogta a bokáit, és elkezdte felemelni. Ránéztem,  ő kacsintott, én pedig azonnal értettem, mit akar. Már nyúltam is Niall hóna alá, és kapálózásával mit sem törődve, emeltem a magasba.
– Ne…neeeeee…. ne csináljátok! Legalább a telefont meg a tárcámat vegyétek ki a zsebemből! – könyörgött, ahogy egyre közelebb értünk a medencéhez.
– Ha nem ellenkezel, akkor kiveszem! – közölte Louis, mire Niall lenyugodott, és ellazult a kezemben. Mikor Lou lehajolt, hogy Ni farmerjába túrva kihalássza a cuccokat, akkor viszont egy hirtelen  mozdulattal kifordult a karomból, térdre esett, de azonnal felpattant, majd megpördülve mögém lépett, és tiszta erőből meglökött. Nem számítottam rá, így arra sem volt időm, hogy levegőt vegyek, máris a medence vize csapódott az arcomba. Az orromon is felment a víz, és magam körül csapkodva vergődtem végre a felszínre, mikor meghallottam a dulakodást. Kisimítottam a szememből a moszatként rálógó hajamat, és kíváncsian pislogtam, hogy mi történik.
– Nem, Lou, nem te vagy az erősebb. Erőlködj csak nyugodtan – szűrte a fogai közt Niall, aki a földön feküdt, és a napernyő talpába kapaszkodott, miközben Louis a nyakán és a karján kidagadó erekkel, teljes erőbedobással ráncigálta, hogy elégtételként végre őt is belökhesse a medencébe. Egyetlen ugrással fellöktem magam, kimásztam a partra, és a ruhámból csöpögő víztől elnehezülve melléjük léptem. Mire Niall felocsúdott volna, már lefejtettem az ujjait, ő pedig gyorsan a gatyájához kapott, és kiszedte belőle az értékeit. Louis a lábánál fogva húzta a kövön, és cseppet sem érdekelte a könyörgés, sem a szitkozódás. Vizes lábnyomokat hagyva caplattam utánuk, és majd megszakadtam a röhögéstől, ahogy Louis belefeszült, hogy a vékony, de nála jóval magasabb alakot belelökje végre a vízbe. Néztem, ahogy a medence szélénél újabb test-test elleni küzdelembe kezdenek. Odasétáltam, és megkérdeztem Louistól, hogy hol a telefonja, mire azt válaszolta, hogy az asztalon. Megnyugodtam, és egy nagy levegőt véve, mindkettejüket megtaszítottam, ahogy egymásba kapaszkodva fetrengtek a földön. Akkorát csobbantak, hogy én is kaptam egy jó adagot az arcomba, de utánuk ugrottam, és kihalásztam a prüszkölve káromkodó Louist. Mikor magamhoz öleltem, és nedves ajkaira tapadtam, egy pillanat alatt lazult el a karjaimban, és szinte azonnal viszonozta a csókomat. Felnyúlt, két kezébe fogta az arcomat, és tartott, hogy el ne húzódjak tőle. Közben Niall is kidörzsölte a szeméből a vizet, és oldalról láttam, hogy minket néz, de aztán elmosolyodott, kimászott a medencéből, és elcsattogott a ház felé.
– Szia, kicsi! – sóhajtottam Lou szájába, mikor kettesben maradtunk.
– Szia, cica! – simult hozzám teljes testével. – Hiányoztál!
– Te is nekem – mondtam, ahogy a nyakamra hajolt, és végigcsókolt a bőrömön.

Már azt se tudtam, mit gondoljak, mikor Zayn magából kikelve kiabált Brandonnal:
– Megmondtam, hogy nem megyek több kibaszott show-műsorba. Elegem van a kurva programokból. Nem vállalok többet!
– Ez nem így működik, Zayn – válaszolt kimérten az asszisztens. – Van egy aláírt szerződésed, miszerint oda mész, és akkor, amikor mondják.
– Dugd fel a seggedbe, te kis pöcs! – kiáltott Zayn, és kiviharzott.
– Ez mi volt? – kérdeztem a megszeppent fickót, mikor elcsitult a fejemben a visszhang, amit az ajtócsapódás okozott.
– Zayn kiakadt, mert novemberben nem nagyon lesz szabadnapotok.
– Miért, máskor van? – kérdeztem némi éllel a hangomban, és elsétáltam mellette az iroda felé.
– Úgy látszik, neki kellene még pár. Mostanában kezelhetetlen.
– Vagy csak egy ember, nem egy gép – mondtam, de nem fordultam vissza. Tudtam, hogy így is hallotta.
Benyitottam a jól ismert, és épp annyira gyűlölt szobába, ahol a vizenyős, szürke szemek unottan néztek fel rám.
– Mi van, Styles? Te is hisztizni jöttél?
– Kivételesen nem. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mikor kezdődik a promóció. Szeretnénk Louis-val elutazni pár napra, mikor van egy kis szünetünk.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet… – kezdett bele.
– Félreértettél! Nem a véleményedre vagyok kíváncsi, csak meg akartam kérdezni, mit terveztek jövő hónapra. Jó fej akartam lenni, de ha így nem jó, akkor közlöm, hogy a tizedikei héten elutazunk. – Felálltam, és gyors léptekkel az ajtóhoz mentem. Épp kiléptem volna rajta, mikor halkan szólalt meg mögöttem: – Fejezd be, amíg szépen beszélek!
Meghűlt az ereimben a vér. Éreztem, hogy az ujjaim rászorulnak a kilincsre. – Sose felejtsd el, hogy a fényképalbumotok bármikor napvilágra kerülhet – fenyegetett.
Mély levegőt vettem, és felé fordultam.
– Pontosan! Inkább te ne felejtsd el, hogy azok a képek bármikor felbukkanhatnak. – Láttam, hogy eltátja a száját, és a nyaka elvörösödik. – Nem hiszem, hogy kettőnk közül én akarom jobban titokban tartani. Emlékszel a meztelen képemre, ami pillanatok alatt elterjedt a neten? – Láttam, hogy kíváncsian felhúzza a szemöldökét. – Szerinted hogy került ki? – Kihívóan néztem rá, és vártam, hogy leessen neki a tantusz.Hirtelen eltátotta a száját. – Pontosan… Én nem vagyok szégyenlős. Úgyhogy jobb, ha inkább kihúzod a tizedikei hetet a naptárból, mintha nem is létezne. Vagy nézed a képeket az újságokban… – Hagytam, hogy felfogja a fenyegetésem minden mocskos kis részletét, és az arcomra elégedett vigyor terült. Éreztem, ahogy elillan belőlem a rettegés. Most már nem fognak megfélemlíteni semmivel. Felnőttem. Rájöttem, hogy azzal tartottak sakkban, ami valójában az ő érdekük. Mert engem cseppet sem zavarna, ha kiderülne, hogy meleg vagyok. Így is naponta ezer jelét adom, és tényleg csak a vak nem látja. Persze nem szeretném, ha a szeretkezéseink képei megjelennének az újságokban, de ha ez az ára annak, hogy szabadok legyünk, akkor azt is elviselem.




.

CIII. Fejezet

Sziasztok!

A szokottnál hamarabb jelentkezem az új résszel, hátha valaki épp érettségire készül, és szüksége van egy kis kikapcsolódásra az izgalmak közepette.

A többieknek csak szimplán szép tavaszt, és jó szórakozást!

Indul MAJD egy új blogunk, amit Dreamy Girllel, és Silver Breezzel közösen írunk...
Egyelőre csak a tervezésnél járunk, és elkészült a trailer, valamint fel lehet iratkozni, aki nem szeretne lemaradni róla. A címe: Fin/V/e Selection, és előre szólok, csak azok tévedjenek arra, akik szeretik a 18+-t, mert ez tulajdonképpen CSAK az lesz...

xxxBecca

Harry

Még nem tértem magamhoz az egy hét alatt, mióta hivatalosan is Louis Tomlinson jegyese vagyok.
Otthon voltunk három napot Angliában, és a két családon kívül Eleanorékat is meglátogattuk.
Persze mindez nem volt olyan egyszerű…
Mikor az ügynökségnél tudomást szereztek a dologról, és Lou el akart kéredzkedni, hogy hazarepülhessünk, akkora cirkusz volt, mint még soha. Azért nem mertek replikázni, hogy Louis eljegyzett, de a fejeken tisztán látszott, hogy az évtized rosszhíreként könyvelik el, hogy kibékültünk. Az új Louis viszont, aki aközben született míg nem élt velem, sokkal vehemensebben állt ki az érdekeinkért:
– Mégis mi a búbánatos lófaszért vagytok így kiakadva? Nektek könnyebb lenne titokban tartani, ha két másik pasival jöttünk volna össze? Ebben legalább már van gyakorlatotok, és egyelőre – ezt a szót erősen megnyomta –, nem tervezzük, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgot. Minden marad a régiben, és normálisan fogunk viselkedni. Ti meg csak tegyétek a dolgotokat.
Csak ámultam, milyen határozott és összeszedett. Az érvei meggyőzték a menedzsmentet, hogy még nincs itt a világvége.
– De miért kell most hazautaznotok? – kérdezte Brendon, az új asszisztens.
– Csak úgy, mert ezt akarjuk?! – kérdezett vissza lekezelő hangnemben Lou, és közben a derekamnál fogva magához húzott, és belepuszilt a nyakamba.
Komolyan mondom, az új, magabiztos, férfias Louis olyan szinten vett le a lábamról, hogy mellette egy dadogós, pirulós tininek éreztem magam. És még valaminek: önmagamnak. Végre nem kellett megjátszanom a sármőrt, se a talpig férfit. Lehettem az az érzékeny, babusgatásra vágyó, félig női lelkű idealista, aki valójában vagyok. Felszabadultnak, és boldognak éreztem magam.
– Oké… oké. Nem kell leharapni a fejem! – visszakozott Brendon, és a telefonjáért nyúlt, hogy elintézze a repüléssel kapcsolatos dolgokat. Mikor letette közölte velünk:
– Reggel 4.40–kor indul a gép a LAX-ról, és visszafelé is éjjel fogtok érkezni.
– Mint mindig – sommázta Louis.
Örültem, hogy nem kell külön, menetrend szerinti járatokkal mennünk, hanem vihetjük a különgépet, és együtt utazhatunk. Alig vártam, hogy megölelhessem anyámat, és persze Jayt, de a kíváncsiság is furdalt, vajon milyen Eleanor új pasija. Vagyis már nem is annyira új, csak mi még nem találkoztunk vele. Kicsit paráztam, hogy a vadiúj Louis-m nem fogja-e szétszekálni és kivallatni, hogy megbizonyosodjon róla, megérdemli Eleanort, de reméltem, hogy sikerül majd kordában tartani.
Majdnem sikerült…

– Sziasztok! – nyitott ajtót mosolyogva El, mikor este kilenckor megérkeztünk hozzájuk. Max a háta mögött állt, és meglehetősen zavarban volt. Gyorsan beléptünk, Pete pedig még utánunk szólt, hogy a kocsi egy utcával arrébb vár ránk, úgyhogy szóljunk a sofőrnek, ha indulni akarunk, és csak akkor lépjünk ki a házból, ha visszaszól, hogy tiszta a terep.
Louis válaszolt, hogy megértette, és Pete ne aggódjon, menjen csak bowlingozni a haverjaival, mert itt minden a legnagyobb rendben lesz.
Mikor odafordult Maxhez, hogy kezet rázzanak, Louis először felnézett a magas fiúra, majd összehúzott szemöldökkel mérte végig. Ha engem nézne így, biztosan leverne a víz.
El is érezte, hogy kezdődik a kakaskodás, úgyhogy a pasija mellé lépett, és belekarolt.
– De jó, hogy megjöttetek. Hazz, mutasd azt a csodagyűrűt, hadd nézzem meg közelebbről… – csicsergett, ahogy betessékelt bennünket az előszobából. Erős késztetést éreztem, hogy mellé lépjek, és az ujjamat elé tartsam, de visszatartott a tudat, hogy szerencsétlen Maxet nem hagyhatom hátra Louval, mert olyan elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt szegény pára.
Ezért aztán Louis ujjait kerestem, és összefűztem az enyémekkel, majd előre engedtem a hálásan rám pillantó srácot.
Louis oldalról figyelte az arcomat, és mikor leültünk az asztalhoz, El pedig Maxszel együtt a konyhába ment, hogy behozzák a vacsorát, hozzám hajolt:
– Miben mesterkedsz, cica? – kérdezte, én pedig nem is tudtam, mit válaszoljak.
– Nem mesterkedem semmiben, de ha már lecicáztál, el kell mondanom, hogy te nézel ki úgy, mint a macska, aki épp le akarja nyelni a kanárit. – Elnevette magát, felszabadultan, vidáman. – Te nem El apja vagy, ezt ugye nem felejted el? – kérdeztem, mikor abbahagyta.
– Túl sok vagyok? – kérdezte komolyan. – Igyekszem nem elfelejteni, de úgy érzem, felelős vagyok érte.
– Nem, kicsi. Te csak magadért, és most már értem vagy felelős. Eleanor a saját életét kell hogy élje, azzal, aki neki megfelel. Mert olyat úgysem találna, aki neked elég jó.
– Nem, mert az az ember már hozzám tartozik – vágta rá komoly arccal, és csücsörítve odafordult, hogy a szájára hajoljak. Ebbe a tökéletes pillanatba sétált bele Max, aki hangosan felnyikkant, mikor meglátott bennünket, ahogy csókolózunk.
– Nyugi! – nézett rá Louis, mikor elhajolt tőlem, de közben még megsimogatta az arcomat. – Ezt még szoknod kell – közölte a céklavörös sráccal.
– Idővel észre sem veszed – nyugtatta Eleanor is, aki közvetlenül mögötte érkezett.
Felpillantottam, és a tekintetem összeakadt az ijedt, és láthatóan összezavarodott Maxével.
– Na figyi! Látom, hogy ez még neked fura, és biztosan vannak kérdéseid. Essünk túl rajta! – bátorítottam, de mikor felpillantott, láttam, hogy csak rontottam a helyzeten.
– Nincsenek kérdéseim, csak az a helyzet, hogy nem találkoztam még… – elakadt a szava.
– Melegekkel? – kérdezett vissza Louis, és meghúzta a combomat, hogy helyezkedjek hozzá közelebb. Eleget tettem a kérésének, és a székemmel mellé oldalaztam, míg összeért a térdünk.
– Aha – nyögte a barna, érdekes arcú srác. Alaposabban szemügyre vettem. Nem helyes, az biztos, de nem is csúnya. Alapjában egy különcnek néz ki, akinek azért van stílusa. Szívesen beszélgetésbe elegyedtem volna vele, mert kíváncsi lettem, mit lát benne El, de egyelőre olyan kínos volt a szituáció, hogy esélyem sem volt rá.
– És mi a különbség a melegek, és a heterok között? – kérdezte Louis ártatlanul, de bennem megszólalt a vészharang. Túl selymes volt a hangja. Kis alattomos.
– Semmi, vagyis… persze van különbség… de nem úgy értem… hanem… – Szerencsétlen flótás csak egyre jobban belezavarodott, és éreztem, hogy Eleanor segélykérőn néz rám, de muszáj voltam megvárni, míg kinyög valamit. Nem beszélhettem helyette. Csak reménykedtem benne, hogy kikecmereg a mondatból. – Szóval semmi alapvető különbség nincs, de akkor is furcsa, ha két férfi alkot egy párt.
Louis megfeszült mellettem, és már éreztem, hogy valami epés replikával készül, de megszorítottam a combját, és közben felé fordultam: – Szívem, ideadnád a krumplit?
Sikerült annyira kizökkentenem, hogy amíg előrehajolt a tálért, én kezdjek beszélni:
– Igen, Max. Persze, hogy furcsa, mert több száz éve sulykolják az emberekbe, hogy ez nem normális, vagy beteg dolog. Nem kell ezért zavarban lenned. Majd idővel megszokod. Nekünk is sok idő kellett hozzá, mire beismertük… Igaz, kicsi? – kérdeztem Louistól, aki összehúzott szemöldökkel fordult felém, de aztán mikor átgondolta, amit mondtam, kisimultak a vonásai, és elmosolyodott.
– Igaz – bólintott, és mélyen a szemembe nézett. Egy kis libabőr, egy kis lepkeinvázió, és máris mehet minden tovább.
– És ti hogy ismerkedtetek meg Ellel? – kérdeztem, hogy végre témát váltsunk.
– A fősulin – válaszolta Max, és révetegen Eleanorra nézett. Láttam felvillanni a szemében azt, amire kíváncsi voltam, El arcán pedig enyhe pír jelent meg, és megrebbentek a szempillái. Igazán szép lány, állapítottam meg ismét, aztán eszembe jutott, hányszor és hányféleképpen segített rajtunk, és hogy mennyire kedvelem. Szívből kívántam neki, hogy végre találjon valakit Louis után, akit igazán szerethet. Most, hogy mi végre rendbe tettük a kapcsolatunkat, neki is jár a szabadság, és a boldogság. Eddig mindig háttérbe szorult szegény. Max mesélni kezdett, és nagyon szép szavakkal írta le a találkozásukat, majd azt, hogy szerettek egymásba. Kiderült, hogy humora is van, mert mikor rákeresett Elre a neten, és egyértelmű lett számára, hogy Louis Tomlinson barátnőjére hajtott rá, saját bevallása szerint majdnem lenyelte a kiskanalat, amivel épp joghurtot evett. Azt is elmesélte, mennyire nem hitte el, mikor megtudta, hogy El csak álbarátnő. Először arra gondolt, unatkozik a híres pasija mellett, akivel csak ritkán találkozik. Aztán azt hitte, ez valami hülye tréfa, amit a haverjai agyaltak ki, hogy jót röhöghessenek rajta. Mikor Eleanor leültette, és őszintén elmondott mindent, aztán mutatott pár közös képet rólunk, akkor kezdte kapizsgálni, hogy a média irányította világban simán előfordulhat, hogy éveken át fenntartsanak egy hamis képet bárkiről. Az emberek bármit elhisznek, amit be akarnak adni nekik. „De hogy lehet az, hogy soha nem buknak le? Hogy egyetlen lesifotó sem készült róluk az elmúlt évek alatt?” – kérdezte állítólag Eleanortól Max, és a válasz még jobban meglepte. „Milliókba kerül ez az ügynökségnek. Külön alkalmazottak figyelik a közösségi oldalakat, és azonnal lecsapnak ezekre a képekre. Vagy megfenyegetik a készítőt, hogy személyiségi jogokat sért, és általában ez is beválik, vagy nagy összeget fizetnek azért, hogy titokban maradjanak. Jó pár ember lett gazdagabb attól, hogy sikerült lekapnia Larryt…”
Belém mart a felismerés, mennyi pénzbe kerül, hogy a világot becsapjuk, holott mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak élhetnénk az életünket boldogan, mint mások.
Erre viszont egyelőre semmi esélyünk. Nem engedtem, hogy a negatív gondolatok beárnyékolják az estét. Kényszeredetten elmosolyodtam, és Eleanor felé fordultam.
– Isteni lett a kacsa. És mi ez a mártás?
– Erdei gombás barnamártás, de megbolondítottam még egy kis vörösborral. Örülök, hogy ízlik – mosolygott rám El, és innentől elkezdtünk receptekről beszélgetni. A két pasi mellettünk unottan nézelődött, aztán Louis felállt, hozott két sört a hűtőből, és egyet a még mindig merev háttal ülő Max kezébe nyomott.
– Gyere, kapcsoljuk be a tévét. Negyeddöntő van a spanyoloknál.
A srác hálásan felmordult, és elnézést kérve Eltől, követte Lout a nappaliba, mi pedig végre belemerülhettünk a beszélgetésbe. Eleanor ódákat zengett Maxről, és még ha a lila ködöt le is vonom a beszámolójából, akkor is be kell látnom, jó választásnak tűnik.
Néha lopva a nappali felé néztem, de arra is rájöttem, a foci valóban áthidalja a kommunikációs nehézségeket. Egyformán káromkodtak és  ujjongtak, mivel (hála az égnek) ugyanannak a csapatnak szurkoltak. Fél órával később már régi ismerősökként beszélgettek Neymar legutóbbi góljáról, és a várható átigazolásokról az őszi szezonra.
Fellélegeztem, és mikor El halkan az esküvőről kérdezett, végre elmesélhettem valakinek, hogyan képzelem a nagy napot.

Anyám végigbőgte az estét, amit otthon töltöttünk, és részletesen beszámoltatott bennünket mindenről. Elég nehezen kerültük ki az eljegyzés előtti este történéseit, és volt egy pillanat, mikor Lou bele is zavarodott a mesébe, mert anyu fifikásan belekérdezett, hogy a mozi után mi történt, és látszott, hogy nem érti, miért csak másnap délután, a medence partján kérte meg a kezemet; de aztán Louis valahogy kivágta magát, és végül mindannyian elégedetten dőltünk hátra, mikor végeztünk.
– Ez gyönyörű! – tapsikolt anyu, mikor Lou elismételte, hogy mit mondott nekem. Szinte hajszálpontosan emlékezett minden szóra, ami engem különösen meglepett, de anyu sem állhatta meg szó nélkül:
– Meddig gondolkoztál rajta, és gyakoroltál erre, Lou?
– Háát…– nézett rám félszegen életem szerelme. – Hetekig.
Kikerekedett a szemem.
– Hetekig? – ismételtem csodálkozva.
– Igen. Mikor a házat rendeztem be, már akkor eljátszottam a gondolattal, és mikor megleptelek vele, akkor majdnem… De aztán berezeltem, és inkább kínlódtam tovább.
– Már akkor ez volt a terved? – Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ennyi ideig rágódott a dolgon.
– Igen, Hazz. Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek látszik. – Belegondoltam, mi mennyit beszélgettünk a lehetőségekről Niallel, és rájöttem, nekem sem lett volna merszem elé állni azzal, hogy folytassuk, nemhogy megkérni,  házasodjunk össze.
Anyu egy pár kedves mondattal elterelte a figyelmünket a témáról, de este, az ágyban fekve ismét eszembe jutottak Lou szavai.
– Magadban nem voltál biztos, vagy bennem? – Csak ennyit kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Louis felém fordult, az éjjelilámpa fényénél közelről fürkészte az arcomat, aztán felemelte a kezét, és megsimogatta a hajamat.
– Egyikünkben sem. Féltem, hogy túl mély sebeket ejtettem a lelkeden, és többé nem tudsz bízni bennem. És féltem, hogy nem vagyok elég erős, hogy kibírjak mindent, ami még ránk vár. Nem akartalak addig egy életre szóló eskübe kényszeríteni, míg én magam nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy bármi is történik körülöttünk, többé nem adom fel.
A szavai egyszerre okoztak fájdalmat, és örömöt, bármilyen hihetetlen ez.
– Ugye, tudod, hogy bármikor tetted volna fel a kérdést az elmúlt három évben, én mindig igent mondtam volna?
Láttam, hogy bepárásodik a tekintete.
– Tudnék kivételt mondani, de nem akarok. A lényeg, hogy már az enyém vagy.
– Mindig a tiéd voltam, kicsi.
Ezután összebújva aludtunk el, az új, immár szokásos pozitúrában. Én a kiskifli, és ő a nagy.

Jay és a gyerekek ujjongva vártak ránk másnap, és az ablakból figyelték, mikor érkezünk.
A szokásos, olasz családra emlékeztető ebéd után a kertben üldögélve beszélgettünk, és ismét el kellett mesélnünk az egészet, de valahogy most már flottul ment minden. Gyakorlat teszi a mestert…
Jay csak annyit kért, az esküvővel várjuk meg, míg az ikrek megszületnek, mert veszélyeztetett terhes. Louis azonnal megfeszült, mint a húr.
– Nyugi, kisszívem. Csak azért, mert ikrek, és mert már nem vagyok húsz éves. De nincs semmi ok az aggodalomra. Dr. Wright megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben.
– Biztos? – kérdezte Louis, és előrehajolva a kerek pocakra simította a tenyerét.
Elszorult a torkom. Mindig a gyengéim voltak a terhes nők, és titkon irigylem őket, amiért nekik megadatott, hogy új életet hordjanak a szívük alatt. Mióta tudom, hogy nem vonzódom igazán a gyengébb nemhez, él bennem a félelem, hogy nem lesz saját gyerekem. Pedig én mindennél jobban vágyom rá. Ha lehet, legalább kettőre. Louis lehajolt, és egy puszit küldött a kistestvéreinek, miközben az anyja válaszolt:
– Jól vagyunk, bár ezek ketten kikészítenek – simogatott végig domborodó hasán Jay. – Ha az egyik elalszik végre, a másik kezdi a cirkuszt. Esküszöm, verekszenek néha. A húgod az szerintem, mert az ő lába kisebb – mondta, és közben Louis kezét a blúza alá húzta. Lou szeme elkerekedett, a szája is elnyílt. – Ez a… Ez mi? – kérdezte hebegve.
– A lába. Fogja, és egyszerűen kinyújtózik. Mondjuk, addig csinálja, amíg még elfér. Pár hét múlva már esélye sem lesz! – mondta komoly meggyőződéssel Jay. Louis rám nézett.
– Hazz! Gyere! Ezt neked is érezned kell. – Máris odaléptem, mert majd belehaltam, annyira szerettem volna megtapasztalni, de félve pillantottam a kismamára. Ő viszont készségesen felém fordult, és teljes természetességgel feljebb húzta a csipkés anyagot a hasán. Összedörzsöltem a kezeimet, nehogy hidegek legyenek, aztán óvatosan odasimítottam a tenyerem, ahonnan Louis elvette a sajátját. Eleinte nem éreztem semmit. A kisbaba, mintha tudta volna, hogy én nem a testvére vagyok, hanem egy idegen, félve húzódott el az érintésem elől. Jay az enyémre tette a kezét, és nagyot sóhajtott, mintha befelé beszélgetne velük. Aztán olyasmi történt, ami örökre megváltoztatta az életemet. Egy finom, épphogy érezhető kis kaparászás, amiről azt hittem, csak beképzelem magamnak, de az enyémre simuló kéz erősebben nyomott magára, és egy pillanattal később erőteljesebb rúgást éreztem. Elvigyorodtam, és beharaptam a szám, nehogy felkiáltsak. Gyorsabban vettem a levegőt, és szinte leizzadtam. Apró kis dudor nyomódott a tenyeremnek, aztán mintha végigcirógatta volna. A másik kezem automatikusan emelkedett fel, és így már két tenyérrel, szinte beborítottam az egész pocakot. Bent zúgolódás támadt, és az egész mocorogni kezdett. A kisbabák ficánkoltak, forgolódtak. Hol egy kerek hát simult a kezembe, hol borsószemnél is kisebb ujjacskákat tapintottam ki. Olyan volt, mintha tudták volna, hogy ott vagyok.
– Hello, kisprücsök! – csúszott ki a számon, mire Jay halkan felkuncogott, Louis pedig a hátam mögé lépett, és a derekamra tette a kezét. –Óóó… érzem, ahogy mozognak – jelentettem ki határozottan, még mindig teljesen az események hatása alatt.
– Én is! – mondta a kismama ironikus hangsúllyal, ami arra utalt, ő kevésbé élvezi. – Mondjuk ez még mindig jobb, mint amit a bátyjuk csinált huszonnégy évvel ezelőtt. – Kérdőn néztem rá, de nem voltam képes elszakadni az érintéstől. Szívem szerint odahajoltam volna, hogy suttogjak nekik, de rájöttem, ez iszonyat hülyén nézne ki. – Louis esténként vigyázzállásba vágta magát, és fél órán keresztül úgy maradt. Olyankor megtapasztaltam, mit érezhettek a középkorban a karóba húzott emberek – kacagott Jay, én pedig vigyorogva fordultam Louishoz, aki csak húzogatta a vállát.
– Már akkor sportos gyerek voltam. Vagy futottam, vagy álltam… legalábbis anyám szerint.
– Így van. Éjjelente meg biciklizett. – Már mindhárman nevettünk, de én éreztem, hogy forró könnyek tülekednek a szemembe, annyira hatása alá kerültem az egésznek. Gyorsan elhúztam a kezemet, egy puszit nyomtam az anyósjelöltem arcára, aztán elnézést kértem, és besiettem a fürdőbe.
Louis halk kopogása és suttogó hangja zökkentett ki a merengésből, ahogy a kád szélén ülve vártam, hogy felszáradjanak a könnyeim.
– Hazz, édesem. Engedj be. Mi a baj? – kérdezte halkan, én pedig az ajtóhoz léptem, de nem fordítottam el a kulcsot.
– Semmi baj, kicsi. Csak adj pár percet.
– Harry, ne! Engedj be! – A hangja kicsit erőteljesebb lett, és éreztem, mennyire ideges. Kinyitottam az ajtót, de gyorsan elfordultam, nehogy meglássa a szétsírt szemeimet. Louis utánam kapott, a karomnál fogva maga felé fordított, és ijedten nézte az arcomat.
– Mi történt?
– Semmi… Tényleg semmi, csak elérzékenyültem. Túl sok nekem most ez az impulzus. Kicsit labilis vagyok idegileg.
– Édesem! – nyúlt értem, és húzott a magához. Hálásan bújtam a nyakába. – Te mindig így reagáltál a terhesekre. Most még rosszabb, hogy anyu az. De azért ne itasd az egereket. Lesznek gyerekeink, megígérem. – Úgy kaptam fel a fejem, mintha valami világszenzációt osztott volna meg velem. – Esküszöm, egy rakat gyerekünk lesz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk! – mondta meggyőződéssel, és közben végig a szemembe nézett. Éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik, míg Louis az ujjaival törölte le a könnyeimet. – Rendben?
Nem kérdezte, hogy ezért sírok-e. Úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben.
– Rendben – bólintottam, és éreztem, hogy a szívem reménnyel telik meg. 

.