CXXXVI. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy új részt, hátha közelebb kerülünk a valódi megoldáshoz, és nemsokára már a rendes mederben folydogálhatunk.
Remélem, jól vagytok. Elnézést, de engem teljesen ellepett a munka, és más kötelezettségek, úgyhogy nem volt időm írni, de azért igyekszem!! :((

Egy nagyon jó hír: Április elején megjelenik a harmadik könyvem, úgyhogy aki szeretné, már előrendelheti. A márciusban rendelteket dedikálom, és két ajándék könyvjelző is jár hozzájuk:))

http://www.atanitvany.hu/

Puszi nektek: Becca

  Annyira elmerültem az emlékekben, hogy csak arra eszméltem fel, a nap már lemenőben van, és én még mindig a teraszon heverek, a gyomrom pedig korog. Kelletlenül álltam fel a nyugágyról, és besétáltam a házba. Lementem a konyhába, és benéztem a hűtőbe, de nem sok mindent találtam, ami fogamra való lett volna. Belestem a mélyhűtőbe, és ellágyultam, mikor Louis ismerős kézírását láttam a dobozokon. Egy adag milánói szószt találtam, úgyhogy gyorsan odadobtam a vizet a tésztának, aztán rájöttem, hogy ráz a hideg. Meztelenségem nem lett volna elég ok rá, így leleltároztam magam, és rádöbbentem, hogy szépen leégtem a napon.
   – A picsába! – csúszott ki a számon, majd a tükörhöz léptem, ami a lépcső mellett áll, és mikor megláttam magam, hangosan felröhögtem. Az hagyján, hogy a mellkasom, a hasam és combjaim is pirosra sültek, de az a rész, amit általában eltakar a fürdőnadrág, lángvörösen világított, előrejelezve a kínokat, amiket éjjel fogok átélni, mikor a lepedő dörzsöli majd a bőrömet. Gyorsan felszaladtam a fürdőbe, feltúrtam a szekrényt és végre megtaláltam a csodaszert, ami ilyen esetekre ígér enyhülést. Ahogy a rengeteg márkás illatszer között keresgéltem, kezembe akadt egy leázott címkével és félig letört kupakkal árválkodó flakon, amit először nem is tudtam mire vélni. Mikor jobban szemügyre vettem és rájöttem mi az, a torkom kaparni kezdett, és ismét elérzékenyültem. Ez az az olaj! – ismertem fel egyből. Első szeretkezésünk kitörölhetetlen emlékei tolakodtak az agyamba, újabb – ezúttal kissé fájó – merevedést előidézve.
   Ezek szerint nemcsak én vagyok mániákus az olyan tárgyakkal kapcsolatban, amik valami fontos emlékhez kötődnek; mert ezt egészen biztos, hogy nem én őrizgetem évek óta, hanem Louis tartotta meg, és költöztette át ide, átutaztatva egy óceánon.
   Bekentem magam a szerrel, amit Louis olyan gyengéden szokott a bőrömbe dolgozni, ha meggondolatlanul röpizek órákat a strandon, vagy ha egy könyvben elmélyülve leégetem a seggem a teraszon. (Imádom, hogy itthon meztelenül napozhatok, és Lou-nak sincs ellene semmi kifogása, csak akkor, ha utána nem kapja meg a szexet, ami jár neki a kínzásért, mert olyankor egész nap áll a dákója.)
   Visszamentem a földszintre, és beledobtam a spagettit a lobogó vízbe, de a főzés nem tudta elterelni a figyelmemet. Amíg arra vártam, hogy készen legyen a vacsora, ismét elmerültem a csodás emlékekben.

   Miután összejöttünk, hetekig képtelenek voltunk betelni egymással. Az első szeretkezésünk másnap történt, az Eleanor által kieszközölt békülést követően, mert aznap este csak én szolgáltam ki Louis-t, aki olyan kiéhezett volt, mint amilyennek még nem láttam soha. Pusztán attól, hogy csókolóztunk, annyira felizgult, hogy panaszos nyöszörgése és kapkodó lihegése töltötte be az érzékeimet. A szája szinte habzsolt, és alig tudtam visszatartani magam, hogy ne ott, a szőnyegen tegyem a magamévá, mert tisztán éreztem, hogy az ellen se lenne kifogása. Nekem azonban más terveim voltak. Ha már ennyit vártunk, ennyi mindenen mentünk keresztül, azt akartam, hogy az első alkalom örökre emlékezetes maradjon. És így is lett…
   Másnap kora délután, mikor hazaértünk, úgy estünk egymásnak, mintha kannibálok lennénk, és esküszöm, nem tudom, hogy jutottunk el az ágyig, ahol olyan 69-et produkáltunk, amitől ma is forrni kezd a vérem. Maga az aktus csak második nekifutásra, egy kellemes, forró fürdő után esett meg, és soha nem felejtem el, mennyire fantasztikus volt. Louis teste a mai napig az őrületbe kerget, és bár ma már inkább övé az aktív szerep, akkor még én birtokoltam a Mr. Szexisten címet, és ezzel együtt a lehetőséget, hogy belé hatoljak. Leírhatatlan, mennyire más volt, mint az addigi szexuális tapasztalataim. Semmi mást nem akartam, csak megkapni őt, és megvadultam tőle, hogy ő is erre vágyott. Olyan természetes és szép volt minden, hogy nevetve gondoltam vissza a félelmeimre, amik előtte annyit emésztettek azzal kapcsolatban, hogy fog nekünk menni ez a melegszex dolog. Szerintem nagyon jól ment, nem volt semmi kezdeti bénázás, és már másnapra annyira belejöttünk, hogy szegény Lou-t addig gyötörtem, míg elvesztette az eszméletét. Eszembe jutott, vajon a juharszirupot is eltette-e, de csak nevettem az ötleten. Aztán mégsem bírtam megállni, és belestem a szekrénybe, ahol az üvegek sorakoztak. Enyhe csalódásként éltem meg, hogy nem volt köztük egyetlen piros szalaggal átkötött sem, amire rá lett volna írva a dátum.
   Ettől függetlenül, ma is minden pillanatra emlékszem, mikor a konyhapultra fektettem, és egymás után háromszor tettem a magamévá, mialatt Lou négyszer élvezett el, én pedig megjártam a mennyeket.
Ez így ment volna napokig, ha nem kényszerülünk némi pihenőre, mert a teste még nem volt hozzászokva az effajta igénybevételhez. Mára ez már nem okoz problémát, bár az is igaz, hogy csak ritkán tartunk egész estés szeánszokat. Fiatalság, bohóság.
És az is hozzátartozik, hogy mára ketten osztozunk a passzív szerepen, ami akkoriban még nagy fejtörést okozott, mert el sem tudtam képzelni, hogy én legyek alul.
   Hmmm… pedig mennyire imádom, ha ő diktál, és férfiasan uralkodik a testem fölött.

   Készen lett a tészta, úgyhogy kicsit megpróbáltam koncentrálni, és nem elszúrni az egyetlen ehető dolgot. Összekevertem a milánóit, és egy tányérra halmoztam, aztán mielőtt nekiestem volna, kikerestem a naplók közül azt, ahol az első heteink szerepeltek, és belelapoztam a közepébe. Egyből bele is merültem az olvasásba, úgyhogy oda sem pillantva igyekeztem a villámra csavarni a hosszú szálakat, majd a számba lapátolni a spagettit, miközben faltam a sorokat, és megint elvesztem a múltban.

   Az anyuéknál eltöltött két nap egyszerre volt menny és pokol. Nagyon megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam nekik az érzéseimet, és még inkább attól, hogy nagyon jól fogadták. Nyilván, az ember szülei érzékeny szenzoraikkal egyből kiszúrják az ilyesmit, de érthető módon, nem akartak rákérdezni, amíg én nem voltam kész a dologra. Egy lánnyal egészen más lett volna a helyzet, anyu akkor kiszekálta volna a belemet, hogy valljak színt előtte, de a Louis-val való szerelembeesés teljesen más kategória.
   Miután túlestünk a nehéz beszélgetésen, este egy jó kis telefonszexszel tettük rá a koronát a csodás napra, de ez nem pótolta Louis közelségét. Annyira hiányzott, hogy majd belegebedtem.
   Mikor hazafelé egy hatalmas csokor hófehér rózsát vettem neki, még nem tudtam, kivág-e vele – mondván, hogy ő nem lány –, vagy olyasmit kapok érte, amit szeretnék.
   Ahogy beléptem az ajtón, egyből megéreztem semmivel össze nem téveszthető illatát, és csak bámultam a tökéletességet, aki az én felemen aludt, angyali arccal, szétterülő szempillákkal, és kilógó popsival. Egyből végem volt, pedig nem is volt meztelen.
   Mikor végre kiderült, hogy annál is jobban örül a virágoknak, mint amire számítottam, hatalmas kő esett le a szívemről, és ellazulva dőltem hanyatt a párnákon, mert Louis letámadott, és olyan édesen esett nekem, hogy nem volt kedvem harcba szállni vele. Lenyomott, a csípőmre ült, az ajkai már a nyakamon szántottak végig, és közben hozzám dörgölőzött odalent, amitől kis, áramütésszerű villámok cikáztak át a testemen.
   – Mmmm… annyira kívánlak! – súgta, és ezzel tette be a kaput. Azonnal lenyúltam, nagy tenyereimbe fogtam a valószerűtlenül kerek félgömböket, és beléjük mélyesztettem az ujjaimat, hogy széthúzzam egy kicsit. Egyből felemelte a fejét, hátra is feszítette, és nyöszörögve pucsított, miközben a farka kikandikált a bokszer dereka alól.
   – Kicsi! Hadd vegyem le a gatyám! – kérleltem, de ő épp nem hallotta, mert mélyről, torokból nyögött, miközben az ujjaim már az alsója anyagán át masszírozták az ánuszát, és frissen kibukkanó nedve épp összekente a pólóm alját.
   Finoman leemeltem magamról, és mikor reklamálni akart, egyszerűen lerántottam a fejét, majd a szájára tapadtam, erősen megszívva a nyelvét. Ettől egy pillanatra elakadt a lélegzete, ami nekem pont elég volt, hogy letépjem a nadrágom és az alsóm, majd, mikor erre felfigyelt, és épp szemügyre vette a farkamat, kibújtam a felsőmből is, és lehajítottam a földre.
   Louis megbabonázva pislogott, látva mennyire kívánom, és nem is tudta megállni, hogy egy kicsit odahajoljon, majd mélyen a torkára engedjen. Semmi kifogásom nem volt ellene, de eszembe jutott, hogy le fogjuk késni a repülőt, ha nagyon ráérősre vesszük a figurát. Ezért lerántottam a bokszerét, amitől az orrán át nyikkant egyet, majd ahogy oldalt feküdt, közelebb húztam a csípőjénél fogva, és a felső lábát átemeltem a vállamon. Készséges volt és hajlékony, amit annyira imádok benne.
   Mivel én vagyok a magasabb, nem esett nehezemre áthajolni a combjai között, és máris elérni a célt. Szétfeszítettem, a nyelvemmel simogattam, és azonnal bevetetettem az ujjaimat is, mert bár imádom ezt tenni vele – mivel tudom, hogy megőrül tőle ­–, most nem volt idő, hogy beleéljem magam. Louis kiengedett az ajkai közül, és a nevemet lihegte:
   – Hazz! Istenem! Ez annyira jó! – Aztán visszabukott a farkamra, és olyan elánnal kezdett szopni, hogy minden izmom megfeszült, mert képtelen voltam kontrollálni a testemet.
   – Lassíts, kicsi! Ne olyan hevesen! – mondtam, de nem voltam biztos benne, hogy hallotta, mert a hangomon elég sokat tompított, hogy a fél arcom a fenekébe temettem.
   – Akkor tegyük be! – válaszolt egy kis késéssel Louis, amin óhatatlanul elmosolyodtam. Imádom, mikor telhetetlen.
   Kihúztam az ujjaimat, Lou leemelte a lábát, de közben még volt alkalmam végigcsókolni a belső combját, és végül jól bele is haraptam. Felsikkantott, gurgulázva nevetett, és gyorsan megfordult, majd az éjjeliszekrényből kivett egy óvszert és egy másodperc alatt ki is bontotta. Mikor a makkomra feszítette, és elkezdte letekerni a farkamon, fellöktem a csípőmet, mert annyira nem bírtam már magammal.
  – Lehet, hogy ölben viszel a reptérre… – állapította meg Louis látva a hevességemet, de a hangja nem volt szemrehányó, inkább csak tényszerű. Érte nyúltam, és a tarkójánál fogva magamhoz húztam a fejét, hogy birtokba vegyem a száját, míg ő egy lendülettel rám is ült, és összedörzsölte ágaskodó szerszámainkat. Lenyúltam kettőnk között, összefogtam a két hímtagot, és pumpáltam egy párat, mire Lou szűkölni kezdett és el akart húzódni, de nem engedtem neki.
   – Hazz! – búgta a számba. – Kérlek! Nem akarok még elmenni! – esdekelt.
   Bólintottam, lassítottam a tempón, és hagytam, hogy homlokát az enyémnek támassza, míg mélyeket lélegzik és öblös nyögésekkel kerget az őrületbe.
   Aztán a szájához emelte a kezét, nyálat folyatott a tenyerébe, és lenyúlt, hogy bekenje vele a gumit. Volt a fiókban síkosító, de ez alkalommal egyikünk sem tudott volna annyit várni, hogy előszedjük onnan. Felemelkedett, az egyik lábát térdből felhúzta és beigazított, aztán lassan ráereszkedett a farkamra, én pedig csak nyöszörögve néztem azt a pontot, ahol összeolvadtunk. Louis is felpillantott, az arcomat fürkészte, és figyelte, ahogy eltorzul a fejem, miközben lassan tövig magába fogadott. Mikor már a combomon ült, zihálva tartott szünetet. Ez jól bevált taktika.  
  Mára mindketten tudjuk, hogy kell egy kis idő, míg az izmai annyira elernyednek, hogy sérülés nélkül tudjak benne mozogni, de ez – a tehetetlenül eltöltött pár másodperc –, mindig kikészíti az idegeimet, és utána általában már nem tudom visszafogni magam. Most is éreztem, ahogy a vágy lassan teljesen betemet, és igyekeztem erőnek erejével nyugton maradni, mert minden sejtem arra várt, hogy végre mozdulhassak. Louis a számra hajolt, igyekezett elterelni a figyelmemet azzal, hogy úgy csókol, mintha ez lenne az első csókunk, és sikerült is neki. Finom, tapogatózó ajkai, nyálas kis arca, az íze és az illata kiütöttek egy pillanat alatt.   Lehanyatlottam a párnára – mert addig hasizomból tartottam magam –, és belevesztem az édes kényeztetésbe.
   – Szeretlek! – suttogtam, ahogy eltávolodott tőlem és felegyenesedett, majd a mellkasomra támaszkodott, míg kitolta a fenekét.
   – Én is szeretlek! – mondta halkan, azon a hangon, amit csak szeretkezés közben produkál. Olyan rekedt, hogy szinte nem is érthető, amit mond, csak a szájáról tudom leolvasni, és csak a magánhangzók kapnak erőre a hangszálain, a többi pusztán krákogás. – És most mozogj! – adta ki a parancsot, amire úgy vártam, mint olimpikon a startpisztoly dörrenésére.
   Már lendült a csípőm, Louis pedig azelőtt nyögött fel, hogy először döftem volna belé, de így legalább még át tudott váltani sikításra, amikor itt volt az ideje. Ismét lenéztem, megigézve bámultam, ahogy mélyen a testébe hatolok, és éreztem, amint belül erősen pulzál körülöttem. Megfogtam, felhúztam a lábait, ezzel késztetve, hogy hátradőljön egy kicsit, és mikor végre felguggolt, alányúltam, hogy a tenyerembe ültessem és megtartsam. Lenézett rám, bólintott, aztán behunyta a szemét, és várta a rohamot, miközben lenyúlt, egyik kezébe vette a heréit, és felhúzta őket, hogy jobban lássak, a másikkal pedig verni kezdte kecses szerszámát. Megvadultam. A látvány kicsinált. Erősen kezdtem mozogni benne, mindig feljebb és feljebb lökve a testét. Hallgattam elfúló nyöszörgését, halk sikolyait, öt h-val kiejtett nevemet, ami úgy tört ki belőle egy-egy behatolás után, mintha varázsszó lenne, és hagytam, hogy elöntsön  a földöntúli gyönyör.

   Épp idáig jutottam az olvasásban, mikor ráeszméltem, hogy a fele spagetti kihűlt a tányéromon, és a kezem már a szerszámomat markolja erősen. Lenéztem, láttam, hogy krémes ondó csorog le az ujjaimon, és éreztem a kényszert, hogy segítsek magamon. Egy pillanatig hezitáltam, de aztán megadtam magam. Hátradőltem a széken, felidéztem Louis ízét és illatát, aztán már csak az ütemes csattogás hangja töltötte be a szobát, és a szuszogásom, ami felvette a kezem ritmusát.



.

CXXXV. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon kellemes hétvégét mindenkinek, kicsit kevesebb esővel, mert esküszöm, bedepizek már ettől az esős évszaktól. London sem lehet rosszabb...
Hoztam az új részt, remélem, szeretni fogjátok.
Nagyon szépen köszönöm a sok csodás komit, ettől érzem úgy, hogy folytatnom kell, mert szeretitek.
Csodálatosak vagytok!!

xxx Becca

  Gondolatban inkább áttekertem a fájdalmas emlékeket, amiket a másnap hozott az életünkbe.
  Az épphogy megszerzett boldogság egy pillanat alatt szertefoszlott. Életünk legnagyobb félreértésébe sétáltunk bele, mindketten széttárt karokkal, a másikat hibáztatva mindenért. Egyikünk sem volt elég felnőtt ahhoz, hogy sértett büszkeségét félretéve tiszta vizet öntsön a pohárba. Vagy az a valószínűbb, hogy egyikünk sem merte elhinni a szerelmet, amit az ég adott, és önértékelési problémáink miatt remek érvekkel tudtuk alátámasztani a saját hülyeségeinket, amitől annyira hihető volt az egész, hogy szégyenünkben mindketten inkább hallgattunk, és igyekeztünk láthatatlanná válni.
   Újabb, még rettenetesebb hónapok, amikre visszaemlékezni is csak kín és fájdalom.
  Elköltöztem.
  Kivettem egy apró, otthonos kis lakást, de arra se volt energiám, hogy kipakoljak a dobozokból. Nagyon hamar kialakult a napi rutin: napközben robotként tettem a dolgomat, igyekezve, hogy a nyomorom ne süssön minden mozdulatomból. Kerültem Louis-t, vagy ha nem volt rá lehetőség, akkor sértett büszkeségemből merítve egy-egy aljas beszólással keserítettem meg az életét.
Esténként nem bírtam megmaradni az üres lakásban, ahol csak még jobban rám tört Lou hiánya, így lementem a sarki bárba, és addig ittam a sarokban, míg meg nem szűnt a szorító érzés a mellkasomból.
  Ezt eleinte két pohár ital is remekül orvosolta, de pár hét alatt eljutottam a hat felesig. Persze, Cron, a pultos is tudta, hogy nem vagyok még tizennyolc, meg azt is, hogy ki vagyok én – amire a keresztlánya hívta fel a figyelmét, mikor egyik este behozta neki a vacsorát –, de volt már annyi élettapasztalata, hogy tudja: ha nem ad inni, egyszerűen felvágom az ereimet.
   Úgyhogy kérdezés nélkül tolta elém az italt, és mindig fenntartotta a kicsiny zugot, ahová feltűnés nélkül elbújhattam a kíváncsi tekintetek elől. Pár hét után, szerda este egy könyv várt a pulton. Belenéztem, aztán nem is tudtam letenni. Capek, Harc a szalamandrákkal című könyve volt.
  Nem tudom mi fogott meg benne, de az az igazság, hogy zárásig olvastam, és aznap el is felejtettem inni. Cron limonádékat tett elém, ahányszor elfogyott az italom, és miközben a poharakat törölgette egy hófehér abrosszal, a szeme sarkából engem figyelt. Mikor elérkezett a záróra, szerettem volna elvinni a könyvet, de azt mondta:
   – Nem! Sajnálom, de nem adok kölcsön könyvet iszákos tinédzsereknek. A könyveim a kincseim. Ha holnap jössz, és megint nem iszol, elolvashatod a végét…
   Annyira ledöbbentem azon, amit mondott, hogy csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.
   – Oooké… – nyögtem ki nagy nehezen, és a pultra dobtam egy húszast, amit általában elittam esténként.
   Aztán, mivel színjózan voltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a lábaim percek alatt elvittek a régi házhoz, hogy hajnalig ott szobrozzak a lámpaoszlopnak dőlve, nézve a hálószoba ablakát, ahol sejtéseim szerint El és Louis aludt békésen, és csak akkor indultam haza, mikor az első napsugarak pirosra festették a horizontot.
   Ez egyre gyakrabban fordult elő. Ha elég erős voltam, és meg tudtam állni, hogy leskelődjek, akkor csak hazamentem, befeküdtem a hideg ágyba, az arcomat Louis pólójába fúrtam, és addig bőgtem, míg el nem jött a megváltó álom.
   Néha persze voltak olyan napok, mikor annyira elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, hogy Cron elvette a kikészített könyvet, és a helyére egy dupla whiskey-t rakott, de ez leginkább annak szólt, hogy rájöttem: nagy kamu a mondás, ami azt mondja: „Az idő minden sebet begyógyít”.
  Nekem nemhogy csökkentek volna a kínjaim, csak egyre erősödött a belső fájdalom, egyre szélesedett a szakadék az álmaim és a valóéletem között. Már semmi nem érdekelt. Örültem, ha lemehettem a bárba, és egy számomra ismeretlen szerző, még ismeretlenebb könyvébe temetkezhettem pár órára, mert addig, de csak addig szüneteltek a szenvedéseim. Soha nem tudok elég hálával visszagondolni a pszichológusként üzemelő Cronra, aki szavak nélkül is megértett, és a lehető legjobb terápiát alkalmazta.
   Zayn és Louis ekkoriban kerültek még közelebb. Persze, mindig van valaki, aki látszólag egy jó barát, és csak az a célja, hogy támaszt nyújtson, de én láttam, amit láttam. Egy szerelmes felismeri azokat a mozdulatokat, apró jeleket, amik már túllépnek egy baráti gesztuson.
   Nem elég, hogy Louis Eleanort választotta helyettem, még Zayn is bepróbálkozik?! Tudva, hogy Louis igenis vonzódik a férfiakhoz – és az emlékkel, ahogy előttem térdel a zuhanyzóban, a torkáig engedve a péniszem –, nem lett könnyebb megemészteni a dolgot.
   Szent meggyőződésem volt, hogy Zayn rámozdult, és ez napról napra erősödött bennem. Mikor megláttam őket, ahogy a buszban ölelkeznek, egy hajszál híja volt, hogy nem kezdtem törni-zúzni, és rángattam meg Louis-t, hogy kapjon már észbe, és döntse el, hogy melyik nemet választja. Nem tudom, miért lett volna kellemesebb, ha konkrétan kijelenti, hogy meleg vagyok, és Zaynnel képzelem el a jövőmet, de akkor azt hittem, a bizonyosság megnyugtatná az idegeimet.
   Ettől megint egy gödör mélyén találtam magam, és nem vágytam másra, csak hogy végre hazaérjünk a turnéról, és visszakapjam az agymosó estéket a kocsmában, Cron könyveivel együtt. Addigra legalább ötvenet elfogyasztottam, és megismertem az olvasás jótékony hatásait. Dalszövegeket kezdtem írni, és csodálkozva eszméltem rá, mennyivel választékosabb lett a szókincsem. Gyorsan rendeltem pár verseskötetet a netről, és hamarosan arra is rájöttem, hogy a költészet ugyanolyan közel áll a lelkemhez, mint a zene. Nem szeretem a kortárs alkotókat, de a régi versek, a sok és alapos munkával kidolgozott gyönyörű sorok teljesen rabul ejtettek. Kalapot emelek a művészek előtt, akik szavakkal alkotnak olyan maradandót, ami akár ezer évvel később is komoly érzelmeket váltanak ki az emberekből.
   Szerettem volna megosztani ezt valakivel, de közben arról is megbizonyosodtam, mégsem akárkivel, hanem Louis-val. Neki akartam beszámolni az új tapasztalásokról, hozzá írtam a dalokat, és róla szólt minden gondolatom. Ez viszont csak tetézte a nyomoromat, és minden életkedvem elszállt.
   Aznap elmehettem volna inni a fiúkkal, mert Lou előzékenyen lemondott a bulizásról, azért, hogy én mehessek el (kimondatlan megállapodás volt, hogy ha ő megy, akkor én nem), de ehhez sem volt lelkierőm. Már annyira eltávolodtam a fiúktól, hogy szinte alig beszéltünk, és Niall erőtlen próbálkozásait is rendre egy mogorva visszavágással tettem tönkre, pedig ő tényleg csak segíteni akart.
   Szóval, akkor este, mikor Lou a macskáját kereste önkívületben – akiről nekem fogalmam sem volt –, megtörtént a csoda. Megtudtam az igazságot, vagyis épp annyit, amitől ismét felfordult az életem:
  Kiderült, hogy semmi sem úgy volt, ahogy én gondoltam, és az is egyértelmű lett, hogy Louis sem lépett túl a kettőnk dolgán. Mikor megláttam a tetoválást a mellkasán, a talaj majdnem kiszaladt a lábam alól, és meg voltam győződve róla, hogy hallucinálok. Márpedig ott állt a gyönyörű aranyszínű bőrön, sötét betűkkel az a pár szó, ami olyan sokat jelentett nekem. Szerettem volna végigcsókolni, és Lou törékeny testét magamhoz szorítani, hogy soha többé ne engedjem el, de éreztem a belőle áradó kétségeket és fájdalmat. A sok, apró kis mérgezett nyilam mind célba talált, és nem volt rá lehetőség, hogy egy csókkal vagy egy összeborulással intézzem el az egészet.
  Várnom kellett. Várni, míg hazatérve le tudtam zárni az álviszonyt, ami Taylorhoz fűzött, míg lehetőségem volt arra, hogy meghívjam Lou-t és Elt egy vacsorára, és felkészültem arra, hogy kettejük előtt kell színt vallanom.
   Megtettem volna, bár ma sem tudom, hogyan.
Egy számomra idegen előtt megnyílni, és elmondani azt, amiről csak reméltem, hogy Louis is hasonlóan érez, sokkal nehezebb lett volna. De az élet adott egy második (vagy sokadik) esélyt, és Eleanorról kiderült, hogy igazi, érzőlelkű jó barát, aki tényleg megérdemli Louis bizalmát, mert saját érzéseit háttérbe szorítva képes Lou boldogságát szem előtt tartani.
   Már a vacsorára készültem, kapkodva sürögtem a konyhában, mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de felvettem, mert éreztem, hogy valami fontos lehet.
   – Szia, Harry, El vagyok.
   – Helló! – üdvözöltem, és nyeltem egy nagyot, mert rettegtem, valami olyasmit fogok hallani, ami tönkreteszi az elképzeléseimet.
   – Csak azért hívlak, mert szeretnék megbeszélni veled valamit… – kezdett bele Eleanor egy nagy sóhajjal, amitől a gyomrom is görcsbe rándult, mert megerősítette a félelmeimet. – Figyelj, Harry! Nem akarok a magánéletetekben vájkálni, és nyugodtan mondhatod, hogy semmi közöm hozzá…
   – Nem, nem! Mondd csak! – vágtam közbe, mert nem akartam lefutni a tiszteletköröket. Essünk túl rajta!
   – Louis nagyon megszenvedte az elmúlt heteket, és a turné csak még nehezebbé tette számára az amúgy is elviselhetetlen helyzetet. Nem tudom, mi ez a mostani nagy változás, és csak remélem, hogy nem értelmeztem félre a jeleket…
   Szünetet tartott, és éreztem, hogy szeretné, ha most mondanék valamit, amiből kiderül, hogy mik a szándékaim.
   – Szeretném rendbe tenni a dolgainkat, ha ad rá még egy esélyt… – nyögtem ki, de a hangom elfúlt, és ezzel egy időben megéreztem az odakozmált Beschamel illatát. Lerántottam a tűzhelyről, és kínlódva sóhajtottam egy nagyot.
   – Mit értesz ez alatt? – kérdezte El, amitől megremegett a gyomrom. – Nézd, én tényleg nem akarok vájkálni a dolgaitokban, és hidd el, nekem is roppant kínos ez, de annyit küzdöttünk azért, hogy Louis viszonylag jó állapotba kerüljön… – Ő is sóhajtott. – A fenébe is! Nem fogom kerülgetni a forró kását! Bízom benne, hogy nem érdemtelenül kaptad meg a szerelmét, és ha így van, akkor neked is jogod van tudni az igazságot. Még most is szeret, igen! Én tudom, bár nem mondja. És ha most csak arról van szó, hogy lelkiismeret-furdalásod van, ami miatt valami bagatell dologgal akarod lekenyerezni, akkor kérlek, mondd le ezt a vacsorát! De ha te is szereted, és szeretnéd rendbe hozni a kapcsolatotokat, akkor ideje, hogy színt vallj. Nem lehet tovább elodázni ezt!
   Hallgattam, a szavak a torkomra forrtak, és képtelen voltam kinyögni egy értelmes szót. – Remélem, a hallgatásodat csak a meglepetés okozza… – vékonyodott el Eleanor hangja. Nyilván, neki sem lehetett egyszerű erőt gyűjteni ehhez a beszélgetéshez.
   – Igen, csak az! – válaszoltam végre, de a hangom olyan rekedt volt, hogy alig lehetett érteni.
   – Akkor, azok alapján, amit elmondtam… Nem kell részletezned az indokaidat… Csak mondd meg, mi legyen! Lemondod a vacsit, vagy intézzem úgy, hogy kettesben lehessetek egy kicsit?
   A szívem már ezerrel dobogott, a vérem a fülemben zúgott, és roppant hálás voltam, amiért nem faggatott. Csak azt kérdezte burkoltan, akarom-e Louis-t. Erre pedig nagyon is jól tudtam a választ!
   – Nagyon hálás lennék! Igen, ha lehet, szeretném ezt kettesben megbeszélni vele.
   Eleanor diadalittas fújtatása nem kerülte el a figyelmemet, de ez most csak még inkább megkedveltette velem.
   – Akkor maradjunk annyiban, hogy ez a beszélgetés egyelőre titok. Én csak kilenc körül jövök, úgyhogy lesz két órád, hogy megtedd, amit kell…
   – Köszönöm – nyögtem ki elhaló hangon, és letettem a telefont, mert már a kezem is remegett. Ittam egy pohár vizet, aztán az arcomat is megmostam, és mikor sikerült összeszedni magam, írtam neki egy SMS-t, amiben még egyszer megköszöntem a nagylelkűségét, és arra kértem, kívánjon szerencsét.
  Nem tudom, de akkor valahogy szükségem volt az érzésre, hogy El is drukkol nekem. Mikor megjött a válasz, amiben egy édes kismalac a szájában egy lóherét rágcsált, olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy elkocsonyásodtak az izmaim, és pár percre le kellett ülnöm, mert nem tartottak meg a lábaim.



.

CXXXIV. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam is a következő részt, hátha egy kis vidámságot hoz ebbe az ótvar időbe, vagy csak segít kikapcsolódni a macik elvesztése körül kialakult káoszban.
Nagyon szépen köszönöm a csodálatos kommenteket. Megnyugodtam, hogy a hosszú kihagyás ellenére itt vagytok még, és várjátok a részeket.

Kellemes pihenést!
xxxBecca

CXXXIV. Fejezet

  Az emlékeimtől elbódulva sétáltam vissza a nappaliba, de ott sem találtam a helyemet. Lou hiánya teljesen kikészít, de már csak két nap, és ismét a karomba zárhatom.
  Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, még ma is milyen készségesen dől bele minden ölelésbe, és mennyire szereti, ha megengedhetjük magunknak az érintés luxusát. Majdnem az egész közös életünket rejtőzködve, hazugságok hálójában éltük le, és bár ez ad némi izgalmat a kapcsolatunkhoz, sokszor nagyon nehéz átváltani az igazi és az eljátszott szerepeink között.
   Felmásztam az emeletre, és kisétáltam a teraszra.
  Mennyire imádom ezt a házat, amit tőle kaptam, és aminek minden kis zuga olyan tökéletes, hogy mai napig ámulok rajta.
   Louis hibátlan ízléssel rendezte be. Minden olyan finom és visszafogott, mint ő maga. Gyakran gondolkozom azon, milyen igazságtalan az élet. A neki szánt szerep lassan maga alá gyűri azt a sok különleges tulajdonságot, amit igazából értékelniük kellene benne az embereknek. Louis önzetlen és szeretetreméltó. Gáláns és jólelkű. Megérinti az emberek fájdalma, és állandó késztetést érez, hogy segítsen az elesetteken. Amúgy is nagy harcos, aki mindig kiáll a gyengébbek mellett, legyen szó akár egy vitáról, vagy karitatív tevékenységről. Ő az álompasi, és közben a közvélemény szemében egy drogos, iszákos kis sztár, aki azt se tudja, merre van előre.
   Tehetetlen dühömet szerettem volna kamatoztatni, mikor ledobáltam a ruháimat, és meztelenül ugrottam a vízbe, aztán bekapcsoltam az ellenáramoltatót, és úszni kezdtem.   Legalább legyen valami haszna a bennem felgyülemlett energiáknak.
  Lassan beálltam a szokásos tempóra, és élveztem a víz ellenállását, ami elég erős volt ahhoz, hogy meg kelljen erőltetnem magam, nehogy elsodorjon.
A monoton tempózás közben lassan ismét visszatértem a múltba, és a régi képek pillanatok alatt ellepték az elmémet.

   A Bora-borai nyaralás végül nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Bár csókolóztunk a fövenyen, és az az emlék örökre meghatározta a jövőnket, én ismét bepánikoltam, és másnap egy csúnya színjátékba menekültem, amivel elüldöztem magam mellől Louis-t. A lány nevére sem emlékszem, de arra igen, hogy teljesen ledöbbentem, mennyire nem vált ki belőlem érzelmeket.
   Mikor másnap ráeszméltem, hogy Lou faképnél hagyott, teljesen kiborultam, és két napra volt szükségem, hogy egyáltalán valami rendszert vigyek a gondolataimba.Az érzéseim úgy hullámzottak, mint a tenger, ami a kis bungaló előtt nyaldosta a homokot, de én ki se tettem a lábam a partra, mert úgy éreztem, egyedül nincs jogom hozzá. Végül elhatározásra jutottam, és visszautaztam, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, de Louis elzárkózott előle, és Zayn meg a fiúk támogatásával sikerült magától távol tartania.
   Teltek a hetek, én képtelen voltam dűlőre jutni, és úgy tűnt, Louis elhatározása is végleges: hogy nem érdemlem meg a bizalmát. Teljesen megértettem az álláspontját, és tulajdonképpen azért nem erőszakoltam ki egy beszélgetést, mert nem tudtam volna mit ígérni neki. Pusztán annyira jutottam, hogy nagyon szeretném kitapasztalni, mi megy végbe bennem – és titkon reméltem, benne is –, de még mindig nem mertem volna arra kérni, legyen a társam, a párom, a mindenem.
   Elvesztegetett hetek és hónapok, ma már tudom. De azt is, hogy mindenhez időre van szükség. Életünk nagy állomásai, a belső változások előtt szükség van egy kis lélegzetvételre, amíg ezerszázalékosan biztosak vagyunk magunkban. Ha csak hirtelen ugrunk bele valamibe, utólag mindig hivatkozhatunk arra, hogy ez csupán egy meggondolatlan döntés volt. Én viszont azt akartam, hogyha közös útra lépünk, akkor semmi kétségünk ne legyen.
   Mikor Zayn véletlenül elkottyintotta az információt, hogy Lou hazautazott a családjához, valami megváltozott bennem. A tudat, hogy otthon van, egyedül, és talán előlem menekült oda, végre kimozdított a holtpontról.
  Még aznap délután utána eredtem, és mai napig tisztán emlékszem az arcára, mikor megpillantott az ajtóban. Döbbenet, félelem és zavar uralta a vonásait, de ahogy a gyönyörű – számomra a világ legszebb – szemeibe néztem, tisztán láttam az örömöt is. Ez segített kicsit felülemelkednem a kétségeimen, és amikor megtaláltam a kedvenc helyén, a hatalmas farönkön üldögélve, félve könyörögtem egyetlen csókért, ami bizonyosságot adhat arról, hogy képtelen vagyok élni nélküle. Bár meg is kaptam, mégis ismét rosszul döntöttem.  
  Mentségemre szóljon, hogy annyira magával ragadott az az egyetlen, tapogatózó ki csók, ami alapjaiban rengette meg a lelki nyugalmamat. Elég korán kezdem, és úgy hiszem, elég tapasztaltnak számítottam a testi kapcsolatok terén, mégsem volt még arra példa, hogy egy csóktól eszemet veszítsem, és testem-lelkem csak egyetlen dologért könyörögjön, azért, hogy még többet kapjon, de azonnal.
   Ez volt az második csókunk, de igazából az első, ami számított; amikor mindketten tudtuk, mibe megyünk bele. Louis olyan készséges volt, olyan isteni finom és izgató, hogy a szívem félrevert. Máig emlékszem az ízére, az illatára, bőre selymes tapintására és a fékezhetetlen vágyra, ami elöntött.
   És ismét elmenekültem.
   Akkor kellett volna magamhoz láncolni, és soha többé nem engedni el. Ehelyett ismét olyan hónapok következtek, amikor igyekeztem eltávolodni tőle.
  Mikor összeismerkedtek Eleanorral, és a lány szinte azonnal beleszeretett, egy ideig azzal a hazugsággal győzködtem magam, hogy jobb lesz ez így. Majd én is találok egy rendes lányt, akivel boldog lehetek, és Louis-nak is jár egy normális kapcsolat. Bolondok lennénk meleg párként, árnyékban tengetni a napjainkat, mikor gazdag playboyként fogyaszthatjuk a csajokat.
   Csakhogy ez a baromság már ott megbukott, hogy én soha nem akartam érzelemmentes kapcsolatokkal múlatni a drága időt. Csak szerelemre vágytam, egy társra, aki mellett kiteljesedhetek és akiért rajonghatok.
   Önámításom akkor tört darabokra, mikor Louis végső elkeseredésében közölte, hogy szeretné, ha szétköltöznénk. Egyből azt hittem, El miatt akar elhagyni, és nem jöttem rá, milyen bántó és aljas voltam vele az azt megelőző időszakban, mikor a féltékenységem – amit magamak sem ismertem be teljesen –, annyira elvakított, hogy szinte kifordultam önmagamból.
   Aznap este nekiestem. Szinte felfaltam, és közben erőszakosan fogtam le, pedig anélkül is az enyém lehetett volna, ha nem vagyok olyan vak és idióta. Aztán ráadásul faképnél hagytam, és győztesnek éreztem magam. A kép, ahogy sírva roskad a földre, a hangok, a fájdalmas zokogás ma is szörnyű fájdalommal tölt el, és nem találok rá magyarázatot, hogy tehettem ezt vele?!
   Édes kicsi szívem, ott ült megtörten, a könnyei záporában, és igyekezett összeszedegetni széttört lelkének darabjait, míg én megaláztam és magára hagytam.
   Másnapra én is szétestem, de teljesen.
   Úgy mentem be a stúdióba, hogy legszívesebben törtem-zúztam volna a tehetetlen dühtől, és szerettem volna lenyúzni a saját bőrömet.
   De Louis… Louis rájött, mekkora kretén vagyok, és megkaptam az első leckét abból, hogy bármilyen fölényesen viselkedem, akkor is a rabja vagyok, és ha ügyesen bánik velem, úgy ugrálok, ahogy ő fütyül.
   Kis flört volt, pár pillantás, és nekem végem volt, mint a botnak. Mikor a fülembe suttogta, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom a csuklóin lévő zúzódásokért, mert ő szereti, ha durván bánok vele, az agyamat elöntötte a vörös köd, és egy hajszál választott el attól, hogy kirángassam onnan, és az első félreeső helyen (ahol magunkra tudom csukni az ajtót ), megerőszakoljam, ha lehet, egymás után háromszor.
   Megtört a jég. Beláttam, hogy rajtam már semmi sem segít, és hogy rabul ejtette a szívemet.  Hazamentem, és az ő ágyába vackoltam magam, mert képtelen lettem volna még egy napig kibírni nélküle. Csak éjjel érkezett, de mikor leült az ágy szélére, és akkorát sóhajtott, hogy beleremegett a matrac, hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Rádöbbent, hogy ott vagyok, amitől majdnem sokkot kapott, de mikor közöltem vele, hogy csak magamhoz akarom szorítani, és érezni a közelségét, egy kicsit megnyugodott, én pedig olyan mélyen és pihentetően aludtam, amire hónapok óta képtelen voltam.
   Mikor az emlékeimben a másnap reggelhez értem, elvétettem a tempót, és kis híja volt, hogy belefulladjak a saját medencénkbe. Nagy nehezen partra vergődtem, kifeküdtem a kövön, és felköhögtem a beszippantott vizet, aztán hangosan röhögtem magamon, és hagytam, hogy elöntsön a vágy, ami pusztán a gondolataimtól  tört rám, ahogy visszamlékeztem a napra, mikor először kaptam ízelítőt a Lou-val átélt gyönyörökből.

Kis teste, ahogy reszketett a kezeim között, miközben óvatosan lemosdattam a zuhany alatt, olyan elemi birtoklási vágyat szított fel bennem, hogy lélegezni is alig tudtam. Éreztem, hogy ő is kíván, minden apró sóhaja és kínlódó légvételei is erről árulkodtak. Nem akartam szeretkezni vele, mert nem lett volna időnk egy kielégítő együttlétre, és tudtam, hogy egy gyors menet semmire sem lenne megoldás. Csak azt hagytam figyelmen kívül, hogyha hozzáérek, elvesztem a kontrollt, és az agyam háttérbe szorul a testi szükségleteim mellett.   Mert ez kínzó, csillapíthatatlan szomj, nem csupán vágy. Olyan érzés, amit képtelen vagy leküzdeni.
  Mikor megfordítottam, és a szemeiben ugyanezt láttam, minden tervem dugába dőlt. Meseszép volt és izgató. A szexi pillantás, amivel a farkamat nézegette, esküszöm, majdnem rávett, hogy mégis elvegyem, amit akarok.
   De arra nem számítottam, hogy ehelyett Louis-tól kapok valamit, amit nem is reméltem.
Selymes, kíváncsi nyelve, ahogy felfedezi a makkomat; édes, forró szája, ahogy körülöleli a farkamat, olyan csodában részesített, amire nem voltam felkészülve. Persze, az orális szex mindig is a kedvencem volt (kinek nem az?!), de amit Louis művelt, az új szintre emelte az orgazmus fogalmát. Az pedig, hogy már az első alkalommal a szájába élvezhettem, olyan fokú bizalomról és szerelemről tanúskodott, amitől a paradicsomban éreztem magam.  
  Annyira szerettem volna viszonozni neki, de nem engedte, mert sietnünk kellett, és egyébként is össze volt zavarodva, pedig akkor először éreztem, hogy sokkal jobban szeretném a másik gyönyörét szolgálni, mint a sajátomat.
   Este egy fogadáson voltunk, és Louis (kielégítetlen vágyaitól űzve) az asztal alatt izgatott a lábával. Nem gondoltam volna, hogy ilyen a valóságban is létezik; azt hittem, ez csak a filmeken működik, de ha az emberek tudnák, milyen izgató és gyötrelmesen édes, ha a szerelmed egy nyilvános helyen, egy rakás ember között incselkedik veled az abrosz takarásában, szerintem mindenki ezzel töltené az unalmas vacsorákat. Ügyes lábujjai a nadrágomba férkőztek, és bár olyan hidegek voltak, mint egy-egy kis jégcsap, hihetetlenül feltüzeltek. Masszírozta a péniszemet, néha apró fájdalmat okozva, ahogy óhatatlanul meghúzta a szőrömet, de ettől csak még őrjítőbb volt az egész. Nem sok híja volt, hogy a fekete öltönynadrágomba élvezzek, hatalmas nyögés kíséretében, ami biztosan osztatlan sikert aratott volna, de Louis megkegyelmezett, és az est hátralévő részében csak szavakkal kínozott.
   Emlékszem, ahogy a fülembe suttogta, miközben átmentünk a szalonba, hogy ott fogyasszuk el a kávét:
   – Ha ez a kacsacsőrű némber még egyszer feléd csücsörít, esküszöm, lenyomom a torkán a csokiszökőkutat. Te pedig, jó lenne, ha nem hajolnál bele a dekoltázsába, mert letépem az állandóan álló pöcsödet!
   Hangosan felnevettem, pedig Lou nem is viccből mondta a dolgot. Annyira édes volt a féltékenységével, és a szemeiben csillogó fenyegetéssel, hogy meg kellett zabálni.
   Nehezen tudtam összeszedni magam, és megállni, hogy szájon csókoljam, de mikor sikerült, a füléhez hajoltam, és halkan válaszoltam:
   – Leszarom a dekoltázsát és a nőt is. Nem is láttam az arcát egész este, mert kis fehér csillagok repkedtek a szemeim előtt, amíg a pasim a gatyámban turkált a lábával. Tudod, nagyon kicsinálja az embert, ha jéghideg lábujjak masszírozzák a kőkemény farkadat. Egyszer megmutatom neked…
   Louis szeme felragyogott, a vonásai ellágyultak, és láttam, hogy kicsit megnyugszik. Szöget ütött a fejembe, hogyha hosszútávon ennyire féltékeny lesz, akkor ebből még adódhat pár nehéz pillanat, de elhessegettem a gondolatot, mert akkor éppen nem akartam ismét gondokkal beárnyékolni a nehezen megszerezett boldogságunkat.

.