Sziasztok!
Kitaláltam valamit, mert nem bírom megállni.... Szeretem ezt a blogot, és nem akarom, hogy rész nélkül maradjatok bizonytalan ideig. Nem tudom, mit fogtok szólni hozzá, de mással nem tudom áthidalni a várakozás heteit/hónapjait...
Majd írjátok meg, mit gondoltok arról, hogy ilyenekkel töltsük el az időt, amíg lezárul ez a rémálom.
Addig is, iratkozzatok fel a karácsonyi Larry blogra, mert remek sztorikkal készülünk. Lepjetek meg bennünket azzal, hogy láthassuk, sokan várjátok ;)
És akkor itt az időhúzás első része:
<3Becca
Louis ma
kénytelen-kelletlen tesz eleget a kötelezettségeinek, ami abból áll, hogy
átbeszéli a következő hónap tennivalóit Annabellel, az asszisztensével. Már most
tudjuk, hogy sokkal nehezebb lesz, mint gondoltuk. Ha kiszivárogtatják a hírt,
miszerint ennyi év után szakított a barátnőjével, olyan erős lesz a Larry
hullám, amit egy gyakorlott széllovas se tudna meglovagolni. Ezt ellensúlyozandó, a
menedzsment kitalálta, hogy Louis-nak át kell mennie nőfalóba. Ami nagyon
praktikus dolog egy meleg, tartós kapcsolatban élő férfi számára. Már most
tudom, hogy totál ki fog borulni, és a múltkori veszekedésünk ikertestvérei
mind arra várnak, hogy eljöjjön ez az idő.
Ezért úgy döntöttem, otthon maradok,
és teszek-veszek a házban, mert az mindig megnyugtat. Átültetem az orchideákat,
vagy csak fekszem a nappaliban, olvasok, és közben Alfit simogatom, mert a kis
szőrös állatok simogatása állítólag nyugtatóan hat az idegrendszerre.
Neki is álltam a tervem megvalósításának, de persze őnagyságának egészen más
elképzelései voltak. Csak harcolni akart velem, ha lehet úgy, hogy én ne üssek,
karmoljak, harapjak vissza, csak némán tűrjem, hogy ő húsz karommal – mivel
ilyenkor a hátsó lábait is beveti –, tépje a bőrömet, 68 foggal marcangolja a
kezemet, és ha nem figyelek oda, lekeverjen pár jól irányzott pofont.
Ilyenkor úgy sunyít, hogy a fülei totál rásimulnak a fejére, a szemeiben a
kezdődő őrület jeleit vélem felfedezni, és közben úgy ólálkodik körülöttem,
mintha egyáltalán nem is érdekelném. Aztán, egy alkalmas pillanatban rám veti
magát, az állkapcsa csattan, mint egy cápának, és máris visítozhatok kedvemre. Ő
pedig ezt élvezi, de nagyon.
Szóval így telnek nálunk a békés pihenőnapok.
A szakértő (mert Lou már kihívott egy macskasuttogót is), azt mondta, túl korán
lett elválasztva, és mivel „egyke”, engem tekint a testvérének.
Csak Louis-tól fogad el dorgálást, őt nem harapja, neki csak dorombol és bújik
hozzá (teljesen megértem egyébként), viszont engem kaparófának, gumicsirkének
és edzőpartnernek használ. Azt mondta a rendkívül ellenszenves nő, hogy
mutassam meg, ki az úr a háznál, és ha nekem esik, dobjam le a cirmost, vagy
keverjek le egy istenes fülest.
Esküszöm, meg is próbáltam (mindent a cél érdekében), de csak annyit értem el,
hogy olyan szinten leszarta a fejemet, amibe belebetegedtem. Tényleg nem
harapott, és pár hétig nem néztem ki úgy, mint aki vagdossa magát, de ezzel
együtt a kiengesztelésül tartott dagasztásos, dorombolós, odabújós szeánszok is
elmaradtak. Abba pedig majdnem belehaltam.
Úgyhogy végül én könyörögtem egy kis verekedésért, amit eleinte nem is sikerült
kieszközölnöm. Már azt hittem, vissza kell hívnom a macskasuttogót, hogy kérem
vissza a régi macskámat, de aztán sikerült annyira felbosszantanom Alfit (mert nem
adtam neki a csokimból), hogy nekem esett, mint egy vadállat. Én pedig
mosolyogva tűrtem, hogy vérző sebeket ejtsen, sőt, még le is feküdtem a földre,
hogy kedvére kiélhesse magát rajtam.
Nos, azóta minden a régi, tehát ha én akarom simogatni, akkor kizárt a dolog,
de ha neki van kedve, akkor kettőt nyávog, majd a kanapéra ugrik, és ott várja,
hogy mindent eldobva, azonnal leheveredjek, és nyögdécselve istenítsem, hogy
milyen gyönyörű, okos és kivételes cicuka ő, amiért hagyja, hogy simogassam egy
kicsit.
Most is úgy tűnt, ma sem lesz szerencsém, úgyhogy egy kiadós verés után,
szomorúan kullogtam fel az emeletre, és a gardróbba mentem, hogy előszedjem a
téli ruháinkat. Már hetek óta terveztem, hogy kiválogatom őket. (Amit már nem
hordunk, azokat összecsomagolom, és éjjel, mikor senki nem figyel rám, kiautózom
vele a peremkerületbe. Keresek egy hasonló alkatú hajléktalant, mint amilyen én
vagyok, vagy adott esetben Louis, aztán megajándékozom egy szeretetcsomaggal.
Nem tudom, tudják-e, akik kaptak már ilyet, hogy többezres YSL, ADIDAS, és
Gucci cuccok vannak benne, de remélem, legalább a pénzt megtalálják, amit
borítékban teszek mellé.)
Szóval ma is nekiálltam, hogy kiselejtezzem a ruhatárunkat. Persze, a szeretett
darabok maradnak, mert Lou is és én is ragaszkodunk hozzájuk. Több ötéves ruhánk van, mint új. Az ajándékba kapott repicuccokat viszont szívfájdalom
nélkül zsákozom be bármikor.
Épp a szekrényem aljából hánytam ki a rengeteg alig használt designer darabot, mikor egy
doboz is kiborult, ahogy nagy elánnal markoltam a holmik közé. Először nem
tudtam mi az, de abban a pillanatban, ahogy megláttam a feliratot, a szívem is
félrevert.
„RÉGI CSEKKEK, HIVATALOS IRATOK”
Amikor eldugtam ide, azért írtam rá, mert biztosan tudom, Louis-t olyan szinten
hidegen hagyják ezek a dolgok, hogy soha nem nyitna ki egy ládát, amin ez a
felirat.
Csakhogy ez a kartondoboz nem azt rejti, hanem a régi naplóimat, amiket még
akkor írtam, mikor megismerkedtünk, és az utána következő évek alatt.
Reszkető kézzel emeltem fel, és az órámra néztem. Még csak fél tíz van, és Lou
vacsi előtt nem keveredik haza. Akkor egy egész napom van, hogy olvasgassam az
emlékeimet. Pont erre van szükségem, hogy felvértezzem magam a következő hetek
újabb fájdalmas történései ellen. Újra átélni a szép, vagy izgalmas
pillanatokat, és visszatekinteni arra, amit akkor éreztem.
Lecipeltem a nappaliba, letettem a szófa mellé, csináltam egy kanna teát és két
szendvicset, aztán bevackoltam magam a kedvenc helyemre, betakaróztam egy meleg
pokróccal, és előszedtem a gyűrött, viseltes, bőrkötésű naplókat. Sorba rendeztem őket, és úgy döntöttem,
kezdjük az elején…
2010. 07.10.
Életem legizgalmasabb napja volt.
Reggel anya hajnalban keltett, mert ma mentünk az X-Factor válogatóra. Egész
éjjel alig aludtam, olyan ideges voltam. Úgy éreztem, nem vagyok elég
tehetséges, vagy azt fogják mondani, túl fiatal vagyok, jöjjek vissza egy-két
év múlva, és addig fejlesszem a hangomat.
Gemma azzal szekál hetek óta, hogy kishitű vagyok, és ezért nem fogok
bekerülni, úgyhogy elhatároztam, nem fogom hagyni, hogy a kétségeim maguk alá
gyűrjenek. Ha valóban elküldenek, akkor legalább tudom, hogy még nem vagyok
elég jó.
Minden nap, reggeltől estig énekeltem (a szomszédok meg is fenyegették
anyuékat, hogy kártérítést követelnek a zajártalom miatt), és addig
próbálgattam a hajlításokat, meg a rekesztést, míg be nem rekedtem. Akkor anyu
két napra eltiltott az énekléstől, és azóta is csak naponta kétszer két órát
engedélyez. Persze, a maradék időben halkan gyakorolok, vagy szívesen veszem,
ha elküld a közértbe, mert akkor egész úton óbégathatok a biciklin.
De ma volt a nagy nap.
ÉS BENT VAGYOK!!!!
Még most sem tudom elhinni, hogy sikerült, de továbbjutottam. Sőt! A zsűri azt
mondta, hogy köszöni, hogy hallhatta a csodás hangomat.
Mégis igazam volt, hogy nem zenei alapra énekeltem, hanem csak acapella, mert
így jobban érvényesül a rekedt hangom, ami az én koromban ritkaság az
énektanárom szerint.
És valamilyen csoda folytán, tartottam az ütemet, elsőre eltaláltam a hangot,
és a levegőt is jól vettem, pedig azt hittem, az izgalom miatt megint elcseszem.
Egy szó mint száz, kurva nagy sikerem volt. A közönség állva tapsolt, a lányok
sikongattak, és még a többi versenyző is gratulált utána.
Annyira megkönnyebbültem, hogy csak itthon este tudtam átgondolni a nap
eseményeit. Be is lázasodtam egy kicsit, de anyu szerint ez természetes.
Na mindegy.
Most itt ülök a szobámban, és próbálok visszaemlékezni mindenre, hogy egy
életre az emlékezetembe véssem. Mert ezt soha nem felejthetem el, akkor sem, ha
a következő körben kiesek (ez egészen biztos), mert még életemben nem voltam
ennyire boldog.
Senki nem tudhatja, milyen érzés ennyi ember elé kiállni, és csinálni valamit,
amit tapssal jutalmaznak, és közben érzed a feléd áradó szeretetet és
elismerést. Már görcsöl az arcom, annyit vigyorogtam ma.
Megismerkedtem egy lánnyal, valami Hedvig, és tök jól eldumáltunk abban a négy
órában, amíg ő sorra került. Szimpi volt nagyon. Épp el akartam kérni a
telószámát, mikor hívták, úgyhogy gondoltam, majd utána, de kiesett, és az
anyukája karjába kapaszkodva, sírva ment el, úgyhogy nem volt rá alkalmam.
Sajnálom… Kicsit magányosnak érzem magam, és félek, hogy mihez kezdek majd a táborban, ahol össze leszek zárva egy rakás idegennel. Még sosem
voltam ilyen helyzetben, és rettegek, hogy valaki belém köt majd a göndör
hajam, vagy a mamakedvence fejem miatt.
Na mindegy, leszarom!
Majdcsak akad valaki, aki ugyanilyen béna, mint én, és összehaverkodunk.
2010.07.15.
Egy hete nem írtam, és most is csak arra van időm, hogy gyorsan befirkáljak
valamit. Ezerrel készülök a táborra, bár ott egy nap alatt kell majd betanulni
egy számot, és előadni úgy, hogy értékelhető legyen. Mindegy. Gizelle minden
napra adott feladatot, hogy próbáljam erősíteni a magas lágét, mert szerinte
egy-két év múlva a tenor szólamok is tökéletesen mennek majd, ha sokat
gyakorolok.
Szerintem ez kizárt… A dörmögős hangomon hogy énekelnék ki olyasmit?!
Már csak egy hét, és ott leszek. Azt hiszem, nem érem meg azt a napot!
2010.07.21.
A TÁBOR
Két napja nem aludtam. Totálkáros vagyok. Reggel anyám egy erős feketét diktált
belém, mert úgy kóvályogtam, mint egy holdkóros, aztán közölte, hogy kár volt,
mert mikor rájöttem, hogy ma van a tábor, úgy felpörögtem, hogy azt hitte el
fogok ájulni.
Bevittek a városba, és kitettek a megbeszélt találkozási ponton, ahonnan egy
busz vitt minket a színházba, ahol a tábort tartják. Ezer ember mindenütt,
szörnyen nagy tömeg, meleg és izzadtságszag.
Minden sarokban énekel valaki, fülessel a fején, vagy egy gitározik, a többiek
kornyikálnak. Esküszöm, egy nyugodt sarok nincs, ahová behúzódhatnék.
Na mindegy, megyek, eszem valamit, aztán várok… Lehet, hogy csak este kerül rám
a sor. Nagy nehezen kiválasztottam egy számot a listából, ami szerintem menni
fog, bár elkelt volna Gizelle segítsége, hogy mi az, ami a hangfekvésemnek
tökéletes.
Volt egy jófej hapsi, aki odasúgta, hogy milyen hangnemben énekeljem, és úgy
érzem, az jó is lehet.
Istenem!! Ez hihetetlen. Szerintem tök jól elénekeltem. A többiekhez képest
legalábbis tuti. Simon arcán is úgy láttam, hogy tetszett neki, amit hallott,
de kicsit lebasztak minket (a két béna állat miatt, akik még a szöveget se
voltak képesek megtanulni).
Viszont!!!
A mosdóban összefutottam egy tök aranyos sráccal. Valami Lewis, de Lui-nak
ejtik, franciásan.
Épp a kezemet mostam, mikor belépett, és ő is azt a dalt gyakorolta, amit én,
pedig olyan érdekes, magas hangja van. Kicsit nazális és furcsán rekedtes, de
elég izgalmas. Olyan kék szemei vannak, amilyet még nem láttam, és akkora
szempillái, mint egy csajnak. Amúgy is kicsit lányos és vékony, de szimpatikus.
Mikor belépett a mosdóba, úgy bámult, hogy majd kiestek a szemei.
Bemutatkoztunk, és beszéltünk pár szót, de aztán neki mennie kellett a saját
csapatához, ahová beosztották, úgyhogy abban maradtunk, holnap majd
beszélgetünk. Végre valaki, akivel tudok pár értelmes szót váltani.
Izgatottan várom a holnapot. Táncolni kell, és ez a legnagyobb rémálmom. Itthon,
a tükör előtt szívesen riszálom magam, de hogy emberek előtt csináljak magamból
bohocót… már a gondolattól is lever a víz. Lesz ahogy lesz!
Most beszéltem anyuval. Azt mondta, mindent csináljak ezerszázalékosan, tegyek
meg minden tőlem telhetőt, és akkor nem leszek olyan csalódott, ha mégsem jutok
tovább. Kétlem, hogy igaza van, de azért mindent beleadok!
2010.07.22.
RÉMÁLOM!
Ez a nap maga volt a rémálom. Éjjel megint nem aludtam, mert szarrá
idegeskedtem magam a tánc miatt. Persze, hátra álltam, és a fejemre húztam a
kapucnit, de így is szénné égtem, annyira béna voltam. Remélem, a videóba nem
fognak mutatni, bár esküszöm, úgy éreztem, sokat vett a kamera.
Hogy a faszomba lehet a lábaidat és a kezeidet külön-külön mozgatni, miközben
figyelsz az ütemre és a koreográfiára is. Képtelenség! Utálom az egészet. Úgyis
kibasznak, mint a macskát szarni.
Mondjuk, a többiek se voltak sokkal jobbak. Volt egy srác, valami Zayn, aki úgy
beparázott, hogy fel se jött a színpadra, mikor kellett volna. Biztosan látnak
benne valamit, mert leállt az egész, és becsalogatták, de közben én csak egyre
idegesebb lettem, és szerettem volna már túl lenni az egészen.
Ő is olyan béna, mint én, legalább ez vigasztal. Háromszor táncoltuk le a
számot. Életem legnehezebb percei voltak. Mennyivel könnyebb a pékségben
feltölteni a pultot, vagy kellemesen elcsevegni a nénikkel, akik mindig
megdicsérik a hajamat?!
Valószínűleg ott fogok megöregedni, úgyhogy lesz időm kiélvezni az
izgalommentes életet…
UI: Louis-val csak összefutottunk a folyosón. Azt mondta, neki is rémálom a
tánc, mert nincs mozgása. Ahogy elment, utánanéztem, de szerintem hazudott. Úgy
lépeget, mint John Travolta a Szombat esti lázban, és olyan kerek segge van,
mint egy labda. Tuti, hogy egész életében táncolt, csak azért mondta, hogy ő
sem tud, mert meg akart nyugtatni. Mindegy. Holnap minden kiderül.
Azt hiszem, elmondok egy Miatyánkot, meg két Hiszekegyet, és kérem az
angyalokat, hogy segítsenek. Más esélyem úgy sincs…
2010.07.23.
Ami ma történt, az egyszerűen hihetetlen. Ilyen nem létezik!
Kiestem, és mégis bent vagyok!!!!!!!!!!!!!
Mikor közölték, hogy nem jutottam tovább, úgy sírtam, mint egy óvodás.
Leszartam mindent, csak ki akartam bőgni magam. Pedig szerintem nálam sokkal
gyengébbeket is továbbjuttattak.
Aztán lebotorkáltam a lépcsőn, és körülnéztem. Mások is itatták az egereket,
úgyhogy nem volt annyira ciki, de akkor is. Persze, egy ilyen kis taknyos, mint
én, aki még csak tizenhat éves, az nehezebben bírja az ilyeneket. Van egy srác,
valami Liam Payne, aki már másodszor volt ott. Isteni hangja van. Az első
fordulóban olyan sikere volt, azt hittem, ő lesz a tuti befutó. Ehhez képest
most se engedték az élő adásokba. Ő is el volt kámpicsorodva rendesen.
Aztán megláttam Louis-t, aki épp elndult felém (így írják a nevét), mikor
szólítottak, hogy menjünk vissza a színpadra. Azt hittem, rosszul hallok.. Mi a
pöcsömnek kell visszamenni? Vagy valaki mégse akart továbbmenni, és most
közülünk fognak választani egyet? Liam ( a profigyerek), Zayn(aki nem akart
táncolni), valami Niall (ír kis köcsög, festett szőke hajjal) és Louis meg én.
A lábaim alig akartak engedelmeskedni, úgyhogy Louis finoman lökött rajtam
egyet, hogy induljak már. Aztán csak akkor tértem magamhoz, mikor már a
mentorok előtt álltunk. Fel se fogtam, ami történik, csak mikor kimondták:
CSAPATKÉNT FOLYTATHATJUK!
Életemben nem éreztem még ilyen boldogságot. Először lerogytam, azt hittem, el
is vesztem az eszméletemet, de aztán erőt vettem magamon, és felálltam. Akkor csapódott belém Louis, aki úgy ugrott a
nyakamba, mintha ezer éves haverok lennénk. A legfurább, hogy nekem is hasonló
érzéseim vannak vele kapcsolatban. Felkaptam, és ölben cipeltem, mint egy
kismajmot, aztán a többiekkel is összeölelkeztünk, és annyira, de annyira
boldogok voltunk, hogy most örömkönnyek folytak a szememből.
Még fel sem tudom fogni.
Egyszerűen hihetetlen!
Az imáim meghallgatásra találtak. Köszönöm, angyalok! <3
Most beájulok az ágyba, mert ahhoz sincs erőm, hogy írjak, de holnap mindent
részletesen bepótolok. Esküszöm!
.
2015. november 22., vasárnap
2015. november 5., csütörtök
CXXXI. Fejezet
Sziasztok!
Hoztam egy új részt, és elnézéseteket kérem, amiért ennyit kellett várni rá.
Az az igazság, hogy már egy ideje kínlódok az MTF-fel, mert elérkezik az a pont, ahonnan képtelen vagyok tovább írni, ha csak nem történik valami olyasmi, ami tisztázza a máig felfoghatatlan helyzetet. Még egy ideig tudom húzni, és a tavaly áprilisi történésekig írni, de amíg nem tudunk semmi biztosat a babygate kapcsán, addig lehet hogy szünetelni fogunk.
Reméljük a legjobbakat. Nagyon köszönöm, hogy eddig elkísértetek. Örökre hálás leszek érte.
Vrálak benneteket WONDERLAB-en, és készülök a karácsonyra is! )
xxxBecca
A koncert előtt a megszokott, vidám csicsergés és felszabadult kiáltozás helyett, a folyosókon néma csend honolt, és mindenki tette a dolgát szótlanul. Igazi ravatali hangulat uralkodott mindenütt, ami megtépázott idegeinknek jót tett, de a bennünk fészkelő fájdalomra csak rátett egy lapáttal. A veszteség nyomasztó érzésétől egyikünk sem tudott szabadulni, és bár hetek, sőt, hónapok óta tudtuk, hogy ez lesz, és próbáltunk rá felkészülni lelkileg, mégis derült égből villámcsapásként ért mindannyiunkat.
Niallt viselte meg a legjobban. Az ő optimista, kedves és elfogadó énje nem ismeri az önzést, sem azt, hogy a saját érdekedet helyezd a közös cél elé. Niall a legsimulékonyabb, legőszintébb lélek közülünk, és bár általában vidám és bohókás, most a legmélyebb letargia vett rajta erőt.
Egész nap csak ült, a gitárjával az ölében, és miközben bambán nézett ki az ablakon, egyfolytában mélabús számokat pengetett. Egyikünk sem mert neki szólni, hogy eret vágunk, ha ezt így folytatja, csak összeszorítottuk a fogunkat, és tűrtünk. Valamiért senkinek nem akarózott a saját öltözőjébe menni. Mind úgy éreztük, most csak egymás közelében vagyunk biztonságban. Az összetartozás érzése még soha nem volt ennyire erős, mint épp akkor, mikor egyet elvesztettünk ötünk közül.
Megválaszolatlan kérdések tolakodtak az elmémbe, és ahogy a többieket elnéztem, nekik is hasonló gondolataik lehettek, kivéve Niallt, aki szimplán csak szenvedett.
A szívem megszakadt érte.
De nem csak érte…
Louis olyan kiskutya szemekkel követte minden mozdulatomat, mint évekkel ezelőtt. A fájdalmas búcsú, a hirtelen jött borzalom visszahozta gyermeki énjét, a mindentől tartó, bizonytalan fiút, akit oly rég nem láttam. A lelkem egy pillanatra megörült a régi ismerősnek, de ezzel egy időben azonnal hiányozni kezdett a magabiztos, felnőtt férfi, akivé érett az idők során.
Lou felpillantott, mikor megérezte, hogy nézem. Hatalmas kék szemei szinte könyörögtek azért, hogy megvigasztaljam, de nem voltak szavak, amik enyhíthették volna a fájdalmát. Egy nagy sóhajjal odasétáltam hozzá, a kezébe nyomtam egy teát, és a fotel karfájára ültem, hogy ő a combomra könyökölve szürcsölje a tűzforró Yorkshire-t, és a szünetekben az oldalamba fúrja a fejét.
Nálunk ez elég érdekesen működik. Mindketten férfiak vagyunk, de egy kapcsolatban, ahol általában egyikünk a gyengébb szerepét tölti be.
Mikor összejöttünk, én voltam a domináns, de az évek alatt lassan fordult a kocka. Louis lett a keményebb, én pedig lassan elengedtem magam, mert rájöttem, az az igazi énem.
De most, mikor Louis-n erőt vett a barátja elvesztése okozta gyötrő fájdalom, természetes volt, hogy én nyújtok neki oltalmat, és ha kell, az örökkévalóságig pátyolgatom.
A hátát simogattam és a vállát masszíroztam félkézzel, míg meg nem éreztem, hogy picit enyhül a feszültség. Nem is veszi észre az ember, de egy ilyen helyzetben a legkisebb, legritkábban használt izom is készenlétben áll, mert a szervezet nem tudja megkülönböztetni a vészjelzéseket.
Liam egy könyvvel a kezében üldögélt, és próbált belemerülni, de időnként mély sóhaj tört fel belőle, és ő is kibámult az ablakon. Olyanok voltunk, mintha halotti toron lennénk.
Nagysokára Niall törte meg a csendet:
– Emlékeztek, mikor összeraktak minket, és elmentünk Harryék házába, hogy összerázódjunk? – kérdezte, de nem nézett ránk. Az emlékei beszippantották, és talán azt sem tudta, hogy hangosan beszél. – Zayn eleinte csendes kívülálló volt, míg Liam és Lou már egymást szívatták, Harry pedig elhalmozott bennünket minden jóval…
Mindannyian őt néztük, de lassan felvillantak a képek, és mi is átadtuk magunkat a múltnak. – Később nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy hová valósi, és a második napon talán már beszélgetett is velünk. De kellett vagy három nap, mire feloldódott. Addig azt hittem, soha nem fog beilleszkedni, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy igazi zenekarrá váljunk… Gyűlöltem azért, ahogy nézett minket, mintha mind elkényeztetett milliomosgyerekek lennénk, és mintha ötünk közül csak neki lenne olyan adottsága, ami sikeressé teheti.
– Igen, eleinte én is úgy éreztem, hogy ő nem örült a lehetőségnek, mert sértette a hiúságát, hogy nem jutott tovább egyedül – mondta Liam, és becsukta a könyvét. – Sőt, ez az érzés még az élő showkon is bennem motoszkált, egészen addig, míg hirtelen fel nem kaptak bennünket, és világossá nem vált, hogy soha nem remélt sikerekben lehet részünk.
– Volt egy pillanat… – szólalt meg Louis halkan, de reszelős, semmivel össze nem téveszthető hangjára mindenki ránézett – mikor először éreztem, hogy velünk van. A második döntőre készültünk, és Harry épp meg volt fázva. Már begyakoroltuk a számot, és utolsó nap derült ki, hogy nem fogja tudni elénekelni a magas szólamot. Zayn magától értetődően vette át a szerepét, és mindent elkövetett, hogy gördülékenyen menjen a dolog.
– Igen, de mikor Hazz finoman jelezte, hogy nem kéne bele annyi frazír, akkor azért beduzzogott – tette hozzá Niall tényszerűen, és az emlékképre mindannyian elmosolyodtunk.
– De utána csinálta, ahogy kell, és végül szebben szólt, mint eredetileg terveztük.
– Igen. Zayn mindig tudta, hová kellene egy érdekes szólam, vagy hol kellene ritmust váltani egy dalban – bólintott Louis, és előrehajolva letette a csészéjét.
– És arra emlékeztek, mikor a medencénél forgattunk, és kiderült, hogy nem tud úszni? – kérdezte Lou, kissé feléledve.
Én is emlékeztem, hogy bedobtam a vízbe, és ő prüszkölve kapálózott segítségért kiáltozva, mire leesett a tantusz. nagyon kellemetlen volt a szitu, mert kiscsajok voltak mindenütt, és Zayn nagyon adott arra, hogy a gyengeségeiről senki ne szerezzen tudomást.
– Aztán, mikor Ausztráliában voltunk, és a tengeren hajóztunk, ő volt az egyetlen, aki nem ugrálhatott a jachtról, csak szomorú szemekkel nézett bennünket, ahogy a vízben ökörködtünk – mondta Liam, és elfelhősödött a tekintete.
– Volt, amiben mindig kívülálló maradt… – jegyeztem meg halkan, de gyilkos pillantásokat kaptam az ablak és a kanapé felől.
– Mindannyiunknak vannak olyan dolgai, amit évek alatt sem vetkőztünk le – állapította meg Liam.
– Nem úgy értettem, Payno! – szabadkoztam. – Csak valahogy Zayn mindig éreztette velünk, hogy sosem leszünk egyformák.
– De soha nem is ez volt a cél – mondta Lou, és megsimogatta a combomat. – Ebben a bandában mindig azt szerettem, hogy nem akartunk egymásra hasonlítani.
– Azért a tetkómániátok majdnem engem is magával ragadott – nevetett fel Niall, mire mindannyian ledöbbenve néztünk rá. – Most mi van? – kérdezte kikerekedő szemekkel.
– Komolyan mondod, hogy „majdnem” varrattál magadra valamit? – kérdeztem megütközve.
– Aha… Volt egy időszak, mikor Lottie-tól csentem szemceruzát, és különböző mintákat rajzoltam a kezemre, hátha valamelyik annyira tetszeni fog, hogy megcsináltatom…
Louis felkuncogott:
– Valószínűleg találtál volna valamit, ha nem te rajzolod őket. A rajzkészséged alapján biztosra veszem, hogy ezen bukott el a dolog!
Mindannyian nevettünk, még Ni is, és picit oldódott a hangulat.
– Azért a te gördeszkás tetkód, vagy az amőbázós biztosan nem haladja meg a szintemet.
– Azok nem, de rád nem is illene egyik sem. Neked valami szép ír motívumot, vagy kódexbetűs feliratot tudnék elképzelni a bicepszedre… – tettem hozzá, és előkaptam a telefonom, hogy keressek valami hasonlót.
– Oké, Hazz, ne melegedj bele ennyire. Már elmúlt… – nevetett fel Niall, mire Louis feltolta magát, hogy egy puszit adjon a számra, Liam pedig felállt, hogy töltsön magának egy kólát.
– Nekem az jutott eszembe, mikor megvette az első lakását , és meghívott lakásavatóra – mondtam mosolyogva. – Emlékeztek, milyen döbbenten álltunk a graffitiszobájában?
– Jaja… Ő meg büszkén várta a dicséretet. Én pedig azt hittem, az aluljáróban vagyunk… – kacagott Liam, mire Niall felhorkant:
– Szerintem rohadt cool volt. Én teljesen le voltam döbbenve…
– Én is – mondta Lou, de a hangjában ott bujkált az irónia.
– Tudjátok, az évek során nekem ő lett a legjobb barátom… – fordult ismét az ablak felé Niall, és egy picit hallani lehetett a hangján, mennyire elérzékenyült.
Rosszul esett a dolog, mert azt hittem, ha nem is én vagyok a legjobb, de azért egy szintre tettem volna magam Zaynnel. Aztán rájöttem, hogy Niall nekem csak segített, és mindig meghallgatott, de igazán nem engedett közel magához. Mindig az én problémáimról beszéltünk, és tényleg a legnagyobb támaszom volt a nehéz időkben, de magáról alig mesélt. Felidéztem, hányszor láttam őket beszélgetésbe mélyedni Zaynnel, és hányszor voltam szem és fültanúja annak, mennyire szerették egymást. Bevallom, néha még az is felmerült bennem, hogy ez több mint barátság, de aztán mindig rácáfoltak a megérzésemre. Zayn falta a csajokat, aztán jött Perrie, és úgy tűnt, lenyugszik végre. De akkor is Niallt hívogatta tízszer egy nap, nem a barátnőjét. Érdekes ez…
– Azt hiszem, én soha nem fogok tudni úgy gondolni erre a bandára, hogy négyen vagyunk… – szólalt meg Liam. Szerintem, ő is úgy érezte, valamikor ki kell mondani a legfájóbb dolgokat. – Csak úgy, hogy öten vagyunk, de Zayn épp nincs itt. Még nem tudom elképzelni ezt az egészet nélküle.
– Én sem – csóválta a fejét Lou. – Bár az utolsó egy évben már zombi volt, és a koncerteken milliószor szerettem volna megverni, mikor úgy állt, mintha csak fizetett statiszta lenne… – mondta lehajtott fejjel, és a térdén piszkálta a farmeréből kilógó szálakat.
– Muszáj továbblépnünk, srácok! Zayn nem jön vissza… – mondtam halkan, mert tudatosítani akartam bennük, hogy ez nem egy átmeneti állapot, és hogy a remény itt már felesleges.
– Honnan tudod? – nézett rám égő tekintettel Niall. – És ha egy hónap múlva meggondolja magát?
– Ni, az Isten szerelmére, én is ugyanannyira akarom, mint ti. Ne rám haragudj kérlek. Leginkább senkire se haragudjunk! Zayn döntött. Nyilván mérlegelt. Szerződést bontott és elment. Biztosan vannak tervei…
– Lehet, hogy csak időre van szüksége – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Niall. – Nem hiszem, hogyha normálisan átgondolja, akkor a turné közepén megy el…
– Ezt a menedzsment akarta… – szólalt meg Liam, és felénk fordult. – Nyilván az volt az érdekük, hogy addig maradjon, míg el nem fogynak a jegyek. Ha Zayn előbb távozik, sokan már el sem akartak volna jönni a koncertekre.
Mindannyian ledöbbentünk, mert szinte soha nem közelítjük meg a dolgokat az anyagi szempontok alapján, de nagyon is ésszerűnek tűnt a dolog. A Zayn rajongók alapból kiestek volna, és sokan akkorát fognak csalódni így is, hogy el sem jönnek. De a drága jegyeket már megvették… Szánalmas, de pénzügyileg indokolt…
Mindannyian elcsendesedtünk, és emésztgettük az elhangzottakat.
– Azt hiszem, éhes vagyok – szólalt meg Lou, mire nekem is összefutott a nyál a számban.
– Ami azt illeti, ma még nem is ettem… – gondolkodott el Niall, és Liam is egyetértőn bólogatott.
– Lemegyünk? – kérdeztem félve, mintha odakint igazi szörnyek várnának ránk.
– Menjünk! – mondta Niall, és letette a gitárját.
Ahogy egyszerre mozdultunk, és együtt szedelőzködtünk, kicsit megnyugodtam. A késztetés, hogy most mindent együtt csináljunk, úgy látszik, nem csak bennem volt erős.
Mikor beléptünk az ebédlőbe, ahol ínycsiklandó illatok fogadtak, a gyomrom morogni kezdett, és ömlött a nyálam. Nagyokat nyeltem, és egyenesen a leveses bödön felé indultam. Mikor megfordultam, majdnem nyakon öntöttem Louis-t a forró löttyel, mert szorosan a hátam mögött állt.
– Kicsi! – mondtam a szokottnál sokkal hangosabban, és igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, anélkül, hogy a kezemmel hadonásszak, amiben a csésze volt.
– Bocs… – mondta, és azonnal hátralépett. Lesütötte a szemét, és egyből tudtam, hogy ugyanazt érzi, amit én. Muszáj a közelemben lennie, mert elhagyottnak és elveszettnek érzi magát.
Gyorsan letettem a levest, és magamhoz húztam. Nem szóltam a dologról, nem kérdeztem, csak óvón átfogtam a vállát, és rámosolyogtam:
– Te mit eszel? Megnézted már mi a legegészségtelenebb a mai menüben?
Halkan felnevetett, lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az állcsúcsomra, aztán magával húzott, hogy felemelgesse a chafingek tetejét, és találjon valami zsíros, szénhidrát-dús fogást, amit szeret. Megvártam, míg szed magának, és az asztalhoz is összeölelkezve mentünk, útközben felszedve a félig kihűlt levesemet.
A koncert maga volt a borzalom. A rajongók még nem tudták, hogy Zayn örökre elment, de azért érezni lehetett a csalódottságot, és az enyhe rosszallást, amiért csak négyen álltunk a színpadon. Mi lesz, ha holnap kiderül az igazság, és rajongók milliói fognak nekünk esni – elsősorban Zaynnek–, csalódásunknak hangot adva?!
belegondolni sem mertem.
Mikor Zayn szólóját énekeltem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és gyakran láttam, hogy Louis, Niall és Liam is küszködik. Csak a sok éves rutin segített át bennünket ezen az estén, de mindannyian úgy éreztük, mintha nyomorékok lennénk... Mintha hiányozna az egyik végtagunk. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen ilyesmit.
A tehetetlen düh, a mardosó fájdalom és a veszteségérzés elég gyilkos kombó.
Este, mikor hullafáradtan az ágyba omlottunk, és ismét csak néztünk ki a fejünkből, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és Louis hóna alá furakodtam, hogy érezzem a bőre illatát, ami nekem mindig az otthont jelenti. Ahol ő van, ott biztonságban vagyok. És bármi is történjen odakint, mikor magunkra csukjuk az ajtót, és kettesben maradunk, legyünk bárhol a világon… én hazaértem…
.
Hoztam egy új részt, és elnézéseteket kérem, amiért ennyit kellett várni rá.
Az az igazság, hogy már egy ideje kínlódok az MTF-fel, mert elérkezik az a pont, ahonnan képtelen vagyok tovább írni, ha csak nem történik valami olyasmi, ami tisztázza a máig felfoghatatlan helyzetet. Még egy ideig tudom húzni, és a tavaly áprilisi történésekig írni, de amíg nem tudunk semmi biztosat a babygate kapcsán, addig lehet hogy szünetelni fogunk.
Reméljük a legjobbakat. Nagyon köszönöm, hogy eddig elkísértetek. Örökre hálás leszek érte.
Vrálak benneteket WONDERLAB-en, és készülök a karácsonyra is! )
xxxBecca
A koncert előtt a megszokott, vidám csicsergés és felszabadult kiáltozás helyett, a folyosókon néma csend honolt, és mindenki tette a dolgát szótlanul. Igazi ravatali hangulat uralkodott mindenütt, ami megtépázott idegeinknek jót tett, de a bennünk fészkelő fájdalomra csak rátett egy lapáttal. A veszteség nyomasztó érzésétől egyikünk sem tudott szabadulni, és bár hetek, sőt, hónapok óta tudtuk, hogy ez lesz, és próbáltunk rá felkészülni lelkileg, mégis derült égből villámcsapásként ért mindannyiunkat.
Niallt viselte meg a legjobban. Az ő optimista, kedves és elfogadó énje nem ismeri az önzést, sem azt, hogy a saját érdekedet helyezd a közös cél elé. Niall a legsimulékonyabb, legőszintébb lélek közülünk, és bár általában vidám és bohókás, most a legmélyebb letargia vett rajta erőt.
Egész nap csak ült, a gitárjával az ölében, és miközben bambán nézett ki az ablakon, egyfolytában mélabús számokat pengetett. Egyikünk sem mert neki szólni, hogy eret vágunk, ha ezt így folytatja, csak összeszorítottuk a fogunkat, és tűrtünk. Valamiért senkinek nem akarózott a saját öltözőjébe menni. Mind úgy éreztük, most csak egymás közelében vagyunk biztonságban. Az összetartozás érzése még soha nem volt ennyire erős, mint épp akkor, mikor egyet elvesztettünk ötünk közül.
Megválaszolatlan kérdések tolakodtak az elmémbe, és ahogy a többieket elnéztem, nekik is hasonló gondolataik lehettek, kivéve Niallt, aki szimplán csak szenvedett.
A szívem megszakadt érte.
De nem csak érte…
Louis olyan kiskutya szemekkel követte minden mozdulatomat, mint évekkel ezelőtt. A fájdalmas búcsú, a hirtelen jött borzalom visszahozta gyermeki énjét, a mindentől tartó, bizonytalan fiút, akit oly rég nem láttam. A lelkem egy pillanatra megörült a régi ismerősnek, de ezzel egy időben azonnal hiányozni kezdett a magabiztos, felnőtt férfi, akivé érett az idők során.
Lou felpillantott, mikor megérezte, hogy nézem. Hatalmas kék szemei szinte könyörögtek azért, hogy megvigasztaljam, de nem voltak szavak, amik enyhíthették volna a fájdalmát. Egy nagy sóhajjal odasétáltam hozzá, a kezébe nyomtam egy teát, és a fotel karfájára ültem, hogy ő a combomra könyökölve szürcsölje a tűzforró Yorkshire-t, és a szünetekben az oldalamba fúrja a fejét.
Nálunk ez elég érdekesen működik. Mindketten férfiak vagyunk, de egy kapcsolatban, ahol általában egyikünk a gyengébb szerepét tölti be.
Mikor összejöttünk, én voltam a domináns, de az évek alatt lassan fordult a kocka. Louis lett a keményebb, én pedig lassan elengedtem magam, mert rájöttem, az az igazi énem.
De most, mikor Louis-n erőt vett a barátja elvesztése okozta gyötrő fájdalom, természetes volt, hogy én nyújtok neki oltalmat, és ha kell, az örökkévalóságig pátyolgatom.
A hátát simogattam és a vállát masszíroztam félkézzel, míg meg nem éreztem, hogy picit enyhül a feszültség. Nem is veszi észre az ember, de egy ilyen helyzetben a legkisebb, legritkábban használt izom is készenlétben áll, mert a szervezet nem tudja megkülönböztetni a vészjelzéseket.
Liam egy könyvvel a kezében üldögélt, és próbált belemerülni, de időnként mély sóhaj tört fel belőle, és ő is kibámult az ablakon. Olyanok voltunk, mintha halotti toron lennénk.
Nagysokára Niall törte meg a csendet:
– Emlékeztek, mikor összeraktak minket, és elmentünk Harryék házába, hogy összerázódjunk? – kérdezte, de nem nézett ránk. Az emlékei beszippantották, és talán azt sem tudta, hogy hangosan beszél. – Zayn eleinte csendes kívülálló volt, míg Liam és Lou már egymást szívatták, Harry pedig elhalmozott bennünket minden jóval…
Mindannyian őt néztük, de lassan felvillantak a képek, és mi is átadtuk magunkat a múltnak. – Később nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy hová valósi, és a második napon talán már beszélgetett is velünk. De kellett vagy három nap, mire feloldódott. Addig azt hittem, soha nem fog beilleszkedni, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy igazi zenekarrá váljunk… Gyűlöltem azért, ahogy nézett minket, mintha mind elkényeztetett milliomosgyerekek lennénk, és mintha ötünk közül csak neki lenne olyan adottsága, ami sikeressé teheti.
– Igen, eleinte én is úgy éreztem, hogy ő nem örült a lehetőségnek, mert sértette a hiúságát, hogy nem jutott tovább egyedül – mondta Liam, és becsukta a könyvét. – Sőt, ez az érzés még az élő showkon is bennem motoszkált, egészen addig, míg hirtelen fel nem kaptak bennünket, és világossá nem vált, hogy soha nem remélt sikerekben lehet részünk.
– Volt egy pillanat… – szólalt meg Louis halkan, de reszelős, semmivel össze nem téveszthető hangjára mindenki ránézett – mikor először éreztem, hogy velünk van. A második döntőre készültünk, és Harry épp meg volt fázva. Már begyakoroltuk a számot, és utolsó nap derült ki, hogy nem fogja tudni elénekelni a magas szólamot. Zayn magától értetődően vette át a szerepét, és mindent elkövetett, hogy gördülékenyen menjen a dolog.
– Igen, de mikor Hazz finoman jelezte, hogy nem kéne bele annyi frazír, akkor azért beduzzogott – tette hozzá Niall tényszerűen, és az emlékképre mindannyian elmosolyodtunk.
– De utána csinálta, ahogy kell, és végül szebben szólt, mint eredetileg terveztük.
– Igen. Zayn mindig tudta, hová kellene egy érdekes szólam, vagy hol kellene ritmust váltani egy dalban – bólintott Louis, és előrehajolva letette a csészéjét.
– És arra emlékeztek, mikor a medencénél forgattunk, és kiderült, hogy nem tud úszni? – kérdezte Lou, kissé feléledve.
Én is emlékeztem, hogy bedobtam a vízbe, és ő prüszkölve kapálózott segítségért kiáltozva, mire leesett a tantusz. nagyon kellemetlen volt a szitu, mert kiscsajok voltak mindenütt, és Zayn nagyon adott arra, hogy a gyengeségeiről senki ne szerezzen tudomást.
– Aztán, mikor Ausztráliában voltunk, és a tengeren hajóztunk, ő volt az egyetlen, aki nem ugrálhatott a jachtról, csak szomorú szemekkel nézett bennünket, ahogy a vízben ökörködtünk – mondta Liam, és elfelhősödött a tekintete.
– Volt, amiben mindig kívülálló maradt… – jegyeztem meg halkan, de gyilkos pillantásokat kaptam az ablak és a kanapé felől.
– Mindannyiunknak vannak olyan dolgai, amit évek alatt sem vetkőztünk le – állapította meg Liam.
– Nem úgy értettem, Payno! – szabadkoztam. – Csak valahogy Zayn mindig éreztette velünk, hogy sosem leszünk egyformák.
– De soha nem is ez volt a cél – mondta Lou, és megsimogatta a combomat. – Ebben a bandában mindig azt szerettem, hogy nem akartunk egymásra hasonlítani.
– Azért a tetkómániátok majdnem engem is magával ragadott – nevetett fel Niall, mire mindannyian ledöbbenve néztünk rá. – Most mi van? – kérdezte kikerekedő szemekkel.
– Komolyan mondod, hogy „majdnem” varrattál magadra valamit? – kérdeztem megütközve.
– Aha… Volt egy időszak, mikor Lottie-tól csentem szemceruzát, és különböző mintákat rajzoltam a kezemre, hátha valamelyik annyira tetszeni fog, hogy megcsináltatom…
Louis felkuncogott:
– Valószínűleg találtál volna valamit, ha nem te rajzolod őket. A rajzkészséged alapján biztosra veszem, hogy ezen bukott el a dolog!
Mindannyian nevettünk, még Ni is, és picit oldódott a hangulat.
– Azért a te gördeszkás tetkód, vagy az amőbázós biztosan nem haladja meg a szintemet.
– Azok nem, de rád nem is illene egyik sem. Neked valami szép ír motívumot, vagy kódexbetűs feliratot tudnék elképzelni a bicepszedre… – tettem hozzá, és előkaptam a telefonom, hogy keressek valami hasonlót.
– Oké, Hazz, ne melegedj bele ennyire. Már elmúlt… – nevetett fel Niall, mire Louis feltolta magát, hogy egy puszit adjon a számra, Liam pedig felállt, hogy töltsön magának egy kólát.
– Nekem az jutott eszembe, mikor megvette az első lakását , és meghívott lakásavatóra – mondtam mosolyogva. – Emlékeztek, milyen döbbenten álltunk a graffitiszobájában?
– Jaja… Ő meg büszkén várta a dicséretet. Én pedig azt hittem, az aluljáróban vagyunk… – kacagott Liam, mire Niall felhorkant:
– Szerintem rohadt cool volt. Én teljesen le voltam döbbenve…
– Én is – mondta Lou, de a hangjában ott bujkált az irónia.
– Tudjátok, az évek során nekem ő lett a legjobb barátom… – fordult ismét az ablak felé Niall, és egy picit hallani lehetett a hangján, mennyire elérzékenyült.
Rosszul esett a dolog, mert azt hittem, ha nem is én vagyok a legjobb, de azért egy szintre tettem volna magam Zaynnel. Aztán rájöttem, hogy Niall nekem csak segített, és mindig meghallgatott, de igazán nem engedett közel magához. Mindig az én problémáimról beszéltünk, és tényleg a legnagyobb támaszom volt a nehéz időkben, de magáról alig mesélt. Felidéztem, hányszor láttam őket beszélgetésbe mélyedni Zaynnel, és hányszor voltam szem és fültanúja annak, mennyire szerették egymást. Bevallom, néha még az is felmerült bennem, hogy ez több mint barátság, de aztán mindig rácáfoltak a megérzésemre. Zayn falta a csajokat, aztán jött Perrie, és úgy tűnt, lenyugszik végre. De akkor is Niallt hívogatta tízszer egy nap, nem a barátnőjét. Érdekes ez…
– Azt hiszem, én soha nem fogok tudni úgy gondolni erre a bandára, hogy négyen vagyunk… – szólalt meg Liam. Szerintem, ő is úgy érezte, valamikor ki kell mondani a legfájóbb dolgokat. – Csak úgy, hogy öten vagyunk, de Zayn épp nincs itt. Még nem tudom elképzelni ezt az egészet nélküle.
– Én sem – csóválta a fejét Lou. – Bár az utolsó egy évben már zombi volt, és a koncerteken milliószor szerettem volna megverni, mikor úgy állt, mintha csak fizetett statiszta lenne… – mondta lehajtott fejjel, és a térdén piszkálta a farmeréből kilógó szálakat.
– Muszáj továbblépnünk, srácok! Zayn nem jön vissza… – mondtam halkan, mert tudatosítani akartam bennük, hogy ez nem egy átmeneti állapot, és hogy a remény itt már felesleges.
– Honnan tudod? – nézett rám égő tekintettel Niall. – És ha egy hónap múlva meggondolja magát?
– Ni, az Isten szerelmére, én is ugyanannyira akarom, mint ti. Ne rám haragudj kérlek. Leginkább senkire se haragudjunk! Zayn döntött. Nyilván mérlegelt. Szerződést bontott és elment. Biztosan vannak tervei…
– Lehet, hogy csak időre van szüksége – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Niall. – Nem hiszem, hogyha normálisan átgondolja, akkor a turné közepén megy el…
– Ezt a menedzsment akarta… – szólalt meg Liam, és felénk fordult. – Nyilván az volt az érdekük, hogy addig maradjon, míg el nem fogynak a jegyek. Ha Zayn előbb távozik, sokan már el sem akartak volna jönni a koncertekre.
Mindannyian ledöbbentünk, mert szinte soha nem közelítjük meg a dolgokat az anyagi szempontok alapján, de nagyon is ésszerűnek tűnt a dolog. A Zayn rajongók alapból kiestek volna, és sokan akkorát fognak csalódni így is, hogy el sem jönnek. De a drága jegyeket már megvették… Szánalmas, de pénzügyileg indokolt…
Mindannyian elcsendesedtünk, és emésztgettük az elhangzottakat.
– Azt hiszem, éhes vagyok – szólalt meg Lou, mire nekem is összefutott a nyál a számban.
– Ami azt illeti, ma még nem is ettem… – gondolkodott el Niall, és Liam is egyetértőn bólogatott.
– Lemegyünk? – kérdeztem félve, mintha odakint igazi szörnyek várnának ránk.
– Menjünk! – mondta Niall, és letette a gitárját.
Ahogy egyszerre mozdultunk, és együtt szedelőzködtünk, kicsit megnyugodtam. A késztetés, hogy most mindent együtt csináljunk, úgy látszik, nem csak bennem volt erős.
Mikor beléptünk az ebédlőbe, ahol ínycsiklandó illatok fogadtak, a gyomrom morogni kezdett, és ömlött a nyálam. Nagyokat nyeltem, és egyenesen a leveses bödön felé indultam. Mikor megfordultam, majdnem nyakon öntöttem Louis-t a forró löttyel, mert szorosan a hátam mögött állt.
– Kicsi! – mondtam a szokottnál sokkal hangosabban, és igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, anélkül, hogy a kezemmel hadonásszak, amiben a csésze volt.
– Bocs… – mondta, és azonnal hátralépett. Lesütötte a szemét, és egyből tudtam, hogy ugyanazt érzi, amit én. Muszáj a közelemben lennie, mert elhagyottnak és elveszettnek érzi magát.
Gyorsan letettem a levest, és magamhoz húztam. Nem szóltam a dologról, nem kérdeztem, csak óvón átfogtam a vállát, és rámosolyogtam:
– Te mit eszel? Megnézted már mi a legegészségtelenebb a mai menüben?
Halkan felnevetett, lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az állcsúcsomra, aztán magával húzott, hogy felemelgesse a chafingek tetejét, és találjon valami zsíros, szénhidrát-dús fogást, amit szeret. Megvártam, míg szed magának, és az asztalhoz is összeölelkezve mentünk, útközben felszedve a félig kihűlt levesemet.
A koncert maga volt a borzalom. A rajongók még nem tudták, hogy Zayn örökre elment, de azért érezni lehetett a csalódottságot, és az enyhe rosszallást, amiért csak négyen álltunk a színpadon. Mi lesz, ha holnap kiderül az igazság, és rajongók milliói fognak nekünk esni – elsősorban Zaynnek–, csalódásunknak hangot adva?!
belegondolni sem mertem.
Mikor Zayn szólóját énekeltem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és gyakran láttam, hogy Louis, Niall és Liam is küszködik. Csak a sok éves rutin segített át bennünket ezen az estén, de mindannyian úgy éreztük, mintha nyomorékok lennénk... Mintha hiányozna az egyik végtagunk. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen ilyesmit.
A tehetetlen düh, a mardosó fájdalom és a veszteségérzés elég gyilkos kombó.
Este, mikor hullafáradtan az ágyba omlottunk, és ismét csak néztünk ki a fejünkből, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és Louis hóna alá furakodtam, hogy érezzem a bőre illatát, ami nekem mindig az otthont jelenti. Ahol ő van, ott biztonságban vagyok. És bármi is történjen odakint, mikor magunkra csukjuk az ajtót, és kettesben maradunk, legyünk bárhol a világon… én hazaértem…
.
2015. október 27., kedd
CXXX. Fejezet
Sziasztok!
Annyira hihetetlen, hogy 130 (!!!) résznél tartunk... másfél év alatt. Ez tényleg olyan dolog, amire nem lehet felkészülni, eltervezni,,,csak átélni. Nektek köszönhetem, hogy minden napomban akad egy kis öröm, akármilyen szar lenne egyébként. És ezért roppant hálás vagyok....fogalmatok sincs arról, hogy mennyire.
Hoztam az új részt, remélem nem fogtok meggyűlölni érte. Húztam, mint a rétestésztát, de ennél tovább nem lehetett.
Nyugtassatok meg, hogy nem követtem el nagy baklövést...
xxxBecca
Vége a nyaralásnak, és ezzel a nyugalomnak is. Már a repülőn furcsa félelem lett rajtam úrrá, de arra fogtam, amit minden, a média és kíváncsi szemek fürkésző pillantásától távol eltöltött nap után szoktam érezni. Félelem a lebukástól, rettegés a hétköznapoktól. A stresszt nem lehet megszokni. Valahogy úgy éreztem, jobb lenne már túlesni mindenen. Zayn távozásán, a coming outon, és néha, mikor maga alá temetett a tehetetlenség, felmerült bennem, hogy jobb lenne már, ha ennek az egésznek vége lenne, egyszer és mindenkorra. Most is úgy éreztem, nem tudom tartani magam, és az összeomlás szélére kerültem. Pedig azt hittem, a pár, kettesben eltöltött nap erőt ad a folytatáshoz.
Mikor a reptéren elváltunk egy futó csókkal, ami inkább egy unalmas házaspár búcsúja, mint szerelmes fiataloké, és Louis lesietett a lépcsőn, hogy a rá váró autóba üljön, és elhajtson egy másik szállodába, mint ahol nekem vettek ki szobát, ismét éreztem a rám nehezedő terhet. Akarom én ezt?!
Nem volt időm sokáig gondolkozni a dolgon, mert a külvilág úgy gondolta, elég szabadságot kaptunk, és ideje visszamászni a mókuskerékbe. A telefonom zizegni kezdett, és pedig kelletlenül kotortam ki a zsebemből.
– Harry, Lou még veled van? – kérdezte Brandon idegesen.
– Épp most ment el – válaszoltam unottan, bár kíváncsi lettem, mitől ilyen izgatott.
– Akkor jó! Neked akartam először elmondani…
– Mi történt? – pattantam fel azonnal.
– Zayn kilépett.
– Igen, ezt tudjuk… – mondtam vontatottan, de a gyomrom már a torkomba ugrott.
– Igen, de ma már nem lép fel veletek.
– Micsoda? Ma? Miért pont ma? És miért így kell ezt megtudnunk?
– Nem tudom, Hazz, tényleg nem tudom. Én is azt hittem, még vagy öt koncertet lenyom.
– De csak bepipult valamin, vagy mi van?
– Lekapták valami kiscsajjal a legutóbbi koncerten, amiből skandalumot csinált a sajtó.
– Perrie?! – kérdeztem, mert azt hittem, a lány állította válaszút elé Zaynt.
– Nem… Azt hiszem nem. Zayn azt mondja, most telt be a pohár, és már úton van a repülőtérre, hogy hazautazzon.
– Épp itt vagyok! Beszélek vele!
– Azt megköszönném! – mondta Brandon, de a hangjából éreztem, most nem valami bizakodó.
Gyorsan lesiettem a lépcsőn, nem törődve a biztonsági főnök hangjával:
– Harry, még ne gyere le. Negyed óra, és jön érted a kocsi!
– Nem! Nem megyek el. Keressétek meg Zaynt, és hozzátok a VIP váróba! Ott megvárom.
Pete összehúzta a szemöldökét, de látva az idegességemet, nem akadékoskodott.
– Itt van a reptéren? – kérdezte, de közben már intett két embernek, hogy kísérjenek el, ő pedig előszedte a telefonját.
– Nem tudom, ideért-e már, de úton van…
– Oké! – bólintott, és elsietett.
Mintha egy nagy kő lenne a gyomromban, úgy vonszoltam magam, és lerogytam egy fotelbe az ablaknál, mikor végre odaértünk a pihenőbe.
Nem kellett sokat várnom, talán tíz percet, mikor nyílt az ajtó, és Zayn szakállas, szamurájcopfos fejét láttam meg az ajtó résében. Nagy levegőt vettem és felálltam, mert nem bírtam kezelni a feszültséget.
– Haver! – léptem felé, de Zayn megtorpant az ajtóban, és először gyanakvó pillantással méregetett. Mikor látta, hogy egyedül vagyok, és valószínűleg a szemeimben is észrevette a kétségbeesést, beljebb lépett, majd becsukta maga mögött.
– Szia, Hazz...
– Mi történt? – kérdeztem, rögtön a lényegre térve, mert nem volt értelme mellébeszélni.
– Elegem van. Ráment az életem erre a cirkuszra.
– Miről beszélsz? – faggattam, és közben a fotelok felé tereltem, majd a hűtőből kivettem két üveg ásványvizet, és egyet a kezébe nyomtam.
– Összebarátkoztam egy kiscsajjal pár héttel ezelőtt. Épp utazgatott, úgyhogy megfűztem, tartson velünk. Elvittem két koncertre, és tényleg jó fejnek látszott. Kisírta, hogy csináljunk közös képet, én meg belementem. Semmi nem volt, esküszöm. Csak átöleltem, és kész.
Nem nagyon hittem el a sztorit, csak azért nem akadékoskodtam, mert a történtek szempontjából nem éreztem lényegesnek. – Erre ma reggelre tele a net a képekkel, és már elhordtak mindennek. Perrie őrjöng, anyám őrjöng, és több millió ember illet a legcifrább jelzőkkel, olyanok, akiknek semmi közük az életemhez.
– Zayn, mindannyian ebben élünk. Tudod, hogy a rajongók úgy érzik, mintha családtagok lennénk. Mindenki kiakad, ha valami olyasmi derül ki, amivel ő nem ért egyet. Mert nekünk nem lehetnek hibáink…
– Hát pont erről van szó! Hazz, nekem ebből egyszer és mindenkorra elegem van. Muszáj most lelépnem, vagy valami őrültséget csinálok!
A szavai szokatlanul komolyan hangzottak, és a fejét leejtette a vállai közt. Láttam, hogy tényleg nagyon alámerült.
– Csak ne így… – kérleltem halkan. – Legalább a fiúktól búcsúzz el, kérlek!
Éreztem, hogy ennél többet nem tudok elérni nála. Legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét.
– Nem megy! – sóhajtotta, és a két tenyerébe temette az arcát. – Képtelen vagyok! – suttogta, de így is hallottam, mennyire reszket a hangja.
– Zayn, kérlek! Hidd el, ha búcsú nélkül mész el, az utólag még fájdalmasabbá teszi az egészet.
Nem válaszolt, a vállát zokogás rázta. Percekig vártam, míg meghozta a döntését, és nagy nehezen rám emelte véreres, kisírt szemeit.
– Mondd meg nekik, kérlek, hogy ne utáljanak. Ha egyszer mindenen túl leszünk, és már nem feszít bennünket az indulat, leülünk, és átbeszéljük az egészet. Most viszont mennem kell. Harry, tedd meg, hogy átadod nekik!... Szeretem őket, és bármit is tartogat a jövő, olyanok vagytok nekem, mint a második családom. Szerettem azt az életet, amit együtt éltünk… az elején. De ezt, ami mára lett belőle, képtelen vagyok tovább elviselni.
Már az én arcomon is ömlöttek a könnyek, és képtelen voltam válaszolni. Csak bólintottam, aztán előrehajoltam, és átöleltem az embert, akivel négy évet töltöttem együtt, teljes sorsközösségben, és akivel együtt nőttem fel.
Szorítottuk egymást, nem is tudom meddig, csak azt, hogy elzsibbadt a karom, mire leengedtem. Egy belső késztetésnek engedve lehúztam a pecsétgyűrűmet, aztán megfogtam Zayn kezét, kifordítottam, és a tenyerébe tettem.
Mikor meglátta, újra ömleni kezdtek a könnyei, és azonnal a tenyerébe zárta. Mindketten tudtuk, miről szól ez az egész, és azt is, hogy ettől a pillanattól minden megváltozik, és soha többé nem lesz ugyanaz, mint eddig.
***
Zayn elment, de nekem még kellett egy fél óra, míg összeszedtem magam. Nem akartam úgy elindulni, hogy nem beszélek Lou-val. Harmadik csörgésre vette fel, és ahogy beleszólt, azonnal tudtam, hogy már hallotta a hírt.
– Elment… – Csak ennyit mondott, és nekem máris facsarodott a szívem, annyi fájdalom csendült ki a szavaiból.
– Igen, tudom, kicsi… Most beszéltem vele, mert összefutottunk a reptéren.
A vonalban egy nagy szusszanás, aztán síri csend. Vártam, hogy mit reagál, és féltem, hogy rajtam tölti ki a mérgét Zayn helyett.
– Tőlem el sem búcsúzott. Még egy SMS-t sem írt – dünnyögte, és igazán szomorú volt.
– Azt üzente, hogy szeret, és mindent köszön, de most annyira ki van borulva, hogy képtelen lett volna még búcsúzkodni is. És úgy láttam… úgy láttam, hogy igazat mond, Lou. Ha most nem megy el, lehet, hogy kárt tett volna magában…
Louis szaggatott légvételeit hallgattam, és a könnyeim hangtalanul masíroztak az arcomon.
– Mi lesz most? – kérdezte Louis, én pedig annyira szerettem volna mellette lenni, hogy a szemébe nézhessek, és erőt önthessek belé.
– Ugyanaz, mint eddig, csak ezentúl nélküle.
– Olyan nincs, hogy nélküle! – fakadt ki, és már sírt.
– Édesem! Tudom, hogy most elképzelni sem tudod, de hidd el, megoldjuk. Fájni fog, hogyne fájna, de erősek leszünk.
– Nem biztos, hogy erős akarok lenni… Harry, nem biztos, hogy tovább akarom csinálni.
– Kicsi! Most hagyd abba! Nem adhatjuk fel. És nem így. Át fogunk beszélni mindent. Először mi ketten, utána a fiúkkal. Már itt vár rám a kocsi. Egy óra, és nálad vagyok.
– Nem jöhetsz ide! – döbbent le azonnal, de én már eldöntöttem, mit akarok.
– Szerinted, ki fog benne megakadályozni?
Egy apró, elégedett mosoly kúszott az arcomra, mikor rájöttem, azért nekem is van egy icipici hatalmam. Mert most, ha azt mondom, mi is felállunk, az egész úgy dől össze, mint a kártyavár. Tehát ebben a pillanatban megtehetem, hogy a vőlegényem után megyek, és megvigasztalom, akkor is, ha cég összes nagykutyája felhív, és még Simon is, hogy ne tegyem. Annyira leszarom…
Miután Louis-val jól kikeseregtük magunkat, és sikerült egy kicsit megnyugtatnom, délre összehívtak egy rendkívüli megbeszélést a szálloda különtermében, mert nem merték megkockáztatni, hogy kimozduljunk az épületből. Érdekes módon, senki nem mondta, hogy nem mehetek Louis-hoz, vagy hogy tűnjek el onnan, csak annyit kértek, maradjunk a szobában, és várjuk meg, míg Pete értünk jön, hogy lekísérjen a kupaktanácsra.
Mikor beléptünk a kis, elegáns helyiségbe, már ott várt Liam és Niall, valamint vagy öten a fejesek közül. Biccentettünk, majd a két üres székhez mentünk, ami természetesen nem egymás mellett volt. Niall azonnal felpattant, és átment a másik oldalra, hogy Lou mellettem ülhessen, mire láttam egy-két szemforgató megnyilvánulást.
– Valami nem tetszik? – kérdeztem, mire mindenki lesütötte a szemét, és senki nem vette a bátorságot, hogy vitába szálljon velem. Ezzel fel is mértem a helyzetünket, és bár majd megszakadt a szívem, annyira hiányzott Zayn, az alkupozíciót azért tudtam értékelni.
– Zayn távozása kissé viharosra sikerült, és volt benne egy kis váratlan fordulat, amire nem számítottunk, de az is igaz, hogy ez most jól jött, mert nem nagyon találtunk volna megfelelő indokot azon kívül, hogy ti nem jöttetek ki egymással…
– Persze, mert az, hogy a menedzsment egy rabszolgatartó, kizsákmányoló brigád, azt senki nem venné be, igaz?! – kérdezte Lou lehajtott fejjel, és láttam, hogy egy hajszál választja el az összeroppanástól. Liam oldalról nézte, aztán a karjára tette a kezét.
– Hogyan tovább? – kérdezte a vezetőségtől, és innentől csak azt beszéltük át, amire a következő pár nap túléléshez szükségünk lesz.
Mindenki viszonylag halkan beszélt, mint mikor meghal valaki, és a család a temetés körüli teendőket egyezteti. Volt az egészben valami mélységesen lehangoló, és visszafordíthatatlan.
Mire végeztünk, annyira megfeküdte a gyomrunkat, hogy ebédelni sem mentünk le, csak négyesben felmentünk Louis szobájába, és lerogytunk az ülőgarnitúrára.
Niall annyira csendes volt már a megbeszélésen is, hogy kezdett aggasztani. Mellé ültem, átöleltem a vállát, és picit megszorítottam a karját.
– Hogy tehette ezt? – kérdezte hirtelen, szinte kiabálva, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem kiugrottam a nadrágomból.
– Azt üzeni, hogy szeret mindannyiónkat, és mi vagyunk a második családja.
– Meg a nagy faszt! Ha ezt üzenné, megírta volna legalább. Vagy akár el is köszönhetett volna! – ellenkezett a szöszi, és láttam rajta, hogy ő is a tűrőképessége határára sodródott.
– Találkoztam vele a reptéren, és beszélgettünk. Annyira ki volt borulva, hogy arra kért, én mondjam el nektek, mert neki nem volt rá ereje. Azt mondta, csak úgy tudta véghezvinni, amit akart, hogy senkinek nem szólt. Megértem… – tettem hozzá, mire Niall úgy lökött el magától, és pattant fel mellőlem, mintha leprás lennék.
– Mit értesz meg? Hogy se szó, se beszéd, fogta és lelépett?! Hogy arra nem volt képes, búcsúzóul megveregesse a vállunkat? Ne viccelj, Harry! Ennyire nem lehetsz birka! Szemétség volt tőle! Olyan bazmeg, mintha a feleségem hagyott volna el, anélkül, hogy közölte volna, miért.
– Én is megértem… – mondta Liam, és az ujjai között forgatott egy kupakot. – Neki is nehéz lehet, ugyanannyira, mint nekünk.
– Igen? De hisz neki volt választása!! – üvöltött Niall, akit még nem is láttam kikelni magából a hosszú évek alatt. – De nekünk nincs!
– Neki volt választása, de meghozni a döntést és véghez is vinni, ugyanolyan nehéz, ha két szar között kell választani.
– Miért, ebben neki mi a szar? – őrjöngött tovább Ni, és ledobta magát a szokatlanul csendes Louis mellé, aki rá sem nézett, csak mereven bámult maga elé.
– Niall, ne légy ilyen szemellenzős! – próbálkozott Liam, de sejtettem, hogy rossz lóra tett, mert most nem fog bejönni ez a hangnem.
– Ne mondd meg nekem, hogy milyen legyek, vagy milyen nem! Zaynnek elnézed, hogy faképnél hagyott, hogy le se szarja a fejünket, de rám szólsz, ha valamit nem úgy látok, ahogy te? – esett neki Niall, és akkorára nyitotta a szemeit, hogy féltem, kiesnek a fejéből.
– Srácok! Nem hiszem, hogy jó, ha egymásnak esünk, és így próbáljuk levezetni a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, és senkinek nem akarom megmondani, mit érezzen ezzel kapcsolatban, de egy biztos: Négyen maradtunk, este koncert lesz, és valahogy ki kell állnunk a színpadra, anélkül, hogy ott omlanánk össze, több tízezer ember szeme láttára.
– Nehogy azt higgyék, hogy emberek vagyunk… – zsörtölődött Ni, de éreztem, hogy már csak a düh beszél belőle.
– Úgyis látszani fog rajtunk, kizárt, hogy nem, de ez a showbiznisz. Aki jegyet vett…
– Az nem kíváncsi a nyomorunkra – fejezte be Niall a számtalanszor hallott mondatot, én pedig hatalmasat sóhajtottam.
– Valahogy úgy…
– Én nem biztos, hogy meg tudom csinálni… – mondta halkan Louis, mire mindhárman felé fordultunk, és még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Én ocsúdtam először, gyorsan felálltam, és mire odaértem hozzá, Niall már fel is állt, hogy mellé ülhessek.
– Dehogynem, kicsi! Együtt megcsináljuk. Minden rendben lesz! – mondtam, és magamhoz öleltem, de nem lazult el a karjaimban.
– Semmi sem lesz rendben, Hazza. Olyan, mintha széthullana körülöttünk a világ…
– Ne mondd ezt! Mi még itt vagyunk… – mondta Niall, és elé térdelt, Lou combjaira téve a kezeit. Liam is felállt a fotelből, és átült Lou másik oldalára, az én kezem alatt átölelve keskeny hátát.
– De meddig? – tette fel a mindannyiunkban ott motoszkáló kérdést Louis, és most emelte fel először a fejét. A szemeiben ott volt a rettegés, és a mélységes elkeseredés.
.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)