LXXXIV. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam a várva várt új részt, remélem szeretni fogjátok. Azt nem ígérem, hogy 3-4 naponta lesz mindig új, de igyekszem, ahogy lehet.
A tanítvány körül is alakulnak a dolgok, kérlek legyetek még egy pici türelemmel.
Köszönöm, hogy még itt vagytok, hogy ennyien támogattok, és bátorítotok, és azt is, hogy a nem éppen vidám részeknél is türelmesen kitartotok.

Nem tudom szavakkal eléggé megköszönni, de elértük, sőt meg is haladtuk a 100.000 letöltést, ami számomra teljességgel hihetetlen. Örökre hálás leszek a sorsnak, hogy belekezdtem, és nektek, amiért rááldozzátok a drága időtöket, hogy olvassátok, pláne, hogy kommenteljetek. Ha nem ilyen fantasztikus olvasóim lennének, már réges rég feladtam volna...

Ölellek Benneteket:Becca

Az egész délutáni hegymászás kicsit kitisztította a fejemet, és volt időm, hogy leülepedjenek a gondolataim. Liam kínosan kerülte a témát, én pedig örültem neki. Ő az egyetlen, akivel nem akarok a magánéletemről beszélni. Még Zaynnel is szívesebben osztanám meg a nyomorom. Liam az, aki állandóan kioktat, persze nem szándékosan. Az apja pont ilyen. Úgy osztják az észt, hogy észre sem veszik. Szeretem őt, csak már megtanultam, hogy nem teszek fel kérdéseket, ha nem akarok egy hosszú okfejtést válaszul. Nála nincs eldöntendő kérdés, igen, vagy nem válasz… Kérsz inni? Igen, de….és innentől öt perc, amíg kifejti, mit kér és miért.
Szóval megmásztuk a Machu Piccut, és mire felértünk, úgy éreztem, a világ tetején vagyunk. Pont úgy is nézett ki. Mindannyian kifulladva terültünk el az ezer éves köveken. Miután úgy éreztem, a látvány örökre a retinámra égett, és soha nem felejtem el azt a gyönyörű képet, ami elém tárult, elégedetten dőltem hanyatt és a vakítóan kék eget bámultam percekig. Hagytam, hogy kiürüljön az agyam, majd igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Visszaemlékeztem a kezdetekre, amikor tizenhat évesen jelentkeztem az X-Factorba. Késztetést éreztem, hogy a gondolataimat le is írjam, ezért elővettem a telefonom, és belekezdtem életem legnehezebb levelébe.

Kicsi!

Most, mikor ezt a levelet írom neked, már a megszólítástól is könnyek gyűlnek a szemembe, olyan régen mondtam ki hangosan ezt a szót. Nekem mindig Kicsi maradsz, akkor is, ha öregek leszünk, és már a hamut is mamunak mondjuk.
Emlékszem, mikor először megláttalak a mosdóban. Emlékszem a helyes, akkor még számomra magas, igézően kékszemű fiúra, akiről nem tudtam levenni a szemem, bármennyire is igyekeztem. Arra is emlékszem, ahogy a tömeget pásztáztam, hátha megtalállak benne. Aztán eszembe jut a pillanat, amikor megtudtuk, hogy együttesként folytathatjuk a versenyt, és az ölembe kaptalak, te pedig úgy öleltél át, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Akkor tudnom kellett volna, hogy ez eleve elrendeltetett. Hogy hiába beszélem be magamnak, hogy én egy nőfaló vagyok, igazi érzelmeket életemben először, csak te tudtál kiváltani belőlem. De tovább hazudtam magamnak, és a világnak. Csak az fáj, hogy neked is… Csak ez az egy bánt. Hogy elpazaroltam az értékes időt, amit a karjaid között tölthettem volna.
Imádtam veled élni. Az első, közös kis lakás minden szegletére emlékszem, arra is, hogy az első fogkeféd Tom&Jerrys volt, és kék.  Az első kettesben töltött esténk is itt van az emlékeim között, ahogy az öledbe hajtom a fejem, miközben olvasunk. Annyira jó volt érezni a közelségedet, az illatodat, hogy egészen megrészegültem. 
Eszembe jut az első karácsony, aztán a születésnapom, amire a gyűrűt kaptam tőled. Miközben ezeket a sorokat írom, itt forgatom az ujjamon, és a fülembe cseng, ahogy azt mondod, mi örökre barátok leszünk. Te emlékszel még?
És arra, hogy azt ígérted, én soha nem veszíthetlek el, csak ha akarom? Hogy te soha nem fordulsz el tőlem, akármekkora barom vagyok is? Én emlékszem. Arra az estére, mikor először nyúltam hozzád úgy, és bevallottam, hogy szeretlek.
Azóta eltelt egy örökkévalóság, de bennem semmit nem halványodott ez az érzés. Tudom, ez számodra hihetetlen, de mindenki tudja, az emberi érzelmek kiszámíthatatlanok. Sajnálom, hogy benned kihunyt a láng, mert én annak a fényénél melegedtem évek óta.
Nem tudom, hol rontottuk el.  Igazából azt sem, hogy történhetett meg, hogy hagytuk a hétköznapok nyűgét-baját kettőnk közé állni. Persze, nehéz volt az életünk, még akkor is, ha kívülről az emberek azt hiszik, mi a világhírű milliomosok életét éljük. Ha tudnák ez mivel jár, egyikük sem szeretne a helyünkbe lépni. Nem tudom, kivételes szerencse, vagy igazi teher, hogy mi egymásba szerettünk, csak azt tudom, mióta bevallottam magamnak, és neked, soha egyetlen pillanatra sem bántam meg.  Úgy szeretlek, ahogy senki mást nem fogok. Tudom, ezek nagy szavak, hisz még csak húszéves vagyok, de éltem már annyit, hogy fel tudjam mérni, ilyen ösztönös, mindent elsöprő érzelem nem jön szembe kétszer. Nekünk megadatott, és ezért örökre hálás leszek a sorsnak.
Terveink voltak, és én még nem tudom elengedni a képet, ami számtalanszor segített át az egyedül töltött estéken, mikor magam elé képzeltelek a kislányunkkal az öledben, ahogy a nagyfiunknak épp a foci rejtelmeiről beszélsz. Látom a házat, ahol a családommal akartam élni, visszavonultan, békében. Nem tudom, valaha el tudom-e felejteni az álmaimat. Az se biztos, hogy akarom.
Most minden olyan kusza. Nem találom még a helyem az új éltben, amit nélküled kellene élnem.
Igen. Megtettem. Megpróbáltam mással, hátha működik, de csúfos kudarcot vallottam. Ahogy Te, annak idején Ellel. Nem szemrehányásnak szánom, csak szeretném ha tudnád, én megbocsájtottam, mert megértem, hogy minden könnyebb lett volna, ha sikerül. Most én is így éreztem. Egy szalmaszál volt, és én belekapaszkodtam. De azt is tudnod kell, semmit nem éreztem. Amit tettem, csak egy kétségbeesett próbálkozás volt. De egy valamire jó volt. Hogy rájöjjek, nekem még nagyon, nagyon sok idő kell, (ha egyáltalán lesz ilyen), hogy valaki mással kezdhessek új kapcsolatba. Tudom, ez téged már nem érdekel, mert neked sikerült, ami nekem nem, és túlléptél rajtam. Örülök neki, és őszintén kívánom, hogy társra és boldogságra lelj.
Kérlek, bocsáss meg a tegnapért. Nem tudom, hogy történt. Komolyan nem. Az események úgy követték egymást, mintha én csak külső szemlélője lettem volna a dolgoknak. És ott a vágy… A soha, egyetlen pillanatra sem szűnő, kínzó vágy, amit irántad érzek. De ígérem, esküszöm!!! soha többé nem érek hozzád úgy. Felfogtam, hogy nincs már hozzá jogom. Még nem tudom, hogy fogom túlélni, ha egyszer látnom kell, hogy valaki más nyúl feléd, és te viszonzod az érintését, de próbálom majd elfogadni.
Azért viselkedtem olyan tahó módon, mert rettegtem, mit fogsz mondani, ha rájössz, mekkora ballépés volt, hogy engedtél nekem. Még ma reggel sem hittem el, hogy tényleg megtörtént. És bár ezt biztos nem akarod hallani, mégis elmondom: Olyan fantasztikus volt újra hozzád érni, benned lenni, amiért meghalni is érdemes.
Sajnálom…
Sajnálom, hogy úgy érzed, hónapok óta azért nem beszélek veled, mert egy megjátszós faszfej vagyok. De, Lou! Én azért nem szóltam hozzád, mert nem tudtam úgy viselkedni, mintha csak barátok lennénk, és semmi több. Persze, már beláttam, hogy képtelen vagyok élni nélküled, és mára megelégszem a legkisebb morzsával is, amit csak elém vetsz, de ehhez is idő kellett. Nem vagyunk egyformák, soha nem is voltunk, sőt, szinte szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Talán pont ezért éreztem, hogy tökéletesen kiegészítjük a másikat. Mindig tudtam, ha valamit nem értek, vagy nem tudok, Te biztosan a segítségemre sietsz.
Nem tudom, hogy menthetünk át legalább apró darabokat a régi életünkből az újba, de kérlek, próbáljuk meg!
Szükségem van rád, és elfogadom a feltételeidet, bármik is legyenek azok. Úgy lesz, ahogy Te akarod, csak ne fordulj el teljesen!

Tudom, hiába kérek bocsánatot egy földhöz vágott tányértól, abból ettől még nem lesz ép, egész…
Mégis abban reménykedem, ha elolvasod, amiket itt összeirkáltam, szóba állsz még velem, és talán elkezdhetünk valami újat, valami szépet, ami egyszer majd barátság lesz, ha a szerelmedet már elvesztettem örökre.

Én ebben hiszek, és nem felejtek.

H.

Mikor megírtam, nem olvastam el újra, és nem érdekelt, a fogalmazásomra vajon hányast adna egy tanár, csak villámgyorsan rányomtam a küldésre, mielőtt inamba szállna a bátorságom. Mikor a telefon pittyent egyet, hogy az üzenetet elküldte, akkora sóhajjal dőltem bele a magas fűbe, mintha akkor értem volna fel a hegytetőre, háromórás hegymászás után. Pont úgy is éreztem magam. Könnyebb volt megmászni a hatalmas hegyóriást, mint megírni Lounak, amit érzek, gondolok. Persze még így is sok kimondatlan dolog maradt bennem, de úgy hittem, a lényeg benne volt. Most rajta a sor, hogy eldöntse, mihez kezd vele…velem.
Az érzéseim kettőssége letaglózott. Egyrészt megkönnyebbültem, mert megtettem. Másrészt rettegtem, hogy fog rá reagálni. Szerettem volna lerohanni, és veszekedni a sofőrrel, hogy azonnal vigyen a szállodához, de épp ennyire akartam örökre ott maradni az ősök szellemeitől átjárt, múltidéző kövek között, hogy soha többé ne kelljen Lou szemébe néznem.
Aztán, vagy egy fél órával később szóltak, hogy indulunk lefelé, mert vissza kell érnünk időben, hogy előkészüljünk az esti koncertre. Ma. Este. Koncert. Vele.
Szeretnék szabadságra menni…Köszönöm!

Reszketett a gyomrom, mikor a kocsi begördült a szálloda elé. Nem tudtam mikor kapja meg a levelemet, azt meg pláne nem, mikor olvassa el. Rettegtem, hogy fog rá reagálni. Próbáltam felkészülni arra, hogy majd beszélnünk is kell ezekről a dolgokról, de nem tudtam, mit mondhatnék még, vagy hogy válaszoljak, ha közli, ő nem szeretne köztünk semmilyen kapcsolatot, még barátságot sem. Mikor megrezzent a telefonom, majdnem kiugrottam a gatyámból. Reszkető kézzel halásztam ki a zsebemből, és félve néztem a kijelzőmre.  Megnyugodtam, hogy nem Lou írt. Ahogy elolvastam az üzenetet, és meghallgattam a számot, amit mellékeltek hozzá, az érzéseim elragadtak. Gondolkodás nélkül írtam egy újabb üzenetet, hogy mehet a dolog, aztán felmentem a szobámba, és rendeltem egy whiskeyt.

- Indulni kell, dugta be az orrát Pete az ajtó résén, majd mikor meglátta halálra rémült fejemet, egész testével belépett a szobába, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.
- Oké, máris –válaszoltam, hogy időt nyerjek, és feltápászkodtam a fotelből. A combjaimon lejjebb húztam a farmert, és egyúttal beletöröltem a tenyerem.
- Mi történt Hazz? –kérdezte a bizalmasom, tőle szokatlan módon. –Olyan sápadt vagy, mintha ájulás környékezne.
- Hát, telibe trafáltad, Pete. Nem történt semmi különös, csak írtam egy levelet Louisnak, és azt hittem ő jött át.
- És attól vagy így betojva? –kérdezte a nagydarab ember, ahogy elnéztem teljes döbbenettel.
- Ja. Nem igazán tudom, hányadán állunk.
- De most ki fog derülni? Úgy értem, arra számítasz, hogy ezután változik valami? –kérdezte félve.
- Nem is tudom, hogy reménykedem, vagy rettegek - feleltem őszintén.
- Inkább reménykedj! Szarabb úgyse lehet, nem igaz? – Felkaptam a fejem, kigúvadt szemekkel néztem rá, de aztán rájöttem, kurvára igaza van, és elröhögtem magam.
- Az tuti –feleltem, és megveregettem Pete vállát, amíg kisétáltunk az ajtón.

Lent várt az autó, ami a stadionba vitt, Niallel és Liammel együtt. A szőke ír majd felrobbant az izgalomtól, és mikor biccentettem a ki sem mondott kérdésre, azt hittem lyukat üt a kocsi tetejébe, olyan ugrándozásba kezdett.
- Higgadj már le Niall! –szólt rá „apánk”, mire a szöszi elcsitult, és az ülésbe markolt, mint egy rendreutasított gyerek. –Mi van veled? Betéptél? - kérdezte Liam, és maga felé fordította Niall arcát, hogy a szemébe nézhessen.
-Ééééén?- kérdezte gőgösen a másik. - Még nem! –röhögte el magát. Liam csak megcsóválta a fejét, nekem pedig eszembe jutott, hogy Peruban legális a fű, és a szobában is be volt készítve pár joint. Mekkora barom vagyok, hogy nem szívtam el egyet.
Kinéztem a kocsi ablakán, és gondolatban messze jártam. Magam elé képzeltem Louist, ahogy a másik kocsiban ülve olvassa a levelemet, és reméltem, hogy könnyeket csal a szemébe. Alig vártam, hogy megérkezzünk, de még rendőri kísérettel is majdnem egy órát kocsikáztunk a hatalmas városon át, mire megláttam a monumentális stadion körvonalait.  A tenyerem izzadni kezdett, és olyan feszültség uralkodott el rajtam, hogy alig tudtam mozgatni az izmaimat.
Liam és Niall után, utolsónak kecmeregtem ki a sötétített üvegű kisbuszból, és azonnal megláttam a másik autót, ahogy nyitott ajtókkal parkol a placc közepén. A lábaim arra indultak el, bár már akkor láttam, hogy tök üres. Ahogy mellé értem, megcsapott a fű összetéveszthetetlen illata, és a gyomrom megugrott.
Megszaporáztam a lépteimet, és utolértem Pete-et, aki már a lépcsőn caplatott lefelé. Ahogy kinyitotta nekem a biztonsági ajtót, majd előreengedett a folyosón, a gyomromban már megvadultak a kibaszott lepkék, és alig tudtam uralkodni magamon.
A reszkető neonfényben meneteltem a betonfalak között, és kerestem az öltözőnket. Már messziről óbégatás, és göndör kacaj hangjai szűrődtek a fülembe. Ahogy beléptem, földbe gyökerezett a lábam.
Louis félmeztelenül, a farmerját is kigombolva, mezítláb táncolt a kis terem közepén, Zayn egy fotelban ülve épp mélyet slukkolt a füves cigiből, és utána odanyújtotta Lounak, aki készségesen hajolt érte, és anélkül szívott bele, hogy elvette volna a fekete szépfiú kezéből.
Fel se fogtam, hogy átszeltem a szobát, és Zayn csuklóját megszorítva a földre ejtettem a jointot, majd széttapostam a csizmám sarkával. Nem engedtem el a kezét.
- Normális vagy, bazmeg? Miért hagytad, hogy így betépjen? – kérdeztem olyan fojtott hangon, hogy alig lehetett érteni.
- Mi van Harry? Engedd el a csuklóm, te állat. Mi az, hogy ennyire? Semmi baja, csak öltözik. Kettőt szívtunk el összesen. Egyet ide felé a kocsiban, a fiúkkal, és ez a második. Higgadj már le. Én nem vagyok se az apja, se a pasija, hogy megtiltsam neki a füvezést.
- Nem. Te állítólag a barátja vagy –köptem az arcába, és fél szemmel Louisra néztem, aki már pólóban, karjait a feje fölé tartva tekergette a csípőjét, olyan erotikusan, ahogy –azt hittem – csak nekem szokta otthon. Azonnal megfeszült a farkam, pedig csak rápillantottam.
- Igen, én a barátja vagyok Styles, és hónapok óta tartom a fejét a víz felett. De mikor azt hiszem, már kezdi kicsit összerakni magát, akkor jön a kibaszott exe, és hobbiból megdugja, hogy ismét letaszítsa a gödörbe, ahonnan épp kimászhatott volna.
A torkomra forrtak a szavak. Zayn kirántotta a csuklóját a kezemből, és dacosan a szemembe nézve állt fel a fotelből, hogy átmenjen a szoba másik végébe és töltsön magának egy pohár narancslevet. Közben Louis is felismert (mert eddig olyan volt, mintha észre sem vett volna) és egyenesen megindult felém.
- Harold! –szólított meg szándékosan elmélyített hanggal. – Miért vagy így besavanyodva? Gyere, szívj pár slukkot, és máris cukibb leszel –mondta, majd az asztalról elvett egy szépen megsodort jointot, és a szájába vette. Nem bírtam nézni, amit művel, ezért kivettem az ajkai közül, és inkább én gyújtottam rá. Azonnal fuldokolni kezdtem, mert nem vagyok nagy bagós, életemben, talán ha tucatszor gyújtottam rá, és akkor se kedveltem meg a dolgot. Füves cigit pedig csak kétszer szívtam, de mindig rettegtem attól, hogy elvesztem a kontrollt, ezért nem igazán próbálkoztam, még a drogok enyhébb formáival sem.
Most elnyomtam a köhögési ingert, és letüdőztem az édes füstöt. Louis vigyorogva, ellazult arcizmokkal nézett, és folyamatosan tekergett, mint egy kígyó. Megfogta a karjaimat, és mintha belém kapaszkodna, úgy folytatta a műsort. A hangszórókból valami lüktető ritmusú helyi zene áradt, ő pedig hangosan énekelt, bár még életében nem hallotta a dalt. Még egyet slukkoltam, aztán hagytam, hogy elvegye a kezemből, és ő is mélyet szívjon belőle. Mikor visszaadta, még egy utolsót engedélyeztem magamnak, de máris émegszédültem, miközben az izmaim lassan ellazultak, és hirtelen úgy éreztem, én annyira, de annyira boldog vagyok.

LXXXIII. Fejezet

Sziasztok!

Mivel most nincs Tanítvány, se Sinister, itt kívánok nektek szép hetet...
Remélem kialudtátok magatokat a hétvégén...Ha egyáltalán létezik ilyen.
Hoztam az új részt.....nem merek semmit mondani.

Köszönöm a sok csodálatos kommentet, nem is tudjátok mennyit jelent számomra, most, hogy csak ez a blog megy teljes elánnal.... hiányoztok:((

xxxBecca

- Szia! – köszönt rám, mikor hallótávolságba értem.
- Szia, Lou! –köszöntem vissza, és meglepődtem, mert a hangom egész normálisan csengett.
-Én…- kezdett bele, de pont félbeszakítottam:- Ne haragudj! – leheltem, és éreztem, hogy elvörösödik a fejem. – Én nem tudtam mit teszek. Véletlen volt. Csak… - itt akadtam el, mert nem tudtam mit mondjak. Képtelen voltam bevallani az igazat, hogy mióta kidobott, én utána vágyakozom.
- Véletlen… - ismételte meg, és láttam, hogy megfeszül az álla. –Értem –mondta, és közben bólintott, inkább magának, mint nekem, aztán sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn.
- Lou! –szóltam utána, mert úgy éreztem, nem mehet el így. Nem fordult meg, csak megállt, egyik lába egy fokkal feljebb, mint a másik. Az egész tartásán látszott, hogy túl akar esni ezen.
- Kérlek! –mondtam halkan, mire nagyot sóhajtott, visszafordult, és lelépett három fokot, de az utolsó lépcsőn megállt. Így majdnem egy vonalba kerültünk, sőt, kivételesen nekem kellett picit felnéznem rá. Feltoltam a napszemüveget a fejem tetejére, hogy ne takarja előle a szemeimet.
- Harry! Én nem tudom, mit képzeltél. Hogy én is egy vagyok a ribancaid közül, akiket akkor kapsz el egy menetre, amikor csak akarsz?
- Én… -próbáltam közbe vágni.
- Most hallgass! –förmedt rám, és a hangjában annyi tűz volt, hogy elakadt a szavam, de a szám nyitva maradt.  – Ha egy csepp érzelem maradt még benned, ha jelent neked valamit az elmúlt három év, soha többé ne tedd ezt velem. Megértetted? –szinte sziszegett, kis kezei ökölbe szorultak, és mikor elhallgatott, és a válaszomra várt, a száját vékony vonallá préselte.
- Louis! Én nem akartam…és nem hittem, hogy te olyan vagy …- komolyan csak hebegtem. Letaglózott a feltételezése. Ezek szerint tud Davidről. És mit mondhatnék? Kezdjek magyarázkodni, mikor hónapok óta nem beszéltünk, és most is csak perceink vannak?
- Nem akartad?- hajolt közelebb. – Bazmeg Harry, az ember nem dug meg senkit véletlenül. Kétszer egyhuzamban pláne nem. – Ahogy kiejtette a száján, hogy megdugtam, az ágyékomba olyan lökést okozott, hogy be kellett hunynom a szemem egy pillanatra, mert meg is szédültem. Mikor kinyitottam, a világító kék szemek olyan gyűlölettel néztek rám, hogy beszippantottam a levegőt.
- Nem úgy értettem – nyögtem ki nagy nehezen. – Csak beszélni akartam veled. Letisztázni a dolgainkat. Hiányzol Lou. Hiányzik a legjobb barátom… - Mikor végre sikerült megfogalmaznom, amit hetek óta akartam, megkönnyebbültem. De Louis arca megvonaglott, a szemei összeszűkültek, és összeszorított fogai között csak ennyit válaszolt:
- Ha te így bánsz a barátaiddal, azt hiszem, az más megvilágításba helyez mindent. Ha a drágalátós Nickkel, Jeffel és Eddel is így csillapítod a hiányérzetedet, már értem, miért élted túl olyan könnyen a távol töltött időt.
- Lou! Én soha…
- Figyelj Harry! Én most erre a beszélgetésre alkalmatlan vagyok. Rám törtél, nekem estél, és hevesen szeretkeztél velem, aztán ott hagytál meztelenül, mint egy fizetős kurvát, még csak hozzám se szóltál. De utána se írtál, még egy üzenetet sem, nemhogy felhívtál volna. Ma is nekem kellett kezdeményeznem, hogy egyáltalán szót váltsunk, mert ahogy ismerlek, füled-farkad behúzva elsomfordáltál volna mellettem.  -  A szemei szikrákat szórtak, a testtartása is támadó volt. - Tényleg nem tudom, hová lett az az őszinte fiú, akit szerettem! És én is hetek óta akartam beszélni veled… De ha annyira hiányzik a barátságunk, akkor most szólok, tetves szarul mutatod ki. Az undorodó pillantások, a szándékos távolságtartás, és az, hogy gyakorlatilag hónapok óta egyszer sem szóltál hozzám, nem a legjobb módja a helyzet rendezésének. Még majdnem két évet kell lehúznunk együtt… többet, mint amennyit együtt voltunk, és ha nem tudsz normálisan viselkedni, megkeseríted mindkettőnk életét. – Félrenézett, rázta a lábát, aztán megnyalta az ajkát, és ismét felém fordult, én pedig leforrázva álltam.
 - Próbálj meg most is olyan felnőttként viselkedni, ahogy másoknak megjátszod magad. Nem érdekel az új pasid, és azon is túlteszem magam, hogy valamilyen érthetetlen okból magadnak akartál bizonyítani azzal, hogy tegnap este megdugtál. Remélem örülsz, hogy kiderült, én még mindig a lábaid előtt heverek. - Közelebb hajolt, az arcunk majdnem összeért. - De soha többet…Érted? Soha többet ne nyúlj úgy hozzám, mert már nincs hozzá jogod! Akkor sem, ha én képtelen vagyok nemet mondani. Legyen benned annyi szánalom, hogy nem alázol porig többé. A tegnapi épp elég volt. – A szemeit elfutották a könnyek, én pedig csak tátogtam. Próbáltam közbevágni, el akartam mondani, amire hetek óta készültem, és bocsánatot akartam kérni a tegnapiért, Davidért, mindenért, de mire összeszedhettem volna magam, Louis elfordult, miközben eldörzsölte a könnyeit, és szapora léptekkel felszaladt a lépcsőn. Felnéztem, és megláttam Zaynt, ahogy az ajtóban állva várja. Mikor Lou felért, Malik kérdezett valamit a füléhez hajolva, és Lou bólintott, aztán súgott neki valamit. Zayn a válla fölött nézett rám, és a szeme elfeketedett. Olyan gyűlölet jelent meg benne, amitől megfagyott a vérem. Nagyot nyeltem, és vártam. Zayn a fél vállával Lounak dőlt, a karjával magához ölelte, majd betessékelte az ajtón. Nem volt mit tennem, nekem is muszáj volt elindulnom felfelé. Ahogy haladtam, álltam a pillantását, de belül reszketett a gyomrom. Ha Louisnak nem tudtam elmondani, mit miért tettem, kizárt, hogy Zaynnek sikerülni fog.
- Te beképzelt seggfej! Nem tetted még eléggé tönkre? –kérdezte, mikor mellé értem.
- Hallgass, Zayn! Fogalmad sincs az egészről.
- Az lehet, de arról van, hogy micsoda beképzelt fasz vagy. Megdugtad, hogy bebizonyítsd, még mindig kellenél neki?
- Dehogyis! –ráztam meg a fejem, és értetlenül húztam össze a szemöldököm. – Azért ennél jobban ismersz, nem? Nem bizonyítani akartam, te barom, hanem túlélni. Beledöglök úgy hiányzik – csúszott ki a számon. Zaynnek a feje tetejére szökött a szemöldöke, és csak bámult rám.
- És az új hapsid? –kérdezte lényegre törően.
- Tévedés volt –csak ennyit mondtam, semmi többet, és a fejem lehajtva beléptem mellette a gépbe. Már nem érdekelt semmi. Előrementem, láttam, hogy Louis az ablaknál ül, mellette Zayn hátizsákja. Megmarkoltam a táska fülét, kiemeltem az ülésből, átdobtam Niall mellé, aki csak kapkodta a fejét, az arcán piros foltok az izgalomtól, majd lehuppantam Lou mellé, aki erre fordult csak felém. Eddig biztos azt hitte Malik érkezett meg. Mikor rádöbbent, hogy épp mellé ültem, szólásra nyitotta a száját, de én a térdére tettem a kezem.
- Ne most, kérlek! Csak melletted szeretnék ülni, és átgondolni, amit mondtál. Ne zavarj el! –suttogtam, és most rajta volt a sor, hogy csak tátogjon. Kétszer is úgy tűnt, mégis mondani fog valamit, de végül csak bólintott, és visszafordult az ablakhoz. Lenéztem, és láttam, hogy reszketnek a kezei. A szívem majd megszakadt.

Egész úton agyaltam. Visszaidéztem a szavait, és próbáltam felfogni, amit mondott. „Hová lett az a fiú, akit szerettem?!” Ezek szerint már nem szeret. „Viselkedj felnőtt módjára…”
„Már nincs jogod hozzám érni…” A szavai égették a torkomat, pedig ki sem mondtam őket. Annyira fájt amit mondott, mintha egy tőrt forgattak volna a szívemben. Nem egészen erre számítottam. Azt hittem, ennyi idő elteltével majd átgondolja, mit jelentettünk egymásnak, és átértékeli az életünket. Talán rájön, milyen csodálatos volt az együtt töltött idő, még akkor is, ha csak kevés jutott belőle. Szándékos távolságtartásom egyik fő oka volt, hogy megérezze, milyen, ha nem vagyok. De ebből ő azt szűrte le, hogy egy bunkó vagyok, aki nem tud felnőtt módjára viselkedni egy szakítás után. És David…. Louis egyetlen pillantásból tudhatta, hogy közel kerültem hozzá. Életem egyik nagy tévedése volt…De azt hittem, segít a felejtésben, ha mással kezdek. Szegény fiú. A szex számomra érdektelen volt, pedig kívántam. De nem szerettem…És ennyi szerelmes szeretkezés után, amit Louisval éltem át, csak üresjáratnak tűnt a puszta nemi közösülés. A testem elfogadta, de a lelkem belesajdult.
Utána napokig csak lézengtem, és igyekeztem feldolgozni a történteket. Nem az fájt, hogy lefeküdtem vele, hanem az, hogy Louison kívül senki nem vált ki belőlem olyan vágyat és gyönyört, mint ő. Se előtte nem éreztem így, és úgy látszik utána is képtelen vagyok.
Szétrágtam a szám, amíg ezeken gondolkoztam. Nem is tudtam, mennyi idő telt el. A gépen felvillant az „öveket becsatolni” jelzés, és arra sem volt időm, hogy elhatározásra jussak.
Peru gyönyörű, zöld hegyei magasodtak alattunk, ahogy áttörtük a felhősíkot, aztán égszínkék tavak tűntek fel…akárcsak Louis szemei.
Ahogy leszálltunk a gépről, Zayn azonnal Lou mellé lépett, és a vállát átfogva elvezette mellőlem. Liam összeráncolt szemöldökkel nézett, és végül egy kissé lesajnáló mozdulattal megrázta a fejét. Magányosan, lehajtott fejjel tettem fel a kalapomat, és a táskámat a vállamra véve indultam a kocsi felé, mikor Niall cipői léptek be a látóterembe.
- Hazz! –szólított meg, amin eléggé elcsodálkoztam. Niall csak nagyon kivételes esetben szólít így. – Figyi! Én nem akarok beleugatni a dolgaitokba, de komolyan kikészít ez az állapot. És ahogy elnézlek, téged is. Csak azt akartam mondani, ha szeretnél valakivel beszélgetni róla, mármint ha nem kioktatásra vágysz, csak arra, hogy meghallgassanak, én itt vagyok. Nem tudok tanácsot adni, azért fordulj Liamhez, de látom, hogy szenvedsz, szenvedtek. – A szavai a végtelenségig meghatottak. A kis, vicces Niall, észrevétlenül nőtt fel mellettünk, de még most is olyan nagylelkű, és szeretetreméltó, mint kölyökkorában.
- Kösz, Ni! –néztem fel rá mosolyogva. -Rohadt jól esne, ha valaki segíteni összerakni a romjaimat –nevettem fel, mire ő is elmosolyodott, aztán egymás mellett mentünk a limóig, és utolsónak másztunk be az ajtón. Louis a szája szélét az ujjával tömködte a szájába, és erőteljesen rágta, már tiszta seb volt. Ő is tele volt ki nem mondott dolgokkal, csak rá kellett nézni. Tudtam, hogy előbb utóbb bekövetkezik az elkerülhetetlen, és vagy örökre össze fogunk veszni, vagy találunk valami megoldást. A második variáció ebben a pillanatban elég reménytelennek tűnt.

Már a szállodában ültünk, és arra vártunk, hogy elindulhassunk a Machu Piccura , mikor Zayn és Louis közölte, hogy ők nem jönnek. Igazából kicsit meg is könnyebbültem, hogy Liammel megyek kettesben, mert Niall előre kijelentette, hogy undorodik a bogaraktól, ezért nem mászik hegyet. Talán jobb is, ha lesz egy délutánom, hogy átgondoljam a dolgainkat.
Épp egy kávét kértem a bárban, és gondoltam kiülök vele a kertbe, mikor a szőkített tincsek besétáltak a hallból.
- Na mizu, cimbi? –kérdezte az ír pszichiáter, miközben kikísért a hideg vízpermettel hűtött teraszra. Az utolsó asztalhoz ültünk, és mikor kihozták a rendelésünket, lassan előredőltem, és a térdeim között morzsoltam a kezeimet.
- Igazából nem is tudom, Ni… Louis és én… mi… Ajjjh…ez olyan kibaszott nehéz. Ne haragudj, de senkinek sem beszéltem még erről, csak Ednek, és neki is csak nagy vonalakban. De meg kell fogalmaznom, amit érzek.
- Oké Hazz, nem kell kapkodni. Ha én lennék a te helyedben, biztos egy ép gondolatom se lenne - veregette meg a vállamat, és a kezébe vette a neonszínű szívószállal és narancsszelettel díszített koktélját.
- Az van, hogy mióta szakítottunk, én nem találom a helyem... – Gondoltam, ez jó lesz nyitómondatnak, mert ezen nem kell agyalnom. Ez pusztán ténymegállapítás. – És az, hogy egy idióta barom vagyok, mert féltékennyé akartam tenni, de a dolog visszafelé sült el.
- Láttam a videót - mondta Niall, és a hanglejtéséből egyértelműen kiderült, milyen szánalmas volt az egész. (Akkor komolyan azt hittem, kell nekem az a fiú. És azt is elhitettem magammal, lehet belőle valami. Aztán két nappal később bocsánatot kértem tőle, és barátságban váltunk el, de még most i rosszul esik visszagondolni rá. Egy szexuális együttlét, ahol te folyamatosan valaki mást képzelsz a partnered helyébe. Van ennél rémesebb dolog? Nem hiszem.) Csak bólintottam Niallnek, hogy tudomásul vettem, és nem magyarázkodtam tovább. – Béna próbálkozás volt. Magamnak is hazudtam. De nem ez a legnagyobb baj. Tegnap este…-Niall előredőlt, mert érezte, hogy most jön a fontos rész. – Én… beszélni akartam vele, de nem tudtam türtőztetni magam, és… mi … - Felpillantottam, de aztán gyorsan le is sütöttem a szemem. – Neki estem, és a buszon… - tényleg nem találtam a megfelelő szót, és nem azért mert prűd vagyok, hanem mert ez nem dugás volt, annyi érzelem volt benne, de nem is szeretkezés volt, mert kétségbeesett volt, és nem a magamévá tettem, mert Lou épp annyira benne volt az első pillanattól kezdve, mint én.
- Oké Harry, értem –könnyítette meg a dolgom Ni.
– Aztán megijedtem, és leléptem –nyögtem ki.
- De miért??- hördült fel Niall, és éreztem, hogy ő is kiakad rajta.
- Nem tudom. Féltem, hogy elküld. Erre kiderült, ő ezt úgy vette, hogy kihasználtam. A szememre vetette, hogy nem kerestem, hogy ott hagytam. De ő sem szólt utánam, esküszöm, egy szóval sem, és nem írt, nem hívott, semmi. Miért mindig csak én vagyok a hibás? Ő dobott ki, nem én hagytam el.
- Nem? –kérdezte döbbenten Niall. – Én mindig azt hittem… - mondta elgondolkozva, én pedig meglepődtem.
- Én soha nem hagynám el Ni. Szeretem. Mindig szerettem. Tizenhat éves korom óta halálosan szerelmes vagyok belé. De belőle elmúltak az érzések. - Ni megrázta a fejét:
 - Dehogyis! Hazz, ne hülyéskedj már!
- Most mondta! Most mondta, mielőtt felszállt a gép – jelentettem ki határozottan és előrébb dőltem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, még kinyújtott kézzel mutogattam is, mintha innen a két országgal arrébb lévő reptérre mutathatnék, bizonyítékképpen.
- Figyelj Harry! – Ni is előrecsúszott a székén, és letette a poharát. – Valamit nagyon elcsesztek, már megint. Mindenki tudja, hogy én vagyok a világ egyik legrégibb, és legnagyobb Larry shippere, és kurvára utálom, hogy ez közelről is ugyanolyan kusza, mint ahogy a rajongók látják. Azt ígértem, nem pofázom bele, és azt mondtam, nem tudok tanácsot adni. Most mégis megteszem. Írj neki egy levelet! Írj meg benne mindent. De ne csak tessék-lássék módon. MINDENT! Érted? A legapróbb részleteket is, amikről úgy érzed, nem fontosak. És az érzéseidet. A jókat és a rosszakat egyaránt, hogyha elolvassa, teljes képet kapjon arról, amin átmentél. És azért levélben, hogy értelmezhesse. Ne tudjon kihagyni szavakat, vagy más értelmet adni egy mondatnak. Írd le, és küldd el neki! Aztán vagy ő nyit feléd és megbeszélitek, vagy tényleg veszett fejsze nyele. De akkor te megtettél mindent, őszinte voltál, és innentől rajta múlik. Csak ne ess abba a hibába, mint régen, hogy elbeszéltek egymás mellett. Mert az nálatok egy évig tartó kínlódást eredményezett, ha jól emlékszem. –Mindketten elmosolyodtunk az emlékre, és igazat kellett adnom neki. Lou és én képesek vagyunk ugyanazt a három szavas mondatot teljesen másként értelmezni. Talán ezért is vonzódunk annyira egymáshoz… vagy vonzódtunk, keseredtem el a gondolatra, hogy Lou azt mondta, már nem szeret. Vagyis hogy nem az vagyok, akit szeretett…Már nem is tudtam, mi hangzott el. Még jobban megértettem, amit Niall mondott. Ha leírom, legfeljebb odajön és számon kéri, mit miért írtam, vagy megkérdezi, mit akartam ezzel mondani. Utálok írni, de gondolom telefonba bepötyögve is ér a dolog, mert abban viszont jó vagyok.
- Küldhetem e-mailben is, vagy kézzel kell? –kérdeztem tök komolyan, mire Ni felröhögött.
- Persze, hogy küldheted e-mailben, te hülye. Ha akarja, majd kinyomtatja –mosolyodott el.
- Huh. Oké. Akkor megírom. Ez az utolsó próbálkozásom. Beledöglök - mondtam, mire Niall együttérzően megveregette a vállam, és intett a pincérnek, hogy hozzon még két koktélt.


.

LXXXII. Fejezet

Sziasztok!

Mindenkinek szép hétvégét szeretnék kívánni.
Hoztam az új részt, és őrülten kíváncsi vagyok, hogy fogadjátok.... (rettegek)

Fent van a Stockholm második része a Wonderlaben, és nemsoká ékezik a Beloved folytatása is!
http://larrywonderlab.blogspot.hu/2015/01/stockholm-syndrome-2resz-becca.html


xxxBecca

Harry

Még mindig a történtek hatása alatt voltam. Csak rohantam ki a stadionból, és már a belső körfolyosón szaladtam, mikor rájöttem, a rajongók kint táboroznak még reggelig, hátha meglátják valamelyikünket. Minden kocsi elment már. Hogy jutok ki innen?
Félve fordultam hátra. A testem ellenkezett. Nem kaptam levegőt, a zokogás a torkomat fojtogatta, a könnyeim csak csorogtak le az arcomon, és képtelen voltam józanul gondolkodni. Leguggoltam a fal mellett, és a hátamat a hideg betonnak vetettem. Hátrahajtottam a fejem, és igyekeztem legalább lélegezni. Lou teste… a hangja… az érintése. NEM!
 Hiba volt. Nem lett volna szabad engednem az ösztöneimnek. Most, ennyi idő után, végre volt olyan nap, mikor nem kínlódva teltek a percek. Az idő begyógyította annyira a sebeket, hogy tehettem egy bátortalan próbálkozást, hogy nélküle kezdjek új életet. De persze a pisztoly fordítva sült el, és az én szívemet találta telibe. David nemhogy segített volna a felejtésben, csak rádöbbentett, nekem nincs életem Louis nélkül. Nem hiszem, hogy valaha tudnék mást szeretni, igazán kívánni pláne nem. Lou teste… a hangja… az érintése. NEM!!
Előkotortam a telefonomat, és benyomtam a hármast a gyorshívón. Az első csengetés után kattant a vonal.
- Harry!
- Értem jönnél? –kérdeztem.
- Persze! Hova? Baj van? –Végtelenül hálás voltam. Először azonnal igent mondott, és csak utána kérdezte meg, hol vagyok.
- Nem Pete, nincs baj. A stadionba. Csak elment már az összes kocsi, és kint várnak a rajongók. Nem jutok ki, és nem akarok taxival menni. Nincs velem senki…
- Maradj, ahol vagy! Negyed óra, és ott vagyok. Várj a vészkijáratnál! Máris küldök oda valakit.
- Ne! Pete! Senki nem tudhatja meg, hogy itt voltam ma este. Elbújok valahol, és tizenöt perc múlva ott várlak.
- Harry! Mi történt? –a hangja zaklatott volt, és hallottam, hogy közben küszködve rángatja fel a ruháit.
- Tényleg semmi Pete.
- Lou? – Ez volt a következő kérdése.
- Igen –válaszoltam lemondóan, mert nem volt erőm még neki is hazudni.
- Oké. Negyed óra. –Bontotta a vonalat, és újra hála öntött el, mert volt annyira tapintatos, hogy nem kérdezett többet. Ő az egyetlen, aki szinte mindent tud, mégsem érzem magam kellemetlenül a közelében. Soha nem faggat, de tudom, ha baj van, rá mindig számíthatok.
Még egyszer visszanéztem, és remegni kezdtem, ahogy arra gondoltam, Louis talán utánam jön.  De miért tenné? Mert elragadta a vágya? A lehelete enyhén alkoholos volt. Józanul talán nem is engedett volna magához. Mikor meghallottam, hogy a szállodában éjszakázik, úgy gondoltam, ez sem az az alkalom, amikor beszélhetnék vele, pedig hetek óta gyűjtögettem az erőmet, hogy megkíséreljem a lehetetlent és rávegyem, tisztázzuk a dolgainkat. Tényleg minden bátorságomra szükség volt, mert tudtam, végig kell majd hallgatnom, hogy elmondja, végérvényesen vége köztünk mindennek. Nem remélhettem, hogy nem szerezett tudomást a kis botlásomról, de azt sem, hogy ez bármit is kiváltott belőle. Hónapok óta élünk ebben a vegetáló, lélektelen állapotban. Vagyis én. Ő úgy látszik, elég jól boldogul. Eleanorral utazgat, a srácokkal bulizik, és egész jól eltölti az idejét. Iszik. Sőt, néha látom, hogy bekap valami bogyót, és csak sejtem, hogy a gyomra miatt. De neki jó így. A cigi ki se esik a szájából. Azelőtt csak kocabagós volt, mára szinte láncdohányos lett. Lefogyott, szinte csont és bőr. De a teste… a hangja… az érintése… NEM!!!
Mikor beosontam a buszhoz, azt hittem, csak ő van ott. Alig tudtam elslisszolni, hogy ne vegyenek észre Zaynnel, ahogy ott ólálkodom. Nem is értem, hogy remélhettem, hogy egyedül van. Malik úgy vigyáz rá, mintha az őrangyala lenne. Tudom, vagyis tudnom kellene, hogy nem akar tőle semmit, és ez csak szinte testvéri szeretet, de senki ne próbálja bemesélni nekem, hogy egy barátodról úgy gondoskodsz, mintha a szerelmed lenne. Mindegy. Gyorsan leugrottam a buszról, és a sötét oldalon elsettenkedtem a lelátóig. Lehúzott fejjel másztam fel a középső elválasztóig, a huszadik sorba. Ott leültem a földre, gondoltam megvárom, amíg elmennek a szállodába, és csak utánuk indulok el én is, nehogy összefussunk.
Aztán csak Zaynt láttam elsétálni a kijárat felé. A gyomrom összeugrott, és szinte levegőt sem vettem, amíg vártam. Eltelt vagy negyed óra, mire Louis szikár alakját láttam, ahogy leugrik a lépcsőn, lehúzza a kártyát, hogy bezáruljon az ajtó, aztán a pálya szélére sétálva karkörzésekkel kezd bemelegíteni. Melegítőben volt, és a haját egy hajpánttal fogta fel. Olyan hosszú már. Úgy szeretnék beletúrni ­- gondoltam akkor, és a kezeim ökölbe szorultak.
Aztán néztem, ahogy pár perccel később lustán kocogni kezd a frissen feltakarított futópályán. Egyre gyorsabb tempóra váltott, én pedig lenyűgözve néztem harmonikus mozgását, amit mindig is imádtam. Hosszú lábait olyan szabályosan nyújtotta előre, és az egész teste olyan szimmetrikusan mozgott, hogy kiszáradt a szám. Csak néztem, és bár tudtam, indulnom kellene, a testem nem engedelmeskedett. Az elmúlt hónapokban, csak éjjelente a laptopomon nézhettem, amíg könnyezni kezdett a szemem, élőben alig mertem felé pillantani, mert mindig ott élt bennem a rettegés, hogy elbőgöm magam, vagy könyörögni kezdek neki. Önuralmam csak addig tartott ki, míg nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Ezalatt azt értem, míg nem szóltunk egymáshoz. De ha megláttam a szemem sarkából, vagy csak meghallottam a hangját, máris vészesen közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem a fejem.
Most, ahogy perceken keresztül, szinte pislogás nélkül nézhettem, a szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, és a vérem nem tudott lépést tartani vele. Szédültem, és az agyam olyan ingereket közvetített, amiket hónapok óta nem éreztem. Lou teste… a hangja… az érintése. NEM!!!!
Aztán láttam, ahogy lekanyarodik a futópályáról, és felsikoltottam, ahogy eltűnt a szemem elől, pont egy kamion alá lépve. Felpattantam, és eszeveszetten rohantam le a lépcsőn. Épphogy be tudtam ugrani egy konténer mögé, mikor a monstrum eltolatott előttem, és Louis alig száz méterre tőlem, háttal közeledett felém. Ismét lekushadtam a földre, és az izmaim égtek, ahogy az adrenalinlöket kezdett kitisztulni belőlük. Reszketni kezdtem. Azt hittem baleset érte, és még fel sem fogtam az előző pillanatok történéseit, csak a megkönnyebbülés hulláma csapott át fölöttem. Odakiabált Ottonak, aki a stúdió előtt bagózhatott, de én nem láttam a kocsitól. Gyorsan felpattantam, és magam sem tudtam mit teszek. A kártyámat olyan gyorsan húztam le a busz leolvasóján, hogy majdnem eltörtem. Ahogy a rés olyan széles lett, hogy befértem rajta, már ugrottam fel a lépcsőn, aztán akkorát csaptam a gombra, hogy még ki sem nyílt igazán, mikor már csukódott az ajtó. A falhoz lapultam, a zihálásom szinte kiáltásként hatott a csendben. Mikor meghallottam a szusszanást, ahogy a sűrített levegő kiáramlik a bejáratnál, visszatartottam a lélegzetem, és minden izmom megfeszült. Louis vékony sziluettje közeledett felém, én pedig elvesztettem a fejem. Beszélni akartam vele, tisztázni mindent, és könyörögni, hogy legyen újra a barátom, mert jobban hiányzott a lelki társam, mint a meleg az ágyamból. De a teste… a hangja… az érintése… Igen!!!!!
Abban a pillanatban szorítottam magamhoz, ahogy elhaladt előttem. Ijedt sikolya belehasított a csendbe, mire azonnal betapasztottam a száját. Vékony, csontos kis teste vergődött a karjaim között, de aztán a félelemtől nagy levegőt vett, és szinte rögtön ellazult. Éreztem, ahogy az izmai elengedik magukat, és nekem dől. Megismert. És nem ellenkezett. Az ösztöneim, a vágyaim felülkerekedtek rajtam, és nem volt visszaút…

-Harry! Azt hittem, megbeszéltük, hogy a vészkijáratnál vársz – hallottam meg Pete kissé szemrehányó hangját, de még kellett pár pillanat, mire kitisztult az agyam, és eltűnt a szemem elől Louis meztelen testének képe. Feltápászkodtam, megráztam a fejem, és összehúztam a dzsekimet, hogy eltakarja a merevedésem.
- Ne haragudj Pete – csak ennyit tudtam kinyögni, de a hangom csak erőtlen krákogás volt. Éreztem, ahogy erős kezek markolják meg a vállaimat, és a magas férfi elém lépett, közvetlen közel.
- Jól vagy? –kérdezte, én pedig csak megráztam a fejem. Felnéztem rá, és hagytam, hogy a könnyeim végigcsorogjanak az arcomon. Magához rántott, megölelt. –Minden rendben lesz. Nyugodj meg! –mondta, de mindketten tudtuk, hogy ez csak afféle megnyugtató frázis volt. Bólintottam, és hagytam, hogy elvezessen a sötétben.

Reggel azt se tudtam hol vagyok. Felöltözve ébredtem zaklatott álmomból, a telefonom csörgésére. Nagy nehezen kihalásztam a gatyám zsebéből, és a kijelzőre néztem. Pete volt.
- Halló –nyögtem bele.
- Hazz! Fel kellene kelned. Fél órád van, hogy összeszedd magad. Két óra múlva indul a gép.
- Oké, Pete. Már fent vagyok. Megyek zuhanyozni.
- Harry! Jól vagy? Odamenjek? –kérdezte bátortalanul.
- Nem kell, de nagyon rendes tőled. Megleszek –mondtam, és igyekeztem nyomatékot adni a szavaimnak, hogy hihetőnek hangozzanak, de közben rám tört az elmúlt éjjel összes emléke, és úgy taglózott le, mintha egy úthenger ment volna át rajtam, majd vissza is tolatott volna, hogy teljesen belepasszírozzon a talajba. Csak feküdtem, és bár a szemeim nyitva voltak, semmit nem láttam Louis izgató testén kívül. A mozdulatai beleégtek az agyamba, ahogy beletúrt a hajamba, vagy ahogy fölém guggolva fogadott magába, miközben hangosan nyöszörgött, és a nevemet mondogatta. Az íze, a bőre illata. Édes Istenem!  Segíts, hogy épp ésszel megússzam ezt! Még most az egyszer segíts, hogy ne roppanjak bele a hiányába!
Mikor sikerült annyira uralkodnom az agyamon, hogy a külvilágot is érzékeljem, kitámolyogtam a zuhanyzóba, és a víz alá álltam, de ahogy megéreztem magamon a szex félreismerhetetlen szagát, ismét újrakezdődött a vetítés, és képtelen voltam szabadulni a kínzó képektől. Ököllel vertem bele a csempébe, akkorát, hogy a gerincembe csapott az éles fájdalom, ami a kezemből sugárzott ki.


Egy órával később szálltam ki a kocsiból a reptéren. Az ülésen hagytam a jégtasakot, amivel összezúzott kezemet hűtöttem út közben.
A napszemüveget feltoltam az orrnyergemen, és egymás után többször nagy levegőt vettem, hogy lecsillapítsam zakatoló pulzusomat.
A kocsi elgördült előlem, és megláttam. Ott állt a gép előtt, egyedül, és engem nézett.
Minden erőfeszítésem feleslegesnek bizonyult. A szívem majd beleszakadt a verdesésbe, a fülem zúgott, és leizzadtam egy perc alatt. A lábaim a földbe gyökereztek, és csak álltam lefagyva.
Louis picit oldalra hajtotta a fejét, és mintha halványan elmosolyodott volna. A nadrágomba töröltem a kezem, erősen megmarkoltam a táskám fülét, mintha abba kapaszkodhattam volna, és elindultam felé.
Az agyam ezerrel pörgött, segítségért kiáltozott, hogy felkészülhessen mindenre, de ha nem is mindenre, legalább arra, hogy meg kell szólalnom. Nem kecsegtetett nagy reményekkel, hogy sikerülni fog…
Louis ott állt, és olyan vékony volt, hogy szinte felsírtam. A haja össze-vissza kuszálva, mint mostanában mindig, és a nyakánál enyhén felkunkorodott. Olyan törékeny volt, és magányos, hogy a világon semmit nem szerettem volna jobban, mint magamhoz ölelni és soha többé el sem engedni. Nézte, ahogy közeledem, és bár igyekeztem minél lassabban lépkedni, hogy legalább pár légvételnyi időhöz jussak, nem tudtam annyira elnyújtani a dolgot, hogy összeszedjem magam.
Mert ismét ott voltak a képek. A teste…a hangja… az érintése…


.