2015. március 26., csütörtök

XCVI. Fejezet



Sziasztok!

Hálásan köszönöm a sok, csodálatos kommentet, amit írtatok az előző részhez, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy ennyire szerettétek.

Hoztam az új részt a hétvégére, remélem ez is tetszeni fog... Ha igen, írjátok meg, lécci, mert kíváncsi vagyok, ez az irányvonal kinek hogy jön be.

Puszi, és kellemes pihenést!

xxxBecca

( Szándékosan nem kommentálom a mostani eseményeket! Mindenkinek kitartást ezekben a nehéz napokban!! <3<3)


Másnap azt se tudtam hol vagyok. Hajnalban nyomott el az álom, miután teljesen felzaklatott, hogy Louis úgy nyúlt hozzám, mintha egy törékeny kis nebáncsvirág lennék, aki még teljesen tapasztalatlan. Sokkal jobban felizgatott, mint hittem volna, így még órákkal a búcsúnk után is éberen feküdtem a hűvös lepedőn, és már magasan járt a nap, mikor elnyomott az álom.
Délután négykor ébredtem, Niall hangos kopogására, és kiabálására.
– Hazz! Ébresztő, lassan átalszod a napot. Beteg vagy? – Nagy nehezen kitámolyogtam az ajtóig, és kinyitottam, mire az arca elé kapta a kezét. – Az isten szerelmére. Tudom, hogy büszke vagy a szerszámodra, de bazmeg, muszáj a reggeli merevedéseddel szembetalálkoznom, délután négykor, anyaszült meztelenül? – A hangja dühös volt, és még a nyaka is elvörösödött. Én is elszégyelltem magam, ahogy lenézve megláttam ágaskodó farkamat. Csak most döbbentem rá, hogy azóta állhat a farkam, mióta hajnalban (minden önuralmamat felhasználva) nem elégítettem ki magam, hacsak nem tartott egy kis szünetet, amíg aludtam. De nem hiszem, mert a heréimből kiinduló fájdalom csak akkor szokott fellépni, ha órákig kell kibírniuk, hogy feszülnek. Elfordultam, gyorsan visszasiettem a hálóba, és magamra húztam egy fekete alsót.
– Most se sokkal jobb! – állapította meg Ni, ahogy a teraszra léptem, ő pedig végignézett rajtam.
– Oké, cimbi, jelen pillanatban ennyit tudok tenni. Ne nézd a farkam, hátha akkor könnyebb. – Niall felhorkant, és én már megbántam, hogy ilyen csúnyán beszóltam neki. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Kicsit feszült vagyok.
– Mitől? – kérdezte azonnal, és szokásához híven fel sem vette az előző, durva sértésemet.
– Az éjjel itt volt Lou – válaszoltam, de itt elakadtam. Nem is tudtam, hogy mondjam el, ami történt. Niall szemei kikerekedtek, pedig amúgy is nagyok, és a szája is elnyílt.
– És? Lefeküdtetek? – kérdezte, mire elvörösödtem. Esküszöm, lassan átmegyek valami idióta lányregényben szereplő, tizennégy éves tinibe.
– Nem. Végül nem.
– Na, ez az a válasz, amitől falnak megyek! – állapította meg Ni.
– Hát én is, basszus! – szögeztem le.
– Most sem lett sokkal jobb – röhögött a szöszi, mire nagyot sóhajtottam, összefogtam a hajam, az asztalon heverő hajgumival becopfoztam, és lerogytam egy székre. Niall belépett a lakosztályba, a szobaszerviztől rendelt egy kanna kávét, majd visszajött, és leült velem szemben.
– Akkor fussunk neki még egyszer. Louis itt volt, majdnem az ágyban kötöttetek ki, de végül mégsem. Így van?
– Aha – nyögtem ki nagy nehezen. A kezeimet nézegettem, mintha lenne rajtuk valami érdekes.
– És miért? – kérdezte lényegre törően, én pedig éreztem, ahogy összemegyek ültömben.
– Mert Harry, az az idióta, azt mondta, nem tudná kezelni.
– Értem. Már egyes szám harmadik személyben beszélsz magadról. Fel kellene hívjunk egy szakembert.
Felpillantottam rá, és láttam a kék szemeket, a feje tetején összeráncolt szemöldököket, és a beharapott szájat, de jobban aggasztott a sarkában bujkáló mosoly.
– Most kiröhögsz? – kérdeztem félve.
– Lószart! – kiáltotta azonnal. – Ennél jobbat nem is tehettél volna.
– Tessék? – emeltem fel a fejem összezavarodva.
– Hazz, basszus. Te nem udvaroltál kamaszkorod óta, és úgy látszik, mindent elfelejtettél, amit valaha zsigerből tudtál.
– És mi lenne az?
– Hogy egy pasinak legjobban az kell, amit nem kap meg könnyen. – Összehúztam a szemöldököm, mert nem értettem az összefüggést.
– Ni, mi együtt éltünk évekig, és időtlen idők óta szerelmesek voltunk egymásba. Itt nincs olyan, amit ne kapott volna még meg. – Hirtelen eszembe jutott, hogy végül maga alá is gyűrt, addig oltogatott a dologgal, és hogy az utóbbi időben már általában én voltam a passzív fél, hacsak nem arra vágyott, hogy keményen csapjam a falhoz. Ismét megfeszült az alsóm a rám törő emlékképektől. Így aztán megkértem Niallt, hogy engedje be a pincért.
– Nem mondod, hogy még mindig nem vagy szalonképes? – nézett rám sokatmondóan, miközben megrángatta a szemöldökét.
– Ekkora darab nehezen áll fel, és nehezen lankad le – ütöttem el egy poénnal, amin készségesen felnevetett, és az ajtóhoz sétált.
Épp a kávénkat kortyolgatva merültünk a gondolatainkba, mikor ismét kopogás hallatszott bentről.
– Kértél még valamit? – kérdeztem tőle.
– Én nem – ingatta a fejét.
– Ki az? – kiabáltam, és füleltem, hogy halljam a választ.
Louis vagyok.
Mindketten lemerevedtünk Niallel, én mindkét értelemben, mert a fejemben még mindig zajlott a vetítés. Most viszont nem küldhettem a szöszit, hogy az én ajtómon engedje be az exemet, mert nekem áll a cerkám. Ennél kellemetlenebb nem is lehetett volna.
– Nyitom! – kiáltottam, és berohantam a fürdőbe, magamra kapni egy köntöst.
Mikor végre kitártam az ajtót, Louis kérdő tekintettel nézett rám, gondolom a késedelem miatt, én pedig zavarba jöttem.
– Gyere be! – biccentettem a fejemmel, mire belépett, és körülnézett. Mikor meglátta a teraszon üldögélő Niallt, összehúzta a szemöldökét, és végignézett rajtam. Önkéntelenül összehúztam a köntösömet.
– Épp zuhanyozni indultam. Ni most keltett fel.
– Most? – kérdezte, és elővette a telefont a farzsebéből, hogy megnézze, mennyi az idő. – Átaludtad a napot?
– Aha. Nehezen jött álom a szememre – mondtam elgyötörten, és ránéztem, mire végre elmosolyodott.
– Akkor zuhanyozz le nyugodtan. Csak meg akartam kérdezni, nincs-e kedved velem ebédelni.
– Őőő…dehogynem – vágtam rá gyorsan, ahogy sikerült felfognom, hogy épp randira hív. – Egy fél óra, és kész vagyok. Meg kell borotválkoznom.
– Tegnap borotválkoztál – mondta, én pedig elvigyorodtam.
– Igen, Lou, de most már naponta kell. Huszonegy leszek – halkult el a hangom, mert ez úgy hangzott, mintha fel akarnék vágni. Ismét elmosolyodott, és felnyúlva megcirógatta az arcomat.
– Tényleg. Gyorsan szalad az idő.
Ismét lefagytam, pusztán az érintésétől. De neki ez nem volt elég. Lábujjhegyre állt, egy puszit nyomott a szám sarkába, ügyelve rá, hogy ne csók legyen, de eléggé félreérthető ahhoz, hogy ne is egy baráti puszi, aztán kilépett az ajtón, zsebre vágta a kezeit, amitől kerek seggén megfeszült a nadrág (és ezt ő is tudta nagyon jól), aztán a válla fölött visszanézve rám kacsintott, majd elindult lefelé a lépcsőn.
Úgy tántorogtam ki a teraszra, mint az őszi légy.
– Na, mi van? – kérdezte Niall, aki a másik székre felpakolt lábakkal, félmeztelenül napozott.
– Elhívott ebédelni – mondtam hitetlenkedve.
– Mondtam… – bólogatott mindentudón.
– Mit mondtál? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Hogy csak jobban begerjed, mert nem hagytad magad. – Ránéztem, és nem hittem a fülemnek. Basszus, Niall lassan átmegy párkapcsolati szakemberbe. – És Harry, most igent mondott? – kérdezte vigyorogva, mire én is elröhögtem magam.
– Igen, Harry most igent mondott… Csak kurvára be van szarva – tettem hozzá őszintén.
Niall levette a lábait a székről, és előredőlt.
– Ne parázz rá! Viselkedj természetesen, és ne engedd magad ágyba cipelni!
– Értettem, anyu! – válaszoltam, és majd megszakadtam a röhögéstől.



Miután Pete visszafuvarozott bennünket a szállodába, és én felmentem a szobámba, hogy átöltözzek a koncertre, még mindig azon agyaltam, mi történt tulajdonképpen:
Elmentünk egy étterembe, aminek a hátsó különtermében meg volt terítve két személyre, és finomakat ettünk, miközben jól elbeszélgettünk. Louis sziporkázott, végig mosolygott, és vagy tízszer ért a kezemhez, különböző ürüggyel, de mindig csak futólag, látszólag mellékesen. Mikor végeztünk, kifelé jövet finoman végigsimított a derekamon, ahogy beszálltam az autóba, amitől tokától-bokáig libabőr lepett el, majd egész úton kifelé bámult az ablakon, mintha ott sem lennék. Az őrületbe kerget, annyi szent. Az ajtómig kísért, egy halvány, szájra adott csókkal búcsúzott el, anélkül, hogy el akarta volna mélyíteni. Engem meg majd megevett a penész. Az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot.
Felhívtam Niallt, aki úgy kérdezett ki, mintha vallatáson lennék; hümmögve hallgatta a válaszaimat, majd végül azt mondta: – Oké, Harry, szerintem jól csináltad. A lényeg, hogy te ne kezdeményezz. Most ő a fiú, és te vagy, akinek udvarol. Fordult a kocka! Hagyd, hogy férfi lehessen melletted.
– Ez menni fog, mivel pont úgy érzem magam, mint egy tinilány az első randija után.
– Remek! – kiáltott a vonalba Ni, én pedig elrántottam a telefont a fülemtől.
– Ne ordíts! Tudod, milyen mély, és bántó lett a hangod? – kérdeztem felháborodva.
– Bocs. Ha izgatott vagyok, mindig óbégatok – halkította le a hangját, mire megint elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy kölyökkora óta így van.
– Szóval akkor szerinted most udvarol nekem? – kérdeztem, mert megerősítésre vágytam.
– Hát, más nem nagyon magyarázná a viselkedését – állapította meg Niall. – De ne igyunk előre a medve bőrére. Meglátjuk, mit lép ezután. A lényeg, hogy légy állhatatos.
– Tudom, nincs szex – mondtam elkenődve, mire felnevetett.
– Nem, valóban nincs szex.
– Oké, anyu, de biztos nem arra hajt? – bizonytalankodtam.
– Szerinted, ha nagyon akarna, meg tudna dönteni? – kérdezett vissza, és a beszélgetésünk egyre bizarrabb lett, mintha két barátnő beszélgetne az új pasijelöltről.
– Egészen biztosan – válaszoltam határozottan.
– Na látod! Akkor maradjunk az eredeti tervnél.
– Van tervünk??? – kérdeztem vissza ledöbbenve.
– Van. De titkos. Még neked sem árulom el. Csak kövesd az utasításaimat, és számolj be mindenről!
– Niall, te be vagy tépve basszus. Nem vagyok James Bond, és te nem vagy Q.
– Tudom, de te már elbasztad, haver. Most csináljunk az én módszeremmel – szögezte le Ni, én pedig nagyot sóhajtottam.
– Igazad van. És úgy sincs jobb ötletem.
– Akkor hajrá! És kitartás! – kiáltott megint a telefonba, én pedig épp az ágyra dobtam a készüléket, mikor letette.

A koncert első pillanatától kezdve, sőt már az öltözőben is magamon éreztem Louis tekintetét. Aztán, bárhol voltam a színpadon, tudtam, hogy engem néz, még ha csak félszemmel is. Úgy éreztem magam, mintha egy idegen stírölne, aki annyira tetszik nekem, hogy minden mozdulatomra odafigyelek. Izgatott a dolog, és egyre jobban belemelegedtem. Mélyebbre hajoltam, többet dobáltam magam, riszáltam és tomboltam, ahogy a csövön kifért. A közönség is vevő volt a dologra, úgy visítottak, hogy beszakadt a dobhártyám, de ez még inkább arra sarkallt, hogy száztíz százalékon pörögjek. Az izzadság patakokban folyt rajtam, de az sem érdekelt. Louis kifejezetten gerjed rá, úgyhogy felemeltem a pólómat, és a hasamat szabadon hagyva törölgettem az arcomat.
Mikor végeztem, és a lányok előttem már berekedtek a hormontúltengéstől, – amit röpke egy óra alatt sikerült elérnem náluk, és szerintem a fél stadionnak spontán peteérése lett –, lopva Lou felé pillantottam, aki tátott szájjal nézett, mikor hirtelen felé fordultam. Rákacsintottam, mire becsukta a száját, és féloldalasan elmosolyodott. Most az én szívem állt meg egy pillanatra. Hát még, amikor két szám között, a moblivécénél álltunk sorba, míg Liam tartotta szóval a közönséget, és megéreztem a kezét, ahogy izzadt hátamon szalad végig, majd halkan felnyög tőle. Álló dákóval pisilni nem éppen hálás dolog.

Éjszaka, egy elit szórakozóhely bárpultjánál ültünk Niallel, és épp beszámoltam az élményeimről.
– Igen, láttam, hogy totál fel voltál pörögve, és azt is láttam, hogy a célszemély le se tudta venni rólad a szemét.
– Ni, az isten szerelmére! Ez így is röhejes, de azt már nem veszi a be a gyomrom, hogy átmentél titkosszolgálatba – röhögtem fel.
– Oké… Szóval Louis egész este úgy nézett, mint aki fel akar falni. Direkt mentem oda hozzád, és sugdostam a füledbe, de úgy fordítottalak, hogy a vállad fölött lássam a reakcióját. Ha szemmel ölni lehetne, száz halált haltam volna akkor. – Nem állhattam meg, hogy egy győzedelmes kis mosoly kússzon az arcomra.
– Biztos? – kérdeztem, de mikor a Niall mögötti tükörben megláttam magam, úgy ledöbbentem, hogy levegőt se vettem.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte ijedten Ni, és azonnal megfordult, hogy megnézze a szörnyet, aki a háta mögött áll. Mikor rájött, hogy senki nincs ott, zavartan nézett rám, és a térdemre tette a kezét. – Hazz! Mi van?
– Az van bazmeg, hogy átmentem lányba. Nézz már rám! Az egész fejem lángol, a szemeim akkorák, mint egy mangafigurának, idétlen hangon sikoltozok, és azt kérdezgetem tőled, hogy a pasi, akit meg akarok szerezni, tényleg féltékeny volt-e, mikor sugdolóztunk.
– Jaj, Harry, nyugodj már le! Csak azért, mert te már kamaszkorodban beleszaladtál életed szerelmébe, és egy évig azt hitted, a legjobb haverodra áll a farkad, attól még ez a normális. A szerelem az ilyen. Ha pasi vagy, ha csaj. Ráadásul te a kettő között vagy valahol.
– Ez fájt! – szóltam rá, és kihúztam magam, de igazából nem haragudtam. Meleg vagyok, szívesen hordok magas sarkú csizmát női farmerrel, hogy hosszabbnak tűnjön a lábam, és imádom, ha egy jó pasi utánam fordul, hogy megnézze a seggemet. 
– Ha fáj, ha nem, igaz! – döbbentett le ismét Niall, aki úgy lett pszichológus és terapeuta, valamint életvezetési tanácsadó, hogy életemben nem láttam nővel, de pasival se, ami azt illeti.
– Ni! Muszáj kérdeznem valamit.
– Kérdezz! – sétált bele a csapdámba.
– Te meleg vagy?
 A száját eltátotta, aztán felhúzta a szemöldökét, majd szorosan összevonta az orra fölött, és résnyire szűkítette a szemét.
– Most viccelsz?
– Nem. Halálosan komolyan kérdezem, és szeretném, ha őszintén válaszolnál.
Néztem a reakcióját. Először felszívta magát, és felkészült, hogy kapásból elküldjön a francba. Aztán leestek a vállai, és megadóan kifújt kábé annyi levegőt, amivel egy hőlégballont fel lehetne tölteni.
– Nem tudom – nyögte ki végül, és tanácstalanul nézett rám. Annyira megsajnáltam, hogy majdnem magamhoz öleltem, de rájöttem, az most nem lenne jó ötlet. Össze van zavarodva, és fél, saját magától is. – Szerinted meleg vagyok? – kérdezett vissza legnagyobb meglepetésemre.
– Én sem tudom. Igazából csak azért kérdeztem, mert rájöttem, hogy mindig a csajozásról beszélünk, de több mint négy év alatt, se nővel, se férfival nem láttalak. Érted epekedik a fél világ, és bárkire rámutatnál, máris az ágyadban lenne, de még csak pletykákat se hallottam soha.
– Nem lett volna miről pletykálni. És tényleg nem tudom. Hol a lányok tetszenek, hol a fiúk, ezért inkább nem kezdek senkivel.
– Figyelj, Ni. Ha szeretnél beszélni ezekről a dolgokról, én itt vagyok.
– Köszi, Hazz, de nincs mit beszélni. Ha magamban nem tudom tisztába tenni a dolgokat, akkor te sem tudsz segíteni.
– Oké. De bármikor!
– Rendben, és köszönöm – veregette meg a vállamat.
– Nincs mit, Captain Niall – nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig belebokszolt a karomba.
– Tényleg én vagyok a legrégibb Larry shipper, basszus. Már a válogatón kiszúrtam, hogy egymásba zúgtatok.
– És ezt most mondod? Megspórolhattál volna nekünk egyévnyi szenvedést, ha akkor közlöd.
– Biztos nem veretetek volna agyon, ha két, magát heterónak valló fiúval közlöm, hogy ti melegek vagytok, és nem barátok – nevetett fel keserűen.
– Igazad van. Mindenhez idő kell – adtam be a derekam.
– Ezt tartsd szem előtt! – emelte rám a mutatóujját Ni, és megfenyegetett vele.
– Oké… Oké… – bólogattam. – Hagyom, hogy most ő diktálja az iramot.
– De nem mész vele az ágyba.
– Nem. Szűzen halok meg – ígértem ünnepélyesen, mire mindketten felnevettünk, és kiittuk a véresagy-koktélt, amit közben elénk tett a pincér.


.

2015. március 21., szombat

XCV. Fejezet


Sziasztok!

Hoztam a következő részt, remélem szeretni fogjátok... ahogy én:)

Aki unatkozik két rész között, az bátran látogasson meg a másik blogon, és olvasson bele a Stockholme Syndrome című sztorimba, hátha megkedveli, mert nagyon magányos vagyok arrafelé:((

Imádlak Benneteket, és még egyszer hálásan köszönöm, hogy ennyien feliratkoztatok,,,azóta sem térek magamhoz a boldogságtól! És minden egyes kommentért szeretnék egy hatalmas ölelést postázni azoknak, akik megtisztelnek vele!

Mindenkinek szép vasárnapot! <3<3


 Szaladnak a napok. Már egy hete úton vagyunk, és a turné most kezd összerázódni. Már nem kerülgetjük egymást a színpadon, mindenki tudja, mikor, ki jön, hol áll, mit kell csinálnia.
  Feloldódtunk, a fellépéseket megelőző lámpaláz lecsökkent arra a szintre, ami már kezelhető. Ezt szeretem a legjobban. Mikor megvan a kellő rutin, de még nem unalmas a dolog, bár igazából én még soha nem untam egyetlen koncertet sem. Egyszerűen a színpad az életem, bármilyen fellengzősen hangzik ez.
Louis és én úgy tűnik, új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat. Egyre többet viccelődünk, és lassan visszatér a régi, egymást froclizós, finoman kötözködő stílus, amit imádtam, még mikor megismerkedtünk.
– Hazz, az isten szerelmére, ugye nem ebben az ingben akarsz színpadra lépni!?
– Mi bajod van ezzel? Szerintem nagyon szép!
– Igen, a nagyanyám a fél lábát odaadná érte. Mondd csak, ugye ezeket nem pénzért veszed?!
– Nem, neki fizetnek, hogy felvegye őket – mondta Zayn.
– Hát, remélem jó sokat – nézett végig rajtam Louis, én pedig kimelegedtem a pillantásától, ami nem kifejezetten az ing mintáin időzött el, sokkal inkább kilátszó mellkasomon és a csípőmön.
– Nekem nem tudnának annyit csengetni, hogy egy ilyet felvegyek – állapította meg Liam.
– Nem, te ingyen lógatod ki a konyharuhát a zsebedből – szólt rá Louis, mire mindenki felkapta a fejét. Mellém lépett, és sokatmondó tekintettel nézett végig a többieken, amiből kiderült, csak ő cikizhet, a többieknek tilos. Éljen!

– Igen, anya… Jól, csak fáradt vagyok.
Éjjel, a teraszon ülve hallgattam, ahogy Lou Jayjel beszél. – Inkább azt mondd, ti hogy vagytok? A pocaklakók?
Nagyon kíváncsi lettem volna, mit válaszol a mamája, mert kicsit aggódtam miatta és az ikrek miatt, de Louis széles mosolya megnyugtatott.
– Akkor legalább az egyik biztosan fiú lesz, és nagy focista! … Persze, hogy megtanítom. Ő lesz az új Messi. – Néztem, ahogy bekapja az ujját, és mosolyogva rágcsálja, amíg hallgatja az anyja beszámolóját.
– Nem, anya, megmondtam, hogy nem érdekel, mennyibe kerül. Csakis oda mehet. Nem érdekel a nyávogás, hogy messze van, meg ilyenek. Ráfér, hogy kicsit önállóbb legyen… Nem, nem kell már ennyire babusgatni. Nagylány, és okos. Egy jó suliban a helye… Erről ne most vitatkozzunk! … Oké, ha hazamegyek , meghallgatom az érveit… Igen, anya, nem kezdek dirigálni. Értettem.
  Magamban mosolyogtam, mert bár nem hallottam, mit válaszol Jay, de olyan jól ismerem, hogy kikövetkeztettem, mi zajlik éppen. Louis úgy gondolja, már ő is felnőtt, és joga van beleszólni a családi döntésekbe, pláne, ha ő finanszírozza őket, de az anyukája ezt rövid úton lerendezi azzal, hogy rápirít. „Mindig meg kell hallgatni a másikat, anélkül, hogy ítélkeznél felette, az ő érvei alapján megvizsgálni a saját álláspontodat, és utána átgondolni, mi lenne a kompromisszum.” Jay nagy családod tart össze, nem is akárhogyan, úgyhogy nemcsak beszél a dologról, hanem műveli is. Ahogy Louis homoszexualitását is azonnal, és fenntartsok nélkül elfogadta, úgy a többi gyereke érdekeit, és vágyait is szem előtt tartja, és hajlandó felülírni a saját véleményét. Louis nála sokkal konokabb, és még nem tanította meg az élet, hogy legtöbbször semmi nem olyan egyértelmű, amilyennek látszik.
  Többek között emiatt futott zátonyra a kapcsolatunk, mert ő csak azt tudta volna elfogadni, ha én mindenben alávetem magam az akaratának, de akkor is szétmentünk volna, mert egy olyan pasit nem tudna szeretni, akinek nincs saját véleménye.
Zsákutca, mindkét irányban.
Nagyot sóhajtott, ahogy letette a telefont, aztán hátradőlt a puha, krémszínű párnák közé, és a rattant kezdte piszkálni a körmeivel. Nem bírom, ha valamivel zörög, úgyhogy egy fél perc múlva rászóltam:– Lou! Kérlek!
– Oké, csak felbaszta az agyamat – szabadkozott, és abbahagyta a kattogtatást.
– Fizzy biztosan tudja, hogy mit akar.
– Te tudtad ennyi idősen? – kérdezett vissza mérgesen.
– Igen. Énekelni akartam, és semmi mást.
Rám nézett, és ellágyult a tekintete.– Mi van? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni a dolgot.
– Semmi, csak eszembe jutottál a kis kardigánodban, a lelógó sáladdal, és a glóriaként tekergőző fürtjeiddel.
Kikerekedtek a szemeim. Mostanában milyen nosztalgikus lett valaki?!
– Láttad volna mindezt megspékelve a szemüvegemmel, és máris tudtad volna, hogy néz ki egy nyomi.
– Nyomi?! Te már akkor is szívdöglesztő lehettél! – mondta halkan, és finoman felnevetett.
– Mert? Most is az vagyok? – Nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzak be nála.
– Ha épp nem öltözöl Ace Venturának – bólintott. Félig elégedetten dőltem hátra, és szélesen elmosolyodtam.
  Már az, hogy kettesben ülünk a teraszon, hajnali fél négykor, és beszélgetünk, hihetetlen volt számomra. Mi ketten az égvilágon mindenről tudunk beszélgetni, és ez épp annyira fájdalmas, mint örömteli.
  Louis felállt, töltött egy pohár narancslevet magának, egy másikba almalevet, és odanyújtotta nekem. Mindkettőnket egyformán meglepett, ahogy felnyúltam érte, és a kezét is megfogtam, hogy lehúzzam magamhoz. Mikor már elértem, a tarkójára simítottam a tenyerem, és a fejét is lerántottam, végül egy gyors, de határozott csókot nyomtam a szájára. Louis úgy is maradt egy pillanatra, és még le voltak hunyva a szemei, mikor én már visszadőltem a párnákra. Olyan édes volt, majdnem felülbíráltam a szándékomat, hogy csak jelzésértékűen csókolom meg, mert annyira szerettem volna magam mellé vonni az ágyra, és kifulladásig csókolni, de végül maradtam a tervnél, és csak megcirógattam az arcát.       Hitetlenkedve nyitotta ki a szemeit, és kíváncsian nézett rám, de mikor rájött, hogy nem akarok tőle semmit, enyhe csalódottság suhant át az arcán, aztán felegyenesedett.
Ott állt, csak nézett rám, én pedig végül zavarba jöttem. Nem gondoltam át, hogy esetleg meg is kérdezheti, ez mi volt. Erre ugyanis nem lett volna válaszom. De nem szólt, csak állt még pár másodpercig, aztán egy nagyot szusszantott, majd lehajolt és finoman meglökte a csípőmet:– Menj arrébb!
 Olyan gyorsan teljesítettem az utasítást, hogy majdnem felbillent velem a nyugágy, de Louis résen volt, és gyorsan rátérdelt, majd mellém heveredett. Felemelte a karomat, a fejét a mellkasomra fektette, és a lábát átdobta rajtam, aztán még fészkelődött egy kicsit, míg végül nagyot sóhajtva a hasamra fektette a tenyerét.
– Én csak a legjobbat akarom nekik – mondta, és tudtam, hogy a családjáról beszél.
– Tudom... Ahogy anyád is. De tudomásul kell venned, hogy nem dönthetsz az életükről. Nekik kell. Te csak támogathatod őket, mert ez a család dolga. Segíteni, tanítani, megérteni és elfogadni.
– Tudom, Hazz. De szeretném, ha nem a saját kárukon jönnének rá a tévedéseikre.
– Óvnád őket, de van, amitől nem lehet… – suttogtam, ha már ilyen közel voltunk egymáshoz. – Néha az ember csak a saját kárán tanulja meg a dolgokat.
– Igen, és ez borzasztó. Miért nem hallgatunk a szüleinkre, vagy azokra, akik jót akarnak nekünk? – kérdezte ő is halkan, és éreztem, itt már többről van szó, mint eddig.
– Mert azt hisszük, mi mindent jobban tudunk másoknál.
Csak bólintott egyetértése jeléül, és szorosabban ölelt át. Olyan jó érzés volt könnyű kis karját érezni a gyomromon, és meleg leheletét a nyakamon, hogy beleborzongtam, és önkéntelenül átöleltem a vállát, aztán cirógatni kezdtem a hátát. Csendben voltunk, csak élveztük a pillanatot. Percek teltek el így, míg mindketten a gondolatainkba merültünk. Lehajoltam, és belecsókoltam a hajába. Nem emeltem fel az arcom, belefúrtam az ismerős, selymes közegbe, és belélegeztem az illatát. Mikor megmozdult rajtam, és a kezével feljebb tolta magát, aztán felfelé fordította az arcát, elakadt a lélegzetem. A szemeit lehunyta, a szája elnyílt, és szaporábban vette a levegőt. Mikor a combomon megéreztem éledező erekcióját, úgy szippantottam be a levegőt, mintha utoljára lélegezhetnék. Arra várt, hogy megcsókoljam. ARRA VÁRT, HOGY MEGCSÓKOLJAM!

  Teltek a másodpercek, és Lou várt, de én képtelen voltam ráhajolni. Csak néztem, és a döbbenettől nem is pislogtam.
 Neki viszont megrebbentek a pillái, aztán kinyitotta a szemét, kék íriszein megcsillant a lámpa fénye, ahogy beszűkültek a pupillái.  Megváltozott az arckifejezése, és rajta is döbbenetet láttam. Fürkészte az arcomat, aztán lassan a hasamra csúsztatta a tenyerét, és pihekönnyű testét feltolva, fölém helyezkedett. A tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig lihegni kezdtem. Lassan hajolt felém, de most nem hunyta be a szemét, ahogy én sem. Már szinte összeért az orrunk, de még mindig bandzsítva próbáltuk tartani a kontaktust. Ő is szuszogott, a mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt, aztán már nem volt távolság, amit át kellett volna hidalni kettőnk között.
  Mikor az ajka a számhoz ért, végre elengedtem magam. Csak az érintésre figyeltem, mintha életemben először tapasztalnám meg. És olyan is volt. Ismeretlen érzések támadtak fel bennem. Lágy volt, gyengéd, mégis határozott és magával ragadó. Nem volt nyelv, csak az ajkaival simogatta az enyémet. A keze felemelkedett, és ujjaival a hajamba túrt, kicsit oldalra billentve ezzel a fejemet. Erősebben nyomta rám a száját, én pedig óvatosan beszívtam az alsó ajkát. Magához húzta a fejemet, halkan mordult, és a testével is hozzám simult. A tenyerem a hátára simítottam, éreztem szabálytalan szívverését, ahogy egyre gyorsul. Lelassult az idő, ahogy a föld forgása is.
  Lusta volt minden mozdulat, vagy inkább szándékosan elnyújtott, ahogy lassan, óvatosan próbáltuk elfogadni az újfajta vágyat, ami bennünk éledezett.
Lou merevedése már erőteljesen feszült a combomnak, és az én nadrágom se hagyott elég helyet a farkamnak, ami félig elcsavarodva, kellemetlenül lüktetett az ágyékomon. De egyikünk sem nyúlt a másikhoz, csak élveztük a gyengéd csókot.
Az ujjai a fejbőrömet simogatták, szinte éreztem, ahogy a hajszálaim között futtatja át őket. Én a hátán rajzoltam át az izmokat, ahogy megfeszültek a lapockája fölött, mert a karján támaszkodott.
Mikor percekkel később megéreztem hegyes kis nyelvét, ahogy bátortalanul és kíváncsian siklik végig a számon, azonnal beengedtem. Nem volt tolakodó, bár éreztem visszafojtott feszültségét, amit igyekezett kordában tartani. Az orrán vette a levegőt, és halkan szuszogott, ahogy végre bejutott az ajkaim közé, és cirógatni kezdett.
Olyan forró volt, nedves és tökéletes, hogy majdnem elájultam. Oldalra fordította a fejét, hogy kisajátíthassa felkínált számat, én pedig csak hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar.
 Halk nyöszörgés tört fel belőlem, ahogy a keze a nyakamat cirógatta, ujjbeggyel végigkísérve lüktető artériámat. Minden érzékszervem kiélesedett, és az összes sejtem arra vágyott, hogy ő is kapjon a csodából.
 Mégis, mikor a kis kéz a mellkasomra siklott, hirtelen felpattantak a szemhéjaim, és önkéntelenül elhúzódtam, nem csak Louist, de magamat is meglepve ezzel.  Az arcomra is kiülhetett a zavarodottság, mert Lou felemelkedve fürkészett, egyik szememből a másikba nézve, és ő is feldúltnak tűnt.
– Ne haragudj! – nyögtem ki nagy nehezen, mikor rájöttem, mi megy végbe bennem, és egy hatalmas nyelés után végre sikerült megszólalnom. – Nem megy, Kicsi!
A hangom megremegett, mert számomra is hihetetlen volt, amire rádöbbentem.
– Mi történt? – kérdezte azonnal, olyan halkan, hogy alig hallottam, még ilyen közelről is. Az ajkain ott csillogott kettőnk nyála, az arca kipirult, a szemei veszélyesen fénylettek a kis teraszlámpa fényében, és a teste halványan reszketett.
– Nem tudom… Én sem tudom, de nekem ez így nem megy.
– Hogy? – rázta meg a fejét tanácstalanul, de a keze még mindig a mellkasomat cirógatta.
– Jézus! Nem tudom megfogalmazni. Mikor csak úgy… egymásnak estünk… az más volt. Az kezelhetetlen volt, és nem kellett gondolkodni. De most… ez… ez túl gyengéd, túl érzéki ahhoz, hogy belevessem magam. Lou! … – Csak nézett, igyekezett felfogni, amit mondtam, és mikor elhallgatva én is ezzel próbálkoztam, lassan bólintott. – Ha most nem hagyjuk abba, holnap mindketten nagyon, NAGYON meg fogjuk bánni. Értsd meg! Most kaptalak vissza. Nem eshetünk abba a hibába, hogy mindent feláldozzunk egy szeretkezésért. Nekem szükségem van rád. Nem akarlak megint elveszíteni! – fejeztem be egy kétségbeesett sóhajjal, és lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy a könnyeim rájöttek, nekik itt dolguk van, és harcra készen felsorakoztak.
– Oké, Hazz, igazad van! – suttogta, majd az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, és újra a számra hajolt. A nyelve már a számban volt, mire feleszméltem volna. Megrettentem, hogy úgy döntött, ha számomra csak a vad, fékezhetetlen szex az elfogadható, akkor azt kapom, de egy pár másodperc után éreztem, ugyanazt a törődést és gyengédséget kapom, mint az előbb. Akkor viszont nem értem. Nem azt mondta, hogy igazam van?!
Már mindegy volt, a testem ellazult az érintéstől, a szám készségesen nyílt meg neki. Felsóhajtottam, ahogy ő is, aztán egymás leheletét lélegeztük be.
Lassan húzódott el, még egy utolsó, gyengéd puszival pecsételve le az ajkamat, aztán nehézkesen feltápászkodott a nyugágyról, és ellépett mellőlem. Lezártam a szemeimet, és mint egy iskolás lány, az arcomra szorítottam a tenyeremet, hogy eltakarjam lángoló bőrömet. Megéreztem a kezét, ahogy lefeszegeti az ujjaimat. Felnéztem, és a mosolyát láttam meg először.
– Ne butáskodj már! – mondta, és egy újabb pusziért hajolt a számra, ezúttal nagyot cuppantva a végén. Nem engedte el a kezem, felhúzott vele ülő helyzetbe, aztán megcirógatta az arcomat. – Gyönyörű vagy! – suttogta, és ismét elmosolyodott.
Azt se tudtam, mi történik velem. A gyomrom megreszketett, a kurva lepkék azonnal megérezték a kínálkozó alkalmat, és eszeveszett csapkodásba kezdtek, az agyam pedig feladta, és szabadságra ment. Csak ültem döbbenten, míg Louis az asztalhoz sétált, elővett egy cigarettát, és a gyertya fölé hajolt, ami egy üvegpohárban küzdött a sötétség ellen. Néztem az arcát, ahogy a felizzó parázs vörösre festi a bőrét, és hosszú szempilláit, amik mindig ámulatba ejtenek.
Felegyenesedett, még egy mélyet slukkolt, aztán a fejét felemelve az ég felé fújta a füstöt, végül visszafordult hozzám: – Kérsz valamit? Nem vagy éhes? Ne hozassak egy szendvicset? – Eddig se tudtam mit kezdeni magammal, mert olyan zavarban voltam, mintha egy ígéretes randin, a végső pillanatban nyögtem volna be, hogy szűz vagyok, de így, hogy ő ennyire felnőttesen kezelte a helyzetet, majd megkérdezte – mint egy lovag –, hogy szükségem van-e valamire, végképp elvesztettem a fonalat.
Hova lett a kis, bizonytalan Louis, akit jól ismerek? És ki ez a pasas?


.

2015. március 17., kedd

XCIV. Fejezet



Nem tudom, hogy köszönjem meg, hogy valóra váltottátok az álmomat, és 100 feliratkozóm lett hirtelen... Nem tudhatjátok, ez mennyire jó érzés, de el kell mondanom, madarat lehetne velem fogatni.

Örömömben hoztam egy új részt soron kívül, és remélem, szeretni fogjátok.

Köszönöm a sok csodálatos kommentet is, bearanyoztátok a hétvégémet...

xxxBecca


Még mindig a tegnap esti vacsora járt a fejemben, ahogy a főútra kanyarodva besoroltam a tömött kocsisorba. Louisval egészen éjfélig beszélgettünk, miután teleettük magunkat. Istenien sikerült a hal, és a saláta is finom lett. Ittunk egy sört, és az új lemezről kezdtünk beszélgetni. Aztán arról, hogy a turné következő állomásai közül ki, melyiket várja vagy szereti jobban és miért, végül már mindenről folyékonyan csacsogtunk, mint régen. Nagyokat nevettünk, mert óhatatlanul előkerültek a vicces emlékek, és felemlegettük a ciki, vagy necces eseteket is. Fesztelen lett a hangulat, és sokszor azon vettem észre magam, hogy vagy Louis paskolta meg a kezem, vagy én csapkodtam az ő térdét a sajátom helyett.
Talán kétszer hallgattunk el hirtelen, mert olyan témára terelődött a szó, ahol nem lehetett volna kikerülni a kettőnk kapcsolatát érintő kérdéseket, de olyankor Louis általában egy poénnal ütötte el a dolgot – ahhoz nagyon ért –, én pedig hálás voltam érte. Kivételesen Alfons is úgy gondolta, az utolsó, nálam töltött órákban rajtam heverészik, ezért összegömbölyödött az ölemben, és még azt is eltűrte, hogy vakargassam a nyakát vagy a füle tövét. De azért ha túlzásba vittem, akkor hosszú körmeit a bőrömbe akasztva vette le magáról a kezemet.
Hozzám bezzeg nem olyan finoman nyúl, mint Louishoz. Mondjuk meg is nyúznám, ha Lou finom, érzékeny bőrét úgy karmolászná, mint az enyémet.
Mikor rájöttünk, hogy itt az ideje a búcsúnak, Louis kelletlenül szedelődzködni kezdett, a macska pedig, teljesen meglepő módon, nem akart beszállni a kosarába, úgyhogy tíz percig könyörögtünk neki, mire hajlandó volt nagy kegyesen bemasírozni, és végre becsukhattam mögötte az ajtót. Még onnan is olyan hatalmas, elkeseredett szemekkel nézett rám, hogy majdnem elbőgtem magam. Letérdeltem, és az ujjamat bedugtam a rácson, mire azonnal finoman rátette a mancsát.
– Semmi baj gyönyörűm, nemsokára találkozunk! – ígértem neki, mire Louis sóhaját hallottam a hátam mögül.
– Nem jó ez neki – mondta elkínzottan. – Igaziból itt van otthon, nem nálam. Ha téged nem zavar, hogy néha átjövök, és játszom vele egy kicsit, akkor nem cipelem állandóan át a városon. Megrökönyödve néztem rá. – Úgyis Mrs. Codricknál van, amíg nem vagyunk a városban, és itt nőtt fel, ezen a környéken. Ha te is szeretnéd, akkor lakjon nálad.
Nagyot sóhajtott, én pedig a könnyeimtől nem is láttam már. Habozás nélkül nyitottam ki a kisajtót, mire Alfi azonnal kiugrott, és dorombolva mászott fel a combomon, hogy kivételesen hozzám dörgölőzzön, mintha minden szót tisztán értett volna, és beleegyezne a mindkettőnk életét érintő döntésbe.
– Persze! Hogyne szeretném!? Imádom ezt a kis szajhát! – Hallottam, ahogy Louis rekedten felnevet. – És úgyis nemsoká ki fog gömbölyödni. Bele se férne a macskakosárba – mondtam, olyan hangsúllyal, mintha neheztelnék a macsekra, amiért felcsináltatta magát, de közben alig vártam, hogy kiscicákkal legyen tele a lakás.
– És mit fogsz kezdeni a rakat kismacskával, ha Alfons lebabázik? – kérdezte gyakorlatiasan Lou.
– Gondolom a baráti körben hamar lesz gazdájuk. De csak leinformálható helyre adom őket.
– Ahogy ismerlek, senki nem lesz elég jó, hogy befogadja Alfi egyik, szintén halálra kényeztetett utódját.
Most mindketten felnevettünk, mert tudtuk, van abban igazság, amit mond, nem is kevés.
Feltápászkodtam a földről, és lassan nyitottam ki előtte az ajtót, ő pedig szintén habozva lépett előre. Éreztem, ha most megpróbálnám, itt maradna, és velem töltené az éjszakát. Régen nem volt ilyen, hogy biztosan tudtam volna, velem szeretne lenni, de ez egyszer erőt vettem magamon, és meg se moccantam.
Louis még hezitált. Láttam rajta, hogy vajúdik, mi legyen a következő lépés, és magamban őrlődtem, mi lenne jobb: ha becsapná az ajtót (és értem nyúlna), vagy ha kisétálna rajta. Az agyam kerekedett felül, mert sejtettem, hogy a holnapi búcsút nem élném túl.
– Jó éjt! Köszönöm a kellemes estét.
Louis felkapta a fejét, zavarba jött és elvörösödött, mintha rajta kaptam volna valamin, de aztán ő is összeszedte magát. Hozzám lépett:– Én köszönöm. Nagyon jól éreztem magam. Legközelebb én főzök! – válaszolta, én pedig elmosolyodtam.
Bár annak idején imádtam, hogy a konyhában tevékenykedik, mára tudom, csak a szerencsén múlt, hogy túléltük a főzőtudományát.
Közvetlenül előttem ált, így nem is kellett lépnie, hogy hozzám hajoljon. Lábujjhegyre emelkedett, és megpuszilt. Legnagyobb meglepetésemre az ajka a számon cuppant, amit megrökönyödve viszonoztam, némi fáziskéséssel. Már a lépcsőn trappolt lefelé, mikor én még a kilincset markolva álltam az ajtóban.
Erre nem számítottam. De mégis hogyan kellett volna elbúcsúznia? – korholtam le magam. Évekig így köszöntetek el, most hogy nézett volna ki egy kézfogás? – magyaráztam magamnak. Mégis éreztem, ez most más volt…
Épp idáig jutottam a visszaemlékezésben, mikor rájöttem, hogy nem soroltam ki időben, és így elvétettem a kihajtót, ahol le kellett volna mennem a főútról. Bosszankodva léptem a gázra, de aztán mégis mosolyogva nyúltam a rádióhoz, hogy bekapcsoljam a zenét. Kivételesen nem valami nyüszítő lírára vágytam, hanem bekapcsoltam a Steel My Girlt.

Eltelt egy hét az ominózus vacsora óta, és napról napra éreztem a változást. Közben LA–be utaztam, majd két nappal később a fiúk is követtek. Louis egyre gyakrabban írt üzenetet, valami mondva csinált indokkal, vagy hívott fel, egy szintén jelentős kérdés miatt.
– Szerinted a Fireproof második verzéje jó két szólamban, vagy maradjon egyben, ahogy eredetileg kipróbáltuk? – hadarta köszönés nélkül, ahogy felvettem.
– Őőő… fogalmam sincs, Lou. Most így be sem ugrik, mit beszéltünk meg – válaszoltam zavarodottan, és próbáltam nem vigyorogni veszettül, mert aznap ez már a harmadik hívás volt.
– Mert Jul megint azzal idegesít fel, hogy Zayn nyávogjon rá valamit, de szerintem az új stílusunkba nem kellene annyi frazír – mondta megállíthatatlanul. Úgy tűnt, előre eltervezte, mit fog mondani, és zavarát leplezendő, most úgy akart csinálni, mintha ez kardinális kérdés lenne.
– Aha, szerintem is  – mondtam, de tudtam, tök mindegy mi a véleményem, úgyse mi döntjük el, és őszintén, nem is nagyon érdekelt. – Ahogy akarjátok, vagy ahogy akarod – tettem hozzá, és már egészen máshol járt az agyam. – Amúgy, mizu? – kérdeztem mellékesen.
– Semmi különös – mondta, és éreztem, hogy kivár.
– Mit csinálsz délután?  – böktem ki nagy nehezen. A vonal túlsó végén egy megkönnyebbült sóhaj.
– Semmit. Gondoltam nézek valami filmet, és lazulok. És te? – kérdezett vissza, és a hangja elvékonyodott. Izgul, állapítottam meg, és idióta kifejezés költözött az arcomra.
– Nincs kedved velem tartani? Van egy két cím, amit meg kell néznem.
Síri csend a telefonban, aztán újabb nagy sóhaj, ezúttal egy „szívesen” felkiáltással. Megbeszéltük, hogy érte megyek, aztán bontottam a vonalat.

– Mr. Styles, ez egy remek ajánlat – mondta a dögmelegben is zakót viselő, jólfésült Lortham, ahogy kinyitotta előttünk a cirádás kovácsoltvas rácsot.
– Nem igazán érdekel, hogy jó ajánlat, vagy sem – válaszoltam kimérten. – Szerelemből vásárolok! – tettem hozzá, amivel elértem, hogy a pasasnak verejték lepje el a homlokát a szemei előtt felsejlő, nagy összegű jutalék reményében.
– Értem, uram. Nos ez azt hiszem pontosan megfelel az ön igényeinek – tessékelt beljebb.
Louis követett minket, és becsukta az ajtót. Kíváncsian néztünk szét az impozáns hallban. Az emeletre egy hatalmas, szintén kovácsoltvas korláttal szegélyezett lépcső vezetett, és már onnan is láttuk, ahol álltunk, hogy az emeleten galéria fut körbe. Minden szép volt, de a legszebb, a velünk szemben álló, hatalmas üvegajtókon túl látszó tenger képe volt.
Gyorsan átvágtam a termen, és megálltam a legalább három és fél méteres üvegtábla előtt.
– Ez gyönyörű – szóltam, mikor Louis mellém lépett.
– Igen, de tudod, errefelé minden tengerparti villából ilyen a kilátás. Jobb lenne arra koncentrálni, hogy milyen az elosztása, és meg van-e benne minden, amire szükséged van.
– Soha nem lesz meg benne minden, amire szükségem van… – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna, aztán a döbbenetét kihasználva elléptem mellette, és a hátunk mögött toporgó ingatlanügynökhöz fordultam. – Hány háló?
– Hét – jött a gyors válasz.
– Személyzeti épület?
– A telek végében.
– Medence?
– Itt kint, a teraszon – lépett az üvegajtóhoz, és rézkilincsénél fogva kitárta előttem.
– Konditerem? Ebédlő? Moziszoba? – kérdezte Louis a másik oldalamról.
– Csak az utóbbi nincs kialakítva, de van rá alkalmas helyiség.
– Felmehetek? – mutatott a lépcső felé Lou, és Lortham azonnal bólintott.
– Csak tessék, Mr. Tomlinson. Nyugodtan nézzen körül.
Louis kapva az alkalmon az emelet felé indult, én pedig, mintha egy láthatatlan zsinóron húzna, úgy indultam utána.
Ahogy felértünk a széles lépcsősoron, benyitottunk az ajtókon, és elcsodálkozva néztük az ízléstelen, divatjamúlt bútorokkal berendezett szobákat. A fürdők tágasak voltak, világosak, és szinte minden oldalról teraszok vették körül az épületet.
– 1980-ban ez lélegzetelállító lehetett – mondta Louis halkan, és begyalogolt az egyik, almazöld tapétával, és hófehér stukkókkal dekorált hálóba. – De most egy kicsit ósdinak, és rongyrázósnak tűnik.
– Igen, nekem se tetszik annyira – értettem egyet, ahogy kiléptem a terrakotta csempével burkolt teraszra.
– Ha már választani kell, inkább egy hetvenes években épült, de szépen felújított legyen. Megint az a divat, ami akkor volt.
Bólintottam, de hozzátettem:– Nem igazán érdekel a divat. Csak szerelem legyen első látásra. Azt már felismerem! – mondtam meggyőződéssel. Louis mély levegőt vett, de nem szólt semmit, csak állt, míg én faképnél hagytam, és elégedetten sétáltam le az emeletről.

Újabb etap kezdődik. Három hét, szinte egy örökkévalóság, amíg naponta máshol hajtjuk álomra a fejünket. Régen ez nem érdekelt, mert ahol Louis volt, nekem ott volt az otthonom. Most így visszatekintve, az, ami akkor zavart, most pont azt a biztonságérzetet adná meg, amire vágyom.
Fiatalon nem tudtuk, mennyit jelenthet, ha van valaki, akivel a világon bárhol jól érzed magad, csak azt éreztük, nagyobb térre, több szabadságra van szükségünk. Mára ezek a vágyak a semmibe vesztek, ahogy beletörődtünk a sorsukba, rájőve, hogy a hirtelen jött népszerűséggel együtt járó nehézségek közül a legkevesebb, hogy nem lehetünk állandóan együtt. Most már a heti két napnak is úgy örülnék, mint majom a farkának, és tudnám értékelni azt a keveset, ami jut. De mára elvesztettem, és csak reménykedhetek, hogy egyszer lesz még valaki, aki szeret.
Borongós gondolataimmal terhelten szálltam fel a gépre, ahová elsőként érkeztem, és elfoglaltam az ablak melletti ülést. Kibújtam a csizmámból, magam alá húztam a lábamat, és elővettem a könyvemet. Mostanában falom a könyveket. Rájöttem, ez az egyetlen dolog, ami teljesen ki tud kapcsolni. Hiába nézek filmet, attól még az agyam kattoghat a hülyeségeimen, de ha egy könyv magába szippant, akkor egy másik világba nyerek bebocsájtást, ahol azonosulhatok egy szereplővel, vagy akár az összessel, és amíg be nem csukom, addig ott maradhatok. Szinte epekedve vártam az alkalmat, hogy elmerülhessek valamelyik univerzumban, amit magamnak teremtek.
Arra eszméltem, hogy Niall hófehér fogai vigyorognak rám, közvetlen közelről, ahogy a vállamat megszorítva felém hajol.
– Hazz, cimbi! Mizu? – kérdezte vidáman, amitől nekem is jó kedvem lett hirtelen.
– Ni! – ugrottam fel, és öleltem magamhoz. – Az ég világon semmi, és én ennek is örülök.
– Azt elhiszem.
– De jó barna vagy – dicsértem meg, mert hófehér bőre enyhe, pirosas árnyalatot kapott, és ahogy fel volt tűrve a pólója, a karja – bármilyen hihetetlen – még fehérebb volt.
– Szívass csak – nevetett fel –, igenis lebarnultam odaát.
Niall mostanában annyira összemelegedett a 5SOS-os srácokkal, hogy szinte minden szabadidejét az ötödik kontinensen tölti. Irigy vagyok rá, amiért ilyen jó barátokra lelt, és egy helyre, ahol boldog lehet.
– Igen, határozottan – bólogattam, és még egyszer meglapogattam a hátát. Épp ekkor lépett a gépbe lehajtott fejjel Zayn. A haja már neki is jól megnőtt, a szeme alá lógott, ahogy lefelé nézett. Mikor kiegyenesedett, egy hihetetlenül szexi mozdulattal túrt a hajába, és féloldalas vigyorra húzta a száját.
– Hali! – köszönt ránk, majd odalépett, hogy kezet fogjunk, és összeüssük a vállunkat.
– Mizu, haver? – kérdezte Niall, mire Zayn, meglepő módon, azonnal mesélni kezdett.
– Basszus, a párkapcsolat sem fenékig tejfel gyerekek, ezt már be kell, hogy lássam – biccentett felém, mintha azt akarta volna jelezni, hogy igazam volt ezzel kapcsolatban. Bólintottam, hogy vettem a lapot, sajnálkozóan felhúztam az alsó ajkamat, és az államat ráncoltam. – Tegnap este, bealudtam a tévé előtt, és mire felébredtem, Perrie sikoltozva ugrált körülöttem, hogy kiskutyát akar, de azonnal.
Niall, és én is hangosan felnevettünk.
– És milyet? – kérdeztem, mire szikrákat szóró, csokibarna szemeivel rám nézett.
– Nem lesz kutyánk! Sosem vagyunk otthon, és én nem fogok azért felkelni, hogy levigyem a kis dögöt, mikor végre alhatok.
Felhúztam mindkét szemöldököm, és majdnem csípőből rávágtam, hogy ha Perrie akarja, akkor nektek elefántotok is lesz, barátom, de aztán okosan lenyeltem a dolgot, és csak kíváncsian néztem rá. – Majd kiheveri, és elmúlik – mondta. Éreztem rajta, hogy jól összeveszhettek a dolgon.
– Ha nem veszel neki egy kutyát, akkor gyerekért fog nyúzni – szólalt meg Niall, mire mindketten úgy néztünk rá, mintha egy marslakó lenne. – Ha egy nő kutyát akar, akkor már érzi a késztetést, hogy gondoskodjon valakiről. Jobban jársz a kutyával. Ha nem kapja meg, akkor pár hónap múlva elkezdi könnybe lábadó szemekkel nézni a kisbabákat.
Komolyan nem tudtam mikor lett ilyen bölcs, de teljesen ledöbbentem. Zayn is kereste a szavakat.
– Gondolod? – kérdezte nagy sokára, és ismét meglepődtem, hogy ennyire ad Niall szavaira.
– Szerintem vegyél neki egy zsebebet, és akkor csend lesz. Ha nem bírod, becsukod egy fiókba – röhögött Ni, és már láttam is a rosszfiús kinézetű, eszméletlen helyes Zayn Malikot, ahogy egy rózsaszín strasszos, habos kis kabátkába öltöztetett, tenyérnyi szőrcsomóval a hóna alatt jelenik meg valahol. Sírni tudtam volna a képtől.
– Rá kell gyújtanom! – közölte a sokkos szépfiú, és lerohant a lépcsőn, minket faképnél hagyva. Hangosan felnevettünk, és lepacsiztunk Niallel, aztán lepakolt velem szemben, és elővette a memóriakártyát. Lehajtotta az asztallapot, és elkezdte kirakni őket. Imádjuk ezt játszani, bármennyire gyerekes.

– Sziasztok! – köszönt ránk Liam, aki akkor lépett a gépbe, mikor az első partit elvesztettem.
– Szia, apu! – néztem fel rá. – Ni már megint csal! – árulkodtam. – Tuti, hogy megjegyezte a lapokat, mikor lerakta őket! – vádoltam meg, de csak viccből.
– Játsszatok rendesen! – szólt ránk Liam, mintha tényleg a gyerekei lennénk, és ezen mindhárman elröhögtük magunkat. Feltápászkodtunk, és megöleltük. – Mi baja van Zaynnek? – kérdezte, ahogy a baseball sapkáját levéve összeborzolta a haját.
– Vagy kutya, vagy gyerek – sommáztam a beszélgetésünket, amiből nem tudom miért, de ennyit szűrtem le.
– Azt a mindenit. Hát ez komoly… – töprengett el Liam, és a szakállát sercegtette, majd elindult kifelé, hogy lelki támaszt nyújtson, az azóta legalább harmadik szál cigijét pöfékelő Maliknak.
– Na, most még őt is rászabadítottad. Lehet, hogy összeroppan – nyögött fel Ni, majd kipukkadt belőle a röhögés. – És nem is csaltam, csak béna vagy! Vagy annyi agysejted halt már el, hogy nem tudsz koncentrálni.
– Szerintem segíthetünk, hogy egyformák legyenek az esélyek – mondtam elgondolkozva, majd egy hirtelen mozdulattal felcsaptam az asztalt, mit sem törődve a földre hulló kártyákkal, rávetettem magam a szőkeségre, és megpróbáltam megcsípni a fejbőrét, miközben a karom hajlatába fogtam a fejét.
Azonnal reagált, az oldalamat kezdte csikizni, mert tudja, hogy az a gyenge pontom, a másik kezével pedig, ami alám szorult, belecsípett a seggembe, de akkorát, hogy tuti be fog lilulni.
– Mi van itt? – kérdezte Louis, mikor belépett a gépbe, és értetlenül nézte, ahogy épp a földre zuhanunk, miközben egyre nagyobb beleéléssel küzdünk, a nem is tudom miért.
– Harry írtja az agysejtjeimet – nyöszörgött alólam Niall, és közben újra a combomon matatott.
– Neked nincs olyan – szögezte le Lou, mire vigyorogva ránéztem, és egyetértően bólogattam.
– Csak azért kapsz ki, mert egy szemtelen kis mocsok vagy! – morogtam, miközben két ujjamat megcsavartam a fele búbján, amivel elég fájdalmas nyögést csikartam ki belőle. Niall tiszta erőből megfeszítette magát, ezzel pillanatnyi előnyre téve szert, és lenyúlva, megint akkorát csípett a seggembe, hogy felvinnyogtam.
– Te kis rohadék! – kiabáltam rá, és épp ki akartam csavarni a karját, mikor megéreztem egy kezet, ahogy erőteljesen megmarkolja a bicepszemet, és a fülemhez hajolva halkan azt mondja: – Elég!
Lemerevedtem attól, amilyen határozottan szólt a hangja, és ahogy felnéztem, a szemében is ugyanezt a sziklaszilárd akaratot láttam. Abba is hagytam a hülyéskedést, és Niall is lefagyott egy pillanat alatt. Félve nézett először Loura, majd rám.
 Ni feje mellé támaszkodtam, majd feltápászkodtam, amiben Louis is segített, aztán krákogtam egyet, és rendbe szedtem a ruháimat. Niall is felpattant, beletúrt a hajába, amúgy tök feleslegesen, mert olyan, mintha drótból lenne. (Akkor se tudnám összekócolni, ha egy órán át próbálkoznék.) Mindketten lopva néztünk Louisra, aki mérgesen méregetett bennünket.
– Csak ökörködtünk, Lou... – szabadkozott Niall, én pedig elgondolkoztam, miért érzi úgy, hogy mentegetőznie kell. Egyikünk sem tartozik elszámolással. De Louis megértően bólintott, az állát biggyesztve, majd mikor leültünk és felszedtük a kártyákat a földről, mellém zuttyant, keresztbe tette a lábát, és elővette a fülesét. Mintha mi sem történt volna, bekapcsolta a zenét, mi pedig, mint két jógyerek, csendben rendezgettük a lapokat. Felszállás után, mikor már kicsatolhattuk az öveket, Louis elfészkelődött, és pár perc alatt bealudt, hátával az oldalamnak dőlve, karba font kezekkel. Niall többször is ránézett, de csak akkor szólalt meg halkan, mikor már tisztán hallottunk Lou egyenletes légvételeit, és a szája is elnyílt.
– Ez mi volt? Olyan féltékeny, mint régen – suttogta Ni, én pedig csak megrántottam a vállam, jelezve, hogy fogalmam sincs róla. Niall fürkészte az arcomat, aztán szélesen elmosolyodott, és felmutatta a hüvelykujját. Nem tudtam elfojtani a reakciómat, ami azonnal elterült az arcomon, egy széles, győzedelmes vigyor képében.

.

2015. március 13., péntek

XCIII. Fejezet

Sziasztok!

Nem tudom szavakba foglalni, mennyire hálás vagyok, amiért valóra váltjátok az álmomat!!
Már csak két feliratkozó hiányzik, és meglesz a 100, ami nekem nagyon sokat jelent,,,valamiféle lélektani határ.
Köszöntöm az "újakat" bár szerintem eddig is itt voltak, csak inkognitóban ;)
Remélem velünk is maradnak, és lesz még két, bátor ember, aki feliratkozik:)

Közeledik a hétvége, ezért hoztam nektek egy részt, remélem szeretni fogjátok.
Hálásan köszönöm a kommenteket (ami a másik gyenge pontom...), és hihetetlenül örülök azoknak, akik mindig veszik a fáradtságot, hogy írjanak pár gondolatot, de nagyon hiányoznak a régi olvasóim...
Kata, Rebekák, Mariann, Lilly, Zsófi, Naomi, Reni, Virágaim, és a többiek...ITT VAGYTOK MÉG??? :O

xxxBecca



Mit művelsz? Normális vagy? Mondtam már neked, hogy házinyúlra nem lövünk! A szembeszomszéd macskája nem kefélhet végig az emeletre vezető lépcsőn, mert Margaret néni infarktust kap, ha meglát benneteket! – korholtam le Alfonsot, ahogy elégedett léptekkel megelőzött az ajtóban. – Egyébként is, mi vagy te? Egy szajha? A múlt héten még a kék perzsának kelletted magad, most meg a rágottfülű, sánta kandúr kell? Jó, tudom, hogy a nők a rosszfiúkra buknak, de az a girhes dög olyan büdös, mint egy trágyadomb – folytattam a fejmosást, miközben ő már a kanapé háttámláján állt, és nyávogott, jelezve, hogy odamehetek, és simogathatom egy kicsit. Persze, hogy nem tudtam ellenállni, ha ilyen kegyet gyakorolt, és miután pont három percig engedte, hogy az ujjaimmal beletúrjak selyempuha bundájába, végül egy erőteljes harapást intézett a hüvelyk és mutatóujjam közötti bőrlebenybe.
Egy hét alatt meggyógyul, oda se neki. – Ettől még nem bocsájtom meg, hogy egy cafat vagy – jelentettem ki határozottan. – És most akkor kis szürke hógolyókat várunk, vagy kajlafülű, foltos guzmókat? – kérdeztem, de egy kecses ugrással elsétált mellettem
mintha meg se hallotta volna , aztán a tányérja mellett megállva morgott egyet, hogy jöhet a vacsora.

London még mindig nyomaszt. Az egyetlen jó dolog benne, hogy ilyenkor néha nálam lehet a macska, aki az utóbbi időben
hányatott sorsára való tekintettel, olyan gőgösen viselkedik, hogy egy normális ember seprűvel tanítaná móresre. Én viszont minden kívánságát lesem, ezzel enyhítve a lelkiismeret-furdalást, hogy keveset vagyok vele. Alfons persze maximálisan visszaél ezzel, és úgy ugráltat, mint egy fizetett cselédet. Ha leülök, nyávog, hogy engedjem ki, és mivel pont most vannak azok a napok, amikor szívesen fogadja a kandúrok közeledését, ezt követően egész este állok a teraszon, és lesem, hogy mikor méltóztatik hazaténferegni az áthancúrozott órák után. Legtöbbször dupla adag vacsorát fogyaszt el, gondolom már a készülő kiscicákra való tekintettel, vagy az elégetett kalóriákat pótolandó, majd az ölembe fészkeli magát, de simogatni csak akkor lehet, ha cserébe elviselem, hogy mind a tíz, fegyvernek minősülő karmát belevájja a mellkasomba, vagy a hasamba. Csekély ár ez a boldogságért, hogy hagyja magát, úgyhogy rendszerint van néhányszáz, tűszúrásnyi luk a testemen. A zuhany alatt szoktam csak rájönni, hogy ezek tényleg fájnak, de hiába próbálom kijátszani, őt nem lehet.
Ha egy összehajtott törölközőt teszek a pólóm alá, az első próbálkozás után – hogy belém mélyessze a karmait –, olyan lenéző pillantást vet rám, és ugrik le azonnal az ölemből, mintha azt mondaná: „Te idióta! Ennyire kezdőnek nézel!?”, majd kackiás járással elvonul a hálóba, és befészkeli magát az ágyamba. Onnan persze nem hajlandó átfeküdni a másik oldalra, és ha át akarom emelni, olyan visítozást rendez, mintha nyúznám, míg húsz körömmel kapaszkodik a lepedőbe. Ilyenkor tehát Lou oldalán alszom, ha tudok, mert még mindig eszembe jutnak az emlékek, és éjjeleken át képes vagyok azzal tölteni az időt, hogy elmerengek rajtuk. A felnőtt életem összes jelentős pillanatát vele éltem át, ahogy férfi is mellette lettem, és még mindig nehéz megemészteni a jelent, amiben már nincs velem. Jönnek a szép pillantok, aztán a veszekedések, és megint az önmarcangolás, hogy hol rontottam el. Szerencsére ezt már csak éjszaka csinálom, általában csak a londoni lakásban, és csak akkor, ha nálam van a macska. De még ezt is szeretem…

Az esküvő három napja volt, de én még mindig nem voltam képes levenni a karszalagot, amit a vendégek kaptak. Ahányszor ránézek, fel is idézem magamban a dialógusunkat, és elgondolkozom rajta, vajon mi játszódott le benne, amiért utánam jött, és kierőszakolta azt a beszélgetést. Azt mondta, már vége, befejezte, lezárta. Ettől mindig olyan érzésem van, mint egy tengeribetegnek. A gyomrom felfordul a képtől, ahogy egy idegen pasi szájon csókolja, ő pedig mosolyogva tűri, aztán a gyomrom lesüllyed, mikor felidézem, ahogy utánam rohan, de én még arra is képtelen vagyok, hogy szót váltsak vele; majd ismét bukfencezik a belsőm, mikor eszembe jut, amit a lagzi után mondott, kettesben. A lepkéim pedig akkor vesznek meg, mikor bevillan a fogadásunk, és az, ahogy a kezemet fogta, lágyan, mégis határozottan.
Túl vagyok rajta!
kezdem ilyenkor mondogatni magamnak, de azért egy-két pillanatig mindig engedem, hogy elfacsarodjon a szívem a hiányától. Sosem leszek túl rajta, maximum  megtanulok nélküle élni. A kettő nem ugyanaz, állapítom meg ilyenkor.
Mindegy, mert úgyse tehetek semmit. Már rég kiterítettem a lapjaimat, és elbuktam a játszmát. Ha idáig jutok az okfejtésben, mindig megkeseredik a szám, elszorul a torkom, és elakad a lélegzetem. Néha üvölteni tudnék, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, mikor múlik már el ez a fojtogató érzés, és mikor gyógyulok ki ebből a nyomasztó kórságból?

Épp egy megbeszélésről indultam hazafelé, ahol a készülő koncertfilmről vitatkoztunk, mikor Louis odalépett hozzám.
– Hazz! – Mi a pöcsömért ejti így a nevemet??? Ez őrület! – Átmehetek most Alfiért? Vagy nem hazamész? – nézett rám kérdőn, én pedig egy pillanatra összezavarodtam. Már eltelt a közös időnk?!
– Szerda van? – kérdeztem vissza értelmesen, mire egy másodpercnyi habozás után szélesen elmosolyodott, és bólintott.
– Igen, szerda. – Rosszul esett a gondolat, hogy már a macska se lesz velem, és azon gondolkoztam, átrakatom a repjegyemet, így péntek helyett másnap utazom vissza Los Angelesbe, mikor megéreztem az apró kezet a bicepszemen.
– Akkor? – hajolt be a látóterembe Lou, és rájöttem, hogy nem is válaszoltam. Nem lehetek ekkora balfék!
– Jobb lenne, ha inkább este jönnél, ha neked nem okoz problémát. Még alig voltunk együtt. – Ez tisztára úgy hangzott, mintha vasárnapi apuka lennék, aki ritkán látja a gyerekét, és még szeretne kisírni pár órát. Egy külső szemlélő biztosan szakadna a röhögéstől, hogy egy bolharaktárról beszélek ilyen hangnemben, de Louis csak fürkészte az arcom, aztán megszorította a karom, és bólintott.
– Nem, semmi baj. Majd Ellel felszaladunk érte, ha a kiállításról jövünk haza. – Ismét szívfájdalom, mert ő meg úgy beszélt, mintha egy nős pasas lenne, aki a feleségével tervez esti programot, de sikerült tudatosítani magamban, hogy mennyivel jobb ez, mint mikor a pasijával fog beugrani a macskáért.
– Remek – fordultam el tőle, de azért még kipréseltem magamból: – Köszönöm.

Siettem haza, de a ház úrnője abban a pillanatban távozott, mikor kinyitottam az ajtót, és úgy rohant le a lépcsőn, mintha késésben lenne. A földszinten, a kis ablakra szerelt macskaajtón át, egy pillanat alatt az utcán termett, és mire kiértem a teraszra, már láttam, ahogy átvág a parkolón, és nyílegyenesen a szemközti parkba veti magát.
– Újabb randi – mondtam ki hangosan, egy nagy, lemondó sóhajjal, aztán elkedvetlenedve indultam a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét.
Fél nyolckor már kezdtem aggódni, mert az éhség azért nagy úr, előbb-utóbb haza szokta csalogatni a vacsora, de most úgy látszik még a tonhalas Whiskas se elég nyomós indok, hogy haza egye a fene.Gitárral a kezemben ültem ki a kényelmes nyugágyba, és belemerültem a dalszerzésbe, de azért a fél szememmel mindig a gyalogjárdát figyeltem, mikor bukkan ki a fák árnyékából Alfons, és méltóztatik végre hazajönni.


"Got me looking at London Lights
Wishing you were here with me, and these London Lights

Saying how you love that I got hazel eyes
and honestly, I won’t catch up on sleep tonight
I’ve been looking at London Lights and missing you..."
.

Épp itt tartottam, és halkan énekeltem, mikor arra kaptam fel a fejem, hogy Louis a teraszajtóban áll a függöny mögött, és akkorát sóhajt, hogy még én is jól hallottam. Lassan elhúzta az anyagot, de nem lépett ki, én pedig úgy éreztem, azt akarom, hogy hallja.

" I'm happy for you.
Maybe someday in the future if we're back together, that'd be cool.
Good luck.
I haven't seen that smile in a long time, that's great.
Maybe someday when we're old and grey,
we could be in love once more"
.

Louis döbbenten állt, mintha földbe gyökereztek volna a lábai. Az arcán egy tucatnyi érzelem suhant át. Másodpercek teltek el, míg a fülünkben visszhangzottak a dallam és a szavak, aztán nagy nehezen erőt vett magán, a hajába túrt, én pedig a földre fektettem a gitárt.
– Szia! – köszöntem neki, mikor már volt hozzá lelki erőm.
– Szia, Hazz!  – válaszolta rekedten. Az összes pihe égnek állt a nyakamon, és a gyomrom megreszketett a hangjától. Nem lehet, hogy ennyi év után is ilyen hatással van rám! – Gyönyörű ez a dal – mondta, és mintha még akart volna valamit, de aztán látszott, hogy elvetette az ötletet.
– Alfi még nem jött haza. Órákkal ezelőtt lelépett. – Próbáltam túllépni az érzelmi sokkon. – El?
– Átment egy barátnőjéhez, akinek szerelmi bánata van. Pizsipartiznak.
– Értem. – Irigy voltam a barátnőre, mert neki van kinek elsírni a bánatát, és úgy általában a lányokra, mert ők olyan keményen űzik ezt az ipart. Filmek készülnek a nők szakítás utáni válságáról, és szinte mindegyikben fagyis dobozzal a kezükben, szerelmes filmeket nézve bújnak össze a barátnőikkel, akik kinyúlt mackónadrágban, mégis szexin ápolgatják a lelküket.
Nincs itthon fagyi, és nincs olyan barátom, akinek kiönthetném a szívemet. Ráadásul hónapok óta vegetálok, ami egy kicsit sok már ahhoz, hogy valaki engem pátyolgasson – döbbentem rá. Felnéztem Louisra, aki egyik lábáról a másikra állt, és éreztem, hogy elég kellemetlen a szituáció.
 – Kérsz egy teát? Vagy nem vagy éhes? – kérdeztem, mert nem jutott eszembe más. Felemelte a tekintetét, amivel eddig a teraszt burkoló csempét nézegette, aztán fürkészőn nézett rám.
– De. Nem vacsoráztunk, mert el kellett rohannia – bólintott lassan, én pedig megkönnyebbültem. Magamnak sem vallottam be, de annyira szerettem volna, ha velem marad egy kicsit. Elmosolyodtam, és gondolatban üzentem Alfonsnak, hogy meg ne próbáljon hazajönni a következő percekben, mert akkor kitekerem a nyakát a cédának.
– Oké. Gyorsan főzök valamit! – álltam fel a nyugágyból, és öles léptekkel indultam a konyha felé. Mikor rájöttem, hogy szinte rohanok, ami elég furcsán nézhet ki, lelassítottam.
– Mit ennél? Van itthon csirke, egy kis tengeri hal, és saláta.
– Jó lesz a hal, salival – szólalt meg az imádott hang, közvetlenül mögöttem, amitől ismét ellepett a libabőr, és picit megbicsaklott a térdem.
Nekiálltam előkészíteni a szeleteket, Louis pedig otthonosan mozogva, egyből salátát mosott, zöldséget szeletelt. Pár édesburgonyát fóliába csavartam, és bedobtam a sütőbe. Közben felforrt a víz, úgyhogy csináltam egy kanna teát, és igyekeztem fesztelenül mozogni. A csend kezdett kínossá válni, ezért a távirányítóért nyúltam, és benyomtam a lejátszót.
Már késő volt azon agyalni, milyen számok vannak rajta, de leizzadtam, mikor rájöttem, szinte mind a szerelmi bánatomat meséli el, és a hülye is rájönne, hogy ezek az eretvágós zenék nem ahhoz szolgálnak aláfestésül, hogy ugrándozva bohóckodjak esténként.
Lopva Louisra néztem, aki egy paradicsomot vágott vékony szeletekre, de a szemöldöke a homloka közepére volt felhúzva. Pár perccel később éreztem, hogy a hátamat süti a pillantása. Nem mertem megfordulni. Két számmal később már a kés is megállt a kezében, miközben póréhagymát karikázott, és olyan hirtelen fordult meg, amit már nem hagyhattam figyelmen kívül.
– Harry! – szólalt meg elgyötörten. – Annyira sajnálom.
Egy pillanatra felmerült bennem, hogy azt válaszolom, ne legyen ilyen beképzelt, ez nem miatta van, vagy hogy az új számhoz kerestem inspirációt, de aztán rájöttem, azzal, ahogy a teraszon elénekeltem neki, már rég bevallottam, hogy még mindig nem léptem túl rajta.
– Sajnálod?  – kérdeztem vissza, mert úgy éreztem, a szakításunk óta először látja be, hogy ő is hibás volt a dologban. Vagy csak azt sajnálja, hogy ekkora balek vagyok, aki nem tud szabadulni a rég véget ért kapcsolattól?
– Igen. Nagyon sajnálom – tette le a kést, és teljes testével felém fordult, kezeivel a dereka mellett markolva a pultot.  – Én…
És Alfons, a tökéletes időzítés mestere ekkor érkezett. Olyan kaparászásba kezdett az ajtónál, éktelen nyávogással színesítve, hogy mindketten egyszerre mozdultunk.
– Majd én! – szólt Lou, és odasietett, hogy beengedje.  Ahogy kinyílt az ajtó, a cirmos besietett rajta, hosszú farkát egyenesen az ég felé meresztve, aminek a vége enyhén reszketett. Azonnal felugrott a kanapé hátára, és nyávogott egyet Louisnak, hogy rögvest lépjen hozzá. Néztem őket, ahogy a kis kurva, fejét keményen a gazdája tenyerébe nyomta, majd a gyomrához dörgölőzött, közben puha mancsával a kezéért nyúlt, és magához húzta, egyértelműen jelezve, hogy simogatást akar. Egy perccel később Louis már a párnák között feküdt, Alfons állva gyúrta a mellkasát, miközben egymást túllicitálva morogtak, és becézték a másikat. Olyan kibaszott irigy voltam, hogy arra nincsenek szavak.
– Édesem! – súgta neki Louis, míg a szőrcsomó az álla alá bukott, és busa fejével erőszakosan nyomta neki magát. Louis két kézzel kényeztette, felváltva simogatva a hátát és a tokáját. A konyhában is jól hallottam a hangos dorombolást.
– Nekem bezzeg ezt nem csinálod! – szakadt ki belőlem a szemrehányás, mire mindketten rám néztek, és Louis kérdőn húzta fel az egyik szemöldökét. – Mármint a macska – magyaráztam, mire elnevette magát. Egy pillanatig még néztük egymást, és végül én sütöttem le a szemem.
– Kis ribanc – mondta halkan –, tudja, hogy mivel vegyen le a lábamról.
– Jó neki! – szóltam ismét meggondolatlanul, amivel egy újabb zavart pillantást érdemeltem ki. Elfordultam, és hagytam, hogy az előző mondat ott lebegjen kettőnk között, átadva az irányítást Louisnak. Enyhén remegett a kezem, és nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól, hogy ennyi idő után végre kettesben vagyunk, vagy a vágytól, hogy mindent félredobva rá vessem magam, és kicsikarjak belőle egy szeretkezést. A második verzió engem is lesokkolt, egyáltalán hogy juthatott eszembe. Megígértem, hogy többé nem próbálkozom.
Hallottam, ahogy Louis le akarja tenni a macskát (kiderült a hangos vinnyogásból, amivel Alfons nemtetszését fejezte ki), de nehezen boldogult.
– Ne karmolj, te mocsok! – szólt rá erélyesen, aztán léptek közeledtek.
Halk torokköszörülés a hátam mögött, amitől nagyot nyeltem, aztán kihúztam magam, megfordultam, és álltam a pillantását.
– Harry, én nem tudom… Nem tudom hogyan, és mi történik velem. Valami zajlik bennem, amit nem értek, és egyelőre nem tudom letisztázni a dolgokat, még magammal sem.
Nem szóltam, nem is tudtam volna mit.  – Tudom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy hülye voltam. – Lenyeltem a nyelvemet, nehogy helyeselni kezdjek. – És nem tudom, benned milyen érzések vannak kettőnkkel kapcsolatban. – Most felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett, miután eddig a zokniját tüntette ki a figyelmével. Zavarba jöttem.
– Bennem is változtak a dolgok. Talán kicsit könnyebb, de azért nem mondanám, hogy túl vagyok rajtad. – Próbáltam olyan választ adni, ami igaz, de azért nem tesz teljesen kiszolgáltatottá. Azt sem tudtam, ő most tulajdonképpen miről beszél. – Tényleg szakítottál a sráccal? – kérdeztem a hirtelen beálló csendben, amíg még volt hozzá merszem. Elgondolkodva bólintott, miközben beharapta az alsó ajkát, amitől ismét kezdett összeugrani a gyomrom. Én is bólintottam, aztán visszafordultam a deszkához, mert muszáj voltam valahogy leplezni a vigyoromat. Mintha hátul is lett volna szemem. Éreztem, hogy Louis még mozdulatlanul állt egy darabig, és nézett, aztán egy nagy sóhajjal mellém lépett. Megállt bennem az ütő. Mikor rájöttem, hogy csak a kezét mossa meg, csalódottan fújtattam egyet az orromon, mire oldalról rám pillantott. Elvörösödtem. A kezét törölgette, és engem fürkészett, nekem pedig, egy idő után muszáj volt rálesnem. Szélesen mosolygott, és huncut fények csillogtak a szemeiben.



.