Sajnos, még mindig a visszatekintős részeket hozom, mert egyelőre ugyanott tartunk a valóságban, ahol egy hónappal ezelőtt... Higgyétek el, nagyon sajnálom, és remélem, hamarosan visszatérhetünk a normál kerékvágásba!
Remélem mindenki megvan még, és szeretettel köszöntöm az új feliratkozókat. Köszönöm a csodás kommenteket is, és még mindig csak arra tudlak buzdítani benneteket, hogy jelezzetek vissza, írjatok pár sort, hogy tudjam, van még értelme csinálni.
xxxBecca
Már jócskán beesteledett, mikor annyira összeszedtem magam, hogy lementem az edzőterembe és kissé nehézkesen a futópadra álltam. Bekapcsoltam a tévét, és keresgélni kezdtem, hogy milyen zenét válasszak. Ott voltak sorban a kedvenc listáim, amiket külön az edzésekhez állítottam össze, úgyhogy kiválasztottam a legrégibbet, és jól feltekertem a hangerőt. Eleinte csak gyalogoltam, egyre ütemesebben, majd ahogy bemelegedtek az izmaim, kocogásra váltottam, míg elértem azt a tempót, amin képes vagyok órákig szaladni, és ami olyan sokszor mentette meg az életem.
Millió alkalom volt, mikor képtelen voltam mással levezetni a feszültségemet, és szükségem volt elmém magányára, hogy átgondoljam a dolgokat. Ilyenkor mindig futni mentem, vagy később, mikor ez már nem volt kivitelezhető, mert lépten-nyomon megállítottak vagy bámultak az emberek, megszoktam a futópadot. Eleinte furcsa volt, hogy nem a természetben töltöm az időm – pedig mindennél jobban szeretem –, de aztán rájöttem, hogy ennek is megvan a maga jó oldala. A monotónia még gyorsabban juttat abba a tudatállapotba, amire szükségem van ilyenkor. Semmi nem tereli el a figyelmemet, és nem is kell mást csinálnom, csak befelé fordulni.
Most is így tettem, és a megszokott mozgás, az ismert, szeretett dallamokkal párosulva, percek alatt repítettek vissza a múltba, elmúlt ifjúságunk szép és meghatározó emlékei közé.
Louis a kis lakásban, ahogy épp a kedvenc Phalaenopsisát pátyolgatja. Imádom ezt a látványt, mert annyira bensőséges és hétköznapi. Szeretem az új lakást is, amit együtt rendeztünk be, bár Lou inkább csak abba szólt bele, milyen színeket látna szívesen, és ahhoz ragaszkodott, hogy sok dél-nyugati ablak legyen az orchideáinak. Soha nem gondoltam volna, hogy ő ilyesmiben leli majd örömét, de hihetetlen boldogsággal töltött el a tudat, hogy van valami, amit ennyire szeret. Hosszú, izmos lábait maga alá húzva, térden görnyedezett a virágok között, és friss mulccsal kényeztette őket. Nem vette észre, hogy hazaértem. Én viszont kiszúrtam a füléből lógó zsinórt, így már biztos lehetettem benne, hogy nem hallja a lépteimet. Beharaptam a szám, annyira koncentráltam, és halkan kibújtam a cipőmből. Aztán óvatosan kicsomagoltam az új családtagot, akit Marilynnek kereszteltem hazafelé, mikor arról meséltem neki (igen, a virágokkal való társalgás fertőző!), hogy milyen szerencsés kis orchidea ő, amiért Louis Tomlinson gyűjteményébe kerülhet.
Gabriel, a mindentudó kertész, akit Nadine ajánlott, tényleg mindig tudott valami olyat szerezni, amitől Lou sikítozva csókolgatott, és annyira hálás volt, hogy azt tehetettem vele, amit csak akartam.
Ez pedig minden pénzt megér, bár volt már olyan, hogy még nekem is felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam a számlát. Persze, ezek egzotikus különlegességek, és nyilván a beszerzésük sem olyan egyszerű, de nem szeretem a felelőtlen pénzköltést, és bevallom őszintén, nekem mind egyformának tűnik. Na mindegy, lényeg, hogy megszereztem a Navy orchideát, amit az Avatar premierje után látott a neten, és azóta is álmodozik egyről, de amit tavaly Jay rendelt neki valahonnan, az két hét alatt megadta magát. Mondtam Lou-nak, hogy biztosan megszűnt a kapcsolata a többiekkel, és ezért halt meg olyan gyorsan, de ezúttal nem díjazta a humoromat.
Meg is tanultam, hogy a phalaenopsisokkal nem viccelünk. Hála istennek, hogy az az egy, ami azalatt lehelte ki a lelkét, míg Louis épp otthon volt Angliában, olyan fajta volt, amit könnyen be tudtam szerezni, és mivel tíz képet küldtem át Gabrielnek, pontosan olyat kerített, mint a régi volt. Louis a mai napig dicsér, milyen szépen gondjukat viseltem, amíg távol volt, és soha nem jött rá, hogy kinyírtam Audrey-t.
A lelkiismeret-furdalás néha még kínoz egy kicsit, de megtanultam együtt élni vele, és azóta, ha nekem kell öntöznöm őket, a biztonság kedvéért három emlékeztetőt állítok be a mobilomon.
Egyedül Alfi nem veszi figyelembe a kilátásba helyezett örökös száműzetést, amivel Louis fenyegeti. Ő rendszeresen tép le egy levelet, vagy ne adj úristen, egy virágot az imádott növényekről, amit, ha szerencséje van, én találok meg, és eltüntetem őket, ha nincs, akkor Louis, és utána kergeti lakásszerte, míg el nem kapja, és oda nem cipeli az áldozathoz, hogy ismét a lelkére beszéljen. A macska ilyenkor olyan ártatlan arcot vág, amiért én simán odaadnám neki az Oscart, de persze ez is teljesen szubjektív, hisz DiCaprio sem kapott még egyet sem, pedig már vagy tíz kellene, hogy sorakozzon a kandallóján.
Most viszont, Alfit sehol sem láttam, ami jó jel volt, mert legalább nem leplezett le hangos nyávogásával.
Odaosontam Louis mögé, lassan én is a térdeimre ereszkedtem, Marilynt magam mellé állítottam a földre, és közelebb csúsztam Lou-hoz. Mikor befogtam a szemeit, először ijedten felnyikkant, de ahogy megismerte az érintésemet, azonnal ellazult, és a mellkasomnak dőlt, miközben kihúzta a fülhallgatót.
– Szia, Hazz! – morogta halkan, amitől azonnal libabőrös lettem, mert senki más nem tudja úgy kimondani a nevem, mint ő.
–Szia, Kicsi! – hajoltam a nyakára, és csókoltam a finom bőrt, amit értem. – Hoztam neked valamit… vagyis inkább valakit.
–Tééényleg? – kérdezte elnyújtva, és ficeregni kezdett az izgalomtól. Olyan, mint egy gyerek. Ha valami felkelti az érdeklődését, képtelen megülni a seggén, azonnal mocorogni kezd, és nem tud várni egy percet sem.
– Fogd be a saját szemed, és ne less! – kértem tőle, mire azonnal engedelmeskedett, és kis kezeit szorította az én hatalmas tenyereim helyére, míg elé tettem az új szerzeményt, és még közelebb bújtam hozzá, hogy rálássak az arcára, mikor megpillantja. – Kinyithatod! – mondtam halkan, nehogy megtörjem a varázst.
Louis felsikkantott, aztán a kezeit most a szája elé kapta, mert annyira megilletődött.
– Ő itt Marillyn – mutattam be a virágot, mire Louis szemét elfutották a könnyek, és olyan óvatosan nyúlt a fényes, sötétzöld levelek felé, mintha valami nagyon értékes kincset akarna megérinteni.
– Szia, te gyönyörűség! – suttogta, aztán lehajolt, hogy megvizsgálja a sötétlila, majomarcot formázó szirmokat. – Ő mit szeret? – kérdezte, mintha én lennék itt a botanikus. De persze, megszoktam már, hogy mindent tudnom kell az új fajtáról, így Gabrielnél egy gyorstalpalón vettem részt, és okos fiú lévén, mindent elmentettem a telefonomba. Előkaptam hát a készüléket, és engedelmesen felolvastam a hőmérsékletre, páratartalomra, fényigényre vonatkozó adatokat, amit Louis bólogatással nyugtázott, majd összehúzta a szemöldökét, és két ujja közé csípte az alsó ajkát, míg a másik kezével átölelte saját magát, és arra könyökölt. – Azt hiszem, ő a hálószobában érezné magát a legjobban…
– Na, azt már nem! – vágtam rá azonnal, mire Louis felkapta a fejét, a szemöldökei is felszaladtak, és kíváncsian nézett rám. – Nem akarom, hogy ott legyen. Még a végén szex közben is azt fogod figyelni, hogy hozott-e újabb bimbót, vagy egyszer arra térek magamhoz, hogy a földön fekszem, mikor ledobsz magadról, mert oda kell rohannod, hogy megnézd az új léggyökereit.
Louis tátott szájjal hallgatta a kirohanásomat, majd olyan nevetésben tört ki, hogy egész pipa lettem rá. – Ez nem vicces! – közöltem duzzogva, mert egyáltalán nem poénból mondtam. Tényleg valós veszély volt, hogy az orchideák tönkreteszik a szerelmi életünket, ha már a hálószobát is elfoglalják.
– Édes, meseszép királyfim! – fordult teljes testtel felém Louis, és már a vállamon voltak a kezei, az ajka pedig szélsebesen közeledett hozzám. – Soha senki és semmi nem veheti fel veled a versenyt, és hidd el, ha veled szeretkezem, általában azt sem tudom, melyik bolygón vagyok, nemhogy arra figyeljek, mi vesz körül.
Ha egy utcán vagy egy koszos pincében esnél nekem, valószínűleg ott is megszűnne a külvilág az első három perc után…
– Miért olyan sokára? – kérdeztem vissza, még mindig enyhén morcosan, mire Louis újabb gyöngyöző kacagással válaszolt, és végre szájon csókolt, de istenesen.
– Mert mindig olyan lassan melegszel bele – dünnyögte a vállamba, és egy kicsit bele is harapott.
A vérem száguldani kezdett, úgyhogy magamhoz rántottam, és nekiestem, de egy pár perc után kibontakozott az ölelésemből. Az íze addigra már elvette az eszemet, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ott a parkettán vetkőztessem le, és a kedvenc virágai előtt tegyem a magamévá, tudtukra adva, ki az úr a háznál. Ezért eléggé csalódott arcot vágtam, amikor ráeszméltem, hogy ezúttal nem lesz olyan kezes, mint szerettem volna.
– Mi van? – kérdeztem rezignáltan, és nem tudtam elrejteni a hangomból kicsendülő elégedetlenséget.
– Hazz, kérlek, ne haragudj, de elígérkeztem délutánra.
– Tessék? Kinek? Hova? Miért? – kérdeztem már teljes harci lázban.
– Oli és Cal hetek óta nyúznak, hogy menjünk el megnézni a meccset.
Tudom, hogy a régi cimborái sok szívességet tesznek nekünk, és hogy néha velük is kell foglalkoznia, de most rohadtul kiborított a dolog.
– És miért most szólsz? Nem érdemlek meg annyit, hogy előre tudjam, mikor, hova mész?
– Szívem, ne kapd így fel a vizet. Egyáltalán mit keresel itthon? Nem arról volt szó, hogy a csajokkal mentek vásárolgatni?
– Már az is baj, ha inkább hazajövök, hogy veled legyek, minthogy a csajokkal vásárolgassak? – kérdeztem szemrehányóan, mire Louis sóhajtott egy nagyot, és felállt mellőlem. Már a konyha felé sétált, hogy kezet mosson, amikor válaszolt:
– Nem, dehogy! Ne forgasd ki a szavaimat! Nagyon örülök, hogy engem választottál, de azért nem mondtam, hogy elmegyünk a fiúkkal, mert gondoltam, úgyis hazaérek, mire te végzel.
A kifogása teljesen logikus volt, de az emberi agy nem igazán vevő a logikára, ha féltékenységről van szó.
– Ez egészen úgy hangzik, mintha el akartad volna titkolni…
– Jajj, Harry, ne csináld már ezt, az ég szerelmére! Miért akarnám eltitkolni, hogy a srácokkal elmegyek egy kosármeccsre? Ha már ők is itt vannak, és csak akkor veszem elő őket, ha valami alibit kell biztosítani vagy látszatból elmenni egy klubba, akkor néha rájuk szánhatok egy kis figyelmet, nem?
– Dehogynem! – vágtam rá, de olyan pipa voltam, hogy már csillagokat láttam. – És mi mikor fogunk minőségi időt együtt tölteni? Beírnál a naptáradba, ha szépen megkérlek?
Louis megpördült a mosogatónál, a pillantását az enyémbe fúrta, miközben akkurátusan törölgette a kezét. Egy fél percig csak néztük egymást és szemszkanderoztunk. Most esélye sem volt ellenem, mert a dühöm az egekig ért.
Nagyot sóhajtott, ledobta a konyharuhát a pultra, párduc mozgásával elindult felém, és le nem vette rólam a pillantását.
– Először is, minden idő minőségi, amit együtt töltünk. Ha velem vagy, mindig olyan, mintha feltöltődnék egy korlátlan erőforrásból, és minden gondom elszáll egy perc alatt. Másodszor, amíg élek, tiéd az elsőbbség. Ha azt akarod, lemondom a meccset, és itthon maradok. Felesleges ez a pukkadozás, mikor te is nagyon jól tudod, hogy te vagy nekem a világon a legfontosabb…
Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik friss levegővel, és aztán úgy leeresztek, mint egy lufi. A mérgem elszállt egy másodperc alatt, és mire odaért hozzám, már szinte elkocsonyásodtam. Terpeszbe lépett, és a csípőmet közrefogva ült rám lovaglóülésben, nyakam köré fonva vékony karjait. – Szeretlek! Annyira szeretlek, hogy mindig attól félek, ez már beteges. Vagy attól, hogy neked terhes a ragaszkodásom. Gondoltam, elmegyek a fiúkkal, hogy úgy tűnjön, érdekel valami rajtad kívül is, de ez csak színjáték. Igazából leszarom a meccset is, a világot is. Ha te itthon vagy, nekem a legnehezebb, hogy kitegyem a lábam.
Lassan lehajolt, a fülemet puszilgatta végig, olyan finoman, mintha egy kicsi, nyálkás hernyó mászna rajta, aztán az ujjaival felfogta a hajamat, és áttért a nyakamra, arra a részre, ami különösen érzékeny, egészen hátul. A farkam egyből kőkemény lett, már emeltem a csípőm – és vele együtt Louis-t is –, hogy hozzádörgölőzhessek. Lou torokhangon nyöszörgött egy kicsit, mire elkaptam a derekát, és magamra szorítottam, ő pedig abbahagyta a kényeztetést és csak szuszogott a bőrömbe. Ettől csak rosszabb lett. Oldalra fordítottam a fejem, megkerestem az ajkait, amik elnyílva, nyálasan vártak rám, és azonnal a szájába dugtam a nyelvemet, hogy megkeresse a játszótársát. Louis halkan nyögött, és elégedetten hagyta, hogy felderítsem szája forró zugait, amik olyan édesek számomra, mint a legeslegzamatosabb gyümölcs.
– Kívánlak! – súgtam az ajkai közé, mire megadóan sóhajtott, és a hátsó zsebébe nyúlt, hogy kihalássza a mobilját. Megfogtam a csuklóját, és kicsit elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Ne! Menj el a meccsre, és érezd jól magad. Amíg hazajössz, majd kitalálom, hol és hogyan tegyelek a magamévá! – ígértem neki, miközben apró puszikkal leptem al az arcát és a szája szegletét.
– Ó, Hazz, ezt nem kellett volna mondanod. Most hogyan menjek el, és üljem végig a meccset, miközben egyfolytában azon jár az eszem, mi vár rám, ha hazajövök??
– Szerintem megoldod! – kacsintottam rá, és felemeltem magamról, hogy aztán én is lábra álljak, és huncut mosollyal az arcomon elinduljak a terasz felé.
– Most itt hagysz? – kérdezte, és ezúttal az ő hangja volt csalódott.
– Csak a te érdekedben. Két és fél perc volt az előző csókunk, úgyhogy épp azelőtt hagytam abba, mielőtt elvesztetted volna a kapcsolatod a külvilággal.
– Te komolyan számoltál közben? – kérdezte kikerekedett szemekkel, valódi csodálkozással az arcán.
– Nem olyan nagy dolog. Multitask vagyok! – feleltem beképzelten, és kimasíroztam az erkélyre.
.
