II.Fejezet

Két óra múlva arra ébredtem, hogy fázik a combom. Lenéztem és a göndör fürtöknek csak hűlt helyét találtam. Halk csörömpölést hallottam a konyha felől. Feltérdeltem a kanapéra és azt láttam, hogy Mr. Szívdöglesztő épp teát készít. Egy hatalmas fatálcára rakta a teáskészletet, mellé zabkekszet egy kistányérra. Közben a vállával szorította a füléhez a telefont és halkan beszélgetett valakivel. Nem hallottam miről beszél, de a hanglejtéséből nem volt nehéz rájönni, hogy az illető nőnemű és nem rokon. Van egy olyan frekvencia, amit kifejezetten a női hódolók számára tart fenn. Olyankor a szokottnál is mélyebben zeng a hangja, apró nevetésekkel spékelve, és a mondatok vége mindig kérdő hangsúllyal társul. Így éri el, hogy akivel beszél, meg legyen róla győződve, hogy a figyelme kizárólag rá irányul, és nagyon is érdekli, amit mond neki. Persze a legtöbb esetben erről szó sincs, de ha valaki tudja Harry Styles mobilszámát, akkor már ahhoz a belső körhöz tartozik, aki kiérdemelte ezt a bánásmódot, akár szépsége, akár pozíciója révén.  Végig kellett néznem, ahogy az elmúlt félévben nők százai ostromolták őt, egyéni vérmérséklettől függően, hol finoman, hol a durvaságig rámenősen. Volt aki sikerrel járt, sőt volt olyan is, aki komoly érzelmeket váltott ki Harryből.
Akkor egy hétig nem ettem, képtelen voltam egy falatot is legyűrni, úgy éreztem, vége a világnak. Ha Mr. Szívdöglesztő komoly kapcsolatba kerül valakivel, nyilván elhagyja a közös lakást, de ha nem is megyünk ennyire messzire, csak elkötelezi magát egy nő mellett, és a szabadidejét vele tölti, akkor az én életem átmegy szánalmas vegetációba. Rettegtem, az idegeim pattanásig feszültek. A többiek is hasonlóan éreztek. Túl friss volt még minden, épp alakulóban volt egy turné ötlete, és ha Harry egy csaj miatt esetleg úgy dönt, hogy ő nem hajlandó egy évig buszban élni és járni Európát, akkor a mi álmunk is szertefoszlik a jövőnkkel kapcsolatban.
Aztán egyik este, egy fellépés után, amikor éjfél után hazaértünk, és Harry a barátnőjével beszélt telefonon, mindenki elcsendesedett és a feszültség szinte tapinthatóvá vált.  Letette a telefont, és körülnézett. Mindenki elkapta a tekintetét, és torkot köszörült. Liam kényszeredetten beszélgetést kezdeményezett Zainnel, de nagyon kilógott a lóláb. Ahogy végignézett rajtunk, összeráncolta a homlokát, lehajtotta a fejét, és hatalmasat sóhajtott. Aztán kihúzta magát és összeborzolta a haját azzal az eltéveszthetetlen mozdulattal, amit imádok. 

 – Srácok! Az Isten szerelmére, vessünk már véget ennek. Nem bírom, hogy ahányszor találkoztok Cherel, vagy telefonon beszélek vele, ti úgy viselkedtek, mint egy csapat megbántott kiscsaj. Mi a bajotok? – mindenki meredten bámult rá, mert nem voltunk felkészülve arra, hogy pont ő fogja szóba hozni ezt a témát, és kényszeríti ki a beszélgetést.
Ebből is látszik, milyen mélyen érző, empatikus ember, aki figyel a körülötte élőkre, érzi a rezdüléseiket. Nem egy önző fasz, mint a hozzá hasonló macsó fiúk általában. – Nem erről van szó. – válaszolta nagy sokára Nial – Csak úgy érezzük ez a lány sokkal komolyabb, mint az eddigiek, és félünk, hogy emiatt olyan döntést hozol, ami mindannyiunk életére negatív hatással lesz.
Harry értetlenül nézett körül. Mindenkihez odalépett, és mélyen a szemébe nézett. Próbálta felfogni, megérteni ami elhangzott, de senki nem tudott ennél többet kinyögni, megfogalmazni a félelmeinket. Amikor hozzám ért, még közelebb lépett, mint a többiekhez. Körülnéztem, de a srácok egymás felé fordultak, nem figyeltek ránk. Harry belém fúrta a tekintetét, és olyan közel hajolt, hogy éreztem a leheletét az arcomon. 

– Mi a baj? Te miért haragszol rám?
- Én nem haragszom. Félreérted. Soha nem tudnék haragudni rád. Csak....félek. –nyögtem ki végre,  fejemet a mellkasomra ejtve, mert képtelen voltam tovább a szemébe nézni. Minden energiám arra ment el, hogy lélegezzek, és el ne bőgjem magam, mert az akkora égés lenne, hogy elsüllyednék szégyenemben. Így is állandóan csúfoltak, hogy én vagyok a kislány a csapatban, és mindig Harry védett meg, de volt amikor ő is célozgatott rá finoman, bár ő soha nem tette sértően. – Figyelj! – nyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy újra a szemébe nézzek. – Te vagy a legjobb barátom. Tudod jól, hogy nekem mindig, mindent elmondhatsz, ahogy én is elmondok neked mindent. Miért nem szóltál? Miért nem beszéltük ezt meg? – az arca grimaszba rándult, és beharapta, aztán megnyalta a száját. – Sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé. De ez még nincs lezárva. Meg fogjuk beszélni! – mondta határozottan, és kicsit megszorította az államat, hogy nyomatékot adjon a kijelentésének. – Ooooké… - nyökögtem zavartan. Ő erőteljesen bólintott, aztán odahajolt és egy puszit nyomott az arcomra, de olyan közel a számhoz, hogy ájulási roham tört rám, és beleszédültem.
Aztán hátat fordított nekem és a fejét lehajtva visszalépett oda, ahonnan mindenkivel szembe került. 

– Gyerekek! Nagyon sajnálom, hogy egyáltalán felmerült bennetek a lehetősége annak, hogy egy lány, AKÁRMILYEN LÁNY miatt cserbenhagynálak titeket! Soha nem tudnék többet a tükörbe nézni, ha Önös érdekeimet a csapat érdekei elé helyezném. A mi családunkban az egyetlen törvény az volt, hogy mindig a közös célokért harcoltunk, úgy, hogy mindenkinek élhető legyen. De azt megtanultam, hogy csakis az egységben van erő. Lehet, hogy Cher komolyabb, mint az eddigiek, sőt valóban az, de soha nem állhat közénk! - a pillantása rám rebbent, és a szemében mintha bocsánatkérés villant volna.
Annyira nem tudtam mit is kezdjek vele. Egyértelmű, hogy a lányokat szereti, sőt eddig magamról is azt hittem, de itt ez a hihetetlenül erős vonzódás, amit nem tudtam hová tenni magamban. Ez nem olyan, mint amikor megkedvelsz valakit első látásra, és meg akarod ismerni, a barátja akarsz lenni. Ez sokkal, de sokkal több annál…. És ideje lenne legalább magamhoz őszintének lenni. Bármennyire kényelmetlen, hogy kezdek belezúgni Harry Stylesba, mégis jobb lenne szembenézni a tényekkel. Kac, kac…. Kezdek belezúgni?!  Ja. Úgy 3 hónapja kezdek belezúgni, és ha vannak ennek fokozatai, akkor is rohadt mélyen vagyok már.
Szóval miután megtette ezt a zavarba ejtő kis vallomást, a fiúk hatalmasat sóhajtva megkönnyebbültek, és szinte egyszerre léptek oda hozzá, hogy egy öleléssel nyugtázzák az elhangzottakat.

Csak én álltam, mint egy faszent. Az agyamban az utolsó mondat visszhangzott szüntelenül....komolyabb az eddigieknél. Valóban az. Szinte sokkolt a dolog, bár eddig is egyértelmű volt, és tudtam én, de az ő szájából hallani kínzás volt. Amíg a többiekkel ölelkezett, és egymás hátát veregették, a válluk fölött engem nézett, a szeme szinte feketére sötétült, és mintha bepárásodott volna. Úgy nézett, mint aki szavak nélkül akar valamit elmondani. De nem egy mondatot, hanem egy egész novellát. Sajnos nem tudtam rácsatlakozni a hullámaira, így egyszerűen sarkon fordultam és kimenekültem a lakásból. 

–Louis!! – hallottam, ahogy utánam kiált, de én már rohantam a lépcsőn, feltéptem a kaput, és meg sem álltam a következő fél órában, csak futottam, futottam, hogy a szél leszárítsa a könnyeket az arcomról, hogy a testemnek muszáj legyen csinálni valamit a zokogás helyett, és azért, mert ha megállok, akkor ott helyben összeroskadok és soha többé nem kelek fel.

Ennek három hónapja.  Még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha visszaemlékszem rá. Azóta a komoly kapcsolat már a múlté, egyszerűen nem lehetett összeegyeztetni a mostani életünkkel.
Önző módon örültem neki, de valahol sajnáltam Harryt, mert azt akartam, hogy neki jó legyen. Legyen társa, aki mindenben támogatja, akivel mindent megbeszélhet, akit szerethet, és aki viszont szereti. Nem érdekből, nem azért mert a címlapokra kerülhet vele, hanem azért, mert a legfantasztikusabb ember, akit ismerek, és megérdemli. Mondjuk az lenne a hab a torán, ha az,aki mindezt megadja neki én lennék…
Az ominózus eset után hetekig kerültem őt. Többször próbált olyan helyzetet teremteni, hogy megbeszéljük a dolgokat, de én soha nem adtam rá lehetőséget, mert tudtam, hogy semmi értelme. Én nem mondhatom el az igazat, amit egyébként nyilván ő is tud, hogy szerelmes vagyok belé, hisz az visszafordíthatatlan károkat okozna a barátságunkban, mert egy ilyen beszélgetés után már nem lehet ugyanaz, mint eddig. Minden mozdulat, minden szó más értelmet nyerne annak fényében, hogy vonzódom hozzá. Tehát ez nem járható út. Az, hogy neki magyarázkodnia kelljen, ne adj isten elnézést kérni, mert szerelmes egy lányba? Mekkora baromság ez. Ennek sincs semmi értelme. Akkor? Akkor nincs miről beszélni. Éreztem, hogy  az a legjobb, ha az idő oldja meg ezt.
És meg is tette. Pár héttel később szakítottak, ami eléggé megviselte Harryt, és alkalmat adott arra, hogy feltűnés nélkül visszasomfordáljak mellé, és vigasztaljam.
Most, hónapokkal később egy újabb versenyző próbálja becserkészni Mr. Szívdöglesztőt, ahogy elnézem. Harry mikor elkészítette a teát, és már kezdte unni a csevejt, felém nézett, és meglátta a fejemet a kanapé támlája fölött. Szélesen elvigyorodott, megjelentek a gödröcskék az arcán, és engem tetőtől talpig elöntött a forróság. – Oké, Nadine. Köszönöm, hogy hívtál, és sajnálom, hogy nem tudjuk összehozni. Ma este teljesen be vagyok táblázva. – Igen? Sebesen száguldottak a gondolataim. Mit beszélt meg, amíg én aludtam? Máris elígérkezett estére? Az első esténk, ráadásul az első szabad esténk isten tudja mióta, és ő mással tölti el. Persze, te idióta. - korholtam le magam. Egy fél éve nézi a pofádat minden áldott nap. Végre van egy szabad estéje, miért ne akarná mással tölteni? Míg ez a gondolatmenet végigszáguldott a neuronjaimon, ő még mindig széles vigyorral felemelte a tálcát, és elindult felém. A dohányzóasztalra tette, és két csészébe teát töltött. Az egyiket a kezembe adta, a másikkal, a lábát maga alá húzva leült velem szemben a kanapéra, a kekszet kettőnk közé tette, és a legszebb, legédesebb hangján azt kérdezte: - Jól aludtál? – na most akkor duzzogjak, vagy ne? Ez egy komoly eldöntendő kérdés. Agyaltam is rajta pár másodpercig, amíg észre nem vettem, hogy megváltozik az arca, és mintha aggodalom ülne ki a vonásaira. Persze, hogy aggódik, te barom. Hisz egy egyszerű kérdésre nem tudsz válaszolni. Aggódik, hogy az a csöpp eszed is elment már. – Köszi, nagyon jól. Észre sem vettem, amikor felkeltél. – válaszoltam.  –Én is nemrég ébredtem. Úgy aludtam, hogy a nyálam is folyt. – mondta mosolyogva és belekortyolt a teájába.
Hogy én mekkora idióta vagyok, hogy elaludtam, miközben nézhettem volna… – Hová mész este? – csúszott ki a számon . Azonnal megbántam, mert egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt  igazából nem akartam hallani a választ .A bögréje fölött csodálkozva rám pillantott. – Én? Nem megyek sehova. – leengedte a csészét, ezzel egy időben felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám. Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben. Kihallgattam a beszélgetését, és még számon is kértem. Ráadásul nem is megy sehova. Mit lehet erre reagálni? – Csak azért kérdezem, mert ha nincs programod, akkor átmehetnénk megnézni a többieket. – Szép próbálkozás. Gondolatban meg is veregettem a saját vállamat. Egy pillanatig nem változott semmi, és azt hittem nem úszom meg ennyivel, de aztán a gyönyörű szemöldök a helyére ereszkedett, és a szája sarka felfelé görbült. Olyan érzésem volt, hogy nagyon is tisztában van mindennel, csak nem akarja forszírozni a dolgot, vagy megkegyelmez nekem és nem akar beégetni. –Nem megyünk. – a hangja keményen csengett –Végre van egy nyugis, szabad esténk. Nem megyünk sehová és nem csinálunk semmit. Azon kívül, hogy szarrá verlek az összes létező játékban a Wii-n és betegre esszük magunkat sushival. – óóóóó ez a többes szám annyira jól esett, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. Boldogan élném le a hátralévő életem úgy, hogy ő dönt, és minden kettőnkről szól. Nem is tudtam palástolni a boldogságom, vigyorogva dőltem hátra, és kortyoltam a teámba, ami mellesleg isteni volt. Egy kanál cukor, és tej. Pont ahogy szeretem.  Tudja, hogy szeretem. Az öt perccel ezelőtti depresszióm már a múlté. Itthon vagyunk, és itt is akar maradni, velem akar játszani és vacsorázni. Azt hiszem, az élet ennél szebb nem lehet.

I.Fejezet

Amikor felértünk a lakásba, már nyitva állt az ajtó, és két hatalmas dromedár cipelte fel a bőröndöket. Mikor végre magunkra maradtunk, először csak álltunk megilletődötten, körbe-körbe nézegettünk, aztán amikor véletlenül egyszerre fordultunk, és majdnem összekoccant a homlokunk, na akkor kitört belőlünk a felszabadult nevetés. Egyre jobban röhögtünk, Harry hozzám lépett,  se szó, se beszéd felkapott a hátára és alaposan megforgatott,pedig tudja, hogy utálom. Mindent utálok ami forog, billeg, halad. Soha nem  ültem fel a körhintára  sem a vidámparkban.
 - Végre itthon!  - mondta - Ideje volt már nagyon. Néha annyira vágytam egy csöndes estére, amikor csak nézek ki a fejemből, vagy olvasok, anélkül, hogy valaki chipsszel zabálná le a könyvemet, vagy a hajamra öntené a kóláját.
 - Én nem foglak zavarni, ígérem. - csúszott ki a számon. Valahogy úgy éreztem ezt célzásnak szánta. Rám nézett, a szemében értetlenséget láttam. Próbálta megérteni,amit mondtam, aztán felcsillant a szeme, és elmosolyodott. Beletúrt a hajamba, és összekócolta.
- Te sohasem zavarsz! El sem tudom képzelni az életem anélkül, hogy  körülöttem bóklászol. - A mosolya rám is átragadt. A fejemet a karja alá szorította, és így ráncigált körbe a lakáson, hogy megmutassa, bár ő is most járt benne először. A nappaliból, ami  amerikai konyhával volt egybeépítve egy folyosó vezetett a hálószobákhoz. Amikor benyitottunk az egyikbe, viccesen azt mondta:
- EZ nem a TE szobád! - totál ,mint Tom Hanks a nyáltól lucskos pofájú boxernek a filmben. Hirtelen megmerevedtem, olyan rosszul esett, bár logikusan gondolkodva tudtam, hogy semmi, de semmi okom rá, hisz természetes, hogy az egyik az ő hálószobája, nem velem fog aludni. Ő is érezte, hogy megváltozott a testtartásom, és elengedte a fejemet, én pedig próbáltam méltóságteljesen felállni, és rendbe szedni magam. A tekintete engem fürkészett, aztán elfordult, és miközben továbbment a folyosón, halkan azt mormogta: -MÉG....
A szívem akkorát dobbant, mint egy üstdob, majdnem kiugrott a helyéről. Nem értettem, és nem is mertem belegondolni ennek az egyetlen, rövid kis szónak a jelentésébe. De azért fülig ért a szám, képtelen voltam leradírozni a bárgyú vigyort a képemről.
Miután nagyjából kipakoltuk ( behánytuk) a ruhákat a gardróbba, Harry zuhanyozni indult, én pedig odatettem a vizet a tésztának, hogy valami ebédfélét üssek össze.
Amikor kilépett a fürdőből egy szál törölközőt a csípőjére tekerve, szokás szerint beszorult a levegő a mellkasomba, és nem is szándékoztam légcserélni, amíg így látom magam előtt. Már pedig, neki nem volt sürgős elhagyni a színteret, ezzel tuti fulladásos halálra ítélve engem. Teljes nyugalommal odasétált a konyhába, a hátam mögé állt, és átnyúlva rajtam, beledugta az ujját a mártásba, amit éppen elmélyülten kavargattam. Az agyam felülírta a stressztörvényt, hogy nem veszek levegőt, ha pánikhelyzetben vagyok, és kénytelen voltam legalább apró adagokban levegőt préselni a tüdőmbe, ami leginkább békalégzésre hasonlított, de úgy tűnt, ezzel legalább néhány perccel elodázhatom az ájulást.
- Hmmmm....ez isteni Louis! - morogta kábé 5 centire a fülemtől. Minden , a legapróbb szőrszálam is felborzolódott, olyan szinten lettem libabőrös, mint utoljára, mikor a nyári táborban éjjel kivittek és ágyastól beletettek a tóba, hogy reggel amikor felébredek, simán lelépjek az iszapos, rohadthideg vízbe. Még nyammogott egyet a fülembe, újabb lúdbőr fültől bokáig, miközben megcsapott a semmivel össze nem téveszthető illata, amitől muszáj volt végre mélyet lélegeznem, hogy minél többet tudjak magamba szívni, aztán fütyörészve elindult a szobájába, és két perc múlva egy kinyúlt, levágott ujjú pólóban, és egy csípőre engedett pamutnadrágban tért vissza. Nem lett sokkal jobb...állapítottam meg magamban, de ezen már én is elmosolyodtam. Nem járhat szkafanderben, mert rád ilyen hatást gyakorol, de az is valószínű, hogy szkafanderben sem lenne kevésbé felkavaró.
Vizes fürtjei a szemébe hullottak. Imádom, amikor nincsenek kivasalva, és idétlen műfrizurába kényszerítve a gyönyörű, göndör tincsei, hanem szabadon tekeregnek a nyakán, a füle körül. Közben sikerült majdnem odaégetnem a tésztát, és lekozmálni a szószt, de végül a sok év, meg rutin átsegített a problémán, és ehető ebédet tálaltam fel.
Felültünk a konyhapulthoz, a magas bárszékekre, és Harry egy hatalmas adagot szedett a tányérjára, aztán jóízűen enni kezdett. Pár perc múlva újabb adagnak látott neki. Iszonyat mennyiséget képes eltüntetni, ezt mindig is csodáltam, és közben minden tagja tökéletesen kidolgozott.
- Mi lesz ma este? - kérdezte, mivel SOHA nem tudja a napirendet, engem, mint magántitkárt alkalmaz erre a nemes feladatra, hogy észben tartsam, mikor, hová kell menni.
- Semmi. Ma este szabadnapunk van.
- Szabadnap? Ne röhögtess. Fél éve nem volt olyan.
- Hát pedig George azt mondta, ma estére semmit nem kötött le, hogy kényelmesen berendezkedjünk, és kipihenjük a költözést. Sőt! Holnap is csak délután van egy fotózás, és este az Ellen show.
-WOW, ez remekül  hangzik .- mondta mosolyogva és szedett még egy kis repetát a tányérjára.
A mosogatás az ő feladata volt, hiszen én főztem. Na erről nem vett tudomást, még annyira sem, hogy bepakolja a mosatlant a mosogatógépbe.
– Ne szórakozz Harry! Nem leszek cseléd. Munkamegosztás van, én főzök, te mosogatsz.
–Te ne szórakozz velem, ez nem munkamegosztás, ez rabszolgatartás. A főzés kreatív meló, a mosogatás egy kínzás. Egyik nap te főzöl , mosogatsz, másik nap én. Ez így fair.
–Akkor minden másnap pizzát rendelünk….- dünnyögtem az orrom alatt, amíg elpakoltam az edényeket.
Délután elmentünk sétálni a környéken, felderíteni, hol van éjjel is nyitva tartó bolt,  gyógyszertár,és egy szimpatikus söröző, bár az új törzshelyről majd a fiúkkal döntünk, hisz minden fiatal britnek kell, hogy legyen törzshelye, különben nem is ember .
Rájöttünk, hogy ez egy kellemes környék, ahol leginkább a mi korosztályunk él, hisz a lakások elég kicsik, nem igazán felelnek meg családos emberek számára, és elég sok zajos kocsma van, ami az idősebb korosztályt zavarná. 
Miután megismerkedtünk a környékkel, hazamentünk. Igyekeztem azt a hangulatot megteremteni, amiről az érkezésünkkor beszélt, ezért begyújtottam a kandallót, feloltottam az állólámpákat a nappaliban, és halkan bekapcsoltam a zenelejátszót. Akusztikus jazz. Hisz ez a kedvence. Az egyik ….
A szobájából nevetést hallottam. Biztosan az anyukájával beszél. Nagyon bensőséges a kapcsolatuk, az anyukája és a nevelőapja is fantasztikus emberek. Biztos vagyok benne, hogy Harry hihetetlen személyisége azért tudott így kiteljesedni, mert a szülei erőn felül támogatták mindenben.  Azon morfondíroztam , hogy milyen lett volna az életem egy picit kisebb családban, ahol több figyelmet kaptam volna, mint a mi, állandóan mozgó, forrás közeli állapotban lévő gigacsaládunkban. Nem nagyon volt időm ezen elmélkedni, mert nyílt az ajtó és Mr. Szívdöglesztő masírozott be a nappaliba.
Körülnézett, egy elismerő morgást hallatott, majd leemelt egy könyvet a polcról, egy pokrócot a fotel karfájáról, odajött a kanapéhoz, lelökte a keresztbe tett lábamat, rádobta magát a párnákra, és az ölembe ejtette a fejét.
Ez volt a legbizarabb, és egyben a legintimebb jelenet, amiben eddig részem volt vele. Egy darabig megszokásból nem vettem levegőt, de persze egy idő után kénytelen voltam, hisz elég béna lenne elveszteni az eszméletemet ebben a tökéletes pillanatban.
Egy újság volt a kezemben, megpróbáltam a továbbiakban is arra koncentrálni, de ez eléggé kivitelezhetetlen volt, tekintettel arra, hogy az újság széle alatt a fél arcát és a fülét láttam, és a szája egyik szegletét. A következő fél órát azzal töltöttem, hogy néztem őt, és próbáltam 5-10 percenként lapozni egyet, hogy legalább a látszatot fenntartsam.
Aztán éreztem, hogy megváltozik a légzése…elmélyült, és lassan lecsukódtak a szemei. Elaludt. A vonásai kisimultak, az izmai elernyedtek. Olyan volt , mint egy gyönyörű angyal egy olasz freskón. Letettem az újságot, és végre nézhettem pislogás nélkül, ameddig csak akartam. Az emberek álmukban a legszebbek. Ezt a hihetetlen bölcsességet agyaltam ki, de aztán leszűkítettem a kört (Margaret nénikémre gondolva, aki a verandán szokott szunyókálni a hintaágyban). Harry álmában a legszebb. Meg amikor énekel. Ja és amikor futás után izzadtan , lihegve lép be az ajtón. Jaaa, és reggel, amikor a párna mintája még benne van az fejében és  a felső ajka a szokottnál is duzzadtabb.
Rájöttem, hogy úgysem tudok rangsort felállítani ebben a kérdésben, így meg kell egyeznem magammal abban, hogy egy félisten a lakótársam, és kész. Addig néztem, amíg az én szemem is lecsukódott, és mély, pihentető álomba nem zuhantam.