V.Fejezet

A turné három hónapja elszaladt egy szempillantás alatt, bár véget nem érő rohanásból állt. Háromnaponta más-más városban léptünk fel, de a köztes időben az utazáson kívül táncpróbák, énekórák és stúdiómunka váltották egymást. Eldőlt, hogy ősszel saját turnéra indulunk, így a koreográfus és a rendező is nekiveselkedett az előkészületeknek. Nehéz dolguk lesz, mivel mindannyian genetikailag vagyunk alkalmatlanok a táncra. Márpedig egy fiúbanda óriáskoncertjén elkerülhetetlen, hogy néhány tánclépést megtegyenek. De lehet, hogy mi leszünk a kivételek.
A srácokkal mára teljesen olyanok lettünk, mint egy család, ami igazán jó dolog, mert néha, nehezebb napokon olyan erővel tör rám az igazi családom hiánya, hogy fáj. Bármennyire hihetetlen, az X-Factor indulása óta nem jutunk haza, még egy hétvégére sem, és ha úrrá lesz rajtam a depresszió, nagyon nehezen veszek erőt magamon, hogy jópofát vágjak ehhez az egészhez.
A többiek mára teljesen elfogadták, hogy Harryvel elválaszthatatlanok vagyunk. Egy lépést sem teszünk egymás nélkül, mindig mellettem ül, és a buszban is evidens volt, hogy egymás fölött alszunk. Vagyis Harry alszik felül, mert ott jobban imbolyog az ágy, és ugye én egyáltalán nem bírom, ha valami mozog, zötyög, forog.
Azért nem teljesen problémamentes a dolog, mert a fiúk is érzik az állandó feszkót, ami valószínűleg belőlem árad. Zayn tett egy tréfás megjegyzést a kapcsolatunk mibenlétére, és a kettőnkről szóló pletykákra: - Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! – Persze, irigy vagy, mert Louis csak nekem csinál szendvicset éjjel. De így jártál, amikor összeköltöztél a fingós Niallal. –ütötte el Harry egy poénnal a dolgot, de én éreztem, hogy volt éle a megjegyzésnek.
Egyébként az éjszakai szendvicsezések a napjaim fénypontjai. Nem is tudom, mikor, vagy hogyan kezdődött, de a lényeg, hogy mára komoly kis rituálét alakítottunk ki belőle. Ma is, a fellépés után, amikor a többiek már bebújtak a kis hálófülkéjükbe és elcsendesedtek, Harry mocorogni kezdett fölöttem, aztán derékból kihajolva elhúzta az odúm függönyét, és bekukucskált hozzám: - Hahó, alszol? – Persze sosem alszom, de néha úgy teszek, nehogy már azt higgye, hogy ébren várom, hogy szóljon hozzám.
 ( pedig DEEE ! ) – Mi van? – kérdeztem álomittasan, de kedvesen. – Nem vagy éhes?
- Hát eddig álmomban nem voltam az, de most, hogy felébresztettél, tudnék enni egy pár falatot. – közben lekászálódott az emeletről, és meztelen felsőtesttel behajolt a fülkémbe. Ilyenkor szoktam azon morfondírozni, hogy inkább bebújhatna mellém, és ötleteim is lennének, hogyan tudnám elfeledtetni vele az éhséget, de persze ezek mind csak álmok.
-Szendó?
 –Te csinálod?
– Hát, amit én csinálok, attól tuti nem fogsz büfögni.
–Akkor megint én… - válaszoltam duzzogva, de azért lekecmeregtem én is. Hátra osontunk a buszba, ahol egy pihenőrész van kialakítva. Kagylófotelek, egy asztal, és egy hűtő, aminek a felső polca, kérésemre, mostanában már mindig tele van pakolva kajával. Annyira gyors a tempó, hogy sokszor egyáltalán nincs időnk enni, vagy túl feszültek vagyunk ahhoz, hogy együnk. A többiek a bulik után egyből degeszre szokták zabálni magukat, de mi Harryvel bevezettük ezt a kis éjjeli pikniket. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért, de nem találtam rá semmi más értelmes magyarázatot, csak azt, hogy neki is hiányzik a MI kis, közös életünk, a kettesben töltött esték.        

Készítettem neki egy szendvicset. Prosciutto sonka, cheddar sajt, saláta, majonéz. Úgy tudja enni, mintha egy Michlein csillagos séf főztjét kóstolgatná, néha még nyög is hozzá. – Hmmm….Te egy isten vagy Louis! Egyszer tényleg kell neked egy étterem. Ha beleuntunk, hogy világhírű fiúbandát játszunk, nyitunk neked egy menő éttermet London puccos felében.
- Persze, egy menő éttermet…És mi lesz az étlapon? Rántotta és szendvics? Desszertnek pedig palacsinta? – kérdeztem komolykodva, de azért a szemem mosolygott, és ezt ő is tudta. –Nem csak ezek. Addigra profi séf leszel. A bolognai spagettid is legendás, és a spéci grillfűszeres húsaid is. A karácsonyi pulykáról már ne is beszéljünk. Amit azóta is emlegetünk. Ugye? – Na itt már kirobbant belőlünk a nevetés, úgy kellett visszafognunk magunkat, hogy ne verjük fel a többieket. A híres karácsonyi pulyka, ami 5 órán át csücsült a sütőben, de olyan száraz és íztelen lett, hogy szerintem egy éhező afrikai sem tudná lenyelni. Ültünk az asztal körül , és mindenki szenvedett hogy ,hogy vágja, rágja el az ehetetlen cafatokat. Nem mertek szólni, mert tudták, hogy egész nap a konyhában melóztam, hogy igazi karácsonyi vacsora kerüljön az asztalra. Aztán végül Mr. Szívdöglesztő nem bírta tovább. Rám nézett a hatalmas zöld szemeivel és azt mondta: - Kedvenc séfem! Tudod, hogy a te főztöd nélkül élni sem tudnék, de ha nem csinálsz azonnal egy omlettet, itt halok éhen a karácsonyi asztalnál. – na erre persze mindenkiből kitört a röhögés, és elkezdődött a negyed órás szívatás, ahol bemutatták, ki hogyan köpte ki, dugta el a falatokat, és olyan arcokat vágtak, hogy én is szakadtam a röhögéstől. Nekiindultam, hogy keressek valami ehetőt a hűtőben. Ők is felálltak a borospoharaikkal, és követtek a konyhába. Liammel nekiálltunk a főzésnek, a többiek pedig sziporkáztak a sztorizásban. Végül szuper jól sikerült az este, a konyhapulton ettünk, grillezett zöldségeket, csirkét és krumplipürét. A Margaret néni receptjéből készült békebeli csokitorta viszont  hibátlan lett, és hatalmas sikert arattam vele.

Az ajándékbontás is remekül ment. Niall nagyon örült az öt ujjas zokniknak, amiken Garfield terpeszkedett, Zayn is meg volt elégedve a manikűrkészlettel, amit azért kapott, mert mindig rágja a körmét. Persze engem legjobban az izgatott, hogy Harry örülni fog-e az elmúlt hetekben, sutyiban lőtt fényképekből készült albumnak, de kár volt aggódnom, mert boldog volt, az egész arca ragyogott.
Az én nevem egy hatalmas dobozra volt ráírva, az ő kézírásával, és már akkor megremegett a kezem, amikor ölbe vettem. Gyönyörűen volt becsomagolva és még egy télapós masni is díszelgett rajta. Aztán, ahogy kibontottam, újabb dobozt találtam benne, abban egy kisebbet, és végül egy még kisebbet. A pici dobozka hófehér csillogó papírban volt, és rénszarvasos masnival volt átkötve. Már attól meghatódtam, hogy ennyit dolgozott az ajándékommal, nekem már ez is elég lett volna, hisz ez azt jelenti, fontos vagyok  számára. Amikor a dobozkát kibontottam, csak egy összehajtogatott lapot találtam benne. Meg is lepődtem, és nagyon kíváncsi lettem, mi lehet rajta. Igyekeztem, hogy a többiek meg ne lássák, mennyire izgulok, a kezeim úgy remegtek, mintha le akarnának esni. A lapon egy szállásfoglalás visszaigazolása volt. Kérdőn nézem fel Harryre. –Nyolc nap, májusban, all inclusive, Bora Borán, két fő részére. Azzal mehetsz, akivel szeretnél. – Mosolygott, a szemei hatalmasra tágultak, láttam, ő is izgul, hogy örülök-e az ajándéknak. Azzal megyek, akivel akarok? Legszívesebben kimondtam volna, hogy én veled, CSAKIS VELED akarok menni bárhová is, különben ez inkább száműzetés lesz, mint nyaralás, ha több mint egy hétig nem láthatlak. De persze nem szóltam egy szót sem, hanem minden erőmmel azon voltam, hogy boldognak lásson, hogy tudja, mennyire örülök. Az arcán furcsa mosoly játszott, de a szemei komolyak maradtak . Aprót biccentett. Nyeltem egy nagyot, és visszamosolyogtam. Az pedig a jövő zenéje, mikor és hogyan fogom megkérdezni, hogy eljönne-e velem …

És most itt az alkalom. Talán több nem is adódik. A turné vége rohamléptekkel közeledik, és ezzel az utazás is. Nem halogathatom tovább. Itt vagyunk, meghitt hangulatban, kettesben, ami ritka alkalom. El kell szánnom magam. Megköszörültem a torkom. – Úgy elszaladt ez a pár hónap, és a rengeteg szabadidőmben nem találtam senkit, akit magammal vihetnék a karácsonyra kapott nyaralásra. Ha nem untad még szarrá a burámat, eljönnél velem? – az utolsó két szónál elakadt a hangom. Annyira izgultam, hogy képtelen voltam normálisan beszélni . Harry felkapta a fejét, hatalmasat nyelt, az ádámcsutkája liftezett a nyakán. A pupillái kitágultak és látszott, hogy erősen gondolkodik, mit válaszoljon. Természetesen nemet fog mondani, és azon görcsöl, hogy ne bántson meg nagyon. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pulzusom ezerrel dübörgött. –Számítottam erre a kérdésre… - Kezdtem lecsúszni a széken, és elsüllyedni szégyenemben. Hát persze, hogy nemet fog mondani. Egy könnycsepp próbált áttörni a szempilláimon, és minden erőmet latba vetettem, hogy megakadályozzam. - Jobban mondva négy hónapja várom, hogy feltedd. Ha nem tetted volna, akkor én álltam volna eléd, és már ezerszer elpróbáltam, mit fogok mondani. Azt, hogy ugye eszedbe sem jutott, hogy mással menj el?! Azt az utazást kettőnknek vettem, és reméltem, ezt te is tudod. – Mi??? Jól hallottam, vagy csak képzelődöm? Azt mondta, hogy eljön velem? A gyomromban a lepkék ezerrel száguldoztak, a szívem a torkomban vert. Ezt felfoghatnám valamiféle vallomásnak is, de persze nem teszem, bár Harry is borzasztóan zavarban volt, még a gyér világítás mellett is látszott, hogy lángol a füle, az arca, a szemei szinte fekete gyémántként ragyogtak. Akkor sem élhetem bele magam, hogy ez többet jelent, mint pusztán a szavak, amiket kimondott, akkor sem, ha az érzelmi iránytűm erőteljes kilengést érzékelt, és akkor sem, ha minden egyes sejtem arra vágyott, hogy valami jelet kapjon. Míg az érzéseim elragadtak, nem volt energiám az áruló könnycseppre figyelni, így végül utat tört magának és legördült az arcomon. Harry egy szempillantás alatt odaugrott, elém térdelt, és a hüvelykujjával törölte le. – Miért sírsz? Mi a baj? –kérdezte, az arcomat fürkészve. Egyetlen szót sem szóltam, csak ráztam a fejem. Nem szólhattam, mert ha csak résnyire is kinyitom a szám, akkor azonnal szerelmet vallok neki és könyörögni fogok, hogy ha nem tud viszont szeretni, akkor legalább tűrje el, hogy én szeretem. Nem bírom már a hazugságokat, a színlelést. Lehajtottam a fejem, mert a könnyek most már megállíthatatlanul ömlöttek . Az arcomat két tenyerébe vette, és kényszerített, hogy ránézzek. – Ne sírj! Kérlek. Nem bírom elviselni, ha sírsz, ha valami fáj. Tudom, hogy magányos vagy, és én is az vagyok, de hidd el, jó lesz. Elmegyünk és hatalmasat pihenünk egy csodálatos helyen.
- Odahajolt, és lecsókolta a könnyeket az arcomról. Olyan volt, mintha álmodnék. Az ajka olyan lágy volt, mint a tavaszi szellő, és olyan forró, mint a nyári nap. A lehelete hűvösre szárította a könnyeim helyét. Minden könnycseppet felcsókolt az arcomról, azt is, amelyik a szám felé vette az irányt. Azaz érzés kerített a hatalmába, hogyha most egy icipicit oldalra fordítanám a fejem, megcsókolhatnám. Hagyná, hogy megcsókoljam. Pattanásig feszültek az idegeim. Nem tehetem meg. És ha csak a képzeletem játszik velem? Ha ez csak egy rendkívüli baráti gesztus? Persze, hogy az. Hisz az imént mondta, hogy magányos, és azt hiszi azért sírok, mert én is az vagyok, és nincs kivel elmennem nyaralni. Próbáltam lélegezni, és megnyugodni. Már nem csókolt, de olyan közel volt az arcunk, hogy láttam a pupillájában az arany pöttyöket. A szájára tévedt a tekintetem. Mintha egész életemben arra vártam volna, hogy egyszer birtokba vegyem. Ő is a számat nézte és határozottan megváltozott a szituáció. Már mindketten szinte ziháltunk. Egy pillanatra azt hittem felém hajol, de aztán hátraereszkedett a sarkára. Az arcomat nem engedte el, hanem végtelenül gyengéden végigcirógatta.
- Minden rendben lesz. Megígérem! – nem volt már mit mondani. Végül is életem legszebb estéje ez, hisz azt mondta, mindig is úgy tervezte, hogy együtt megyünk Bora Borára. Elmosolyodtam, és nagy meggyőződéssel bólintottam.  

IV.Fejezet

Nagy nap volt szombaton. Harry Edward Styles betöltötte a 17. életévét. Már karácsony óta azon járt az agyam, hogy mivel lepjem meg. Mindent megvehet magának, amit csak akar, de Harry nem szállt el magától. A jó cuccokat szereti és iszonyat jó ízlése van, de ruhát nem veszek neki, nem lenne elég személyes. Olyat nem adhatok, ami egyértelműen kifejezi az érzéseimet, és nem rajzolhatom tele szívecskékkel a falat, nem szórhatom tele rózsaszirommal az ágyát ( pedig mondjuk ilyeneken jár az agyam...) . Szóval ki kellett találnom valamit, ami személyes, elmondja neki, hogy milyen fontos számomra, de nem derül ki belőle, hogy fülig belé vagyok zúgva, és olyat akartam, amit hordani fog, amit visel, és amit szeret. Hát ez így egyben elég nagy falat. Törpöltem is rajta vagy másfél hónapig, míg két héttel ezelőtt a Sohoban sétálva egy ékszerüzlet kirakatában megláttam egy gyűrűt, és teljesen beleszerettem ( mint Harrybe). Ezüst, igazából egy szélesebb karikagyűrű, ami két részből áll, és a külső gyűrű elforog a belsőn. Amikor bementem , hogy közelebbről szemügyre vegyem, a kínai eladó elmesélte, hogy valódi antik darab,nem antikolt, azért is olyan sötét a kontúr a két karika között. . A XVIII. században egy angol kereskedő készíttette magának és a szerelmének titokban, mert a lány egy lord legkisebb lánya volt, soha nem adták volna hozzá egy kereskedőhöz. Mivel a jegygyűrűk már akkor is aranyból készültek, a fiú úgy gondolta, senkinek sem tűnik fel, ha egy szinte értéktelen ezüst gyűrűt visel a kedvese. Egy nyári éjszakán a lány nővérének segítségével egy kápolnában eljegyezték egymást. Sajnos a titokra fény derült, a pap jópénzért elárulta a szerelmeseket. A lányt azonnal zárdába küldték, és apácaként élte le az életét. A fiú sosem nősült meg, egész életében a szerelmét kereste, de nem lelte meg soha.  Életéről naplót írt, és a halála utána naplója bélésébe varrva találtak rá a gyűrűre.
Nagyon megfogott a történet, mert valahogy úgy éreztem, mi is ilyenek vagyunk. Az életemnél is jobban szeretem őt, de soha nem kaphatom meg, akárcsak a több száz évvel ezelőtt élt fiú, aki a gyűrűt készíttette. A stílusa igazán Harrys, szerintem gyönyörű lesz a kezén, és úgy is szereti az ékszereket. Belevésettem a BFF feliratot és a dátumot, aztán nagy boldogan indultam haza a zsákmányommal.
Nehezen telt az idő a szülinapig, bár szinte minden percünk foglalt volt, mert próbák tömkelegét zsúfolták a napjainkba. Jövő héten indulunk az X Factor-Live turnéra a többi xessel, és áprilisig úton leszünk. Annyi már kiderült, hogy buszokban és szállodákban fogunk élni, ami jó gyakorlás lesz a saját turnénkra, amit őszre tervezünk. Külön turnébuszunk lesz, és ez jó hír, mert csak 5-en leszünk, nem kell alkalmazkodnunk idegenekhez. Na, például ezért is jó egy bandában lenni, nem magánzóként indulni. Akkor esetleg idiótákkal kell együtt élned hónapokon keresztül.

Nagy nehezen, de eljött a várva várt nap. Reggel 7-kor elkészítettem a reggelit, amerikai palacsintát juharsziruppal, mert imádja, teát, és omlettet, hisz a világ legjobb omlettjét én készítem Harry szerint. Akkor ez jár neki a születésnapján. A palacsintákból egy kis tortát halmoztam fel, beleszúrtam a gyertyát és egy tálcára pakolva beosontam a szobájába. Letettem a komódra, aztán behoztam a gitáromat, leültem az ágya szélére, és a Happy Birthday egy általam átírt változatát kezdem halkan énekelni. Először csak forgolódott (iszonyat, hogy bárhol és bármikor olyan mélyen be tud aludni, mint egy mormota) úgyhogy még egyszer nekikezdtem, egy kicsit hangosabban. Na erre már résnyire nyitotta a szemét. Amikor rám fókuszált, és meg is hallotta, hogy mit művelek, felszaladt a szemöldöke, a szája széles mosolyra húzódott és megjelentek az imádott gödröcskék az arcán. Hanyatt fordult, izmos mellkasáról lecsúszott a takaró, és a párnát a feje mögé gyűrve, vidáman hallgatta a szülinapi köszöntőt. Amikor végeztem, még meg is tapsolt. Aztán hirtelen átgördült az ágyon, letette a gitáromat a földre és magához ölelt. Olyan szorosan, és hevesen, hogy hatalmasat dobbant a szívem. A fülembe súgta, hogy köszönöm, és egy hatalmas puszit is kaptam a fülem tövére, ami egyébként az erogén zónáim egyike, de hát Mr. Szívdöglesztő hogy ne találna bele azonnal?! Úgyhogy fültől-bokáig libabőr, szokás szerint. Úgy terveztem, hogy megkapja a reggelit és majd utána a gyűrűt, de ez a bensőséges pillanat olyan volt, hogy most kell odaadnom, nem máskor. Megöleltem, magamhoz szorítottam, vettem egy mély levegőt.
- Boldog születésnapot! - leheltem a fülébe.
 - Köszönöm. Csodálatos vagy. Nagyon köszönöm. - Kicsit elhúzódott tőlem, és legnagyobb csodálatomra, a gyönyörű zöld szemekben könny csillogott. A farzsebembe túrtam és előszedtem a kis zacskót.
- Van itt még valami, aminek remélem örülni fogsz.
 - Megbeszéltük, hogy nincs ajándék! - fortyant fel.
- Ez nem igazán ajándék, csak egy apróság. Szerettelek volna meglepni valamivel, ami mindig emlékeztetni fog rám, a barátságunkra, akárhogy is alakul az életünk. - mondtam, és közben fülig pirultam, mert olyan áthatóan nézett, hogy azt hittem olvas a gondolataimban. A kezébe tettem a kis szütyőt, ő pedig kibontotta. Amikor a másik tenyerébe rázta belőle a gyűrűt, hirtelen szisszent egyet. Aztán eldobta a zacskót és két-két ujja közé véve óvatosan a szeméhez emelte. Nézegette, forgatta, amikor meglátta benne a vésést, újra könnybe lábadt a szeme. Rám nézett és azt mondta:
 - Soha. Érted?! SOHA nem foglak elveszíteni. Te most már hozzám tartozol. Örökre. Történhet bármi, alakulhat bárhogy az életünk, de akkor is barátok leszünk, amíg csak élünk. Ígérd meg! - amikor az utolsó mondatot mondta, a nyomaték kedvéért előrehajolt, széles mellkasa betöltötte a látóteremet, és kényszerítenem kellett magam, hogy a szemébe nézzek. Annyira tele volt érzelmekkel, hogy az ajka is megremegett, be is harapta gyorsan.
- Ígérem. Esküszöm. Bármi történik, nem szabadulsz tőlem. - megkönnyebbült sóhaj fakadt ki belőle, újra magához rántott. Izmos karjával a fejemet a vállgödrébe szorította, és csak tartott így, összeölelkezve, percekig. Persze, bár én prolongáltam volna ezt az állapotot a következő negyven évre, előbb-utóbb el kellett szakadnunk egymástól. Amikor éreztük, hogy már szinte kellemetlen a helyzet, Harry gyengéden eltolt magától, az arcomat a két kezébe fogta és felém hajolt. Megállt bennem az ütő, ebből a mozdulatból olyan következtetéseket vontam le, hogy megszólalt a vészcsengő a fejemben, és félrevert a szívem is. Aztán a mozdulat egy homlokcsókban ért véget, és én végre hatalmas levegőt vehettem.
Szóval minden remekül sikerült, a reggelit felfalta az utolsó morzsáig, aztán fütyörészve elvonult zuhanyozni. A jókedve egész nap kitartott, szinte ragyogott, amit sokan észre is vettek, és amikor rákérdeztek, azt válaszolta: - Ma van a szülinapom, és valaki, aki nagyon fontos nekem, olyan meglepetést okozott, ami bearanyozta a napomat. - ilyenkor, ha a közelben voltam, akkor egy jelentőségteljes pillantással jelezte felém, hogy ez én vagyok, ez pedig bearanyozta az én napomat is. Szinte a föld fölött lebegtem egész nap.
Amikor este a fiúkkal a kibérelt klub felé gördültünk a limóval, már javában partyhangulat uralkodott, de Harry szorosan mellém ült, és a fülembe súgta.

- Muszáj a tömegnek dobni valami koncot, így az este hátralévő része legyen az övék. De ha hazaérünk, eljátszod nekem még egyszer a Happy Birthdayt, úgy ahogy reggel? - a tekintete az enyémbe fúródott és a kezét a combomra tette. Lenéztem, és a középső ujján ott fénylett a gyűrű. A gyűrű, amit tőlem kapott. Ő is követte a tekintetemet. - Mindig hordani fogom. És így mindig velem leszel, akárhol is vagyok. - mondta, és megpörgette a külső karikát, amitől melegség öntötte el a lelkemet.

–Persze, hogy eljátszom! Ez a te napod, teljesítem minden kívánságod. - szemöldök felszalad, kaján vigyor ül ki az arcára. 

- Biztos? Akármit kérek? - száj megnyal, beharap, szemekben különös csillogás. Részemről légvétel vége, búvár üzemmód bekapcs. 

- Bármit...- leheltem és csak bámultam rá, nem tudtam még pislogni, nyelni sem. Közelebb hajolt, hogy csak én halljam, amit mond. A lehelete végigsimogatta az arcomat. - Akkor palacsintát is kérek! - aztán egy nagy cuppanós csattant az arcomon.
Csalódott voltam. Határozottan úgy éreztem, hogy most másról, többről volt szó. Vagy félreértettem a jeleket? Hát pedig az ember megérzi az ilyesmit. A gondolataimba mélyülve dőltem hátra, és Harryt figyeltem. Előrehajolt, a haja az arcába hullott, de a száját nem takarta el. Nagyokat sóhajtott, mintha ingatta volna finoman a fejét, és a száját féloldalasan harapdálta, mint amikor bántja valami, vagy zavarja. Végképp nem tudtam értelmezni a szituációt.

III.Fejezet

Immár több mint 4 hónapja éljük az új életünket, és azaz igazság, hogy ez az állapot részemről elég közel van a boldogsághoz. Leszámítva azt, hogy Harryt még mindig nők tömkelege akarja a magáénak tudni, többé-kevésbé az enyém. Na jó, inkább kevésbé. Együtt lakunk, kaptunk is emiatt hideget, meleget a sajtóban, ami engem nagyon megviselt, mert minden ocsmány kitalált sztori, amit az újságírók kreáltak, egy álmomat írta le. Hogy mi mint egy pár élünk együtt, hatalmas szerelemben, hogy titkos randevúkon veszünk részt, hogy már a házasságon törjük a fejünket és így tovább.
Mr. Szívdöglesztőről mindez lepereg.  Úgy viselkedik, mintha nem érdekelné a dolog. Teljes nyugalommal karolja át a vállamat egy tévéinterjú alkalmával, szinte mindig mellém ül, bárhol is vagyunk, simán beleeszik a tányéromba, ahogy otthon, de a legcikibb, amikor abszolút természetességgel adogat falatokat a számba. Mikor a kis lakásunkban, kettesben vagyunk, akkor szinte dorombolok ezekért a dolgokért, de ha mások is látnak, akkor igyekeznék fenntartani a látszatot. Te barom!!! Ez nem a látszat. Azt hiszem elment az eszem. Hisz nem az a látszat, hogy csak jóbarátok vagyunk, akik együtt laknak, és ebből kifolyólag úgy viselkedünk, mint egy öreg házaspár, hanem ez az igazság, és csak az én titkos álmom, hogy valóra váljon a sok rágalom.

Persze van változás. Mióta kettesben élünk, rengeteget beszélgettünk, most már tényleg nincsenek titkaink egymás előtt ( na jó, leszámítva azt az egyet, hogy elfelejtettem megemlíteni neki, hogy halálosan szerelmes vagyok belé…) még azt is tudom, hogy gyerekkorában megkínozott egy békát. Cigit dugott a szájába, és hagyta, hogy szerencsétlen állat addig szívja be a füstöt, amíg szét nem pukkadt. De nagyon megbánta, és máig lelkiismeret furdalása van miatta. Én is elmeséltem, hogy 7 évesen becsaltam az unokatestvéremet a gardróbba és egy nyalókáért rávettem, hogy húzza le a bugyiját. Na ezen Harry megszakadt a röhögéstől. – Látod, nagyon sok mindenben hasonlítunk, de ebben tuti nem! Mert kiskoromban én kaptam nyalókát a lányoktól, hogy toljam le a nadrágomat. - Ezen persze én is hatalmasat nevettem, és közben azon gondolkoztam, mit adnék érte, ha megtenné. Rájöttem, hogy igazából akár a fél lábamat.

II.Fejezet

Két óra múlva arra ébredtem, hogy fázik a combom. Lenéztem és a göndör fürtöknek csak hűlt helyét találtam. Halk csörömpölést hallottam a konyha felől. Feltérdeltem a kanapéra és azt láttam, hogy Mr. Szívdöglesztő épp teát készít. Egy hatalmas fatálcára rakta a teáskészletet, mellé zabkekszet egy kistányérra. Közben a vállával szorította a füléhez a telefont és halkan beszélgetett valakivel. Nem hallottam miről beszél, de a hanglejtéséből nem volt nehéz rájönni, hogy az illető nőnemű és nem rokon. Van egy olyan frekvencia, amit kifejezetten a női hódolók számára tart fenn. Olyankor a szokottnál is mélyebben zeng a hangja, apró nevetésekkel spékelve, és a mondatok vége mindig kérdő hangsúllyal társul. Így éri el, hogy akivel beszél, meg legyen róla győződve, hogy a figyelme kizárólag rá irányul, és nagyon is érdekli, amit mond neki. Persze a legtöbb esetben erről szó sincs, de ha valaki tudja Harry Styles mobilszámát, akkor már ahhoz a belső körhöz tartozik, aki kiérdemelte ezt a bánásmódot, akár szépsége, akár pozíciója révén.  Végig kellett néznem, ahogy az elmúlt félévben nők százai ostromolták őt, egyéni vérmérséklettől függően, hol finoman, hol a durvaságig rámenősen. Volt aki sikerrel járt, sőt volt olyan is, aki komoly érzelmeket váltott ki Harryből.
Akkor egy hétig nem ettem, képtelen voltam egy falatot is legyűrni, úgy éreztem, vége a világnak. Ha Mr. Szívdöglesztő komoly kapcsolatba kerül valakivel, nyilván elhagyja a közös lakást, de ha nem is megyünk ennyire messzire, csak elkötelezi magát egy nő mellett, és a szabadidejét vele tölti, akkor az én életem átmegy szánalmas vegetációba. Rettegtem, az idegeim pattanásig feszültek. A többiek is hasonlóan éreztek. Túl friss volt még minden, épp alakulóban volt egy turné ötlete, és ha Harry egy csaj miatt esetleg úgy dönt, hogy ő nem hajlandó egy évig buszban élni és járni Európát, akkor a mi álmunk is szertefoszlik a jövőnkkel kapcsolatban.
Aztán egyik este, egy fellépés után, amikor éjfél után hazaértünk, és Harry a barátnőjével beszélt telefonon, mindenki elcsendesedett és a feszültség szinte tapinthatóvá vált.  Letette a telefont, és körülnézett. Mindenki elkapta a tekintetét, és torkot köszörült. Liam kényszeredetten beszélgetést kezdeményezett Zainnel, de nagyon kilógott a lóláb. Ahogy végignézett rajtunk, összeráncolta a homlokát, lehajtotta a fejét, és hatalmasat sóhajtott. Aztán kihúzta magát és összeborzolta a haját azzal az eltéveszthetetlen mozdulattal, amit imádok. 

 – Srácok! Az Isten szerelmére, vessünk már véget ennek. Nem bírom, hogy ahányszor találkoztok Cherel, vagy telefonon beszélek vele, ti úgy viselkedtek, mint egy csapat megbántott kiscsaj. Mi a bajotok? – mindenki meredten bámult rá, mert nem voltunk felkészülve arra, hogy pont ő fogja szóba hozni ezt a témát, és kényszeríti ki a beszélgetést.
Ebből is látszik, milyen mélyen érző, empatikus ember, aki figyel a körülötte élőkre, érzi a rezdüléseiket. Nem egy önző fasz, mint a hozzá hasonló macsó fiúk általában. – Nem erről van szó. – válaszolta nagy sokára Nial – Csak úgy érezzük ez a lány sokkal komolyabb, mint az eddigiek, és félünk, hogy emiatt olyan döntést hozol, ami mindannyiunk életére negatív hatással lesz.
Harry értetlenül nézett körül. Mindenkihez odalépett, és mélyen a szemébe nézett. Próbálta felfogni, megérteni ami elhangzott, de senki nem tudott ennél többet kinyögni, megfogalmazni a félelmeinket. Amikor hozzám ért, még közelebb lépett, mint a többiekhez. Körülnéztem, de a srácok egymás felé fordultak, nem figyeltek ránk. Harry belém fúrta a tekintetét, és olyan közel hajolt, hogy éreztem a leheletét az arcomon. 

– Mi a baj? Te miért haragszol rám?
- Én nem haragszom. Félreérted. Soha nem tudnék haragudni rád. Csak....félek. –nyögtem ki végre,  fejemet a mellkasomra ejtve, mert képtelen voltam tovább a szemébe nézni. Minden energiám arra ment el, hogy lélegezzek, és el ne bőgjem magam, mert az akkora égés lenne, hogy elsüllyednék szégyenemben. Így is állandóan csúfoltak, hogy én vagyok a kislány a csapatban, és mindig Harry védett meg, de volt amikor ő is célozgatott rá finoman, bár ő soha nem tette sértően. – Figyelj! – nyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy újra a szemébe nézzek. – Te vagy a legjobb barátom. Tudod jól, hogy nekem mindig, mindent elmondhatsz, ahogy én is elmondok neked mindent. Miért nem szóltál? Miért nem beszéltük ezt meg? – az arca grimaszba rándult, és beharapta, aztán megnyalta a száját. – Sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé. De ez még nincs lezárva. Meg fogjuk beszélni! – mondta határozottan, és kicsit megszorította az államat, hogy nyomatékot adjon a kijelentésének. – Ooooké… - nyökögtem zavartan. Ő erőteljesen bólintott, aztán odahajolt és egy puszit nyomott az arcomra, de olyan közel a számhoz, hogy ájulási roham tört rám, és beleszédültem.
Aztán hátat fordított nekem és a fejét lehajtva visszalépett oda, ahonnan mindenkivel szembe került. 

– Gyerekek! Nagyon sajnálom, hogy egyáltalán felmerült bennetek a lehetősége annak, hogy egy lány, AKÁRMILYEN LÁNY miatt cserbenhagynálak titeket! Soha nem tudnék többet a tükörbe nézni, ha Önös érdekeimet a csapat érdekei elé helyezném. A mi családunkban az egyetlen törvény az volt, hogy mindig a közös célokért harcoltunk, úgy, hogy mindenkinek élhető legyen. De azt megtanultam, hogy csakis az egységben van erő. Lehet, hogy Cher komolyabb, mint az eddigiek, sőt valóban az, de soha nem állhat közénk! - a pillantása rám rebbent, és a szemében mintha bocsánatkérés villant volna.
Annyira nem tudtam mit is kezdjek vele. Egyértelmű, hogy a lányokat szereti, sőt eddig magamról is azt hittem, de itt ez a hihetetlenül erős vonzódás, amit nem tudtam hová tenni magamban. Ez nem olyan, mint amikor megkedvelsz valakit első látásra, és meg akarod ismerni, a barátja akarsz lenni. Ez sokkal, de sokkal több annál…. És ideje lenne legalább magamhoz őszintének lenni. Bármennyire kényelmetlen, hogy kezdek belezúgni Harry Stylesba, mégis jobb lenne szembenézni a tényekkel. Kac, kac…. Kezdek belezúgni?!  Ja. Úgy 3 hónapja kezdek belezúgni, és ha vannak ennek fokozatai, akkor is rohadt mélyen vagyok már.
Szóval miután megtette ezt a zavarba ejtő kis vallomást, a fiúk hatalmasat sóhajtva megkönnyebbültek, és szinte egyszerre léptek oda hozzá, hogy egy öleléssel nyugtázzák az elhangzottakat.

Csak én álltam, mint egy faszent. Az agyamban az utolsó mondat visszhangzott szüntelenül....komolyabb az eddigieknél. Valóban az. Szinte sokkolt a dolog, bár eddig is egyértelmű volt, és tudtam én, de az ő szájából hallani kínzás volt. Amíg a többiekkel ölelkezett, és egymás hátát veregették, a válluk fölött engem nézett, a szeme szinte feketére sötétült, és mintha bepárásodott volna. Úgy nézett, mint aki szavak nélkül akar valamit elmondani. De nem egy mondatot, hanem egy egész novellát. Sajnos nem tudtam rácsatlakozni a hullámaira, így egyszerűen sarkon fordultam és kimenekültem a lakásból. 

–Louis!! – hallottam, ahogy utánam kiált, de én már rohantam a lépcsőn, feltéptem a kaput, és meg sem álltam a következő fél órában, csak futottam, futottam, hogy a szél leszárítsa a könnyeket az arcomról, hogy a testemnek muszáj legyen csinálni valamit a zokogás helyett, és azért, mert ha megállok, akkor ott helyben összeroskadok és soha többé nem kelek fel.

Ennek három hónapja.  Még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha visszaemlékszem rá. Azóta a komoly kapcsolat már a múlté, egyszerűen nem lehetett összeegyeztetni a mostani életünkkel.
Önző módon örültem neki, de valahol sajnáltam Harryt, mert azt akartam, hogy neki jó legyen. Legyen társa, aki mindenben támogatja, akivel mindent megbeszélhet, akit szerethet, és aki viszont szereti. Nem érdekből, nem azért mert a címlapokra kerülhet vele, hanem azért, mert a legfantasztikusabb ember, akit ismerek, és megérdemli. Mondjuk az lenne a hab a torán, ha az,aki mindezt megadja neki én lennék…
Az ominózus eset után hetekig kerültem őt. Többször próbált olyan helyzetet teremteni, hogy megbeszéljük a dolgokat, de én soha nem adtam rá lehetőséget, mert tudtam, hogy semmi értelme. Én nem mondhatom el az igazat, amit egyébként nyilván ő is tud, hogy szerelmes vagyok belé, hisz az visszafordíthatatlan károkat okozna a barátságunkban, mert egy ilyen beszélgetés után már nem lehet ugyanaz, mint eddig. Minden mozdulat, minden szó más értelmet nyerne annak fényében, hogy vonzódom hozzá. Tehát ez nem járható út. Az, hogy neki magyarázkodnia kelljen, ne adj isten elnézést kérni, mert szerelmes egy lányba? Mekkora baromság ez. Ennek sincs semmi értelme. Akkor? Akkor nincs miről beszélni. Éreztem, hogy  az a legjobb, ha az idő oldja meg ezt.
És meg is tette. Pár héttel később szakítottak, ami eléggé megviselte Harryt, és alkalmat adott arra, hogy feltűnés nélkül visszasomfordáljak mellé, és vigasztaljam.
Most, hónapokkal később egy újabb versenyző próbálja becserkészni Mr. Szívdöglesztőt, ahogy elnézem. Harry mikor elkészítette a teát, és már kezdte unni a csevejt, felém nézett, és meglátta a fejemet a kanapé támlája fölött. Szélesen elvigyorodott, megjelentek a gödröcskék az arcán, és engem tetőtől talpig elöntött a forróság. – Oké, Nadine. Köszönöm, hogy hívtál, és sajnálom, hogy nem tudjuk összehozni. Ma este teljesen be vagyok táblázva. – Igen? Sebesen száguldottak a gondolataim. Mit beszélt meg, amíg én aludtam? Máris elígérkezett estére? Az első esténk, ráadásul az első szabad esténk isten tudja mióta, és ő mással tölti el. Persze, te idióta. - korholtam le magam. Egy fél éve nézi a pofádat minden áldott nap. Végre van egy szabad estéje, miért ne akarná mással tölteni? Míg ez a gondolatmenet végigszáguldott a neuronjaimon, ő még mindig széles vigyorral felemelte a tálcát, és elindult felém. A dohányzóasztalra tette, és két csészébe teát töltött. Az egyiket a kezembe adta, a másikkal, a lábát maga alá húzva leült velem szemben a kanapéra, a kekszet kettőnk közé tette, és a legszebb, legédesebb hangján azt kérdezte: - Jól aludtál? – na most akkor duzzogjak, vagy ne? Ez egy komoly eldöntendő kérdés. Agyaltam is rajta pár másodpercig, amíg észre nem vettem, hogy megváltozik az arca, és mintha aggodalom ülne ki a vonásaira. Persze, hogy aggódik, te barom. Hisz egy egyszerű kérdésre nem tudsz válaszolni. Aggódik, hogy az a csöpp eszed is elment már. – Köszi, nagyon jól. Észre sem vettem, amikor felkeltél. – válaszoltam.  –Én is nemrég ébredtem. Úgy aludtam, hogy a nyálam is folyt. – mondta mosolyogva és belekortyolt a teájába.
Hogy én mekkora idióta vagyok, hogy elaludtam, miközben nézhettem volna… – Hová mész este? – csúszott ki a számon . Azonnal megbántam, mert egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt  igazából nem akartam hallani a választ .A bögréje fölött csodálkozva rám pillantott. – Én? Nem megyek sehova. – leengedte a csészét, ezzel egy időben felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám. Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben. Kihallgattam a beszélgetését, és még számon is kértem. Ráadásul nem is megy sehova. Mit lehet erre reagálni? – Csak azért kérdezem, mert ha nincs programod, akkor átmehetnénk megnézni a többieket. – Szép próbálkozás. Gondolatban meg is veregettem a saját vállamat. Egy pillanatig nem változott semmi, és azt hittem nem úszom meg ennyivel, de aztán a gyönyörű szemöldök a helyére ereszkedett, és a szája sarka felfelé görbült. Olyan érzésem volt, hogy nagyon is tisztában van mindennel, csak nem akarja forszírozni a dolgot, vagy megkegyelmez nekem és nem akar beégetni. –Nem megyünk. – a hangja keményen csengett –Végre van egy nyugis, szabad esténk. Nem megyünk sehová és nem csinálunk semmit. Azon kívül, hogy szarrá verlek az összes létező játékban a Wii-n és betegre esszük magunkat sushival. – óóóóó ez a többes szám annyira jól esett, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. Boldogan élném le a hátralévő életem úgy, hogy ő dönt, és minden kettőnkről szól. Nem is tudtam palástolni a boldogságom, vigyorogva dőltem hátra, és kortyoltam a teámba, ami mellesleg isteni volt. Egy kanál cukor, és tej. Pont ahogy szeretem.  Tudja, hogy szeretem. Az öt perccel ezelőtti depresszióm már a múlté. Itthon vagyunk, és itt is akar maradni, velem akar játszani és vacsorázni. Azt hiszem, az élet ennél szebb nem lehet.