2015. november 22., vasárnap

CXXXII. Fejezet

Sziasztok!

Kitaláltam valamit, mert nem bírom megállni.... Szeretem ezt a blogot, és nem akarom, hogy rész nélkül maradjatok bizonytalan ideig. Nem tudom, mit fogtok szólni hozzá, de mással nem tudom áthidalni a várakozás heteit/hónapjait...
Majd írjátok meg, mit gondoltok arról, hogy ilyenekkel töltsük el az időt, amíg lezárul ez a rémálom.

Addig is, iratkozzatok fel a karácsonyi Larry blogra, mert remek sztorikkal készülünk. Lepjetek meg bennünket azzal, hogy láthassuk, sokan várjátok ;)

És akkor itt az időhúzás első része:

<3Becca




Louis ma kénytelen-kelletlen tesz eleget a kötelezettségeinek, ami abból áll, hogy átbeszéli a következő hónap tennivalóit Annabellel, az asszisztensével. Már most tudjuk, hogy sokkal nehezebb lesz, mint gondoltuk. Ha kiszivárogtatják a hírt, miszerint ennyi év után szakított a barátnőjével, olyan erős lesz a Larry hullám, amit egy gyakorlott széllovas se tudna meglovagolni. Ezt ellensúlyozandó, a menedzsment kitalálta, hogy Louis-nak át kell mennie nőfalóba. Ami nagyon praktikus dolog egy meleg, tartós kapcsolatban élő férfi számára. Már most tudom, hogy totál ki fog borulni, és a múltkori veszekedésünk ikertestvérei mind arra várnak, hogy eljöjjön ez az idő.
Ezért úgy döntöttem, otthon maradok, és teszek-veszek a házban, mert az mindig megnyugtat. Átültetem az orchideákat, vagy csak fekszem a nappaliban, olvasok, és közben Alfit simogatom, mert a kis szőrös állatok simogatása állítólag nyugtatóan hat az idegrendszerre.
Neki is álltam a tervem megvalósításának, de persze őnagyságának egészen más elképzelései voltak. Csak harcolni akart velem, ha lehet úgy, hogy én ne üssek, karmoljak, harapjak vissza, csak némán tűrjem, hogy ő húsz karommal – mivel ilyenkor a hátsó lábait is beveti
, tépje a bőrömet, 68 foggal marcangolja a kezemet, és ha nem figyelek oda, lekeverjen pár jól irányzott pofont.
Ilyenkor úgy sunyít, hogy a fülei totál rásimulnak a fejére, a szemeiben a kezdődő őrület jeleit vélem felfedezni, és közben úgy ólálkodik körülöttem, mintha egyáltalán nem is érdekelném. Aztán, egy alkalmas pillanatban rám veti magát, az állkapcsa csattan, mint egy cápának, és máris visítozhatok kedvemre. Ő pedig ezt élvezi, de nagyon.
Szóval így telnek nálunk a békés pihenőnapok.
A szakértő (mert Lou már kihívott egy macskasuttogót is), azt mondta, túl korán lett elválasztva, és mivel „egyke”, engem tekint a testvérének. Csak Louis-tól fogad el dorgálást, őt nem harapja, neki csak dorombol és bújik hozzá (teljesen megértem egyébként), viszont engem kaparófának, gumicsirkének és edzőpartnernek használ. Azt mondta a rendkívül ellenszenves nő, hogy mutassam meg, ki az úr a háznál, és ha nekem esik, dobjam le a cirmost, vagy keverjek le egy istenes fülest.
Esküszöm, meg is próbáltam (mindent a cél érdekében), de csak annyit értem el, hogy olyan szinten leszarta a fejemet, amibe belebetegedtem. Tényleg nem harapott, és pár hétig nem néztem ki úgy, mint aki vagdossa magát, de ezzel együtt a kiengesztelésül tartott dagasztásos, dorombolós, odabújós szeánszok is elmaradtak. Abba pedig majdnem belehaltam.
Úgyhogy végül én könyörögtem egy kis verekedésért, amit eleinte nem is sikerült kieszközölnöm. Már azt hittem, vissza kell hívnom a macskasuttogót, hogy kérem vissza a régi macskámat, de aztán sikerült annyira felbosszantanom Alfit (mert nem adtam neki a csokimból), hogy nekem esett, mint egy vadállat. Én pedig mosolyogva tűrtem, hogy vérző sebeket ejtsen, sőt, még le is feküdtem a földre, hogy kedvére kiélhesse magát rajtam.
Nos, azóta minden a régi, tehát ha én akarom simogatni, akkor kizárt a dolog, de ha neki van kedve, akkor kettőt nyávog, majd a kanapéra ugrik, és ott várja, hogy mindent eldobva, azonnal leheveredjek, és nyögdécselve istenítsem, hogy milyen gyönyörű, okos és kivételes cicuka ő, amiért hagyja, hogy simogassam egy kicsit.
Most is úgy tűnt, ma sem lesz szerencsém, úgyhogy egy kiadós verés után, szomorúan kullogtam fel az emeletre, és a gardróbba mentem, hogy előszedjem a téli ruháinkat. Már hetek óta terveztem, hogy kiválogatom őket. (Amit már nem hordunk, azokat összecsomagolom, és éjjel, mikor senki nem figyel rám, kiautózom vele a peremkerületbe. Keresek egy hasonló alkatú hajléktalant, mint amilyen én vagyok, vagy adott esetben Louis, aztán megajándékozom egy szeretetcsomaggal. Nem tudom, tudják-e, akik kaptak már ilyet, hogy többezres YSL, ADIDAS, és Gucci cuccok vannak benne, de remélem, legalább a pénzt megtalálják, amit borítékban teszek mellé.)
Szóval ma is nekiálltam, hogy kiselejtezzem a ruhatárunkat. Persze, a szeretett darabok maradnak, mert Lou is és én is ragaszkodunk hozzájuk. Több ötéves ruhánk van, mint új. Az ajándékba kapott repicuccokat viszont szívfájdalom nélkül zsákozom be bármikor.
Épp a szekrényem aljából hánytam ki a rengeteg alig használt designer darabot, mikor egy doboz is kiborult, ahogy nagy elánnal markoltam a holmik közé. Először nem tudtam mi az, de abban a pillanatban, ahogy megláttam a feliratot, a szívem is félrevert.
„RÉGI CSEKKEK, HIVATALOS IRATOK”
Amikor eldugtam ide, azért írtam rá, mert biztosan tudom, Louis-t olyan szinten hidegen hagyják ezek a dolgok, hogy soha nem nyitna ki egy ládát, amin ez a felirat.
Csakhogy ez a kartondoboz nem azt rejti, hanem a régi naplóimat, amiket még akkor írtam, mikor megismerkedtünk, és az utána következő évek alatt.
Reszkető kézzel emeltem fel, és az órámra néztem. Még csak fél tíz van, és Lou vacsi előtt nem keveredik haza. Akkor egy egész napom van, hogy olvasgassam az emlékeimet. Pont erre van szükségem, hogy felvértezzem magam a következő hetek újabb fájdalmas történései ellen. Újra átélni a szép, vagy izgalmas pillanatokat, és visszatekinteni arra, amit akkor éreztem.
Lecipeltem a nappaliba, letettem a szófa mellé, csináltam egy kanna teát és két szendvicset, aztán bevackoltam magam a kedvenc helyemre, betakaróztam egy meleg pokróccal, és előszedtem a gyűrött, viseltes, bőrkötésű naplókat.  Sorba rendeztem őket, és úgy döntöttem, kezdjük az elején…


2010. 07.10.

Életem legizgalmasabb napja volt.
Reggel anya hajnalban keltett, mert ma mentünk az X-Factor válogatóra. Egész éjjel alig aludtam, olyan ideges voltam. Úgy éreztem, nem vagyok elég tehetséges, vagy azt fogják mondani, túl fiatal vagyok, jöjjek vissza egy-két év múlva, és addig fejlesszem a hangomat.
Gemma azzal szekál hetek óta, hogy kishitű vagyok, és ezért nem fogok bekerülni, úgyhogy elhatároztam, nem fogom hagyni, hogy a kétségeim maguk alá gyűrjenek. Ha valóban elküldenek, akkor legalább tudom, hogy még nem vagyok elég jó.
Minden nap, reggeltől estig énekeltem (a szomszédok meg is fenyegették anyuékat, hogy kártérítést követelnek a zajártalom miatt), és addig próbálgattam a hajlításokat, meg a rekesztést, míg be nem rekedtem. Akkor anyu két napra eltiltott az énekléstől, és azóta is csak naponta kétszer két órát engedélyez. Persze, a maradék időben halkan gyakorolok, vagy szívesen veszem, ha elküld a közértbe, mert akkor egész úton óbégathatok a biciklin.

De ma volt a nagy nap.
ÉS BENT VAGYOK!!!!
Még most sem tudom elhinni, hogy sikerült, de továbbjutottam. Sőt! A zsűri azt mondta, hogy köszöni, hogy hallhatta a csodás hangomat.
Mégis igazam volt, hogy nem zenei alapra énekeltem, hanem csak acapella, mert így jobban érvényesül a rekedt hangom, ami az én koromban ritkaság az énektanárom szerint.
És valamilyen csoda folytán, tartottam az ütemet, elsőre eltaláltam a hangot, és a levegőt is jól vettem, pedig azt hittem, az izgalom miatt megint elcseszem. Egy szó mint száz, kurva nagy sikerem volt. A közönség állva tapsolt, a lányok sikongattak, és még a többi versenyző is gratulált utána.
Annyira megkönnyebbültem, hogy csak itthon este tudtam átgondolni a nap eseményeit. Be is lázasodtam egy kicsit, de anyu szerint ez természetes.
Na mindegy.
Most itt ülök a szobámban, és próbálok visszaemlékezni mindenre, hogy egy életre az emlékezetembe véssem. Mert ezt soha nem felejthetem el, akkor sem, ha a következő körben kiesek (ez egészen biztos), mert még életemben nem voltam ennyire boldog.
Senki nem tudhatja, milyen érzés ennyi ember elé kiállni, és csinálni valamit, amit tapssal jutalmaznak, és közben érzed a feléd áradó szeretetet és elismerést. Már görcsöl az arcom, annyit vigyorogtam ma.
Megismerkedtem egy lánnyal, valami Hedvig, és tök jól eldumáltunk abban a négy órában, amíg ő sorra került. Szimpi volt nagyon. Épp el akartam kérni a telószámát, mikor hívták, úgyhogy gondoltam, majd utána, de kiesett, és az anyukája karjába kapaszkodva, sírva ment el, úgyhogy nem volt rá alkalmam. Sajnálom… Kicsit magányosnak érzem magam, és félek, hogy mihez kezdek majd a táborban, ahol össze leszek zárva egy rakás idegennel. Még sosem voltam ilyen helyzetben, és rettegek, hogy valaki belém köt majd a göndör hajam, vagy a mamakedvence fejem miatt.
Na mindegy, leszarom!
Majdcsak akad valaki, aki ugyanilyen béna, mint én, és összehaverkodunk.

2010.07.15.

Egy hete nem írtam, és most is csak arra van időm, hogy gyorsan befirkáljak valamit. Ezerrel készülök a táborra, bár ott egy nap alatt kell majd betanulni egy számot, és előadni úgy, hogy értékelhető legyen. Mindegy. Gizelle minden napra adott feladatot, hogy próbáljam erősíteni a magas lágét, mert szerinte egy-két év múlva a tenor szólamok is tökéletesen mennek majd, ha sokat gyakorolok.
Szerintem ez kizárt… A dörmögős hangomon hogy énekelnék ki olyasmit?!
Már csak egy hét, és ott leszek. Azt hiszem, nem érem meg azt a napot!

2010.07.21.

A TÁBOR

Két napja nem aludtam. Totálkáros vagyok. Reggel anyám egy erős feketét diktált belém, mert úgy kóvályogtam, mint egy holdkóros, aztán közölte, hogy kár volt, mert mikor rájöttem, hogy ma van a tábor, úgy felpörögtem, hogy azt hitte el fogok ájulni.
Bevittek a városba, és kitettek a megbeszélt találkozási ponton, ahonnan egy busz vitt minket a színházba, ahol a tábort tartják. Ezer ember mindenütt, szörnyen nagy tömeg, meleg és izzadtságszag.
Minden sarokban énekel valaki, fülessel a fején, vagy egy gitározik, a többiek kornyikálnak. Esküszöm, egy nyugodt sarok nincs, ahová behúzódhatnék.
Na mindegy, megyek, eszem valamit, aztán várok… Lehet, hogy csak este kerül rám a sor. Nagy nehezen kiválasztottam egy számot a listából, ami szerintem menni fog, bár elkelt volna Gizelle segítsége, hogy mi az, ami a hangfekvésemnek tökéletes.
Volt egy jófej hapsi, aki odasúgta, hogy milyen hangnemben énekeljem, és úgy érzem, az jó is lehet.

Istenem!! Ez hihetetlen. Szerintem tök jól elénekeltem. A többiekhez képest legalábbis tuti. Simon arcán is úgy láttam, hogy tetszett neki, amit hallott, de kicsit lebasztak minket (a két béna állat miatt, akik még a szöveget se voltak képesek megtanulni).
Viszont!!!
A mosdóban összefutottam egy tök aranyos sráccal. Valami Lewis, de Lui-nak ejtik, franciásan.
Épp a kezemet mostam, mikor belépett, és ő is azt a dalt gyakorolta, amit én, pedig olyan érdekes, magas hangja van. Kicsit nazális és furcsán rekedtes, de elég izgalmas. Olyan kék szemei vannak, amilyet még nem láttam, és akkora szempillái, mint egy csajnak. Amúgy is kicsit lányos és vékony, de szimpatikus. Mikor belépett a mosdóba, úgy bámult, hogy majd kiestek a szemei.
Bemutatkoztunk, és beszéltünk pár szót, de aztán neki mennie kellett a saját csapatához, ahová beosztották, úgyhogy abban maradtunk, holnap majd beszélgetünk. Végre valaki, akivel tudok pár értelmes szót váltani.
Izgatottan várom a holnapot. Táncolni kell, és ez a legnagyobb rémálmom. Itthon, a tükör előtt szívesen riszálom magam, de hogy emberek előtt csináljak magamból bohocót… már a gondolattól is lever a víz. Lesz ahogy lesz!
Most beszéltem anyuval. Azt mondta, mindent csináljak ezerszázalékosan, tegyek meg minden tőlem telhetőt, és akkor nem leszek olyan csalódott, ha mégsem jutok tovább. Kétlem, hogy igaza van, de azért mindent beleadok!

2010.07.22.

RÉMÁLOM!
Ez a nap maga volt a rémálom. Éjjel megint nem aludtam, mert szarrá idegeskedtem magam a tánc miatt. Persze, hátra álltam, és a fejemre húztam a kapucnit, de így is szénné égtem, annyira béna voltam. Remélem, a videóba nem fognak mutatni, bár esküszöm, úgy éreztem, sokat vett a kamera.
Hogy a faszomba lehet a lábaidat és a kezeidet külön-külön mozgatni, miközben figyelsz az ütemre és a koreográfiára is. Képtelenség! Utálom az egészet. Úgyis kibasznak, mint a macskát szarni.
Mondjuk, a többiek se voltak sokkal jobbak. Volt egy srác, valami Zayn, aki úgy beparázott, hogy fel se jött a színpadra, mikor kellett volna. Biztosan látnak benne valamit, mert leállt az egész, és becsalogatták, de közben én csak egyre idegesebb lettem, és szerettem volna már túl lenni az egészen.
Ő is olyan béna, mint én, legalább ez vigasztal. Háromszor táncoltuk le a számot. Életem legnehezebb percei voltak. Mennyivel könnyebb a pékségben feltölteni a pultot, vagy kellemesen elcsevegni a nénikkel, akik mindig megdicsérik a hajamat?!
Valószínűleg ott fogok megöregedni, úgyhogy lesz időm kiélvezni az izgalommentes életet…

UI: Louis-val csak összefutottunk a folyosón. Azt mondta, neki is rémálom a tánc, mert nincs mozgása. Ahogy elment, utánanéztem, de szerintem hazudott. Úgy lépeget, mint John Travolta a Szombat esti lázban, és olyan kerek segge van, mint egy labda. Tuti, hogy egész életében táncolt, csak azért mondta, hogy ő sem tud, mert meg akart nyugtatni. Mindegy. Holnap minden kiderül.
Azt hiszem, elmondok egy Miatyánkot, meg két Hiszekegyet, és kérem az angyalokat, hogy segítsenek. Más esélyem úgy sincs…

2010.07.23.

Ami ma történt, az egyszerűen hihetetlen. Ilyen nem létezik!
Kiestem, és mégis bent vagyok!!!!!!!!!!!!!
Mikor közölték, hogy nem jutottam tovább, úgy sírtam, mint egy óvodás. Leszartam mindent, csak ki akartam bőgni magam. Pedig szerintem nálam sokkal gyengébbeket is továbbjuttattak.
Aztán lebotorkáltam a lépcsőn, és körülnéztem. Mások is itatták az egereket, úgyhogy nem volt annyira ciki, de akkor is. Persze, egy ilyen kis taknyos, mint én, aki még csak tizenhat éves, az nehezebben bírja az ilyeneket. Van egy srác, valami Liam Payne, aki már másodszor volt ott. Isteni hangja van. Az első fordulóban olyan sikere volt, azt hittem, ő lesz a tuti befutó. Ehhez képest most se engedték az élő adásokba. Ő is el volt kámpicsorodva rendesen.
Aztán megláttam Louis-t, aki épp elndult felém (így írják a nevét), mikor szólítottak, hogy menjünk vissza a színpadra. Azt hittem, rosszul hallok.. Mi a pöcsömnek kell visszamenni? Vagy valaki mégse akart továbbmenni, és most közülünk fognak választani egyet? Liam ( a profigyerek), Zayn(aki nem akart táncolni), valami Niall (ír kis köcsög, festett szőke hajjal) és Louis meg én. A lábaim alig akartak engedelmeskedni, úgyhogy Louis finoman lökött rajtam egyet, hogy induljak már. Aztán csak akkor tértem magamhoz, mikor már a mentorok előtt álltunk. Fel se fogtam, ami történik, csak mikor kimondták:
CSAPATKÉNT FOLYTATHATJUK!
Életemben nem éreztem még ilyen boldogságot. Először lerogytam, azt hittem, el is vesztem az eszméletemet, de aztán erőt vettem magamon, és felálltam.  Akkor csapódott belém Louis, aki úgy ugrott a nyakamba, mintha ezer éves haverok lennénk. A legfurább, hogy nekem is hasonló érzéseim vannak vele kapcsolatban. Felkaptam, és ölben cipeltem, mint egy kismajmot, aztán a többiekkel is összeölelkeztünk, és annyira, de annyira boldogok voltunk, hogy most örömkönnyek folytak a szememből.
Még fel sem tudom fogni.
Egyszerűen hihetetlen!
Az imáim meghallgatásra találtak. Köszönöm, angyalok! <3
Most beájulok az ágyba, mert ahhoz sincs erőm, hogy írjak, de holnap mindent részletesen bepótolok. Esküszöm!

.


2015. november 5., csütörtök

CXXXI. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy új részt, és elnézéseteket kérem, amiért ennyit kellett várni rá.
Az az igazság, hogy már egy ideje kínlódok az MTF-fel, mert elérkezik az a pont, ahonnan képtelen vagyok tovább írni, ha csak nem történik valami olyasmi, ami tisztázza a máig felfoghatatlan helyzetet. Még egy ideig tudom húzni, és a tavaly áprilisi történésekig írni, de amíg nem tudunk semmi biztosat a babygate kapcsán, addig lehet hogy szünetelni fogunk.

Reméljük a legjobbakat. Nagyon köszönöm, hogy eddig elkísértetek. Örökre hálás leszek érte.
Vrálak benneteket WONDERLAB-en, és készülök a karácsonyra is! )

xxxBecca





A koncert előtt a megszokott, vidám csicsergés és felszabadult kiáltozás helyett, a folyosókon néma csend honolt, és mindenki tette a dolgát szótlanul. Igazi ravatali hangulat uralkodott mindenütt, ami megtépázott idegeinknek jót tett, de a bennünk fészkelő fájdalomra csak rátett egy lapáttal. A veszteség nyomasztó érzésétől egyikünk sem tudott szabadulni, és bár hetek, sőt, hónapok óta tudtuk, hogy ez lesz, és próbáltunk rá felkészülni lelkileg, mégis derült égből villámcsapásként ért mindannyiunkat.
  Niallt viselte meg a legjobban. Az ő optimista, kedves és elfogadó énje nem ismeri az önzést, sem azt, hogy a saját érdekedet helyezd a közös cél elé. Niall a legsimulékonyabb, legőszintébb lélek közülünk, és bár általában vidám és bohókás, most a legmélyebb letargia vett rajta erőt.
 Egész nap csak ült, a gitárjával az ölében, és miközben bambán nézett ki az ablakon, egyfolytában mélabús számokat pengetett. Egyikünk sem mert neki szólni, hogy eret vágunk, ha ezt így folytatja, csak összeszorítottuk a fogunkat, és tűrtünk. Valamiért senkinek nem akarózott a saját öltözőjébe menni. Mind úgy éreztük, most csak egymás közelében vagyunk biztonságban. Az összetartozás érzése még soha nem volt ennyire erős, mint épp akkor, mikor egyet elvesztettünk ötünk közül.
 Megválaszolatlan kérdések tolakodtak az elmémbe, és ahogy a többieket elnéztem, nekik is hasonló gondolataik lehettek, kivéve Niallt, aki szimplán csak szenvedett.
 A szívem megszakadt érte.
 De nem csak érte…
Louis olyan kiskutya szemekkel követte minden mozdulatomat, mint évekkel ezelőtt. A fájdalmas búcsú, a hirtelen jött borzalom visszahozta gyermeki énjét, a mindentől tartó, bizonytalan fiút, akit oly rég nem láttam. A lelkem egy pillanatra megörült a régi ismerősnek, de ezzel egy időben azonnal hiányozni kezdett a magabiztos, felnőtt férfi, akivé érett az idők során.
 Lou felpillantott, mikor megérezte, hogy nézem. Hatalmas kék szemei szinte könyörögtek azért, hogy megvigasztaljam, de nem voltak szavak, amik enyhíthették volna a fájdalmát. Egy nagy sóhajjal odasétáltam hozzá, a kezébe nyomtam egy teát, és a fotel karfájára ültem, hogy ő a combomra könyökölve szürcsölje a tűzforró Yorkshire-t, és a szünetekben az oldalamba fúrja a fejét.
  Nálunk ez elég érdekesen működik. Mindketten férfiak vagyunk, de egy kapcsolatban, ahol általában egyikünk a gyengébb szerepét tölti be.
   Mikor összejöttünk, én voltam a domináns, de az évek alatt lassan fordult a kocka. Louis lett a keményebb, én pedig lassan elengedtem magam, mert rájöttem, az az igazi énem.
  De most, mikor Louis-n erőt vett a barátja elvesztése okozta gyötrő fájdalom, természetes volt, hogy én nyújtok neki oltalmat, és ha kell, az örökkévalóságig pátyolgatom.
  A hátát simogattam és a vállát masszíroztam félkézzel, míg meg nem éreztem, hogy picit enyhül a feszültség. Nem is veszi észre az ember, de egy ilyen helyzetben a legkisebb, legritkábban használt izom is készenlétben áll, mert a szervezet nem tudja megkülönböztetni a vészjelzéseket.
  Liam egy könyvvel a kezében üldögélt, és próbált belemerülni, de időnként mély sóhaj tört fel belőle, és ő is kibámult az ablakon. Olyanok voltunk, mintha halotti toron lennénk.
 Nagysokára Niall törte meg a csendet:
– Emlékeztek, mikor összeraktak minket, és elmentünk Harryék házába, hogy összerázódjunk? – kérdezte, de nem nézett ránk. Az emlékei beszippantották, és talán azt sem tudta, hogy hangosan beszél. – Zayn eleinte csendes kívülálló volt, míg Liam és Lou már egymást szívatták, Harry pedig elhalmozott bennünket minden jóval…
  Mindannyian őt néztük, de lassan felvillantak a képek, és mi is átadtuk magunkat a múltnak.  – Később nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy hová valósi, és a második napon talán már beszélgetett is velünk. De kellett vagy három nap, mire feloldódott. Addig azt hittem, soha nem fog beilleszkedni, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy igazi zenekarrá váljunk… Gyűlöltem azért, ahogy nézett minket, mintha mind elkényeztetett milliomosgyerekek lennénk, és mintha ötünk közül csak neki lenne olyan adottsága, ami sikeressé teheti.
– Igen, eleinte én is úgy éreztem, hogy ő nem örült a lehetőségnek, mert sértette a hiúságát, hogy nem jutott tovább egyedül – mondta Liam, és becsukta a könyvét. – Sőt, ez az érzés még az élő showkon is bennem motoszkált, egészen addig, míg hirtelen fel nem kaptak bennünket, és világossá nem vált, hogy soha nem remélt sikerekben lehet részünk.
– Volt egy pillanat… – szólalt meg Louis halkan, de reszelős, semmivel össze nem téveszthető hangjára mindenki ránézett – mikor először éreztem, hogy velünk van. A második döntőre készültünk, és Harry épp meg volt fázva. Már begyakoroltuk a számot, és utolsó nap derült ki, hogy nem fogja tudni elénekelni a magas szólamot. Zayn magától értetődően vette át a szerepét, és mindent elkövetett, hogy gördülékenyen menjen a dolog.
– Igen, de mikor Hazz finoman jelezte, hogy nem kéne bele annyi frazír, akkor azért beduzzogott – tette hozzá Niall tényszerűen, és az emlékképre mindannyian elmosolyodtunk.
– De utána csinálta, ahogy kell, és végül szebben szólt, mint eredetileg terveztük.
– Igen. Zayn mindig tudta, hová kellene egy érdekes szólam, vagy hol kellene ritmust váltani egy dalban – bólintott Louis, és előrehajolva letette a csészéjét.
– És arra emlékeztek, mikor a medencénél forgattunk, és kiderült, hogy nem tud úszni? – kérdezte Lou, kissé feléledve.
  Én is emlékeztem, hogy bedobtam a vízbe, és ő prüszkölve kapálózott segítségért kiáltozva, mire leesett a tantusz. nagyon kellemetlen volt a szitu, mert kiscsajok voltak mindenütt, és Zayn nagyon adott arra, hogy a gyengeségeiről senki ne szerezzen tudomást.
– Aztán, mikor Ausztráliában voltunk, és a tengeren hajóztunk, ő volt az egyetlen, aki nem ugrálhatott a jachtról, csak szomorú szemekkel nézett bennünket, ahogy a vízben ökörködtünk – mondta Liam, és elfelhősödött a tekintete.
– Volt, amiben mindig kívülálló maradt… – jegyeztem meg halkan, de gyilkos pillantásokat kaptam az ablak és a kanapé felől.
– Mindannyiunknak vannak olyan dolgai, amit évek alatt sem vetkőztünk le – állapította meg Liam.
– Nem úgy értettem, Payno! – szabadkoztam. – Csak valahogy Zayn mindig éreztette velünk, hogy sosem leszünk egyformák.
– De soha nem is ez volt a cél – mondta Lou, és megsimogatta a combomat. – Ebben a bandában mindig azt szerettem, hogy nem akartunk egymásra hasonlítani.
– Azért a tetkómániátok majdnem engem is magával ragadott – nevetett fel Niall, mire mindannyian ledöbbenve néztünk rá. – Most mi van? – kérdezte kikerekedő szemekkel.
– Komolyan mondod, hogy „majdnem” varrattál magadra valamit?  – kérdeztem megütközve.
– Aha… Volt egy időszak, mikor Lottie-tól csentem szemceruzát, és különböző mintákat rajzoltam a kezemre, hátha valamelyik annyira tetszeni fog, hogy megcsináltatom…
   Louis felkuncogott:
– Valószínűleg találtál volna valamit, ha nem te rajzolod őket. A rajzkészséged alapján biztosra veszem, hogy ezen bukott el a dolog!
Mindannyian nevettünk, még Ni is, és picit oldódott a hangulat.
– Azért a te gördeszkás tetkód, vagy az amőbázós biztosan nem haladja meg a szintemet.
– Azok nem, de rád nem is illene egyik sem. Neked valami szép ír motívumot, vagy kódexbetűs feliratot tudnék elképzelni a bicepszedre… – tettem hozzá, és előkaptam a telefonom, hogy keressek valami hasonlót.
– Oké, Hazz, ne melegedj bele ennyire. Már elmúlt… – nevetett fel Niall, mire Louis feltolta magát, hogy egy puszit adjon a számra, Liam pedig felállt, hogy töltsön magának egy kólát.
– Nekem az jutott eszembe, mikor megvette az első lakását , és meghívott lakásavatóra – mondtam mosolyogva. – Emlékeztek, milyen döbbenten álltunk a graffitiszobájában?
– Jaja… Ő meg büszkén várta a dicséretet. Én pedig azt hittem, az aluljáróban vagyunk… – kacagott Liam, mire Niall felhorkant:
– Szerintem rohadt cool volt. Én teljesen le voltam döbbenve…
– Én is – mondta Lou, de a hangjában ott bujkált az irónia.
– Tudjátok, az évek során nekem ő lett a legjobb barátom… – fordult ismét az ablak felé Niall, és egy picit hallani lehetett a hangján, mennyire elérzékenyült.
  Rosszul esett a dolog, mert azt hittem, ha nem is én vagyok a legjobb, de azért egy szintre tettem volna magam Zaynnel. Aztán rájöttem, hogy Niall nekem csak segített, és mindig meghallgatott, de igazán nem engedett közel magához. Mindig az én problémáimról beszéltünk, és tényleg a legnagyobb támaszom volt a nehéz időkben, de magáról alig mesélt. Felidéztem, hányszor láttam őket beszélgetésbe mélyedni Zaynnel, és hányszor voltam szem és fültanúja annak, mennyire szerették egymást. Bevallom, néha még az is felmerült bennem, hogy ez több mint barátság, de aztán mindig rácáfoltak a megérzésemre. Zayn falta a csajokat, aztán jött Perrie, és úgy tűnt, lenyugszik végre. De akkor is Niallt hívogatta tízszer egy nap, nem a barátnőjét. Érdekes ez…
– Azt hiszem, én soha nem fogok tudni úgy gondolni erre a bandára, hogy négyen vagyunk… – szólalt meg Liam. Szerintem, ő is úgy érezte, valamikor ki kell mondani a legfájóbb dolgokat. – Csak úgy, hogy öten vagyunk, de Zayn épp nincs itt. Még nem tudom elképzelni ezt az egészet nélküle.
– Én sem – csóválta a fejét Lou.
Bár az utolsó egy évben már zombi volt, és a koncerteken milliószor szerettem volna megverni, mikor úgy állt, mintha csak fizetett statiszta lenne… – mondta lehajtott fejjel, és a térdén piszkálta a farmeréből kilógó szálakat.
– Muszáj továbblépnünk, srácok! Zayn nem jön vissza… – mondtam halkan, mert tudatosítani akartam bennük, hogy ez nem egy átmeneti állapot, és hogy a remény itt már felesleges.
– Honnan tudod? – nézett rám égő tekintettel Niall. – És ha egy hónap múlva meggondolja magát?
– Ni, az Isten szerelmére, én is ugyanannyira akarom, mint ti. Ne rám haragudj kérlek. Leginkább senkire se haragudjunk! Zayn döntött. Nyilván mérlegelt. Szerződést bontott és elment. Biztosan vannak tervei…
– Lehet, hogy csak időre van szüksége – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Niall. – Nem hiszem, hogyha normálisan átgondolja, akkor a turné közepén megy el…
– Ezt a menedzsment akarta… – szólalt meg Liam, és felénk fordult. – Nyilván az volt az érdekük, hogy addig maradjon, míg el nem fogynak a jegyek. Ha Zayn előbb távozik, sokan már el sem akartak volna jönni a koncertekre.
  Mindannyian ledöbbentünk, mert szinte soha nem közelítjük meg a dolgokat az anyagi szempontok alapján, de nagyon is ésszerűnek tűnt a dolog. A Zayn rajongók alapból kiestek volna, és sokan akkorát fognak csalódni így is, hogy el sem jönnek. De a drága jegyeket már megvették… Szánalmas, de pénzügyileg indokolt…
  Mindannyian elcsendesedtünk, és emésztgettük az elhangzottakat.
– Azt hiszem, éhes vagyok – szólalt meg Lou, mire nekem is összefutott a nyál a számban.
– Ami azt illeti, ma még nem is ettem… – gondolkodott el Niall, és Liam is egyetértőn bólogatott.
– Lemegyünk? – kérdeztem félve, mintha odakint igazi szörnyek várnának ránk.
– Menjünk! – mondta Niall, és letette a gitárját.
  Ahogy egyszerre mozdultunk, és együtt szedelőzködtünk, kicsit megnyugodtam. A késztetés, hogy most mindent együtt csináljunk, úgy látszik, nem csak bennem volt erős.
  Mikor beléptünk az ebédlőbe, ahol ínycsiklandó illatok fogadtak, a gyomrom morogni kezdett, és ömlött a nyálam. Nagyokat nyeltem, és egyenesen a leveses bödön felé indultam. Mikor megfordultam, majdnem nyakon öntöttem Louis-t a forró löttyel, mert szorosan a hátam mögött állt.
– Kicsi! – mondtam a szokottnál sokkal hangosabban, és igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, anélkül, hogy a kezemmel hadonásszak, amiben a csésze volt.
– Bocs… – mondta, és azonnal hátralépett. Lesütötte a szemét, és egyből tudtam, hogy ugyanazt érzi, amit én. Muszáj a közelemben lennie, mert elhagyottnak és elveszettnek érzi magát.
  Gyorsan letettem a levest, és magamhoz húztam. Nem szóltam a dologról, nem kérdeztem, csak óvón átfogtam a vállát, és rámosolyogtam:
– Te mit eszel? Megnézted már mi a legegészségtelenebb a mai menüben?
  Halkan felnevetett, lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az állcsúcsomra, aztán magával húzott, hogy felemelgesse a chafingek tetejét, és találjon valami zsíros, szénhidrát-dús fogást, amit szeret. Megvártam, míg szed magának, és az asztalhoz is összeölelkezve mentünk, útközben felszedve a félig kihűlt levesemet.

A koncert maga volt a borzalom. A rajongók még nem tudták, hogy Zayn örökre elment, de azért érezni lehetett a csalódottságot, és az enyhe rosszallást, amiért csak négyen álltunk a színpadon. Mi lesz, ha holnap kiderül az igazság, és rajongók milliói fognak nekünk esni – elsősorban Zaynnek–, csalódásunknak hangot adva?!
belegondolni sem mertem.
  Mikor Zayn szólóját énekeltem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és gyakran láttam, hogy Louis, Niall és Liam is küszködik. Csak a sok éves rutin segített át bennünket ezen az estén, de mindannyian úgy éreztük, mintha nyomorékok lennénk... Mintha hiányozna az egyik végtagunk. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen ilyesmit.
  A tehetetlen düh, a mardosó fájdalom és a veszteségérzés elég gyilkos kombó.
  Este, mikor hullafáradtan az ágyba omlottunk, és ismét csak néztünk ki a fejünkből, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és Louis hóna alá furakodtam, hogy érezzem a bőre illatát, ami nekem mindig az otthont jelenti. Ahol ő van, ott biztonságban vagyok. És bármi is történjen odakint, mikor magunkra csukjuk az ajtót, és kettesben maradunk, legyünk bárhol a világon… én hazaértem…

.