CXXXV. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon kellemes hétvégét mindenkinek, kicsit kevesebb esővel, mert esküszöm, bedepizek már ettől az esős évszaktól. London sem lehet rosszabb...
Hoztam az új részt, remélem, szeretni fogjátok.
Nagyon szépen köszönöm a sok csodás komit, ettől érzem úgy, hogy folytatnom kell, mert szeretitek.
Csodálatosak vagytok!!

xxx Becca

  Gondolatban inkább áttekertem a fájdalmas emlékeket, amiket a másnap hozott az életünkbe.
  Az épphogy megszerzett boldogság egy pillanat alatt szertefoszlott. Életünk legnagyobb félreértésébe sétáltunk bele, mindketten széttárt karokkal, a másikat hibáztatva mindenért. Egyikünk sem volt elég felnőtt ahhoz, hogy sértett büszkeségét félretéve tiszta vizet öntsön a pohárba. Vagy az a valószínűbb, hogy egyikünk sem merte elhinni a szerelmet, amit az ég adott, és önértékelési problémáink miatt remek érvekkel tudtuk alátámasztani a saját hülyeségeinket, amitől annyira hihető volt az egész, hogy szégyenünkben mindketten inkább hallgattunk, és igyekeztünk láthatatlanná válni.
   Újabb, még rettenetesebb hónapok, amikre visszaemlékezni is csak kín és fájdalom.
  Elköltöztem.
  Kivettem egy apró, otthonos kis lakást, de arra se volt energiám, hogy kipakoljak a dobozokból. Nagyon hamar kialakult a napi rutin: napközben robotként tettem a dolgomat, igyekezve, hogy a nyomorom ne süssön minden mozdulatomból. Kerültem Louis-t, vagy ha nem volt rá lehetőség, akkor sértett büszkeségemből merítve egy-egy aljas beszólással keserítettem meg az életét.
Esténként nem bírtam megmaradni az üres lakásban, ahol csak még jobban rám tört Lou hiánya, így lementem a sarki bárba, és addig ittam a sarokban, míg meg nem szűnt a szorító érzés a mellkasomból.
  Ezt eleinte két pohár ital is remekül orvosolta, de pár hét alatt eljutottam a hat felesig. Persze, Cron, a pultos is tudta, hogy nem vagyok még tizennyolc, meg azt is, hogy ki vagyok én – amire a keresztlánya hívta fel a figyelmét, mikor egyik este behozta neki a vacsorát –, de volt már annyi élettapasztalata, hogy tudja: ha nem ad inni, egyszerűen felvágom az ereimet.
   Úgyhogy kérdezés nélkül tolta elém az italt, és mindig fenntartotta a kicsiny zugot, ahová feltűnés nélkül elbújhattam a kíváncsi tekintetek elől. Pár hét után, szerda este egy könyv várt a pulton. Belenéztem, aztán nem is tudtam letenni. Capek, Harc a szalamandrákkal című könyve volt.
  Nem tudom mi fogott meg benne, de az az igazság, hogy zárásig olvastam, és aznap el is felejtettem inni. Cron limonádékat tett elém, ahányszor elfogyott az italom, és miközben a poharakat törölgette egy hófehér abrosszal, a szeme sarkából engem figyelt. Mikor elérkezett a záróra, szerettem volna elvinni a könyvet, de azt mondta:
   – Nem! Sajnálom, de nem adok kölcsön könyvet iszákos tinédzsereknek. A könyveim a kincseim. Ha holnap jössz, és megint nem iszol, elolvashatod a végét…
   Annyira ledöbbentem azon, amit mondott, hogy csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.
   – Oooké… – nyögtem ki nagy nehezen, és a pultra dobtam egy húszast, amit általában elittam esténként.
   Aztán, mivel színjózan voltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a lábaim percek alatt elvittek a régi házhoz, hogy hajnalig ott szobrozzak a lámpaoszlopnak dőlve, nézve a hálószoba ablakát, ahol sejtéseim szerint El és Louis aludt békésen, és csak akkor indultam haza, mikor az első napsugarak pirosra festették a horizontot.
   Ez egyre gyakrabban fordult elő. Ha elég erős voltam, és meg tudtam állni, hogy leskelődjek, akkor csak hazamentem, befeküdtem a hideg ágyba, az arcomat Louis pólójába fúrtam, és addig bőgtem, míg el nem jött a megváltó álom.
   Néha persze voltak olyan napok, mikor annyira elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, hogy Cron elvette a kikészített könyvet, és a helyére egy dupla whiskey-t rakott, de ez leginkább annak szólt, hogy rájöttem: nagy kamu a mondás, ami azt mondja: „Az idő minden sebet begyógyít”.
  Nekem nemhogy csökkentek volna a kínjaim, csak egyre erősödött a belső fájdalom, egyre szélesedett a szakadék az álmaim és a valóéletem között. Már semmi nem érdekelt. Örültem, ha lemehettem a bárba, és egy számomra ismeretlen szerző, még ismeretlenebb könyvébe temetkezhettem pár órára, mert addig, de csak addig szüneteltek a szenvedéseim. Soha nem tudok elég hálával visszagondolni a pszichológusként üzemelő Cronra, aki szavak nélkül is megértett, és a lehető legjobb terápiát alkalmazta.
   Zayn és Louis ekkoriban kerültek még közelebb. Persze, mindig van valaki, aki látszólag egy jó barát, és csak az a célja, hogy támaszt nyújtson, de én láttam, amit láttam. Egy szerelmes felismeri azokat a mozdulatokat, apró jeleket, amik már túllépnek egy baráti gesztuson.
   Nem elég, hogy Louis Eleanort választotta helyettem, még Zayn is bepróbálkozik?! Tudva, hogy Louis igenis vonzódik a férfiakhoz – és az emlékkel, ahogy előttem térdel a zuhanyzóban, a torkáig engedve a péniszem –, nem lett könnyebb megemészteni a dolgot.
   Szent meggyőződésem volt, hogy Zayn rámozdult, és ez napról napra erősödött bennem. Mikor megláttam őket, ahogy a buszban ölelkeznek, egy hajszál híja volt, hogy nem kezdtem törni-zúzni, és rángattam meg Louis-t, hogy kapjon már észbe, és döntse el, hogy melyik nemet választja. Nem tudom, miért lett volna kellemesebb, ha konkrétan kijelenti, hogy meleg vagyok, és Zaynnel képzelem el a jövőmet, de akkor azt hittem, a bizonyosság megnyugtatná az idegeimet.
   Ettől megint egy gödör mélyén találtam magam, és nem vágytam másra, csak hogy végre hazaérjünk a turnéról, és visszakapjam az agymosó estéket a kocsmában, Cron könyveivel együtt. Addigra legalább ötvenet elfogyasztottam, és megismertem az olvasás jótékony hatásait. Dalszövegeket kezdtem írni, és csodálkozva eszméltem rá, mennyivel választékosabb lett a szókincsem. Gyorsan rendeltem pár verseskötetet a netről, és hamarosan arra is rájöttem, hogy a költészet ugyanolyan közel áll a lelkemhez, mint a zene. Nem szeretem a kortárs alkotókat, de a régi versek, a sok és alapos munkával kidolgozott gyönyörű sorok teljesen rabul ejtettek. Kalapot emelek a művészek előtt, akik szavakkal alkotnak olyan maradandót, ami akár ezer évvel később is komoly érzelmeket váltanak ki az emberekből.
   Szerettem volna megosztani ezt valakivel, de közben arról is megbizonyosodtam, mégsem akárkivel, hanem Louis-val. Neki akartam beszámolni az új tapasztalásokról, hozzá írtam a dalokat, és róla szólt minden gondolatom. Ez viszont csak tetézte a nyomoromat, és minden életkedvem elszállt.
   Aznap elmehettem volna inni a fiúkkal, mert Lou előzékenyen lemondott a bulizásról, azért, hogy én mehessek el (kimondatlan megállapodás volt, hogy ha ő megy, akkor én nem), de ehhez sem volt lelkierőm. Már annyira eltávolodtam a fiúktól, hogy szinte alig beszéltünk, és Niall erőtlen próbálkozásait is rendre egy mogorva visszavágással tettem tönkre, pedig ő tényleg csak segíteni akart.
   Szóval, akkor este, mikor Lou a macskáját kereste önkívületben – akiről nekem fogalmam sem volt –, megtörtént a csoda. Megtudtam az igazságot, vagyis épp annyit, amitől ismét felfordult az életem:
  Kiderült, hogy semmi sem úgy volt, ahogy én gondoltam, és az is egyértelmű lett, hogy Louis sem lépett túl a kettőnk dolgán. Mikor megláttam a tetoválást a mellkasán, a talaj majdnem kiszaladt a lábam alól, és meg voltam győződve róla, hogy hallucinálok. Márpedig ott állt a gyönyörű aranyszínű bőrön, sötét betűkkel az a pár szó, ami olyan sokat jelentett nekem. Szerettem volna végigcsókolni, és Lou törékeny testét magamhoz szorítani, hogy soha többé ne engedjem el, de éreztem a belőle áradó kétségeket és fájdalmat. A sok, apró kis mérgezett nyilam mind célba talált, és nem volt rá lehetőség, hogy egy csókkal vagy egy összeborulással intézzem el az egészet.
  Várnom kellett. Várni, míg hazatérve le tudtam zárni az álviszonyt, ami Taylorhoz fűzött, míg lehetőségem volt arra, hogy meghívjam Lou-t és Elt egy vacsorára, és felkészültem arra, hogy kettejük előtt kell színt vallanom.
   Megtettem volna, bár ma sem tudom, hogyan.
Egy számomra idegen előtt megnyílni, és elmondani azt, amiről csak reméltem, hogy Louis is hasonlóan érez, sokkal nehezebb lett volna. De az élet adott egy második (vagy sokadik) esélyt, és Eleanorról kiderült, hogy igazi, érzőlelkű jó barát, aki tényleg megérdemli Louis bizalmát, mert saját érzéseit háttérbe szorítva képes Lou boldogságát szem előtt tartani.
   Már a vacsorára készültem, kapkodva sürögtem a konyhában, mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de felvettem, mert éreztem, hogy valami fontos lehet.
   – Szia, Harry, El vagyok.
   – Helló! – üdvözöltem, és nyeltem egy nagyot, mert rettegtem, valami olyasmit fogok hallani, ami tönkreteszi az elképzeléseimet.
   – Csak azért hívlak, mert szeretnék megbeszélni veled valamit… – kezdett bele Eleanor egy nagy sóhajjal, amitől a gyomrom is görcsbe rándult, mert megerősítette a félelmeimet. – Figyelj, Harry! Nem akarok a magánéletetekben vájkálni, és nyugodtan mondhatod, hogy semmi közöm hozzá…
   – Nem, nem! Mondd csak! – vágtam közbe, mert nem akartam lefutni a tiszteletköröket. Essünk túl rajta!
   – Louis nagyon megszenvedte az elmúlt heteket, és a turné csak még nehezebbé tette számára az amúgy is elviselhetetlen helyzetet. Nem tudom, mi ez a mostani nagy változás, és csak remélem, hogy nem értelmeztem félre a jeleket…
   Szünetet tartott, és éreztem, hogy szeretné, ha most mondanék valamit, amiből kiderül, hogy mik a szándékaim.
   – Szeretném rendbe tenni a dolgainkat, ha ad rá még egy esélyt… – nyögtem ki, de a hangom elfúlt, és ezzel egy időben megéreztem az odakozmált Beschamel illatát. Lerántottam a tűzhelyről, és kínlódva sóhajtottam egy nagyot.
   – Mit értesz ez alatt? – kérdezte El, amitől megremegett a gyomrom. – Nézd, én tényleg nem akarok vájkálni a dolgaitokban, és hidd el, nekem is roppant kínos ez, de annyit küzdöttünk azért, hogy Louis viszonylag jó állapotba kerüljön… – Ő is sóhajtott. – A fenébe is! Nem fogom kerülgetni a forró kását! Bízom benne, hogy nem érdemtelenül kaptad meg a szerelmét, és ha így van, akkor neked is jogod van tudni az igazságot. Még most is szeret, igen! Én tudom, bár nem mondja. És ha most csak arról van szó, hogy lelkiismeret-furdalásod van, ami miatt valami bagatell dologgal akarod lekenyerezni, akkor kérlek, mondd le ezt a vacsorát! De ha te is szereted, és szeretnéd rendbe hozni a kapcsolatotokat, akkor ideje, hogy színt vallj. Nem lehet tovább elodázni ezt!
   Hallgattam, a szavak a torkomra forrtak, és képtelen voltam kinyögni egy értelmes szót. – Remélem, a hallgatásodat csak a meglepetés okozza… – vékonyodott el Eleanor hangja. Nyilván, neki sem lehetett egyszerű erőt gyűjteni ehhez a beszélgetéshez.
   – Igen, csak az! – válaszoltam végre, de a hangom olyan rekedt volt, hogy alig lehetett érteni.
   – Akkor, azok alapján, amit elmondtam… Nem kell részletezned az indokaidat… Csak mondd meg, mi legyen! Lemondod a vacsit, vagy intézzem úgy, hogy kettesben lehessetek egy kicsit?
   A szívem már ezerrel dobogott, a vérem a fülemben zúgott, és roppant hálás voltam, amiért nem faggatott. Csak azt kérdezte burkoltan, akarom-e Louis-t. Erre pedig nagyon is jól tudtam a választ!
   – Nagyon hálás lennék! Igen, ha lehet, szeretném ezt kettesben megbeszélni vele.
   Eleanor diadalittas fújtatása nem kerülte el a figyelmemet, de ez most csak még inkább megkedveltette velem.
   – Akkor maradjunk annyiban, hogy ez a beszélgetés egyelőre titok. Én csak kilenc körül jövök, úgyhogy lesz két órád, hogy megtedd, amit kell…
   – Köszönöm – nyögtem ki elhaló hangon, és letettem a telefont, mert már a kezem is remegett. Ittam egy pohár vizet, aztán az arcomat is megmostam, és mikor sikerült összeszedni magam, írtam neki egy SMS-t, amiben még egyszer megköszöntem a nagylelkűségét, és arra kértem, kívánjon szerencsét.
  Nem tudom, de akkor valahogy szükségem volt az érzésre, hogy El is drukkol nekem. Mikor megjött a válasz, amiben egy édes kismalac a szájában egy lóherét rágcsált, olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy elkocsonyásodtak az izmaim, és pár percre le kellett ülnöm, mert nem tartottak meg a lábaim.



.

CXXXIV. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam is a következő részt, hátha egy kis vidámságot hoz ebbe az ótvar időbe, vagy csak segít kikapcsolódni a macik elvesztése körül kialakult káoszban.
Nagyon szépen köszönöm a csodálatos kommenteket. Megnyugodtam, hogy a hosszú kihagyás ellenére itt vagytok még, és várjátok a részeket.

Kellemes pihenést!
xxxBecca

CXXXIV. Fejezet

  Az emlékeimtől elbódulva sétáltam vissza a nappaliba, de ott sem találtam a helyemet. Lou hiánya teljesen kikészít, de már csak két nap, és ismét a karomba zárhatom.
  Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, még ma is milyen készségesen dől bele minden ölelésbe, és mennyire szereti, ha megengedhetjük magunknak az érintés luxusát. Majdnem az egész közös életünket rejtőzködve, hazugságok hálójában éltük le, és bár ez ad némi izgalmat a kapcsolatunkhoz, sokszor nagyon nehéz átváltani az igazi és az eljátszott szerepeink között.
   Felmásztam az emeletre, és kisétáltam a teraszra.
  Mennyire imádom ezt a házat, amit tőle kaptam, és aminek minden kis zuga olyan tökéletes, hogy mai napig ámulok rajta.
   Louis hibátlan ízléssel rendezte be. Minden olyan finom és visszafogott, mint ő maga. Gyakran gondolkozom azon, milyen igazságtalan az élet. A neki szánt szerep lassan maga alá gyűri azt a sok különleges tulajdonságot, amit igazából értékelniük kellene benne az embereknek. Louis önzetlen és szeretetreméltó. Gáláns és jólelkű. Megérinti az emberek fájdalma, és állandó késztetést érez, hogy segítsen az elesetteken. Amúgy is nagy harcos, aki mindig kiáll a gyengébbek mellett, legyen szó akár egy vitáról, vagy karitatív tevékenységről. Ő az álompasi, és közben a közvélemény szemében egy drogos, iszákos kis sztár, aki azt se tudja, merre van előre.
   Tehetetlen dühömet szerettem volna kamatoztatni, mikor ledobáltam a ruháimat, és meztelenül ugrottam a vízbe, aztán bekapcsoltam az ellenáramoltatót, és úszni kezdtem.   Legalább legyen valami haszna a bennem felgyülemlett energiáknak.
  Lassan beálltam a szokásos tempóra, és élveztem a víz ellenállását, ami elég erős volt ahhoz, hogy meg kelljen erőltetnem magam, nehogy elsodorjon.
A monoton tempózás közben lassan ismét visszatértem a múltba, és a régi képek pillanatok alatt ellepték az elmémet.

   A Bora-borai nyaralás végül nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Bár csókolóztunk a fövenyen, és az az emlék örökre meghatározta a jövőnket, én ismét bepánikoltam, és másnap egy csúnya színjátékba menekültem, amivel elüldöztem magam mellől Louis-t. A lány nevére sem emlékszem, de arra igen, hogy teljesen ledöbbentem, mennyire nem vált ki belőlem érzelmeket.
   Mikor másnap ráeszméltem, hogy Lou faképnél hagyott, teljesen kiborultam, és két napra volt szükségem, hogy egyáltalán valami rendszert vigyek a gondolataimba.Az érzéseim úgy hullámzottak, mint a tenger, ami a kis bungaló előtt nyaldosta a homokot, de én ki se tettem a lábam a partra, mert úgy éreztem, egyedül nincs jogom hozzá. Végül elhatározásra jutottam, és visszautaztam, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, de Louis elzárkózott előle, és Zayn meg a fiúk támogatásával sikerült magától távol tartania.
   Teltek a hetek, én képtelen voltam dűlőre jutni, és úgy tűnt, Louis elhatározása is végleges: hogy nem érdemlem meg a bizalmát. Teljesen megértettem az álláspontját, és tulajdonképpen azért nem erőszakoltam ki egy beszélgetést, mert nem tudtam volna mit ígérni neki. Pusztán annyira jutottam, hogy nagyon szeretném kitapasztalni, mi megy végbe bennem – és titkon reméltem, benne is –, de még mindig nem mertem volna arra kérni, legyen a társam, a párom, a mindenem.
   Elvesztegetett hetek és hónapok, ma már tudom. De azt is, hogy mindenhez időre van szükség. Életünk nagy állomásai, a belső változások előtt szükség van egy kis lélegzetvételre, amíg ezerszázalékosan biztosak vagyunk magunkban. Ha csak hirtelen ugrunk bele valamibe, utólag mindig hivatkozhatunk arra, hogy ez csupán egy meggondolatlan döntés volt. Én viszont azt akartam, hogyha közös útra lépünk, akkor semmi kétségünk ne legyen.
   Mikor Zayn véletlenül elkottyintotta az információt, hogy Lou hazautazott a családjához, valami megváltozott bennem. A tudat, hogy otthon van, egyedül, és talán előlem menekült oda, végre kimozdított a holtpontról.
  Még aznap délután utána eredtem, és mai napig tisztán emlékszem az arcára, mikor megpillantott az ajtóban. Döbbenet, félelem és zavar uralta a vonásait, de ahogy a gyönyörű – számomra a világ legszebb – szemeibe néztem, tisztán láttam az örömöt is. Ez segített kicsit felülemelkednem a kétségeimen, és amikor megtaláltam a kedvenc helyén, a hatalmas farönkön üldögélve, félve könyörögtem egyetlen csókért, ami bizonyosságot adhat arról, hogy képtelen vagyok élni nélküle. Bár meg is kaptam, mégis ismét rosszul döntöttem.  
  Mentségemre szóljon, hogy annyira magával ragadott az az egyetlen, tapogatózó ki csók, ami alapjaiban rengette meg a lelki nyugalmamat. Elég korán kezdem, és úgy hiszem, elég tapasztaltnak számítottam a testi kapcsolatok terén, mégsem volt még arra példa, hogy egy csóktól eszemet veszítsem, és testem-lelkem csak egyetlen dologért könyörögjön, azért, hogy még többet kapjon, de azonnal.
   Ez volt az második csókunk, de igazából az első, ami számított; amikor mindketten tudtuk, mibe megyünk bele. Louis olyan készséges volt, olyan isteni finom és izgató, hogy a szívem félrevert. Máig emlékszem az ízére, az illatára, bőre selymes tapintására és a fékezhetetlen vágyra, ami elöntött.
   És ismét elmenekültem.
   Akkor kellett volna magamhoz láncolni, és soha többé nem engedni el. Ehelyett ismét olyan hónapok következtek, amikor igyekeztem eltávolodni tőle.
  Mikor összeismerkedtek Eleanorral, és a lány szinte azonnal beleszeretett, egy ideig azzal a hazugsággal győzködtem magam, hogy jobb lesz ez így. Majd én is találok egy rendes lányt, akivel boldog lehetek, és Louis-nak is jár egy normális kapcsolat. Bolondok lennénk meleg párként, árnyékban tengetni a napjainkat, mikor gazdag playboyként fogyaszthatjuk a csajokat.
   Csakhogy ez a baromság már ott megbukott, hogy én soha nem akartam érzelemmentes kapcsolatokkal múlatni a drága időt. Csak szerelemre vágytam, egy társra, aki mellett kiteljesedhetek és akiért rajonghatok.
   Önámításom akkor tört darabokra, mikor Louis végső elkeseredésében közölte, hogy szeretné, ha szétköltöznénk. Egyből azt hittem, El miatt akar elhagyni, és nem jöttem rá, milyen bántó és aljas voltam vele az azt megelőző időszakban, mikor a féltékenységem – amit magamak sem ismertem be teljesen –, annyira elvakított, hogy szinte kifordultam önmagamból.
   Aznap este nekiestem. Szinte felfaltam, és közben erőszakosan fogtam le, pedig anélkül is az enyém lehetett volna, ha nem vagyok olyan vak és idióta. Aztán ráadásul faképnél hagytam, és győztesnek éreztem magam. A kép, ahogy sírva roskad a földre, a hangok, a fájdalmas zokogás ma is szörnyű fájdalommal tölt el, és nem találok rá magyarázatot, hogy tehettem ezt vele?!
   Édes kicsi szívem, ott ült megtörten, a könnyei záporában, és igyekezett összeszedegetni széttört lelkének darabjait, míg én megaláztam és magára hagytam.
   Másnapra én is szétestem, de teljesen.
   Úgy mentem be a stúdióba, hogy legszívesebben törtem-zúztam volna a tehetetlen dühtől, és szerettem volna lenyúzni a saját bőrömet.
   De Louis… Louis rájött, mekkora kretén vagyok, és megkaptam az első leckét abból, hogy bármilyen fölényesen viselkedem, akkor is a rabja vagyok, és ha ügyesen bánik velem, úgy ugrálok, ahogy ő fütyül.
   Kis flört volt, pár pillantás, és nekem végem volt, mint a botnak. Mikor a fülembe suttogta, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom a csuklóin lévő zúzódásokért, mert ő szereti, ha durván bánok vele, az agyamat elöntötte a vörös köd, és egy hajszál választott el attól, hogy kirángassam onnan, és az első félreeső helyen (ahol magunkra tudom csukni az ajtót ), megerőszakoljam, ha lehet, egymás után háromszor.
   Megtört a jég. Beláttam, hogy rajtam már semmi sem segít, és hogy rabul ejtette a szívemet.  Hazamentem, és az ő ágyába vackoltam magam, mert képtelen lettem volna még egy napig kibírni nélküle. Csak éjjel érkezett, de mikor leült az ágy szélére, és akkorát sóhajtott, hogy beleremegett a matrac, hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Rádöbbent, hogy ott vagyok, amitől majdnem sokkot kapott, de mikor közöltem vele, hogy csak magamhoz akarom szorítani, és érezni a közelségét, egy kicsit megnyugodott, én pedig olyan mélyen és pihentetően aludtam, amire hónapok óta képtelen voltam.
   Mikor az emlékeimben a másnap reggelhez értem, elvétettem a tempót, és kis híja volt, hogy belefulladjak a saját medencénkbe. Nagy nehezen partra vergődtem, kifeküdtem a kövön, és felköhögtem a beszippantott vizet, aztán hangosan röhögtem magamon, és hagytam, hogy elöntsön a vágy, ami pusztán a gondolataimtól  tört rám, ahogy visszamlékeztem a napra, mikor először kaptam ízelítőt a Lou-val átélt gyönyörökből.

Kis teste, ahogy reszketett a kezeim között, miközben óvatosan lemosdattam a zuhany alatt, olyan elemi birtoklási vágyat szított fel bennem, hogy lélegezni is alig tudtam. Éreztem, hogy ő is kíván, minden apró sóhaja és kínlódó légvételei is erről árulkodtak. Nem akartam szeretkezni vele, mert nem lett volna időnk egy kielégítő együttlétre, és tudtam, hogy egy gyors menet semmire sem lenne megoldás. Csak azt hagytam figyelmen kívül, hogyha hozzáérek, elvesztem a kontrollt, és az agyam háttérbe szorul a testi szükségleteim mellett.   Mert ez kínzó, csillapíthatatlan szomj, nem csupán vágy. Olyan érzés, amit képtelen vagy leküzdeni.
  Mikor megfordítottam, és a szemeiben ugyanezt láttam, minden tervem dugába dőlt. Meseszép volt és izgató. A szexi pillantás, amivel a farkamat nézegette, esküszöm, majdnem rávett, hogy mégis elvegyem, amit akarok.
   De arra nem számítottam, hogy ehelyett Louis-tól kapok valamit, amit nem is reméltem.
Selymes, kíváncsi nyelve, ahogy felfedezi a makkomat; édes, forró szája, ahogy körülöleli a farkamat, olyan csodában részesített, amire nem voltam felkészülve. Persze, az orális szex mindig is a kedvencem volt (kinek nem az?!), de amit Louis művelt, az új szintre emelte az orgazmus fogalmát. Az pedig, hogy már az első alkalommal a szájába élvezhettem, olyan fokú bizalomról és szerelemről tanúskodott, amitől a paradicsomban éreztem magam.  
  Annyira szerettem volna viszonozni neki, de nem engedte, mert sietnünk kellett, és egyébként is össze volt zavarodva, pedig akkor először éreztem, hogy sokkal jobban szeretném a másik gyönyörét szolgálni, mint a sajátomat.
   Este egy fogadáson voltunk, és Louis (kielégítetlen vágyaitól űzve) az asztal alatt izgatott a lábával. Nem gondoltam volna, hogy ilyen a valóságban is létezik; azt hittem, ez csak a filmeken működik, de ha az emberek tudnák, milyen izgató és gyötrelmesen édes, ha a szerelmed egy nyilvános helyen, egy rakás ember között incselkedik veled az abrosz takarásában, szerintem mindenki ezzel töltené az unalmas vacsorákat. Ügyes lábujjai a nadrágomba férkőztek, és bár olyan hidegek voltak, mint egy-egy kis jégcsap, hihetetlenül feltüzeltek. Masszírozta a péniszemet, néha apró fájdalmat okozva, ahogy óhatatlanul meghúzta a szőrömet, de ettől csak még őrjítőbb volt az egész. Nem sok híja volt, hogy a fekete öltönynadrágomba élvezzek, hatalmas nyögés kíséretében, ami biztosan osztatlan sikert aratott volna, de Louis megkegyelmezett, és az est hátralévő részében csak szavakkal kínozott.
   Emlékszem, ahogy a fülembe suttogta, miközben átmentünk a szalonba, hogy ott fogyasszuk el a kávét:
   – Ha ez a kacsacsőrű némber még egyszer feléd csücsörít, esküszöm, lenyomom a torkán a csokiszökőkutat. Te pedig, jó lenne, ha nem hajolnál bele a dekoltázsába, mert letépem az állandóan álló pöcsödet!
   Hangosan felnevettem, pedig Lou nem is viccből mondta a dolgot. Annyira édes volt a féltékenységével, és a szemeiben csillogó fenyegetéssel, hogy meg kellett zabálni.
   Nehezen tudtam összeszedni magam, és megállni, hogy szájon csókoljam, de mikor sikerült, a füléhez hajoltam, és halkan válaszoltam:
   – Leszarom a dekoltázsát és a nőt is. Nem is láttam az arcát egész este, mert kis fehér csillagok repkedtek a szemeim előtt, amíg a pasim a gatyámban turkált a lábával. Tudod, nagyon kicsinálja az embert, ha jéghideg lábujjak masszírozzák a kőkemény farkadat. Egyszer megmutatom neked…
   Louis szeme felragyogott, a vonásai ellágyultak, és láttam, hogy kicsit megnyugszik. Szöget ütött a fejembe, hogyha hosszútávon ennyire féltékeny lesz, akkor ebből még adódhat pár nehéz pillanat, de elhessegettem a gondolatot, mert akkor éppen nem akartam ismét gondokkal beárnyékolni a nehezen megszerezett boldogságunkat.

.

CXXXIII. Fejezet

Sziasztok!

Annyi idő eltelt, és még mindig nem zárult le a babygate... Mégis hoztam egy részt, mert befejeztem a Stockholmot, és A tanítvány háromnak még nem kezdtem neki.
Ha még van itt valaki, és szeretni fogjátok, akkor kicsit belekukucskálunk Harry emlékeibe, és várjuk a megváltó híreket, aztán folytathatjuk a történetünket, ott ahol abbahagytuk.

Mit gondoltok??
(ezt a részt amúgy nagyon sokan, nagyon régen várjátok... emlékeztek még a hátmasszírozós jelenetre, amit annyit emlegetettek az elejéről??? Egyszer szó volt arról, mit olvasnátok Harry szemszögéből... Azt hiszem, ezzel tartoztam nektek ;) )

És most megyek, válaszolok a mesés kommentjeimre, és várom az újakat .:)

<3
xxxBecca

  Csak ültem, és az emlékek úgy leptek el, mint a hullám söpör végig a fövenyen.
  Nem tudtam, és nem is akartam elkergetni őket. Az első naplót félretettem, még egyszer végigsimogatva a megbarnult bőrkötésen. Azok az idők, a megismerkedésünk napjai soha el nem múló, gyomorszorító érzésekkel párosulnak.  
  Még ma is beleremegek, ha arra gondolok, mi lett volna, ha ő vagy én nem megyünk el a válogatásra, vagy nem egy napon, esetleg ha nem csinálnak belőlünk zenekart… Bár kétlem, hogy hagytam volna csak úgy kisétálni az életemből, hisz első naptól kezdve úgy vonzott, mint a legerősebb mágnes. Csakhogy akkor még azt hittem, én vagyok a legnagyobb szoknyapecér a világon, és elég sok időbe telt megemészteni, hogy a nagy szerelem nem egy lány képében érkezett meg az életembe.
   Már kiskoromtól tartós kapcsolatra, beteljesült szerelemre, és közös életre vágytam. Milliószor képzeltem el, hogyan szeretnék élni, de mikor ott volt az orrom előtt, mégsem ismertem fel, hogy Louis a végzetem.
   Felálltam, kimentem a konyhába, készítettem egy kávét, és csak néztem ki az ablakon. A közös otthonunk ablakán. A tudat, hogy örökre összetartozunk, megmelengette a szívemet. Bármi is történjen, Lou az enyém, és én az övé vagyok. Lehet bármilyen kegyetlen a világ, üldözhet az összes homofób, mi akkor is boldogok vagyunk együtt, és hiszek benne, hogy soha nem választhatnak szét bennünket.
Bár egy párszor majdnem sikerült…

   Zayn kerekre tágult szemekkel nézett rám, választ várva, pedig én a kérdést sem hallottam. A fülemben dübögött a vér, és csak egy valamit akartam: hogy el ne szakítsanak Louis-tól. Az érzéseim hevessége annyira letaglózott, hogy teljesen megfeledkeztem a külvilágról. A téma a költözés volt, és mivel 3-2 felállásban kellett gondolkoznunk, én csak annyit tudtam, hogy kussolnom kell. Ha nem szólok egy szót sem, akkor legalább Louis-val költözhetek, legfeljebb nem kettesben – bár ezt szerettem volna legjobban –, hanem valakivel közösen.
   Végül Zayn és Liam kinyögték, hogy ők együtt szeretnének lakni, így fellélegezhettem. Ha Niall Louis-t mondja, akkor én velük tartok harmadiknak. A másodpercek olyan lassan vánszorogtak, mintha egy láthatatlan erő tartaná vissza őket, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire Ni végre kijelentette, hogy ő Liamékkel menne, ha nekünk nem gond.
  Én csak Louis-t láttam, az arcát, amit elöntött a pír, szabálytalan légzését, és reszkető szempilláit, amik mindig elárulják, ha ideges. Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot, de reméltem, hogy ő is azt szeretné, amit én: kettesben kipróbálni az életet.
   Úgy felkacagott Niall szellemes beszólásán, hogy összerezzentem. Nem igazán volt őszinte a nevetése, és egy pillanatra lemerevedtem a félelemtől, hogy csalódott, és csak azt próbálja leplezni, de aztán végre rám nézett, és akkor ismét lefagytam. A szemei úgy csillogtak, mint két drágakő, és a mosolya millió apró kis nevetőráncba gyűrte a finom bőrt. Mindig onnan tudom, hogy őszinte az öröme, ha a szemeit is eléri. Minden műmosoly érintetlenül hagyja őket. Megkönnyebbültem, és véletlenül talán rá is kacsintottam, amitől (legalábbis úgy tűnt), mindkettőnk szívverése kihagyott egy ütemet. Utána ugyan elrohant, és volt egy kis mosolyszünet, amivel nem tudtam mit kezdeni, de hamar túllendültünk rajta.
   Másnap beköltöztünk az első közös otthonunkba, és akkor még számomra is érthetetlen okból, ez olyan boldogsággal töltött el, mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Louis-t végigrángattam a lakáson, mindenhová bekukkantottunk, aztán kihánytuk a cuccainkat a bőröndből. Mire én lezuhanyoztam, és beszéltem pár szót anyuval, Louis olyan meghitté és barátságossá varázsolta a nappalit, amilyenről mindig is álmodtam.
  Szavam elállt, mikor a szobámból kilépve szembesültem a látvánnyal: A kandallóban halkan ropogtak a fahasábok, a sarkokat kislámpák tompa fénye világította be, és Louis egy hatalmas újsággal a kezében üldögélt a kanapén.
Nem is gondolkoztam, csak lekaptam Steinbecket a polcról, lehuppantam mellé, aztán jobb ötletem támadt, és a combjára feküdtem, míg ő kicsit morcosan emelte feljebb az újságot, hogy elférjek.
   Ismét rám tört a kétség, vajon ez a bizalmaskodó viselkedés nem lesz-e sok neki, de aztán megnyugodtam, mert csak olvasott tovább, így én is belemerültem az Egerek és emberekbe.
   Már majdnem bealudtam, mikor úgy éreztem, valami égeti az arcomat. A pilláim között lestem ki, és tökéletesen láttam, hogy Louis leengedi az újságot, és úgy nézi az arcomat, mint egy orvos a betegét. Szó szerint minden négyzetcentiméterét átvizsgálta. A pupillái kitágultak, a szája elnyílt, és megjelent hegyes kis nyelve, amit akkor szokott kidugni, ha nagyon koncentrál. Az jutott eszembe, milyen szívesen megkóstolnám…
  Azt hiszem, ez volt az első alkalom, mikor úgy aludtam el, hogy Louis-ról fantáziáltam. Aztán még sok, nagyon sok követte…
  Volt egy alkalom, amit soha nem felejtek el: Már pedzegettem magamnak, hogy másképp viszonyulok Louis-hoz, mint a többiekhez, de még nem akartam felfogni, hogy belé szerettem. Viszont egyre inkább vágytam az érintésére, arra, hogy kettesben legyünk, és ölni tudtam volna, ha valaki belezavart az idilli hangulatba.   Nem örültem, ha átjöttek a fiúk, vagy ha nekünk kellett mennünk valahová. Mindig csak arra vágytam, hogy otthon legyünk, és a megszokott dolgokat csináljunk. Louis főzzön, én nézhessem a szemem sarkából, vagy tévézzünk, esetleg olvassunk… De legeslegjobban azt szerettem, ha későn értünk haza, általában fellépés után, és azért, hogy el tudjak aludni, megmasszírozta a fejemet. Már  nem emlékszem, hogy kezdődött, de arra határozottan, hogy hamar rendszer lett belőle.
   Egyszer viszont, mikor amúgy is szar napom volt, mert nem sokkal előtte volt egy veszekedés Niall miatt, akit ki akartak tenni a bandából, Louis szó nélkül eltűnt a szobájában, és ki sem jött, hiába vártam. Csak ültem a kanapén, és kezdtem egyre dühösebb lenni. Ennyit sem számítok neki? Nem is érdekli, mi van velem? Hogy el tudok-e aludni? Szép kis barát, mondhatom!
Addig spannoltam magam, míg egyszercsak megkérdeztem, hogy lefeküdt-e. Azt válaszolta, hogy igen, és esküszöm, könny szökött a szemembe, annyira érzelemmentes volt a hangja. Valamit még kérdezett, és én válaszoltam, de a szívemet kétségek és fájdalom mardosták. Önmagamra voltam dühös, amiért ennyire számít nekem, és amiért úgy érzem, minden szempontból függök tőle.  
  Gyűlöltem kiszolgáltatott lenni.
   Kijött a szobájából, megkérdezte, miért nem szóltam, hogy masszírozza meg a fejem, aztán nagy kegyesen elém sétált. Egy pillanatig még agyaltam, hogy ott hagyom a francba, vagy be is olvasok neki, de aztán rájöttem, hogy akkor reggelig egy szemhunyást sem fogok aludni, és hogy a veszekedést mindennél jobban utálom. Úgyhogy csak ledobáltam a ruháimat, mert az idegtől le is izzadtam, és durcásan helyezkedtem el az ölében, hogy végre megkapjam, ami jár nekem.
   Egy darabig a hajamban turkálva, erősen nyomkodta a fejemet (amit olyan jól csinál, hogy a nyálam is kicsordul a számból), de aztán hirtelen éreztem, hogy az ujjai a nyakamon siklanak végig, és a vállamat kezdik masszírozni. Megállt a szívem is.
   Olyan finom ujjai vannak, és olyan istenien bánik velük, hogy az egész testem bizseregni kezdett. Először csak azt éreztem, hogy minden szőrszálam égnek áll, de aztán már más is ágaskodni kezdett, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Alig mertem lélegezni, és először annyira ledöbbentem, hogy szinte sokkot kaptam.
Komolyan felizgultam Louis-ra?!?! Ez a lehetőség eddig azért nem volt benne a terveimben, még akkor sem, ha már rég tudtam, hogy többet érzek iránta, mint barátság. A vonzalom volt rá a jó szó… eddig!
  De attól a pillanattól kezdve rá kellett jönnöm, ez nem csak afféle plátói dolog. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy érintsen, és mire gátat szabhattam volna a gondolataimnak, már arról képzelegtem, hogy az ajkával is végigsimít a bőrömön. A bokszerem átázott, mint egy taknyos tininek (mondjuk az is voltam, de ezt akkor nem fogtam fel), és a számba kellett harapnom, nehogy hangosan felnyögjek. Eszméletlenül jó érzés volt, ahogy apró kezeivel kalandozott a hátamon, itt-ott belemélyesztve az ujjait a bőrömbe. A gerincem mellett végigmasszírozott, egészen a gatyámig, és egy hajszál választott el, hogy felnyomjam a fenekemet, ezzel jelezve, hogy még lejjebb is mehet. Észbe kaptam, és próbáltam kijózanodni, de a szexuális vágy olyan mélyen szippantott magába, hogy alig tudtam uralkodni a testemen.
   Louis semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a változást, csak gyömöszölt, bár a légzése szapora lett. Füleltem, de aztán megdorgáltam magam: csak az erőkifejtéstől van az egész!
   Mire beleéltem volna magam, és sikerült rendezni a gondolataimat, Louis megcirógatta a hátamat, és azt suttogta: – Egészségedre!
   Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Vége? Ennyi volt? És most? Hogy keljek fel, ha áll a farkam?!
   Igyekeztem erőt venni magamon, az agyam ezerrel dolgozott, és nehézkesen feltápászkodtam, ügyelve arra, nehogy meglássa a szégyenemet. Eszembe jutott, hogy Artchi bácsi, a masszőr, aki anyuhoz jár, egyszer halkan mesélte neki, hogy a férfiak általában felizgulnak masszázs közben. Anya nagyot nevetett rajta, de nekem most életmentő volt ez az emlék. Ha lebukom, majd megpróbálom beadagolni Louis-nak, hogy ez természetes reakció…
   Miközben talpra vergődtem magam, az ingemet is felkaptam a földről, és az ölemre szorítottam, aztán egy "köszönömöt" mormolva a szobámba siettem, és mikor becsukódott mögöttem az ajtó, akkorát sóhajtottam, hogy féltem, kintről is remekül lehetett hallani. Arccal az ágyra vetettem magam, és a pofám lángolt szégyeneben.
Egész éjjel nem aludtam, csak hánykolódtam a lepedőn.
   Ez volt az a nap, mikor rájöttem, kezdek beleszeretni Louis Tomlinsonba.

   Teltek a hetek, majd a hónapok, és az érzés egyre csak erősödött. Küzdöttem ellene… Mindent megpróbáltam, de tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Szédítettem a nőket, mert reménykedtem, hogy találok valakit, aki felülírja beteges vonzalmamat a legjobb barátom iránt, de ez persze hiú ábránd volt csupán. Mert pont attól, hogy Louis nem csak a testi vágyaimat keltette fel, hanem mindenben a társam lett időközben, egyre mélyebbre süllyedtem a szerelem hálójában. Persze, tizenhat évesen ezt még másképp látja az ember, pláne, ha épp világhírű lesz, és az élete amúgy is az abszurditás határait súrolja.
   Emlékszem, incselkedtünk egymással. Ha ma visszanézem a videókat, csak nevetek azon, hogy még mindig nem jöttünk rá, mit érzünk. Úgy flörtöltünk, mintha mások vakok lennének, és nem vehetnék észre. Semmi mást nem láttunk, csak egymást. Louis-on is ott voltak az egyértelmű jelek, de mindketten elhitettük magunkkal, hogy ez csak játék, két fiatal, önmagát kereső fiú apró csínytevése.  
  Rengeteg titkos érintés, és még több pillantás, amiből a vak is láthatta, mi zajlik köztünk. Csak mi nem… Soha nem fogom megérteni, hogy tudtuk ezt annyi ideig önmagunk és a másik elől is eltitkolni.
  Én lopva lestem, mikor félmeztelenül, alsóban szambázott a lakásban, vagy beosontam a fürdőbe, valami mondvacsinált indokkal, hogy a zuhanykabinban egy pillantást vethessek a seggére, ami olyan szinten megbabonázott, hogy képes lettem volna imádkozni hozzá. A világ legjobb segge az övé, ez száraz tény. De akkoriban csak azt tudtam, hogyha sikerült meglesnem, utána a szobámba rohantam, és egy gyors önkielégítéssel könnyítettem magamon. Aztán persze jött az önutálat, az önmarcangolás. Vettem könyveket, és a szekrényemben dugdostam őket. Rá akartam jönni, tudni akartam, meleg vagyok-e. De ma már tudom,  erre a kérdésre nem a nyomtatott oldalakon kellett volna keresnem a választ, hanem önmagamban. Csakhogy, ahhoz gyáva voltam. Mindig találtam valamit, ami azt bizonyította, hogy nem vagyok az… Másnap viszont kisétáltam a konyhába, ott találtam Louis-t, ahogy álomittasan szürcsöli a teáját, és megint megdőlt minden szépen felépített elméletem. Meg akartam ölelni, magamhoz húzni, és csókolni, ahol érem. Vágytam rá, akartam, és kínlódtam.
   Persze, ma már tudom, ő is ugyanezeken ment keresztül, de ez cseppet sem vigasztal. Mennyi elpocsékolt idő, mennyi kárba veszett pillanat?
   Vagyis nem! Csodás idők voltak. Minden napunk maga volt a vidámság, az önfeledt játék és a túlfűtött erotika. Húztuk egymást. Nem tudtam róla, de Lou szerint azért járkáltam törölközővel a derekamon, hogy őt izgassam. Az pedig, hogy meztelenül aludtam, totálisan kinyírta az idegeit. Fekszel az ágyadban, és tudod, hogy akire úgy vágysz, mint a levegőre, amit belélegezhetsz, ott fekszik a fal másik oldalán, szín pucéron, és csak át kellene sétálnod, hogy hozzábújhass… Neki sem lehetett könnyű. Csoda, hogy nem kaptam ínhüvelygyulladást, annyit matyiztam, párnával az arcomon, nehogy a nyögéseim, vagy Louis halkan elsuttogott neve kihallatsszon a szobámból.
   Volt, hogy óránként tűntem el, mert ha takarított, és a melegítő vészesen lecsúszott a derekán, akkor szemből a V-vonala, hátulról a feneke felső része látszott ki, és mindkettő olyan izgató volt, hogy a farkam görcsös rángatózásba kezdett, akárhányszor vertem ki egy nap.
   Olyankor általában elmentem futni, hogy megpróbáljam kiloholni magamból a beteges vágyakozást, de mikor hazaértem, ő rendszerint olyan szemekkel nézett, hogy ismét ugyanott tartottam. Ma már tudom, hogy a fétise, ha izzadok, de akkor csak azt láttam, hogy tányérnyi pupillákkal bámul, felszínesen lélegzik, és ökölbe szorítja a kezét. Innentől az agyam a szokásos kényszerpályán mozgott:   Elképzeltem, hogy a kezeit a feje fölé szorítva szívom a nyakán lüktető eret, vagy összefűzöm az ujjainkat, miközben a szájára tapadok, de legtöbbször azt fantáziáltam, hogy a nyakát fogom át, és így csókolom durván, ő pedig halkan nyöszörög közben, mert a hangja volt az én másik titkos kínzóeszközöm. A mindig rekedt, mégis magas, csengő hang, amit millió közül is felismerek, és amitől a mai napig megborzongok, ha kiejti a nevemet.

   Pár hónappal később elérkezett a karácsony, és nem tudtam megállni, hogy megtegyem… Megleptem egy nyaralással Bora-Borán. Két személyes út volt, de persze nem mertem benyögni, hogy azt akarom, együtt utazzunk oda.
   Annyira kölyök voltam még, és beszari… De ő se volt jobb, mert hetekig agyalt, mivel vegyen rá arra, hogy vele menjek. Ha ma kerülnék abba a helyzetbe, simán megmondanám neki, hogy vettem magunknak két repjegyet, és elhúzunk melegebb éghajlatra, de akkor ismét éjjeleket virrasztottam át, azon törve a fejemet, vajon egy csajt visz-e magával, mert akkor kurvára megszívtam az egészet.
   Mikor végre, két koncert között, éjjel a buszon megkérdezte, olyan megkönnyebbülés öntött el, hogy beleszédültem. Benyögtem neki, hogy egyébként is kettőnknek szántam, és azt hiszem, itt dőlt el minden. Már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni a dolgot. Mert azt be lehet adagolni bárkinek, hogy két fiú együtt lakik, mint haverok… de azt, hogy nyaralni is együtt mennek, ráadásul kettesben, azt már senki nem veszi be, ha van egy csepp esze.
   Mi bezzeg még mindig áltattuk magunkat, és bár örömmel készülődtünk, nem mertünk színt vallani.
   Mikor a mesés kis bungalóban Louis meglátta, hogy egyetlen ágy van, azt hittem, kiugrik a gatyájából (aminek rohadtul örültem volna). Elvicceltem a dolgot, de alig vártam, hogy mellé bújhassak, és „véletlenül” magamhoz ölelhessem. Egész nap ezen járt az agyam. Aztán úgy bealudtunk, hogy tíz órán át azt sem tudtam, hol vagyok. Mikor felébredtem, Louis hasán feküdtem, neki háttal, és a látóteremet álló farka töltötte ki, ami úgy feszítette a bokszerét, hogy majd szétrepedt rajta.
   Majdnem felnyögtem, és csak a lelkierőmnek volt köszönhető, hogy szó nélkül megálltam. Ha őszinte akarok lenni, olyan mocskos gondolatok cikáztak a fejemben, amit még maszturbálás közben sem engedtem meg magamnak. A számba akartam venni…megkóstolni, és addig kényeztetni, míg fel nem robban benne a gyönyör.  
  Éreztem a fejem alatt, hogy megváltozik a légzése, amiből rájöttem, hogy felébredt. Torkot nem köszörülhettem, mert azzal elárultam volna magam, úgyhogy eljátszottam, hogy épp csak ébredezem, és megfordultam, hogy lássam az arcát.
Louis mindig gyönyörű, de reggel igazán álomszép. Az aki szép, reggel is szép… ez igaz, nála meg pláne. Szem nem marad szárazon, ha látod, mikor a zafírkék írisz először reagál a fényre. Sárga pöttyökkel szikrázó szemei úgy ragyognak, és az arca olyan angyali, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Akkor még szebb volt, mint máskor. Volt benne valami hívogató, valami igéző. El akartam veszni benne, és rávetni magam, de nyilvánvalóan nem tettem meg, hanem valami átlátszó badarsággal hidaltam át a kellemetlenséget, hogy nekem is úgy állt a farkam, mint a cövek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Lou is lecsekkolta a dolgot, de csak mosolyogtam magamban, mert tudtam, hogy nála sem jobb a helyzet. Az pedig csak rám tartozott, hogy nálam nem pusztán reggeli merevedésről volt szó…
.