CXXIII. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon szép hetet nektek. A második mindig könnyebben megy már, és gondoljatok arra, hogy alig két hónap az őszi szünetig :))

Hoztam az új részt, elnézést a csúszás miatt, de mostanában nincs annyi időm, mint régen, ezért előfordulhat, hogy picit kések a részekkel. De igyekszem tartani az iramot, ígérem.

Várunk benneteket a facebookos csoportban, ahol már elég sokan vagyunk, és néha agyament kérdésekkel, vagy szuper képekkel szórakoztatjuk magunkat és egymást. Gyertek! ;)

Sok-sok puszi, ölellek benneteket, és hálás vagyok a kommentekért. Tudom, hogy túl sokadik rész, és már nem olyan újszerű, mint egy friss blog, ahová még könnyen ír az ember, de nekem nagyon sokat jelent, hogy még itt vagytok, és olvassátok.

Puszi: Becca

Eltelt egy hét, és a napok úgy szaladnak, hogy csütörtökön azt hittem, még csak kedd van.
Holnap érkezik a családom, amit annyira várok, hogy az szinte hihetetlen. Pedig megszoktam már az elmúlt években, hogy nélkülük kell élnem, de most valahogy, mióta Harryt eljegyeztem, minden más megvilágításba került. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért, és alig vártam, hogy anyuval beszélhessek erről. Mindig ő az, aki segít rájönni, mi az, ami bennem motoszkál.
Egész nap a házat díszítettük. A fa akkora, hogy öten hozták be a nappaliba. Minden ereszen égősorok lógnak, a nappaliban a karnisokról jégcsapot utánzó fényfűzérek, és a lépcsőkorlátot is végig kivilágítottuk. Harry fáradhatatlan az ilyenekben.
Le-fel szaladgált a díszekkel, az égősorokkal, hosszabbítókat húzgált Emerita segítségével, én pedig elég hamar feladtam azt a tervemet, hogy majd én irányítok, bár Hazza szó nélkül csinálta, amit mondtam. Ő viszont sokkal, de sokkal jobban átlátja az összképet, és előre tudja, hová, milyen dekor kell, hogy ütős legyen. Egyébként is szórakoztatóbb csak nézni a sudár alakot, ahogy a létrán ágaskodik, miközben kidugott nyelvvel koncentrál, hogy felakassza a drótokat, és néha kivillan a hasa alja, a kis szőrcsíkkal együtt, amitől úgyis olyan merevedésem lesz, hogy két percig csak ülni tudok, és elterelni valamivel a gondolataimat. Harry a netről rendelt dekorációs kellékeket, úgyhogy ládában állnak a díszek, kisangyalok, harangok és rénszarvasok. Minden arany és krémszínű, amitől ünnepélyes és hangulatos lesz az egész giccsparádé.
– Na, milyen? – kérdezte rám pillantva a létráról, mikor Emerita megnyomta az aktuális gombot, amitől fényárban úszott a nappali.
– Gyönyörű! – mondtam, anélkül, hogy levettem volna a szemem róla. – És a dekoráció is elmegy…
Harry felnevetett, egy puszit dobott, majd visszafordult a fal felé, és újabb masnit biggyesztett a helyére.
– Szerinted az ikrek ezt már értékelik?
– Ha a színharmóniára és az összképre gondolsz, akkor nem hiszem, de a sok fény, és az apró, csillogó kis vacakok tutira bejönnek majd nekik.
– A hatalmas macit beállítjuk majd a fa alá, és elé pakoljuk az ajándékokat. – Hánykor száll le a gép?
– Fél ötkor – válaszoltam, és felálltam a fotel karfájáról, ahol addig ültem, hogy átszelve a hatalmas nappalit, én is fellépjek a létra alsó fokára, és átöleljem a térdeit. – Szeretlek! – mondtam neki, ahogy lenézett rám, amitől ellágyult a tekintete, aztán azonnal lehajolt, hogy a két tenyerébe vegye az arcomat, és szájon csókoljon.
– Én is téged, kicsi! – dünnyögte, de aztán láttam, hogy az órájára pillant, és megértettem, hogy most nincs idő a becézgetésre. – Lehozod az ajándékokat, amik a vendégszobában vannak? Em már felhúzta az ágyneműt, és Hosé összeszerelte a kiságyakat. Lottit is arra az emeletre szállásoltuk el, de Phoebe és Daisy a mellettünk lévő szobában alszanak,  mert azt választották a képek alapján.
– Ajj, ne már! – nyögtem fel kelletlenül. – Itt lesznek hetekig! – panaszkodtam, és megforgattam a szemeimet. Leejtett vállakkal, kelletlenül indultam a lépcső felé, mikor éreztem, hogy erős karok fogják át a derekamat, és húznak magukkal. Hagytam, hogy úgy vonszoljon, mint egy rongybabát. Mikor a konyhába értünk, Harry maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett.
– Most az a bajod, hogy a családod itt lesz, vagy az, hogy a mellettünk lévő szobában alszanak a húgaid?
– Tudod, hogy a második! – mondtam duzzogva, míg apró kis csókokkal próbált kiengesztelni.
– Úgyse sikoltozhatsz, akkor se, ha egy emelettel lejjebb alszanak – mondta meggyőzően. – De milyen izgi lesz a kertben, vagy a szaunában, esetleg a konyhában lenyomni egy gyors menetet. És tudod, hogy a mosókonyhában, a szennyesek között milyen izgató lennél pucéron, ahogy alattam izzadsz? – kérdezte, amitől száguldani kezdett a vérem.
– És mi lenne, ha te hajolnál rá a vasalódeszkára? – kérdeztem, és belemarkoltam a frissen kikerekedett testrészébe.
– Bármire ráhajolok, csak kérned kell! – mondta, és hozzám dörgölőzött.
– Jó válasz! – mosolyodtam el, miközben beengedtem a nyelvét.


Mindketten kiöltöztünk, amennyire csak lehetett. Harry egy órán át borotválkozott, és igazgatta a haját, ami – bármit is csinál vele –, annyira szép és izgató, hogy legszívesebben rászóltam volna, hagyja már abba; de persze nem tettem. Nagyon izgult, amit nem is értettem igazán.
– Mitől vagy ilyen ideges, cica? – kérdeztem, mikor végre megállt előttem, és a szája szélét rágva rázta hosszú lábait.
– Nem is tudom. Ez az első karácsony „így”… – mutatott a jegygyűrűjére, és édesen elpirult. – És a családod még soha nem volt nálunk teljes létszámban. A nagyid egyáltalán tudja már? – kérdezte, és a szemében őszinte félelem villant.
– Igen, anyu már elmondta neki. Kíméletesen. Állítólag volt egy-két kritikus nap, de aztán megbékélt a dologgal. Minden rendben lesz! – mondtam, és felálltam, hogy mindkét kezét megfogjam az oldala mellett, és lábujjhegyre álljak egy csókért.
– Tudom, de akkor is ideges vagyok.
– Nyugi, szerelmem. Te vagy a legjobb pasi a világon, és az enyém vagy. A családom imád, és most szépen elmegyünk együtt vacsorázni, hogy megünnepeljük a nagyim 92. szülinapját.
– És ha valaki lefotóz, hogy én is ott vagyok? – kérdezte, újabb aggodalomforrást találva magának.
– Pete mindent leszervezett, és Eleanorral csináltunk olyan képeket, amit majd összeraknak a mostanival, mintha ő is ott lett volna. Te pedig másik kocsival jössz, a mélygarázsból egyenesen arra az emeletre, ahol a különterem van. Minden hermetikusan le lesz zárva, és a szálloda sosem kockáztatná a hírnevét azzal, hogy kiszivárogtat valamit.
Próbáltam nyugtatni, de inkább az ő idegessége ragadt át rám.
– Oké. Menjünk! – mondta, és nagy lépteivel elindult a kint várakozó kocsik felé. Az ajtóból még visszafordult. – Mi lesz, ha valaki lefotózza otthon Eleanort?
– Hazz, az isten szerelmére, nyugodj már meg! Nem lesz semmi baj. Senki nem fotóz le senkit, semmi ok az aggodalomra. Ez már a sokadik ilyen alkalom, és ha mégis megtörténik, rólad akkor se lesz kép, úgyhogy maximum azzal fúrhatnak, hogy El nem is volt itt. Az pedig csak jó nekünk, tekintettel arra, hogy nemsoká szakítunk…
Nagyot sóhajtott, és végre kilépett az ajtón.
Úton a szálloda felé, már én is tiszta ideg voltam, főleg mert Harry nem volt velem, de láttam magam előtt, ahogy az ajkát rágcsálva tördeli a kezeit, és forgatja a gyűrűjét. Ott akartam ülni mellette, még ezerszer elmondani, hogy minden rendben lesz, és ha ez sem segít, akkor addig csókolni, míg kiverem a fejéből az összes aggasztó gondolatot. Mikor bekanyarodtunk a lehajtóra, nagy levegőket vettem, és próbáltam lenyugtatni magam. A liftben már komoly hányingerrel küzdöttem, de erről is csak Hazz jutott eszembe, hogy ő milyen érzékeny, és mindentől felfordul a gyomra.
Kilépve a puha szőnyegpadlóra, már komolyan idegbeteg voltam. Testőr állt a lépcsőnél, és a lifteknél is, bár ezen az emeleten csak az az egy állt meg, amivel én is érkeztem. Épp megnyugodtam egy kicsit, mikor a személyzeti ajtó kivágódott, és egy pincér sietett ki rajta. Akkorát ugrottam, mintha rajtakaptak volna, ahogy meztelenül akarok belepisilni a hatalmas kristályvázába, ami egy barokk asztalon állt, a hall közepén. Ez már teljes skizofrénia – állapítottam meg, és kínomban elvigyorodtam. Alberto előttem ment, és mutatta az utat. A hatalmas, cirkalmas ajtó mögül nevetés, és poharak csilingelése hallatszott. Mikor beléptem, és a családom egyszerre fordult felém, hirtelen megkönnyebbültem. Jó helyen vagyok, olyan emberek között, akik mindennél fontosabbak számomra, és akiknek a társaságát ilyen körülmények között, eddig csak otthon, Angliában élvezhettem. De Harry és én, itt tervezzük az életünket az Államokban, pontosabban Los Angelesben, és remélem még ezer alkalom lesz arra, hogy itt lássuk vendégül a rokonainkat. Nagyot szusszantottam, és anyu ölelő karjaiba vetettem magam.
– De jó, hogy megjöttél! – mondta, miközben össze-vissza puszilt. – Harryt hol hagytad? – kérdezte egyből, és mögém pillantgatott.
– Külön jöttünk, hogy ne legyen zűr – magyaráztam, és felkaptam, hogy megpörgessem egy kicsit.
– Hello! – üdvözölt Dan, és szívélyesen kezet ráztunk.
Az asztalnál, két kis etetőszékben trónoltak az ikrek, a többiek pedig felálltak, hogy elém siessenek, és mind megölelgethessenek egy kicsit.
Épp végeztem, és a babák elé guggoltam, hogy ne ijesszek rájuk. Anyu figyelmeztetett, annyira ritkán látnak, hogy megijedhetnek tőlem. Ez borzasztóan rosszul esett, de igazat kellett adnom neki, így nem vettem ki őket a székükből, nem is nyálaztam össze a kis pirospozsgás pofijukat, ahogy szerettem volna, csak leereszkedtem, és halkan üdvözöltem őket. Mindketten érdeklődve figyeltek, és Ernest pár másodperc után felém nyújtotta az addig a szájában tartott kiskanalat.
– Ez nagy dolog ám! Nem mindenki kaphatja be! – mondta anya, és ő is mellém guggolt. Egy pillanatra elvigyorodtam, mert ez a mondat akár Harry szájából is elhangozhatott volna, és akkor egész más értelmet nyer, de igyekeztem elűzni a mocskos gondolatokat, és a gyerekekre koncentrálni. Ebben a pillanatban lépett be az, akiről épp fantáziáltam, és nekem elakadt a lélegzetem. Otthonról együtt indultunk el, mégis lenyűgözött a látványa. Mintás inget viselt egy sállal, és zakót, amitől azonnal hevesebben ver a szívem, ha meglátom rajta, meg az elhagyhatatlan kalapot, ami lassan a védjegye. Anya felpattant és elé sietett, de Harry engem keresett a pillantásával, és csak akkor nyugodott meg, mikor végre megtalált. Egy puszit küldtem neki, amitől édesen elmosolyodott, és az egyik gödröcske halványan felsejlett kipirult arcán.
– Szia, Hazz! – üdvözölte közben Dan, így épp felszabadult a keze, mire anya nekiesett.
– Sziaaaaaaaaaaaa! – csókolta arcon a leendő anyósa, Harry pedig úgy ölelte magához, mintha az ő rokona lenne. A szívem a torkomban dobogott. Mennyire, de mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy így szeretik egymást!
– Jay! – szorongatta nagy kezeivel Harry, és puszikat hintett a hajára.
– Már nagyon vártunk titeket! – mondta Lottie, és ő is sorba állt, hogy megölelhesse a vőlegényemet.
– Mi is nagyon vártuk, hogy megérkezzetek – mondta Harry, majd kibontakozott a karjaiból, és a nagyihoz lépett.
– Csókolom! – hajolt le egy puszira, de láttam, mennyire fél a visszautasítástól. Egy pillanatra bennem is megállt az ütő, ahogy a teremben lévők szinte mindegyikében, az ikreken kívül. Nagyi félelmetes pillantással nézett végig Harryn, majd felnyúlt, és a nyakánál fogva lejjebb húzta magához.
– Még jó, hogy most tudtam meg, mikor már el is jegyeztétek egymást! – dorgálta meg, de azért nyomott egy puszit a feszült arca. Harryn láttam, mennyire kínban van, hogy mit válaszoljon, ezért gyorsan odaléptem, én is lehajoltam, hogy nagyi másik arcára nyomjak egy cuppanóst, és helyette feleltem:
– Senkinek nem mondhattuk el, nagyi. Üzleti érdek!
– Ehh… – mondta a mama, és legyintett öreg, csontos kezével. – A család az család!
– Bocsáss meg! – mondtam engesztelően, és elkaptam a csuklóját, hogy a kézfejét is megcsókoljam.
– Meg van bocsátva! – nevetett fel a gesztustól, ami igazán nem jellemző rám. – És gyerekek hogy lesznek? – kérdezte egyből a lényegre térve. Nem kenyere a mellébeszélés.
– Amerikában már vannak olyan államok, ahol elfogadott a béranyaság – válaszoltam kapásból, mire Harry akkorát sóhajtott, hogy én is éreztem, pedig legalább fél méterre állt tőlem.
– Akkor jó! Mert remek génjeitek vannak, kár lenne értük – szögezte le a nagyi, és végre mindenki felnevetett, aki hallgatta a beszélgetést, Phoebe és Daisy pedig kuncogni kezdtek, teljesen elvörösödve. Ők már abban a korban vannak, mikor fanfictionöket olvasnak esténként a tableten – állapítottam meg magamban, és én is kezdtem elpirulni, ha arra gondoltam, miket találhatnak a neten. Olyan részletes, és képletes leírásokat a szexuális életünkről, ami még azt is túlszárnyalja, amilyen a valóságban. Harryre pillantottam, aki csak kiélvezte a megkönnyebbülést. Eszembe jutott, hogy a lányok a mi szobánk mellett akartak aludni, ami így egészen más értelmet nyert. Kis kíváncsiak!

Egy órával később, jóllakottan és teljesen ellazult hangulatban üldögéltünk, miközben anya és Harry még az ikreket etették. Csak néztem a gyönyörűséget, aki Dorisszal együtt tátogott, ahogy a kanalat a szájába adogatta, és nagyon koncentrált, hogy minden jól menjen. Annyira szeretne gyereket, már vagy három éve. Alig volt tizenhét, mikor először elkezdett róla beszélni, és a Barbara Walters show után már konkrétan kijelentette, hogy minél hamarabb babát szeretne. Nem éreztem még magam felkészültnek a szülőszerepre, és bevallom, kicsit meg is ijesztett a dolog, de azzal nyugtattam magam, hogy amíg megy a zenekar, addig úgy sincs esélyünk ilyesmire. Most viszont gyomorszájon vágott a felismerés, hogy egy év múlva vége a dalnak, és akkor Harry megállíthatatlan lesz, úgyhogy legkésőbb két év múlva a saját gyerekünket fogja kényeztetni, és akkor valószínűleg ismét sarkaiból fordul ki a világunk.
De mára valamiért ez sokkal természetesebbnek, és reményteljesebbnek hatott, mint pár évvel ezelőtt. A képek, amiket elképzel az ember, nem sokat változnak, de az érzelmi töltetük, vagy az, amit kivált belőlünk, az gyökeresen más, pár év elteltével. Rájöttem, alig várom, hogy esténként egy összegömbölyödött baba aludjon a hasamon, és együtt nézzük Harryvel, képtelenül arra, hogy beteljünk vele. Azt akarom, hogy az első tőle legyen. Látni akarom a hasonlóságot, és imádni azért, mert egy része belőle van.
Felálltam, és odasétáltam hozzájuk. Egy széket húztam közvetlenül Hazz mellé, és óvatosan ültem le, nehogy megzavarjam a dolgokat. Doris rám nézett, és pufók kezecskéjével úgy csinált, mint egy kis pingvin, de közben engedelmesen nyitotta a száját, mint egy kis fióka. Oldalra fordultam, és néztem Harry átszellemült arcát, ahogy figyeli a kisbabát, és nem bírtam megállni, a füléhez hajoltam:
– Gyereket akarok!
Úgy kapta fel a fejét, mint aki áramütést szenvedett, és a pillái úgy remegtek, hogy attól féltem el is ájul. – Akarok egy kisbabát, akinek te vagy az apja. Vagyis mi vagyunk a szülei, de rád hasonlít. – Úgy nézett, mintha nem hinne a fülének. Vizslatta az arcomat, de én álltam a pillantását, és mosolyogva bólintottam, hogy megerősítsem a szavaimat. Harry még vajúdott egy pillanatig, hogy elhiggye-e, amit hallott, de aztán a szája a füléig szaladt, és hatalmasat sóhajtott.
– Komolyan, kicsi? Ha vége az őrületnek, rögtön lehet gyerekünk?
– Persze! – mondtam határozottan, és egy csókra felé hajoltam.
Éles visítás szakította félbe az idilli képet, mert Doris nem igazán türelmes, ha kajáról van szó. Mindenki ránk nézett. Harry megrázta a fejét, azonnal visszafordult, és gyorsan belapátolt egy adagot a sírásra görbülő szájacskába. Nem nézett rám, csak halkan mondta, ami a szívemnek a legkedvesebb a világon: – Szeretlek, Lou!


.