These Roads We Stumble Down/ 9. rész

Sziasztok!

Meghoztam ennek a cuki kis történetnek az utolsó részét, és ezzel egy kis időre el is búcsúzom.
Nem tudom, mikor lesz időm fordítani, vagy valami másba belefogni, mert gőzerővel írom az új könyvemet, és közelednek az ünnepek (tudom, korai a pánik, de már nincs nyolc hét karácsonyig!!:)
Szóval mindenkinek nagyon szép késő őszt kívánok, és kellemes, olvasással eltöltött estéket a meleg lakásban, egy forró kakaóval.
Azért nem tűnök el végleg, ahogy lesz időm, kitalálok valamit!! ;)

xxxBecca

9. rész

Glasgow, 9:52

  – A következőnél jobbra, aztán menj, csak menj, még menj, és…. Állj! – mondta Louis,  kétszer is ellenőrizve a térképet Harry telefonján.
   Aztán egy zseniális ötlettől vezérelve, küldött egy e–mailt a barátainak, és megkapta a pontos címet, megmentve magukat attól, hogy körbe–körbe tekeregjenek az ismerős környéken, míg meg nem találják a házukat.
Harry kelletlenül megállt, eltette a telefonját, mikor Louis visszaadta neki, és próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemetlen érzést a gyomrában, ami lassan ellepte a testét.
   – Köszönöm, hogy eldobtál – mondta Louis, bár ez elég finom megfogalmazás volt arról, ahogyan az útjuk lezajlott. Vagy pont megfelelő kifejezés volt, tekintve az együtt töltött idő rövidségére. – Gondolom, kissé bekavartam a tervedbe.
   – Semmi baj. Nagyon kellemes volt ez a kis kitérő. 
   – Nos, igen… – Louis mosolygott, mielőtt az arckifejezése megváltozott. – Ó, a picsába! Elfelejtettem a ruháidat.  Átöltözöm…
   – Ne! Jó ez így! – mondta Harry, egy apró mosolyra húzva az ajkát. – Nincs szükségem rájuk. Neked sokkal jobban állnak.
  Úgy tűnt, Louis vitatkozni akar, de helyette inkább kicsatolta magát, majd egy kis hezitálás után áthajolt, és finoman megcsókolta, tenyerét Harry mellkasán nyugtatva. Ajkak és nyelvek gyorsan egymásra találtak, és puhán simogatták egymást. Teljesen kézenfekvő volt, hogy Harry megszakítsa egy picit, majd egyszerűen magára emelje Louis-t, és kifulladásig csókolja. 
Majd volt egy pillanat, amikor megbánta, hogy nem váltotta valóra Louis vágyát, és nem szexeltek az első ülésen.
  Hiába tudta, hogy hamarosan eljön a pillanat, és Louis el fog húzódni, amikor megtörtént, önkéntelenül utánahajolt, és megfogta a nyakát, hogy egy helyben tartsa. Nem akarta abbahagyni a csókot, mert egyfajta befejezésből következik a másik, és egy másik, míg végül Harry egyedül lesz a kocsiban, magányosan, miközben szabadon beláthatja a mezőket a bal oldalon, mert már nem lesz, aki zavarja a kilátást. És ezt tényleg nagyon nem akarta.
  De talán, az Univerzum így akarja megmutatni neki, hogy az életben nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnéd, mert Louis lassan elhúzódott egy bocsánatkérő mosollyal. Az ajka fényes és cseresznyepiros volt. Harry arra gondolt, ezt SOHA NEM FOGOM ELFELEJTENI, és EZ VALÓBAN ÍGY VOLT.
  – Hé! – mondta Harry, olyan közönyösen, amennyire csak telt tőle, mintha Louis az az ijedős fajta lenne, aki azonnal elrohan, ha rájön, hogy Harry vonzódik hozzá, és legszívesebben belekapaszkodna, hogy ott tartsa. Mintha ez nem lenne így is teljesen egyértelmű. – Jövő hét utáni hétvégén Glasgowban játszom. Eljöhetnél, ha még itt leszel. Hozd el a barátaidat…
  – Szívesen! – válaszolta Louis. – Jól hangzik! Felhívlak majd. Tudod, ha szereztem egy új mobilt…
  Még mielőtt befejezte volna a mondatot, Harry már tudta, hogy Louis nem lesz ott, mert túl kaotikus az élete, talán még az övénél is kaotikusabb. De azért keresett egy cetlit a kesztyűtartóban, és ráírta a számát, majd Louis kezébe nyomta.
  – Ott találkozunk, oké?
  – Oké! – felelte Louis, felszedve az ázott ruháit a földről. – Szia, Harry. Még egyszer köszönöm!
  Kiszállt a kocsiból, véletlenül keményen becsapta az ajtót, és ennyi volt… Louis nem nézett vissza, ahogy átvágott az úton, így Harry beindította a motort, és csak nézte, ahogy a fiú egyre kisebb és kisebb, míg már csak a visszapillantóban látta. Olyan könnyen tűnt el az életéből, ahogyan belesétált.
  Nagyon furcsa érzés volt. Mintha valaki csinált volna egy pillanatfelvételt az életéről tizennégy órával ezelőtt, most pedig mindent az ellenkezőjére változtatott volna a kocsi négy ajtaján kívül eső világban. Az eső elállt, a nap is kisütött, és Louis nem közeledett felé, hanem lassan távolodott, de Harry ott ült a vezetőülésben, cukrok a kesztyűtartóban, és popzene szólt a rádióban, mintha mi sem változott volna az előző naphoz képest. És bár tényleg semmi sem változott, mégis szokatlan üresség vette körül. Felkavaró, mint egy iskola az órák végeztével, vagy egy családi ház, amikor eladó.
  Ahogy befordult a sarkon, Harry meglátta a felvezető utat, ami az autópályára visz,és a pánik, ami eddig csendesen emésztgette a bordái alatt, hirtelen elöntötte, kiszorítva a levegőt a tüdejéből. Mert néha vannak pillanatok az életben, amikor komoly döntést kell hoznod, és lehet, hogy ez egy olyan pillanat.
  Azonnal, vagy majdnem azonnal, Harry elrántotta a kormányt és élesen visszafordult, mert kapja be a világegyetem, ő még nem áll készen arra, hogy ennek vége legyen!
Egész életét úgy élte, hogy küzdött azért, amit akart, és nem most fogja abbahagyni! Csak annyit tudott, hogy az anyósülés üres, és a fájdalom a torkában egyre csak erősödik, mert NEM AKARJA, HOGY EZ ÍGY LEGYEN!
Ahogy visszafelé gurult az úton, látta Louis-t, aki a padkán ült, és átölelte a térdeit. Csodálkozva pillantott fel mikor meghallotta a kocsit, és felugrott, amikor Harry magállt előtte, és letekerte az ablakot.
  – Harry! Mit keresel te…
  – Gyere velem! – vágott közbe Harry, és az sem érdekelte, hogy ez nem volt egy szépen megfogalmazott kérés. – Gyere velem Aberdeenbe!
  Ez lehetett volna egy régi népdal is, olyasmi, mint amikor a fiatalember elindul szerencsét próbálni, és útja során rátalál az egyetlen gyönyörű, hihetetlen élőlényre. De őszinte volt, és Harrynek most csak ennyi volt a tarsolyában.
  – Miért mennék? – kérdezte Louis, a szemeiben egy pici félelemmel. – Te magad mondtad, hogy egy ócska kis lyuk.
  – Kevésbé lenne az, ha te is ott lennél – felelte Harry komolyan. – És nem csak Aberdeenbe. Megyünk Dundeebe, Edinburghba és Glassgowba is, szóval találkozhatsz a barátaiddal. Aztán átmennénk Írországba…
  Louis a lábait nézte, kezeit a zsebeibe süllyesztette.
   – Még sosem voltam Írországban.
  – Én sem… – mondta Harry, és úgy tűnt, most vett először rendesen levegőt, mióta visszafordult. – Mehetnénk együtt.
  – Nekem nem igazán van pénzem – válaszolta Louis csökönyösen. Lehet, hogy csak Harry képzelte bele, de neki sokkal inkább úgy tűnt, hogy ez csak mellébeszélés, és nem a valódi ok. – És mivel tönkrement a mobilom, nem tudom elmondani anyámnak, hogy hol vagyok. Nem hiszem, hogy értékelné, ha e-maileznék neki…
  – Visszamegyünk! Mivel csak holnap lesz előadás, ráérek… Doncaster, igaz?
  – Igen – felelte Louis kissé bizakodóbban. – És kellene pár cucc, mert mégsem járja, hogy mindig a te ruháidat hordjam.
  – Igaz – bólintott Harry, bár érezte, hogy átcsap rajta valamiféle szomorúság, ahogy a pulcsijára nézett, ami Louison lógott, mire a fiú megforgatta a szemeit. – Szóval ezt vehetem igennek? – kérdezte Harry, mert valamilyen okból Louis még mindig nem ült a kocsijában, csak állt az út szélén, a földön a vizes ruháival.
  – Csak tudni akarom, hogy miért? – mondta Louis a kezeivel hadonászva. – Úgy értem, szinte semmit sem tudsz rólam… Ennyire jó volt a szex? – kérdezte, és bár viccnek hangzott, a hangjában ott volt az enyhe remegés, ami jelezte, hogy tényleg attól fél, Harrynek csak szexre kellene. 
  Óvatosan választotta meg a szavait, mert még túl korán volt ahhoz, hogy elkergessen egy csinos fiút azzal, hogy elmondja, mennyire odavan érte, vagy olyan eszement dolgokkal, mint a sors. Azt majd talán máskor. Érezte a félelem utolsó hullámait, ahogy a mellkasában örvénylenek, amikor rájött, hogy talán lesz még újabb alkalom, talán sok-sok alkalom.
  – Nem igazán ismerlek – kezdett bele Louis szemeibe nézve. – De nagyon szeretnélek megismerni, ha hagynád. Azt hiszem, jól szórakozhatnánk, és nem csak az ágyban. De nem fogok hazudni, az is csodás volt. – Louis vállai ellazultak, és egy apró mosoly kúszott az arcára. – Tudod, te vicces és kedves vagy – folytatta Harry –, és nem szeretném, ha el kellene válnunk. Semmi kényszer, bármikor elmehetsz. Egyszerűen csak nem akarom, hogy már most vége legyen.
  Louis nem válaszolt. Vett egy mély levegőt, majd még egyet, aztán körbesétálta a kocsit, és végül kinyitotta az anyósülés ajtaját. Hihetetlen volt, ahogy egy szempillantás alatt minden megváltozott, és Harry ismét megállapította, hogy megéri kockáztatni.
  – Mehetünk? – kérdezte Louis, és talán volt a hangjában egy apró kis vibrálás, de a szemöldökét huncutul felhúzta. Harry arra gondolt, hogy ez mennyire megszokottnak és természetesnek tűnik. – Nem érünk rá egész nap…
  Harry bólintott, széles vigyorral a képén, elszakította a pillantását, hogy az útra figyeljen, és bár erősen déjá vu-je volt, de az ideges bizonytalanság nélkül.
  Még húsz métert sem tettek meg, mikor élesen lehúzódott az útról, kicsatolta az övét, teljesen meglepve Louist.
  – Harry?! – szólította meg a fiú, mire Harry érte nyúlt, majd az arcát két tenyerébe véve rátapadt a szájára. Louis egy másodperccel később felemelte a kezét, hogy összefonja az ujjaikat, és így maradtak egy darabig, míg óvatosan simogatták egymást az ajkaikkal, éhesen kutakodó nyelvekkel egy teljesen összehangolt ritmusban.
   – Miért kaptam? – kérdezte Louis amikor elváltak egymástól.  A pillantása gyengéd és enyhén ködös volt, arcán finom mosoly.
  – Csak úgy… – felelte Harry és viszonozta a mosolyt.
  Később, amikor ismét körülvették őket az ismerős árnyékok, a biztonságos sötét, ami átölelte őket, és csak néha kúszott be egy utcai lámpa, vagy egy autó fényszórójának fénye, Harry ismét végignézett a fiún, immár ezredszer, aki összegömbölyödve feküdt mellette. Annyira apró volt, és mégis teljesen betöltötte a teret és kitöltött minden rést. Remélte, hogy örökké így lesz, akkor is, amikor a világuk majd nemcsak a rozsdás karosszériára, kopott üléshuzatokra, és kockás gyapjútakarókra terjed ki. Talán ijesztő ilyesmire gondolni, azután, hogy kevesebb mint egy napja ismerik egymást, de ő ezt akarta, és rájött, hogy ez bőven elég indok.
 És még sosem engedte, hogy a félelem visszatartsa valamitől. 

VÉGE