CIII. Fejezet

Sziasztok!

A szokottnál hamarabb jelentkezem az új résszel, hátha valaki épp érettségire készül, és szüksége van egy kis kikapcsolódásra az izgalmak közepette.

A többieknek csak szimplán szép tavaszt, és jó szórakozást!

Indul MAJD egy új blogunk, amit Dreamy Girllel, és Silver Breezzel közösen írunk...
Egyelőre csak a tervezésnél járunk, és elkészült a trailer, valamint fel lehet iratkozni, aki nem szeretne lemaradni róla. A címe: Fin/V/e Selection, és előre szólok, csak azok tévedjenek arra, akik szeretik a 18+-t, mert ez tulajdonképpen CSAK az lesz...

xxxBecca

Harry

Még nem tértem magamhoz az egy hét alatt, mióta hivatalosan is Louis Tomlinson jegyese vagyok.
Otthon voltunk három napot Angliában, és a két családon kívül Eleanorékat is meglátogattuk.
Persze mindez nem volt olyan egyszerű…
Mikor az ügynökségnél tudomást szereztek a dologról, és Lou el akart kéredzkedni, hogy hazarepülhessünk, akkora cirkusz volt, mint még soha. Azért nem mertek replikázni, hogy Louis eljegyzett, de a fejeken tisztán látszott, hogy az évtized rosszhíreként könyvelik el, hogy kibékültünk. Az új Louis viszont, aki aközben született míg nem élt velem, sokkal vehemensebben állt ki az érdekeinkért:
– Mégis mi a búbánatos lófaszért vagytok így kiakadva? Nektek könnyebb lenne titokban tartani, ha két másik pasival jöttünk volna össze? Ebben legalább már van gyakorlatotok, és egyelőre – ezt a szót erősen megnyomta –, nem tervezzük, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgot. Minden marad a régiben, és normálisan fogunk viselkedni. Ti meg csak tegyétek a dolgotokat.
Csak ámultam, milyen határozott és összeszedett. Az érvei meggyőzték a menedzsmentet, hogy még nincs itt a világvége.
– De miért kell most hazautaznotok? – kérdezte Brendon, az új asszisztens.
– Csak úgy, mert ezt akarjuk?! – kérdezett vissza lekezelő hangnemben Lou, és közben a derekamnál fogva magához húzott, és belepuszilt a nyakamba.
Komolyan mondom, az új, magabiztos, férfias Louis olyan szinten vett le a lábamról, hogy mellette egy dadogós, pirulós tininek éreztem magam. És még valaminek: önmagamnak. Végre nem kellett megjátszanom a sármőrt, se a talpig férfit. Lehettem az az érzékeny, babusgatásra vágyó, félig női lelkű idealista, aki valójában vagyok. Felszabadultnak, és boldognak éreztem magam.
– Oké… oké. Nem kell leharapni a fejem! – visszakozott Brendon, és a telefonjáért nyúlt, hogy elintézze a repüléssel kapcsolatos dolgokat. Mikor letette közölte velünk:
– Reggel 4.40–kor indul a gép a LAX-ról, és visszafelé is éjjel fogtok érkezni.
– Mint mindig – sommázta Louis.
Örültem, hogy nem kell külön, menetrend szerinti járatokkal mennünk, hanem vihetjük a különgépet, és együtt utazhatunk. Alig vártam, hogy megölelhessem anyámat, és persze Jayt, de a kíváncsiság is furdalt, vajon milyen Eleanor új pasija. Vagyis már nem is annyira új, csak mi még nem találkoztunk vele. Kicsit paráztam, hogy a vadiúj Louis-m nem fogja-e szétszekálni és kivallatni, hogy megbizonyosodjon róla, megérdemli Eleanort, de reméltem, hogy sikerül majd kordában tartani.
Majdnem sikerült…

– Sziasztok! – nyitott ajtót mosolyogva El, mikor este kilenckor megérkeztünk hozzájuk. Max a háta mögött állt, és meglehetősen zavarban volt. Gyorsan beléptünk, Pete pedig még utánunk szólt, hogy a kocsi egy utcával arrébb vár ránk, úgyhogy szóljunk a sofőrnek, ha indulni akarunk, és csak akkor lépjünk ki a házból, ha visszaszól, hogy tiszta a terep.
Louis válaszolt, hogy megértette, és Pete ne aggódjon, menjen csak bowlingozni a haverjaival, mert itt minden a legnagyobb rendben lesz.
Mikor odafordult Maxhez, hogy kezet rázzanak, Louis először felnézett a magas fiúra, majd összehúzott szemöldökkel mérte végig. Ha engem nézne így, biztosan leverne a víz.
El is érezte, hogy kezdődik a kakaskodás, úgyhogy a pasija mellé lépett, és belekarolt.
– De jó, hogy megjöttetek. Hazz, mutasd azt a csodagyűrűt, hadd nézzem meg közelebbről… – csicsergett, ahogy betessékelt bennünket az előszobából. Erős késztetést éreztem, hogy mellé lépjek, és az ujjamat elé tartsam, de visszatartott a tudat, hogy szerencsétlen Maxet nem hagyhatom hátra Louval, mert olyan elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt szegény pára.
Ezért aztán Louis ujjait kerestem, és összefűztem az enyémekkel, majd előre engedtem a hálásan rám pillantó srácot.
Louis oldalról figyelte az arcomat, és mikor leültünk az asztalhoz, El pedig Maxszel együtt a konyhába ment, hogy behozzák a vacsorát, hozzám hajolt:
– Miben mesterkedsz, cica? – kérdezte, én pedig nem is tudtam, mit válaszoljak.
– Nem mesterkedem semmiben, de ha már lecicáztál, el kell mondanom, hogy te nézel ki úgy, mint a macska, aki épp le akarja nyelni a kanárit. – Elnevette magát, felszabadultan, vidáman. – Te nem El apja vagy, ezt ugye nem felejted el? – kérdeztem, mikor abbahagyta.
– Túl sok vagyok? – kérdezte komolyan. – Igyekszem nem elfelejteni, de úgy érzem, felelős vagyok érte.
– Nem, kicsi. Te csak magadért, és most már értem vagy felelős. Eleanor a saját életét kell hogy élje, azzal, aki neki megfelel. Mert olyat úgysem találna, aki neked elég jó.
– Nem, mert az az ember már hozzám tartozik – vágta rá komoly arccal, és csücsörítve odafordult, hogy a szájára hajoljak. Ebbe a tökéletes pillanatba sétált bele Max, aki hangosan felnyikkant, mikor meglátott bennünket, ahogy csókolózunk.
– Nyugi! – nézett rá Louis, mikor elhajolt tőlem, de közben még megsimogatta az arcomat. – Ezt még szoknod kell – közölte a céklavörös sráccal.
– Idővel észre sem veszed – nyugtatta Eleanor is, aki közvetlenül mögötte érkezett.
Felpillantottam, és a tekintetem összeakadt az ijedt, és láthatóan összezavarodott Maxével.
– Na figyi! Látom, hogy ez még neked fura, és biztosan vannak kérdéseid. Essünk túl rajta! – bátorítottam, de mikor felpillantott, láttam, hogy csak rontottam a helyzeten.
– Nincsenek kérdéseim, csak az a helyzet, hogy nem találkoztam még… – elakadt a szava.
– Melegekkel? – kérdezett vissza Louis, és meghúzta a combomat, hogy helyezkedjek hozzá közelebb. Eleget tettem a kérésének, és a székemmel mellé oldalaztam, míg összeért a térdünk.
– Aha – nyögte a barna, érdekes arcú srác. Alaposabban szemügyre vettem. Nem helyes, az biztos, de nem is csúnya. Alapjában egy különcnek néz ki, akinek azért van stílusa. Szívesen beszélgetésbe elegyedtem volna vele, mert kíváncsi lettem, mit lát benne El, de egyelőre olyan kínos volt a szituáció, hogy esélyem sem volt rá.
– És mi a különbség a melegek, és a heterok között? – kérdezte Louis ártatlanul, de bennem megszólalt a vészharang. Túl selymes volt a hangja. Kis alattomos.
– Semmi, vagyis… persze van különbség… de nem úgy értem… hanem… – Szerencsétlen flótás csak egyre jobban belezavarodott, és éreztem, hogy Eleanor segélykérőn néz rám, de muszáj voltam megvárni, míg kinyög valamit. Nem beszélhettem helyette. Csak reménykedtem benne, hogy kikecmereg a mondatból. – Szóval semmi alapvető különbség nincs, de akkor is furcsa, ha két férfi alkot egy párt.
Louis megfeszült mellettem, és már éreztem, hogy valami epés replikával készül, de megszorítottam a combját, és közben felé fordultam: – Szívem, ideadnád a krumplit?
Sikerült annyira kizökkentenem, hogy amíg előrehajolt a tálért, én kezdjek beszélni:
– Igen, Max. Persze, hogy furcsa, mert több száz éve sulykolják az emberekbe, hogy ez nem normális, vagy beteg dolog. Nem kell ezért zavarban lenned. Majd idővel megszokod. Nekünk is sok idő kellett hozzá, mire beismertük… Igaz, kicsi? – kérdeztem Louistól, aki összehúzott szemöldökkel fordult felém, de aztán mikor átgondolta, amit mondtam, kisimultak a vonásai, és elmosolyodott.
– Igaz – bólintott, és mélyen a szemembe nézett. Egy kis libabőr, egy kis lepkeinvázió, és máris mehet minden tovább.
– És ti hogy ismerkedtetek meg Ellel? – kérdeztem, hogy végre témát váltsunk.
– A fősulin – válaszolta Max, és révetegen Eleanorra nézett. Láttam felvillanni a szemében azt, amire kíváncsi voltam, El arcán pedig enyhe pír jelent meg, és megrebbentek a szempillái. Igazán szép lány, állapítottam meg ismét, aztán eszembe jutott, hányszor és hányféleképpen segített rajtunk, és hogy mennyire kedvelem. Szívből kívántam neki, hogy végre találjon valakit Louis után, akit igazán szerethet. Most, hogy mi végre rendbe tettük a kapcsolatunkat, neki is jár a szabadság, és a boldogság. Eddig mindig háttérbe szorult szegény. Max mesélni kezdett, és nagyon szép szavakkal írta le a találkozásukat, majd azt, hogy szerettek egymásba. Kiderült, hogy humora is van, mert mikor rákeresett Elre a neten, és egyértelmű lett számára, hogy Louis Tomlinson barátnőjére hajtott rá, saját bevallása szerint majdnem lenyelte a kiskanalat, amivel épp joghurtot evett. Azt is elmesélte, mennyire nem hitte el, mikor megtudta, hogy El csak álbarátnő. Először arra gondolt, unatkozik a híres pasija mellett, akivel csak ritkán találkozik. Aztán azt hitte, ez valami hülye tréfa, amit a haverjai agyaltak ki, hogy jót röhöghessenek rajta. Mikor Eleanor leültette, és őszintén elmondott mindent, aztán mutatott pár közös képet rólunk, akkor kezdte kapizsgálni, hogy a média irányította világban simán előfordulhat, hogy éveken át fenntartsanak egy hamis képet bárkiről. Az emberek bármit elhisznek, amit be akarnak adni nekik. „De hogy lehet az, hogy soha nem buknak le? Hogy egyetlen lesifotó sem készült róluk az elmúlt évek alatt?” – kérdezte állítólag Eleanortól Max, és a válasz még jobban meglepte. „Milliókba kerül ez az ügynökségnek. Külön alkalmazottak figyelik a közösségi oldalakat, és azonnal lecsapnak ezekre a képekre. Vagy megfenyegetik a készítőt, hogy személyiségi jogokat sért, és általában ez is beválik, vagy nagy összeget fizetnek azért, hogy titokban maradjanak. Jó pár ember lett gazdagabb attól, hogy sikerült lekapnia Larryt…”
Belém mart a felismerés, mennyi pénzbe kerül, hogy a világot becsapjuk, holott mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak élhetnénk az életünket boldogan, mint mások.
Erre viszont egyelőre semmi esélyünk. Nem engedtem, hogy a negatív gondolatok beárnyékolják az estét. Kényszeredetten elmosolyodtam, és Eleanor felé fordultam.
– Isteni lett a kacsa. És mi ez a mártás?
– Erdei gombás barnamártás, de megbolondítottam még egy kis vörösborral. Örülök, hogy ízlik – mosolygott rám El, és innentől elkezdtünk receptekről beszélgetni. A két pasi mellettünk unottan nézelődött, aztán Louis felállt, hozott két sört a hűtőből, és egyet a még mindig merev háttal ülő Max kezébe nyomott.
– Gyere, kapcsoljuk be a tévét. Negyeddöntő van a spanyoloknál.
A srác hálásan felmordult, és elnézést kérve Eltől, követte Lout a nappaliba, mi pedig végre belemerülhettünk a beszélgetésbe. Eleanor ódákat zengett Maxről, és még ha a lila ködöt le is vonom a beszámolójából, akkor is be kell látnom, jó választásnak tűnik.
Néha lopva a nappali felé néztem, de arra is rájöttem, a foci valóban áthidalja a kommunikációs nehézségeket. Egyformán káromkodtak és  ujjongtak, mivel (hála az égnek) ugyanannak a csapatnak szurkoltak. Fél órával később már régi ismerősökként beszélgettek Neymar legutóbbi góljáról, és a várható átigazolásokról az őszi szezonra.
Fellélegeztem, és mikor El halkan az esküvőről kérdezett, végre elmesélhettem valakinek, hogyan képzelem a nagy napot.

Anyám végigbőgte az estét, amit otthon töltöttünk, és részletesen beszámoltatott bennünket mindenről. Elég nehezen kerültük ki az eljegyzés előtti este történéseit, és volt egy pillanat, mikor Lou bele is zavarodott a mesébe, mert anyu fifikásan belekérdezett, hogy a mozi után mi történt, és látszott, hogy nem érti, miért csak másnap délután, a medence partján kérte meg a kezemet; de aztán Louis valahogy kivágta magát, és végül mindannyian elégedetten dőltünk hátra, mikor végeztünk.
– Ez gyönyörű! – tapsikolt anyu, mikor Lou elismételte, hogy mit mondott nekem. Szinte hajszálpontosan emlékezett minden szóra, ami engem különösen meglepett, de anyu sem állhatta meg szó nélkül:
– Meddig gondolkoztál rajta, és gyakoroltál erre, Lou?
– Háát…– nézett rám félszegen életem szerelme. – Hetekig.
Kikerekedett a szemem.
– Hetekig? – ismételtem csodálkozva.
– Igen. Mikor a házat rendeztem be, már akkor eljátszottam a gondolattal, és mikor megleptelek vele, akkor majdnem… De aztán berezeltem, és inkább kínlódtam tovább.
– Már akkor ez volt a terved? – Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ennyi ideig rágódott a dolgon.
– Igen, Hazz. Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek látszik. – Belegondoltam, mi mennyit beszélgettünk a lehetőségekről Niallel, és rájöttem, nekem sem lett volna merszem elé állni azzal, hogy folytassuk, nemhogy megkérni,  házasodjunk össze.
Anyu egy pár kedves mondattal elterelte a figyelmünket a témáról, de este, az ágyban fekve ismét eszembe jutottak Lou szavai.
– Magadban nem voltál biztos, vagy bennem? – Csak ennyit kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Louis felém fordult, az éjjelilámpa fényénél közelről fürkészte az arcomat, aztán felemelte a kezét, és megsimogatta a hajamat.
– Egyikünkben sem. Féltem, hogy túl mély sebeket ejtettem a lelkeden, és többé nem tudsz bízni bennem. És féltem, hogy nem vagyok elég erős, hogy kibírjak mindent, ami még ránk vár. Nem akartalak addig egy életre szóló eskübe kényszeríteni, míg én magam nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy bármi is történik körülöttünk, többé nem adom fel.
A szavai egyszerre okoztak fájdalmat, és örömöt, bármilyen hihetetlen ez.
– Ugye, tudod, hogy bármikor tetted volna fel a kérdést az elmúlt három évben, én mindig igent mondtam volna?
Láttam, hogy bepárásodik a tekintete.
– Tudnék kivételt mondani, de nem akarok. A lényeg, hogy már az enyém vagy.
– Mindig a tiéd voltam, kicsi.
Ezután összebújva aludtunk el, az új, immár szokásos pozitúrában. Én a kiskifli, és ő a nagy.

Jay és a gyerekek ujjongva vártak ránk másnap, és az ablakból figyelték, mikor érkezünk.
A szokásos, olasz családra emlékeztető ebéd után a kertben üldögélve beszélgettünk, és ismét el kellett mesélnünk az egészet, de valahogy most már flottul ment minden. Gyakorlat teszi a mestert…
Jay csak annyit kért, az esküvővel várjuk meg, míg az ikrek megszületnek, mert veszélyeztetett terhes. Louis azonnal megfeszült, mint a húr.
– Nyugi, kisszívem. Csak azért, mert ikrek, és mert már nem vagyok húsz éves. De nincs semmi ok az aggodalomra. Dr. Wright megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben.
– Biztos? – kérdezte Louis, és előrehajolva a kerek pocakra simította a tenyerét.
Elszorult a torkom. Mindig a gyengéim voltak a terhes nők, és titkon irigylem őket, amiért nekik megadatott, hogy új életet hordjanak a szívük alatt. Mióta tudom, hogy nem vonzódom igazán a gyengébb nemhez, él bennem a félelem, hogy nem lesz saját gyerekem. Pedig én mindennél jobban vágyom rá. Ha lehet, legalább kettőre. Louis lehajolt, és egy puszit küldött a kistestvéreinek, miközben az anyja válaszolt:
– Jól vagyunk, bár ezek ketten kikészítenek – simogatott végig domborodó hasán Jay. – Ha az egyik elalszik végre, a másik kezdi a cirkuszt. Esküszöm, verekszenek néha. A húgod az szerintem, mert az ő lába kisebb – mondta, és közben Louis kezét a blúza alá húzta. Lou szeme elkerekedett, a szája is elnyílt. – Ez a… Ez mi? – kérdezte hebegve.
– A lába. Fogja, és egyszerűen kinyújtózik. Mondjuk, addig csinálja, amíg még elfér. Pár hét múlva már esélye sem lesz! – mondta komoly meggyőződéssel Jay. Louis rám nézett.
– Hazz! Gyere! Ezt neked is érezned kell. – Máris odaléptem, mert majd belehaltam, annyira szerettem volna megtapasztalni, de félve pillantottam a kismamára. Ő viszont készségesen felém fordult, és teljes természetességgel feljebb húzta a csipkés anyagot a hasán. Összedörzsöltem a kezeimet, nehogy hidegek legyenek, aztán óvatosan odasimítottam a tenyerem, ahonnan Louis elvette a sajátját. Eleinte nem éreztem semmit. A kisbaba, mintha tudta volna, hogy én nem a testvére vagyok, hanem egy idegen, félve húzódott el az érintésem elől. Jay az enyémre tette a kezét, és nagyot sóhajtott, mintha befelé beszélgetne velük. Aztán olyasmi történt, ami örökre megváltoztatta az életemet. Egy finom, épphogy érezhető kis kaparászás, amiről azt hittem, csak beképzelem magamnak, de az enyémre simuló kéz erősebben nyomott magára, és egy pillanattal később erőteljesebb rúgást éreztem. Elvigyorodtam, és beharaptam a szám, nehogy felkiáltsak. Gyorsabban vettem a levegőt, és szinte leizzadtam. Apró kis dudor nyomódott a tenyeremnek, aztán mintha végigcirógatta volna. A másik kezem automatikusan emelkedett fel, és így már két tenyérrel, szinte beborítottam az egész pocakot. Bent zúgolódás támadt, és az egész mocorogni kezdett. A kisbabák ficánkoltak, forgolódtak. Hol egy kerek hát simult a kezembe, hol borsószemnél is kisebb ujjacskákat tapintottam ki. Olyan volt, mintha tudták volna, hogy ott vagyok.
– Hello, kisprücsök! – csúszott ki a számon, mire Jay halkan felkuncogott, Louis pedig a hátam mögé lépett, és a derekamra tette a kezét. –Óóó… érzem, ahogy mozognak – jelentettem ki határozottan, még mindig teljesen az események hatása alatt.
– Én is! – mondta a kismama ironikus hangsúllyal, ami arra utalt, ő kevésbé élvezi. – Mondjuk ez még mindig jobb, mint amit a bátyjuk csinált huszonnégy évvel ezelőtt. – Kérdőn néztem rá, de nem voltam képes elszakadni az érintéstől. Szívem szerint odahajoltam volna, hogy suttogjak nekik, de rájöttem, ez iszonyat hülyén nézne ki. – Louis esténként vigyázzállásba vágta magát, és fél órán keresztül úgy maradt. Olyankor megtapasztaltam, mit érezhettek a középkorban a karóba húzott emberek – kacagott Jay, én pedig vigyorogva fordultam Louishoz, aki csak húzogatta a vállát.
– Már akkor sportos gyerek voltam. Vagy futottam, vagy álltam… legalábbis anyám szerint.
– Így van. Éjjelente meg biciklizett. – Már mindhárman nevettünk, de én éreztem, hogy forró könnyek tülekednek a szemembe, annyira hatása alá kerültem az egésznek. Gyorsan elhúztam a kezemet, egy puszit nyomtam az anyósjelöltem arcára, aztán elnézést kértem, és besiettem a fürdőbe.
Louis halk kopogása és suttogó hangja zökkentett ki a merengésből, ahogy a kád szélén ülve vártam, hogy felszáradjanak a könnyeim.
– Hazz, édesem. Engedj be. Mi a baj? – kérdezte halkan, én pedig az ajtóhoz léptem, de nem fordítottam el a kulcsot.
– Semmi baj, kicsi. Csak adj pár percet.
– Harry, ne! Engedj be! – A hangja kicsit erőteljesebb lett, és éreztem, mennyire ideges. Kinyitottam az ajtót, de gyorsan elfordultam, nehogy meglássa a szétsírt szemeimet. Louis utánam kapott, a karomnál fogva maga felé fordított, és ijedten nézte az arcomat.
– Mi történt?
– Semmi… Tényleg semmi, csak elérzékenyültem. Túl sok nekem most ez az impulzus. Kicsit labilis vagyok idegileg.
– Édesem! – nyúlt értem, és húzott a magához. Hálásan bújtam a nyakába. – Te mindig így reagáltál a terhesekre. Most még rosszabb, hogy anyu az. De azért ne itasd az egereket. Lesznek gyerekeink, megígérem. – Úgy kaptam fel a fejem, mintha valami világszenzációt osztott volna meg velem. – Esküszöm, egy rakat gyerekünk lesz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk! – mondta meggyőződéssel, és közben végig a szemembe nézett. Éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik, míg Louis az ujjaival törölte le a könnyeimet. – Rendben?
Nem kérdezte, hogy ezért sírok-e. Úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben.
– Rendben – bólintottam, és éreztem, hogy a szívem reménnyel telik meg. 

.

CII. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, ami ugyan kicsit megint hosszabb az átlagosnál, de jön a hétvége, azalatt talán mindenkinek lesz ideje elolvasni a részeket az összes blogon.

Köszönöm a sok biztató szót, a kedvességeteket, hogy olyan figyelmesek vagytok, és írtok nekem kommentet, a beteges függőnek (nem merem kikezeltetni magam, hátha azzal az írásból is kigyógyítanának:P) .... egyszóval mindenért hálás vagyok.

Köszönöm a könyvemmel kapcsolatos szüntelen támogatást, a MOLY-os értékeléseket, a privát üzenetek tömkelegét, MINDENT, DE MINDENT, mert tudom elcsépelt és uncsi, de csakis nektek köszönhetem, hogy idáig jutottam.

<3 Mindegyikőtöket megölelném, ha tehetném... de így csak: xxxBecca

Épp beözönlöttünk a stúdióba, mikor Jul előretolakodott, és középen megállt.
– Na, fiúk! Eddel a hétvégén összeraktuk az utolsó számot, úgyhogy ma nagy nap lesz. Ha ezt is feléneklitek, akkor végeztünk!
Összepillantottunk a srácokkal, és várakozásteljes izgalom hatalmasodott el rajtunk. Ed settenkedett be, gitárját a kezében tartva. Felült egy bárszékre az egyik mikrofonállvány mögött, majd kicsit állítgatott a húrokon, miközben halkan, félrefordított fejjel pengetett, aztán Julre nézett, aki csak bólintott. Ed Sheeran, akinek minden élethelyzethez van egy száma, végignézett rajtunk, majd mosolyogva belekezdett a dalba, amit eddig hétpecsétes titokként őrzött. Felcsendült a zene, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltünk.

I got a heart and I got a soul
Believe me I will use them both
We made a start
Be it a false one, I know
Baby, I don’t want to feel alone
.
Mikor idáig ért, éreztem, hogy megremegnek a térdeim, és a szívem hatalmasat dobban.

So kiss me where I lay down, my hands press to your cheeks
A long way from the playground
.
Itt már azt is éreztem, hogy a fiúk tekintete hol rajtam, hol Hazz arcán időzik. Niallnak szó szerint majd kiestek a szemei, Liam és Zayn pedig óvatosan lesték, mit reagálunk.

I have loved you since we were 18
Long before we both thought the same thing
To be loved, to be in love
All I can do is say that these arms were made for holding you
I wanna love like you made me feel
When we were 18
.
Mikor a refrén (gondoltam, hogy az lesz…) felhangzott, már képtelen voltam visszatartani a vigyoromat, és Harryre néztem, aki könnybe lábadt szemekkel viszonozta a pillantásomat. Nem bírtam tovább, hátulról megkerülve a fiúkat mellé sétáltam, Ed pedig vigyorogva követett a tekintetével.
Mikor odaértem, és felnéztem Hazzra, már a harmadik verze szólt, ő pedig olyan szerelmesen nézett rám, hogy ott helyben elolvadtam. 

We took a chance
God knows we tried
Yet all along, I knew we’d be fine

Nem tudtam türtőztetni magam, és mikor Ed ismét a refrént énekelte, egyszerűen átöleltem a derekát, Harry pedig belepuszilt a hajamba. Hallottam, hogy Liam felnyög, Zayn pedig halkan füttyent egyet. Niall szerintem sokkot kapott, úgyhogy először rá néztem. Szegénynek tényleg elakadt a lélegzete, és tátott szájjal figyelte, ahogy Hazz átölelte a vállamat, én pedig határozottan a csípőjére simítottam a tenyerem. Visszafordultam a gitározó zseni felé, aki egy bólintással jelezte, hogy örül nekünk, majd még érzelmesebben folytatta a csodálatos dalt, ami rólunk szólt. Harryről és rólam.

So pour me a drink
Oh love, let’s split the night wide open and we’ll see everything
We can live in love in slow motion, motion, motion
So kiss me where I lay down, my hands press to your cheeks
A long way from the playground

I have loved you since we were 18
Long before we both thought the same thing
To be loved and to be in love
And all I can do is say that these arms are made for holding you, ooh
And I wanna love like you made me feel
When we were 18
When we were 18
Oh lord, when we were 18
.
Mikor vége lett, és a gitár húrjának elhaló zöngése töltötte be a teret, mindenki bénultan állt, és arra várt, mi fog most történni. Éreztem, hogy Harry mély lélegzetet vesz, és kihúzza magát.
– Ha már mindenki itt van, és Ed megajándékozott ezzel a csodával, amivel tökéletes hangulatot teremtett… – rám nézett, én apró bólintással jeleztem, hogy hajrá, és benntartottam a levegőt – szeretnénk elmondani nektek, hogy Louis és én eljegyeztük egymást. Jobban mondva ő jegyzett el engem, de ennek nincs jelentősége.
Már vigyorgott, és felemelte e kezét, – mint a filmeken a nők, akik a barátnőiknek mutogatják a brillt, amit kisajtoltak a vőlegényükből –, mutatóujján büszkén forgatva a kékköves gyűrűt.
Niallból akkora, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, hogy én is jól hallottam a szoba másik végében, Liam zavartan kapkodta a fejét, Zayn pedig… Zayn ezer karátos vigyorba húzta a száját (persze szigorúan féloldalt, mert csak az a szexi), és felmutatta a hüvelykujját.
Ed kezdett először tapsolni, aztán mindenki csatlakozott, még a hangmérnök is a kalitkájában, végül sorban elindultak felénk, hogy egy nagy, baráti öleléssel fejezzék ki, örülnek nekünk. Harry nem engedett el, így az elénk járuló gratulálók kettőnket kellett, hogy megöleljék. Számomra ez nem volt túl kényelmes, mivel én vagyok a legalacsonyabb, de ezt a kis kellemetlenséget szíves-örömest elviseltem.
Mikor utolsónak a vízkék szemek néztek rám, amik körül göndörödő vörös tincsek fénylettek, egészen meghatódtam.
– Köszi, Ed! Csodálatos lett a dal.
– Én köszönöm, hogy erre inspiráltatok! – viszonozta a gesztust, majd magához ölelt.
Mikor Harryhez fordult, és felnézett rá, Hazz arcán határozottan láttam, hogy meg van illetődve.
– Ugye tudod, hogy a héten elkísérlek a tetováló szalonba? – kérdezte tőle a vigyorgó répafej, mire Harry felhúzta a szemöldökét, és csodálkozva kérdezte: – Miért?
– Mert egy puncis hableányt kell varrassunk az alkarodra – jelentette ki Ed, mire nekem is döbbenet ült ki az arcomra.
– Micsodaaaa? – kérdeztem elhűlve. Harryre néztem hirtelen, aki megadó sóhajjal, mosolyogva bólintott.
– Azt mondtam egyszer, hogyha valaki megkéri a kezem, csináltatok egy meztelen sellőt.
– Neeee… – nyögtem fel sokkosan.
– Tudod, Lou, ha valamit ígérsz, azt be kell tartanod, és Hazz meg is esküdött, ha jól emlékszem. Nem lenne jó ötlet ujjat húzni a sorssal...
Elgondolkodtam Ed szavain, és beláttam, hogy igaza van. Az életben mindennek ára van. És a kimondott szónak súlya.

Sikerült pár óra alatt felénekelnünk az 18-t. A fiúk is olyan átéléssel énekelték, mintha ez lenne a nászindulónk, úgyhogy szinte nem is kellett megismételni a felvételeket. Mikor Julian közölte, hogy végeztünk, olyan ürességet éreztem, amibe belefájdult a szívem. Harry magához ölelt, mert azonnal levette, hogy elszomorodtam.
– Semmi baj, kicsi. Mostantól csak a jó dolgokra koncentrálunk.
– Igen, igazad van. De mindig olyan fura érzésem van, ha végzünk egy lemezzel.
– Én is ezt érzem. De sokkal rosszabb lenne, ha most egyedül kellene hazamennem a hatalmas, üres házba. Ebbe a számba belehaltam volna, ha nem vagy velem.
Elfordult, mintha eszébe jutott volna valami, és elmozdult mellőlem, hogy az épp elpakoló barátjához lépjen.
– Ed! Mégis mit gondoltál? Ha nem békülünk ki, szerinted hogy énekeltem volna fel ezt a számot?
– Sírva – mondta a másik, és a szemében megkönnyebbülés villant.  – Ezt szántam utolsó löketnek, hogy végre rájöjjetek, ti egymásnak vagytok teremtve, és kibaszottul izgultam, hogy fog elsülni a dolog. Az angyalok rám mosolyogtak, és közben észhez tértetek. Különben attól féltem, felváltva fogtok fojtogatni.
– Minden esélyed megvolt rá – mondtam szárazon, ahogy belegondoltam abba a helyzetbe.
– Mostanában ne vegyél kaparós sorsjegyet! – közölte vele Hazz. – Szerintem egy időre elhasználtad a szerencsédet.
– Szerintem is – bólintott Ed, majd szívélyesen megölelte a magas alakot, és megveregette a hátát. Hozzám lépett, én pedig kíváncsian néztem rá.
– Aztán most már vigyázz rá! – mondta nekem, és erősen megszorította a kezem, csak úgy férfiasan.  – Nem bírok megenni több tacost, és újabb estén át azt hallgatni, ahogy az emlékeitekről mesél.
Elmosolyodtam és Harryre néztem, aki édesen lesütötte a szemét, mint tizenhat éves korában. Alig bírtam megállni, hogy magamhoz rántsam.

Már hazafelé autóztunk, mikor megkérdeztem: – Te estéken át meséltél rólunk Ednek?
Harry megint elpirult, és a nyakamba fúrta fürtös fejét.
– Aha…
Csak ennyit mondott, és elég vékony hangon ahhoz, hogy tudjam, zavarba jött.
– Annyira édes vagy – fordultam oda, és adtam egy cuppanóst a homlokára. – Szerintem El is örülni fog, ha nem kell többé a búvalbaszott fejemet néznie.
– Te meg azt csináltad? – kérdezett vissza izgatottan.
– Igen. Órákon át ültem szótlanul, egyszavas válaszokkal tönkretéve a kommunikációs kísérleteit.
– Szegény – mondta Harry, és elnevette magát.
– Volt pár alkalom, mikor úgy láttam, egy hajszál választja el attól, hogy elküldjön melegebb éghajlatra.
– Nagyon jó barátod – mondta Hazz, és egy puszit adott a nyakamra. Beleborzongtam, mint anno, évekkel ezelőtt. Minden érzés úgy tért vissza, mintha az elmúlt időszak arra kellett volna, hogy letöröljük a telefirkált táblát, és most ismét tiszta lappal kezdhessünk.
– Szeretlek! – mondtam az érzelmeimtől túlfűtötten.
– Én is, kicsi – válaszolta habozás nélkül, és átölelte a derekamat. Olyan nyúlánk, és hosszú, hogy simán áthajolt az én felemre, és nem esett nehezére, hogy még így is átérjen.
– Mit csinálunk este? – kérdeztem tőle, mikor már percek óta hallgattunk mindketten.
– Skype-olunk! – vágta rá határozottan, amitől letörölhetetlen vigyor húzta fel a szám szélét.
Alig vártam, hogy sírásig hergeljük Annet és anyut, majd végül Eleanort.

– Szia, Lou! – köszönt anyám a kamerába mosolyogva.
– Szia, anyu!
– Hogyhogy most hívsz? Nem azt mondtad, hogy még stúdióztok a hétvégén? Csak nincs valami baj? – Láttam, ahogy az arckifejezésébe aggodalom vegyül.
– Nem, anya… baj az nincs.
– Hanem? – Már nem tudtam tovább félrevezetni, mert szagot fogott. Az asztal alatt oldalra nyúltam, és megfogtam Harry térdét, aki mellettem ült, pont úgy, hogy kikerüljön a kamera látószögéből. Mikor megkapta a jelet, lassan oldalra-, és előredőlt. Mikor anyu meglátta, felsikkantott, és a szája elé kapta a kezét. – Harry! – kiáltott fel, és ő is közelebb hajolt, minta így áthidalhatná a több ezer kilométert, ami elválasztott bennünket.
– Szia, Jay! – vigyorgott a vőlegényem.
– Ti most?... Akkor?
Harry rám nézett, és bólintott, hogy jelezze, ezúttal rajtam a sor, hogy elújságoljam az örömhírt, amit az előző hívásnál ő vezetett elő az anyjának, arcán ezer karátos mosollyal.
– Anya, megkértem Harry kezét, és igent mondott… Úgyhogy hivatalosan is bővülni fog a család. – Anyu felváltva nézett a képernyő két oldalára, és próbálta feldolgozni az információt, de látszott, hogy még dolgozik rajta.
– Eljegyeztétek egymást?
– Igeeen! – mondta Harry elnyújtva, és közben megmutatta a gyűrűjét. Olyan büszkén hordta, és nekem ettől minduntalan elszorult a torkom. Még nem tudtam felfogni, hogy mostantól az enyém.
– Ó, Hazz, gyönyörű a gyűrűd. Gratulálok! – mondta anyu, és már folytak a könnyek az arcán. – Legyetek nagyon boldogok.
Vártam, hogy jön a szokásos: „ Ugye én megmondtam…Titeket az ég is egymásnak teremtett… Jó, hogy végre észhez tértetek…blablabla…”, de semmi ilyesmi nem hangzott el. Harry és anya belemerültek az egyébként nők között szokásos témába, hogy mikor és hol legyen az esküvő. Reméltem, hogy a ruhákat nem most fogják megbeszélni, ahogy azt is, Hazz nem fog fátylat viselni. Épp ezen mosolyogtam, mikor elcsendesedtek, és rájöttem, hogy valószínűleg nekem kellene válaszolnom.
– Bocsánat… elgondolkoztam. Miről beszéltetek?
Anyu jóindulatú mosollyal az arcán ismételte meg, amit mondott: – Az volt a kérdés, hogy mikor jöttök haza.
– Őőő… szerintem most lesz pár szabadnapunk, mert hamarabb befejeztük a lemezt, és koncert csak jövő héten esedékes. Úgyhogy, ha Harrynek nincsenek más tervei, tőlem holnap is repülhetünk.
Oldalra fordultam, és Hazz boldogságtól csillogó szemeibe néztem, aki az alsó ajkát beharapva, megilletődötten bólintott. – Akkor, ha elengednek, holnap estére otthon leszünk – mondtam anyunak, aztán még beszéltünk pár szót a családról és arról, ő hogy van, majd elköszöntünk.
Eleanor sikítórohamot kapott, és körbeugrálta a szobát, anyám helyett is bepótolva, az „én megmondtam” kezdetű mondatokat. Épp Max is nála volt, aki csak pislogott ki a fejéből. Gondolom most látta először, milyen is El, ha kivetkőzik magából. Velünk örültek, és ez nagyon jól esett. Úgy láttam, náluk is kezd komolyabbra fordulni a helyzet.
– Holnap, ha minden igaz, hazarepülünk, úgyhogy vacsizhatnánk egyet, ha van hozzá kedvetek – kérdeztem tapogatózva, mert úgy éreztem, itt az ideje, hogy lecsekkoljuk az udvarlót. Harry megszorította az ujjaimat, jelezve, hogy ő is egyetért.
– Persze! Remek lenne – örvendezett El, de aztán elhallgatott, és félve a pasijára pillantott. Max bambán nézett ki a fejéből, mint akinek elmentek otthonról. Azt hittem kifogásokat keres, de aztán hirtelen megszólalt:
– Össze fogtok házasodni? – Látszott rajta, hogy ő még nem dolgozta fel a hírt.
– Igen, Max, össze fognak. Már rég meg kellett volna tenniük – válaszolt El kioktató hangnemben.
– Ilyen fiatalon? – kérdezte Max a fejét rázva.
– Igen, ilyen fiatalon, mivel már négy éve együtt vagyunk – csattant fel Hazz, de aztán szemlesütve hozzátette: – Hellyel-közzel.
Odahajoltam, és egy nagy cuppanóst nyomtam az arcára.
– Nem az a lényeg, mióta vagyunk együtt, nem is az, hogy hány évesek vagyunk… Tudod, mi rengeteget szenvedtünk ezért a kapcsolatért, mára pedig rájöttünk, senki nem lehet tökéletesebb társ az életünkben. És ezt ideje megpecsételni. Ettől még nem kell másoknak is húszévesen házasodniuk… – tettem hozzá, mert volt egy olyan érzésem, hogy Max azt a következtetést vonta le, Eleanor esetleg ezt várja majd tőle is. – Nem kell elkapkodni a dolgot.
Harry bólogatott mellettem, és a már megszokott, fülig érő vigyorával nézett a képernyőre. El nem is tudta szó nélkül hagyni:
– Hazz, te szinte ragyogsz. Annyira örülök nektek!
– Aha… elég jó érzés – pirult el Harry, és megdörzsölte az arcát. Felemeltem a kezem, amivel addig a derekát öleltem át, és a fejét magamhoz húzva a szájára adtam egy csókot. – Imádlak – suttogtam neki, mikor elváltunk.
– Én is – válaszolta párás tekintettel, nekem pedig büszkeség feszítette a mellkasom, hogy hozzám tartozik.


.

CI. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam az új részt, és bocsánat, hogy ilyen sokára, de az ünnepi hét sokat kivett belőlem:)
Remélem ezt is szeretni fogjátok, és ha már az SS-nél szabotáljátok a kommenteket, itt akkor sem hagytok cserben;)

Köszönöm, hogy ilyen sokan írtatok gyönyörűségeket az előző részekhez, és ilyen sokan csatlakoztatok a Facebookos csoporthoz. Könnyekig hat a szeretet, amit kapok Tőletek.
Azért is hálás vagyok, hogy ilyen sokan megrendeltétek A tanítvány című könyvemet. Egész szépen alakulnak az eladások.

Szóval mindent köszönök, és mindannyiótokat ölelem!

Becca

Végül lemondtuk Niallt, mert nem sikerült kimásznunk az ágyból. Harry olyan kiéhezett volt, hogy órákon át szerettem, mire végre kidőlt, és halkan horkolva fordult az oldalára, én pedig ismét a hátához simultam, és boldogan aludtam el.
Éjfélkor teleettük magunkat a teraszon, aztán éjjel háromig összebújva beszélgettünk a nagy, puha párnákkal zsúfolt matracon, ami a korlát mellé volt fektetve, és így tökéletesen láttuk a csillagok fényében megcsillanó hullámok fehér taréjait, amik néha lustán kiemelkedtek a feketeségből, hogy pár méterrel arrébb ismét belesimuljanak a sötétségbe.
Harry elmesélte, hogy Niall volt a terapeuta, aki kezelésbe vette, és azt is bevallotta, micsoda cselszövést vittek véghez a hátam mögött. Hatalmasakat nevettünk, én pedig visszaemlékeztem rá, milyen féltékeny voltam, mikor egyszer Harry szobájában találtam a szöszit, miközben Hazz köntösén egyértelműen láttam, hogy fel van izgulva. Azt hittem, mindkettőt ott helyben megölöm. Harry készségesen elárulta, miért volt izgalmi állapotban, és mikor kiderült, annak is én voltam az oka, látványosan lehajoltam, és a rusztikus kőburkolatba vertem a fejem, hogy mekkora marha vagyok. Hosszú ujjaival az állam alá nyúlt, felhúzta a fejem, és a homlokomra szórt csókokat, nehogy bibis legyen, miközben azt suttogta, hogy szeret.
Még nem tudtam felfogni, hogy az enyém, ezért most én néztem rá kérdőn, és esdeklőn, hogy mondja ki még egyszer, ő pedig egyik szememből a másikba nézve, hangosan és meggyőzően ismételte el: – Szeretlek, kicsi. Mindig szerettelek, és mindig szeretni foglak. Ez nem változik. És remélem, most már mi is felnőttünk hozzá.
- Én is remélem… - válaszoltam nagy sóhajjal, és édes ajkát simogattam a hüvelykujjammal, míg a szemeim igyekeztek millió képet rögzíteni a szépségéről. – És most akkor elmondjuk a fiúknak, vagy nem? – kérdeztem, mert tisztázni szerettem volna a játékszabályokat.
- Szerinted megbírnám állni? – kérdezte vigyorogva, miközben az ujján forgatta a gyűrűt.
- Remélem, hogy nem! – szakadt ki belőlem, mire felpillantott, beharapta az ajkát, de végül hangosan felnevetett.
- Persze, hogy nem! Alig várom, hogy Niall nyakába ugorhassak, és elújságoljam neki, hogy bevált a taktika! És El? Neki is elmondhatjuk?
- Persze… hogy titkolnánk pont előle?  Aztán hónapokig tervezhetitek az esküvőt.
 Éreztem, hogy Harry megfeszül mellettem, és pont előrehajoltam, hogy lássam az arcát, ahogy az oldalamnak dőlve ül, mikor hirtelen feltolta magát, és szembefordult velem.
- Komolyan? Nem viccelsz? – kérdezte olyan arccal, mintha valami óriási dolgot mondtam volna mellékesen.
- Tessék? Mivel? – értetlenkedtem.
- Elveszel? – fúrta a pillantását az enyémbe.
- Már megkértem a kezed. Mi ezen a hírértékű? – kérdeztem, mert tényleg fel nem fogtam, mi ebben a meglepő.
- Oké, persze. Van gyűrűm, és mondhatom, hogy a jegyesed vagyok, de tényleg el is veszel?
- Hazz! Az isten szerelmére! Nem azért vettem egy gyűrűt, hogy eggyel több legyen az ujjaidon. Azért kértelek meg, mert azt akarom, hogy örökre hozzám tartozz. Persze, hogy elveszlek.
Néztem, ahogy az arcomat fürkészi, és figyeltem, ahogy az érzelmek átsuhannak a vonásain. Hitetlenkedés, döbbenet, meglepetés, újra hitetlenkedés, majd olyan széles mosoly, hogy a hetesén csillant meg a gyertya fénye. Mocorogni kezdett, hosszú lábait először kinyújtotta, majd törökülésbe hajtogatta, és felém fordulva, teljesen éberen zizegett, pedig előtte már majdnem elbóbiskolt a mellkasomon.
- Minden kék és fehér lesz! – jelentette ki határozottan, én pedig hirtelen azt sem tudtam, miről beszél. – A torta háromemeletes, kagylókkal, meg minden tengeri cuccal, és természetesen horgony és kötél motívum is kell rá. Nem akarom a szokásos figurákat rólad meg magamról, az olyan uncsi.
Ekkor döbbentem rá, hogy átmentünk esküvőtervező üzemmódba, és alig tudtam leplezni a vigyoromat. Csak a kezéért nyúltam, összefűztem az ujjainkat, és bólintottam.
Harrynek felcsillant a szeme, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Talán attól félt, hogy én pirosrózsás tortát akarok? Komolyan azt hiszi, bármiben ellentmondanék neki? Minden pontosan olyan lesz, amilyennek ő szeretné. Az ő napja lesz… nem lehet más, csak tökéletes. Én csak egy valamihez ragaszkodom. Hogy örökre az enyém legyen.

Másnap reggel nehezen kecmeregtünk ki az ágyból, és nagyon furcsa érzésem volt. Mintha minden tagom fájna, és izomláz gyötörne. Aztán rájöttem, hogy a kétnapos ágytornától már elszokott a testem, és huszonnégy éves leszek, vagyis lassan figyelni kell az ízületeimre, és a derekamra. Kelletlenül elmosolyodtam a gondolatra, hogy már az is megárt, ha túlzásba viszem a szexet, de reméltem, hogy mostanában elég sokszor lesz szükségem izomlazító kenőcsre, mert Harry úgy látszik, fejébe vette, hogy bepótoljuk a féléves kihagyást. Ezzel a tervével teljes mértékben egyetértettem, úgyhogy meg is fogadtam, kérek a dokitól egy-két tubus kenőcsöt, vészhelyzet esetére. Azt hiszem, egy hámosítóra is szükségem lesz, mert Hazz éles fogai azért hagytak pár nyomot a farkamon, amiket reggel égetett a víz, mikor zuhanyoztam.
Miután elsántikáltam a kocsiig, elégedetten ültem a volán mögé, aztán a képemen letörölhetetlen vigyorral hajtottam a stúdióhoz. Harry azt mondta, neki még kell egy fél óra, mert nem bírja kibontani a haját. Ezen mondjuk, nem csodálkozom, mert addig túrtam, amíg csomókba állt össze.
Mikor beléptem az ajtón, ott találtam Niallt, aki egy fotelban ült, és a gitárját pengette halkan, lábait átvetve a karfán.
- Hello! – köszöntem rá vidáman, mire felkapta a fejét, kíváncsian méregetett, de végül ő is elmosolyodott. – Szia, Lou! – üdvözölt kedvesen. – Mizu?  - kérdezte, mire majdnem elszóltam magam, de még idejében észbe kaptam, és semmitmondó arckifejezést erőltettem a lassan görcsben álló állkapcsomra.
- Hétfő van. Utálom a hétfőt – mondtam olyan hanglejtéssel, mint Garfield.
- Ki nem? – kérdezett vissza, de aztán hozzátette: – Nem mintha szombaton, vagy vasárnap nem ugyanolyan nap lenne… Nem mintha nekünk valaha számított volna, hogy hétvége van.
Éreztem a szavaiból kicsendülő keserűséget, és meg is értettem. Nekünk tényleg teljesen mindegy, milyen nap van, hisz vagy állandóan dolgozunk, vagy ha szabadnapokat kapunk, akkor se lényeges, hogy hétköznapra esik, vagy sem. Mégis jó néha úgy csinálni, mintha mi is normális emberek lennénk.
- Többiek? – néztem körül az üres pihenőben.
- Liam késik, mert Sophia elkapott valami vírust, és egész éjjel lázas volt, ő meg ápolta. Zayn a kiskutya miatt nem tudott elindulni, mert úgy nyüszített, hogy nem volt szíve otthagyni. Most épp egy táskába próbálja begyömöszölni, hogy magával hozza. Csak Harry miatt izgulok, aki tegnap lemondta a délutáni programot, és egész hétvégén nem vette fel a tetves telefont.
Hirtelen ő is észbe kapott, hogy ezeket az információkat nem kellett volna megosztania velem, majd bűnbánóan lesütötte a szemét, és elhallgatott.
- Beszéltem vele. Nemsoká beér, csak ő is késik egy kicsit – válaszoltam egyszerűen, mert nem akartam, hogy Ni kellemetlenül érezze magát.
- Igen? – nézett fel hirtelen, és megint engem vizslatott.
- Aha – mondtam mellékesen, és a kávégéphez sétáltam, hogy elfoglaljam magam valamivel.
A hátam mögött nyílt az ajtó, és belépett rajta Zayn, a hóna alatt egy lila-zöldmintás vállra akasztós, bélelt kutyatáskával, amiből egy baromi aranyos, borzas kis fej kukucskált ki félve.
- Jézus! – nyögtem fel. - Ez kibaszott cuki!
Odaléptem, és leakasztottam a válláról a hordozót, majd az asztalra téve kivettem belőle a húszdekás ebet, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Magamhoz öleltem, és két ujjal simogatni kezdtem a fejét, mert a kezem rá se fért volna. – Hogy hívják?
- Hatchi.
- És miért vagy ilyen pipa? – kérdeztem, mert fel nem foghattam, hogy lehet egy ilyen cukiság mellett nem vigyorogni.
- Mert reggelre belehugyozott a bakancsomba, arról nem beszélve, hogy kettőnk között alszik az ágyban; Perrie megállás nélkül gügyög neki, és úgy csinál, mintha valami ufó lenne, akivel nem tud kommunikálni, de mindenképpen el akarja neki magyarázni a földi élet rejtelmeit.  Ez meg nagy szemekkel bámul rá, mintha értené, majd mikor már azt hiszed, sikerült valamit beleverni a fejébe, elszalad, és két perc múlva egy szétrágott zoknimmal, vagy a papucsomat vonszolva kerül elő, ami kétszer akkora, mint ő maga, de elszántan küzd vele, hogy darabokra szedje.
Niallre néztem, aki szintén fülig érő szájjal hallgatta a beszámolót, majd azt kérdezte:
- És csak a te cuccaidat szedi szét?
- Csak – bólintott Zayn.
- Akkor megy a harc a falkavezérségért – magyarázta a szőke polihisztor, akiről lassan kiderül, hogy mindenhez ért.
- Mi van? – kérdezte Zayn, összehúzott szemöldökkel, baljós ábrázattal.
- Cesar Millan azt mondja, minden kutyával meg kell vívni a harcot, hogy ki legyen az úr a háznál…
- Na, ne szórakozz! – sötétült el a fekete szépfiú pillantása.
- Ha nekem nem hiszel, olvass utána – rántotta meg a vállát Ni, majd visszahajolt a gitár fölé, és halkan játszani kezdett.
Lenéztem a kis szőrcsomóra, aki lassan kezdett velem megbarátkozni, és kacsintottam neki. Esküszöm, mintha elvigyorodott volna. Belepusziltam a Perrie illatú szőrbe, és hátat fordítva tettem két cukrot a kávémba.
Ismét nyílt az ajtó, és azonnal tudtam, hogy Harry érkezett meg. Egyszerűen megváltozott a levegő rezgése. Nem fordultam meg, csak elvigyorodtam – aznap már ezredszer –, és vártam, hogy mit fog csinálni.
- Sziasztok! – köszönt mindannyiunknak, mire a szokásos halk, morgásszerű köszönéssel válaszoltam, a többiek pedig mocorogni kezdtek mögöttem. Gondolom összeöklöztek, és vállon veregették egymást.
- Miért nem vetted fel a telefont? És hol voltál egész hétvégén? – kérdezte tőle Niall suttogva, de nekem olyan volt a fülem, mint egy denevérnek. Szinte Harry szívdobbanásait is hallottam, és tisztán éreztem, hogy a pillantása égeti a hátamat.
- Otthon – válaszolta kitérően Hazz. – Csak jó volt kicsit lazítani. Semmi baj, cimbi. Bocs.
Lassan megfordultam, és mikor Harry hatalmasra táguló szemeit és elnyíló ajkait megláttam, épp önelégült mosolyra húzódott a szám, de kiderült, hogy a reakció nem nekem szól.
- Ki ez a gyönyörűség? – kérdezte, és hosszú lábaival elindult felém.
- Már találkoztunk, Louis vagyok… - mondtam, mert nem vallott volna rám, ha nem csapom le a magas labdát. Zayn felhorkantott, jelezve, hogy vette a poént, Niall csak kuncogott, de Harry elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Láttam, hogy se lát se hall, ezért mire odaért, már készségesen nyújtottam felé a kutyust, és csak annyira telt tőlem, hogy mikor elvette, finoman megcirógattam az ujjait. Felpillantott, és rám kacsintott, de aztán ismét a szőrcsomóra fókuszált.
- Hogy hívnak, te szépség? – Nem lehetett újra eljátszani, hogy azt mondom, Louis, ezért beletörődőn válaszoltam: – Hatchi.
Hazz felnézett, a pillantását az enyémbe fúrta, és azt kérdezte: - És a kutyát?
Itt volt a pillanat, mikor sikerült úgy zavarba hoznia, hogy köpni-nyelni nem tudtam, de ez még nem volt neki elég. Rám kacsintott, és úgy lépett el, hogy egy pillanatra nekem billentette a csípőjét. Eszem megáll. Flörtöl velem.
Körülnéztem, és Niall homlokközépre húzott szemöldökeit láttam, amin nem csodálkoztam, mert sejtettem, hogy figyel. Zayn el volt merülve a saját gondolataiba.
Harry egy fotelhez sétált, leült bele, maga elé vette az ebtatyót, a zsebébe nyúlva magabiztosan megkereste a nasit, és az ujjai közé fogva a kutya szájába adogatta a jutalomfalatokat.
- Abból csak akkor kap, ha szót fogad – mondta kötelességtudóan Zayn, mire Harry felnevetett.
- Oké. Hatchi! Legyél gyönyörű! – a szájába adott egyet. – Legyél űbercuki! – újabb roppanós falatka. – Nézz úgy, hogy elolvadjak! – és még egy…
Nem bírtam nézni a két szerelmest, ezért visszafordultam a pulthoz, és a kávémat kavargatva rágyújtottam.
- Mondtam már, hogy bent ne dohányozzatok! – szólalt meg a hátam mögött Liam hangja fojtottan. Megfordultam, és megláttam a szemei körül hatalmas, sötét karikákat viselő, hullafáradt mackót.  Engedelmesen bólintottam, majd a cigit a fogaim közé szorítva elindultam kifelé, kezemben a bögrémmel.
- Várj, én is megyek, csak nyomok egy capuccinót – szólt utánam Zayn, én pedig kilépve, a folyosón vártam rá, hogy ne füstöljem be a kis szobát.
Amíg kint bagóztunk, szótlanul állva a reggeli napsütésben, azon agyaltam, Harry hogyan akarja elárulni, hogy eljegyeztem. Beláttam, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, mivel Zayn magán kívül van a kutya miatt, Liam pedig teljesen le van amortizálva. Mégis volt bennem egy sürgető kényszer, hogy legalább azoknak a tudomására hozzuk, akik közel állnak hozzánk. Délután felhívom anyut, és Elt – határoztam el magamban, és ezzel sikerült kicsit lenyugtatnom az idegeimet. A birtoklási vágyam elégtételt akart és bizonyosságot, hogy Harry is komolyan gondolja,  és hozzám tartozik.
Egy libafos színű, múzeumi értékű Chevy kanyarodott a parkolóba, amiből Ed szállt ki vidáman.
- Hello, srácok! – köszönt ránk. Elé mentem, és szívből üdvözöltem, de Zayn csak odaintett, és a fejét lehajtva a második bagót pöfékelte, mint egy gyárkémény.
- Mi baja? – kérdezte Ed, mire halkan válaszoltam: – Vihar a biliben. Új kutya a családban.
- Óóó… - bólintott mindentudóan a vörös srác, és befelé igyekezve még visszafordult:
- Többiek? Harry? – mindig féltékeny voltam kettejük mély barátságára, és megszokásból kezdett összeugrani a gyomrom, de figyelmeztettem magam, hogy mától ez nem lehet így!
- Bent vannak. Hazz is – válaszoltam kedvesen, és biccentettem felé. Felmutatta a hüvelykujját, és rövid lábain felszökellt a lépcsőn. Néztem utána, és eszembe jutott, hogy az esküvőnkre ír majd egy gyönyörű dalt, és ő fog énekelni a tengerparton, miközben Harry mezítláb sétál felém a homokban. A kép megmelengette a lelkemet.

.