CXXXIII. Fejezet

Sziasztok!

Annyi idő eltelt, és még mindig nem zárult le a babygate... Mégis hoztam egy részt, mert befejeztem a Stockholmot, és A tanítvány háromnak még nem kezdtem neki.
Ha még van itt valaki, és szeretni fogjátok, akkor kicsit belekukucskálunk Harry emlékeibe, és várjuk a megváltó híreket, aztán folytathatjuk a történetünket, ott ahol abbahagytuk.

Mit gondoltok??
(ezt a részt amúgy nagyon sokan, nagyon régen várjátok... emlékeztek még a hátmasszírozós jelenetre, amit annyit emlegetettek az elejéről??? Egyszer szó volt arról, mit olvasnátok Harry szemszögéből... Azt hiszem, ezzel tartoztam nektek ;) )

És most megyek, válaszolok a mesés kommentjeimre, és várom az újakat .:)

<3
xxxBecca

  Csak ültem, és az emlékek úgy leptek el, mint a hullám söpör végig a fövenyen.
  Nem tudtam, és nem is akartam elkergetni őket. Az első naplót félretettem, még egyszer végigsimogatva a megbarnult bőrkötésen. Azok az idők, a megismerkedésünk napjai soha el nem múló, gyomorszorító érzésekkel párosulnak.  
  Még ma is beleremegek, ha arra gondolok, mi lett volna, ha ő vagy én nem megyünk el a válogatásra, vagy nem egy napon, esetleg ha nem csinálnak belőlünk zenekart… Bár kétlem, hogy hagytam volna csak úgy kisétálni az életemből, hisz első naptól kezdve úgy vonzott, mint a legerősebb mágnes. Csakhogy akkor még azt hittem, én vagyok a legnagyobb szoknyapecér a világon, és elég sok időbe telt megemészteni, hogy a nagy szerelem nem egy lány képében érkezett meg az életembe.
   Már kiskoromtól tartós kapcsolatra, beteljesült szerelemre, és közös életre vágytam. Milliószor képzeltem el, hogyan szeretnék élni, de mikor ott volt az orrom előtt, mégsem ismertem fel, hogy Louis a végzetem.
   Felálltam, kimentem a konyhába, készítettem egy kávét, és csak néztem ki az ablakon. A közös otthonunk ablakán. A tudat, hogy örökre összetartozunk, megmelengette a szívemet. Bármi is történjen, Lou az enyém, és én az övé vagyok. Lehet bármilyen kegyetlen a világ, üldözhet az összes homofób, mi akkor is boldogok vagyunk együtt, és hiszek benne, hogy soha nem választhatnak szét bennünket.
Bár egy párszor majdnem sikerült…

   Zayn kerekre tágult szemekkel nézett rám, választ várva, pedig én a kérdést sem hallottam. A fülemben dübögött a vér, és csak egy valamit akartam: hogy el ne szakítsanak Louis-tól. Az érzéseim hevessége annyira letaglózott, hogy teljesen megfeledkeztem a külvilágról. A téma a költözés volt, és mivel 3-2 felállásban kellett gondolkoznunk, én csak annyit tudtam, hogy kussolnom kell. Ha nem szólok egy szót sem, akkor legalább Louis-val költözhetek, legfeljebb nem kettesben – bár ezt szerettem volna legjobban –, hanem valakivel közösen.
   Végül Zayn és Liam kinyögték, hogy ők együtt szeretnének lakni, így fellélegezhettem. Ha Niall Louis-t mondja, akkor én velük tartok harmadiknak. A másodpercek olyan lassan vánszorogtak, mintha egy láthatatlan erő tartaná vissza őket, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire Ni végre kijelentette, hogy ő Liamékkel menne, ha nekünk nem gond.
  Én csak Louis-t láttam, az arcát, amit elöntött a pír, szabálytalan légzését, és reszkető szempilláit, amik mindig elárulják, ha ideges. Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot, de reméltem, hogy ő is azt szeretné, amit én: kettesben kipróbálni az életet.
   Úgy felkacagott Niall szellemes beszólásán, hogy összerezzentem. Nem igazán volt őszinte a nevetése, és egy pillanatra lemerevedtem a félelemtől, hogy csalódott, és csak azt próbálja leplezni, de aztán végre rám nézett, és akkor ismét lefagytam. A szemei úgy csillogtak, mint két drágakő, és a mosolya millió apró kis nevetőráncba gyűrte a finom bőrt. Mindig onnan tudom, hogy őszinte az öröme, ha a szemeit is eléri. Minden műmosoly érintetlenül hagyja őket. Megkönnyebbültem, és véletlenül talán rá is kacsintottam, amitől (legalábbis úgy tűnt), mindkettőnk szívverése kihagyott egy ütemet. Utána ugyan elrohant, és volt egy kis mosolyszünet, amivel nem tudtam mit kezdeni, de hamar túllendültünk rajta.
   Másnap beköltöztünk az első közös otthonunkba, és akkor még számomra is érthetetlen okból, ez olyan boldogsággal töltött el, mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Louis-t végigrángattam a lakáson, mindenhová bekukkantottunk, aztán kihánytuk a cuccainkat a bőröndből. Mire én lezuhanyoztam, és beszéltem pár szót anyuval, Louis olyan meghitté és barátságossá varázsolta a nappalit, amilyenről mindig is álmodtam.
  Szavam elállt, mikor a szobámból kilépve szembesültem a látvánnyal: A kandallóban halkan ropogtak a fahasábok, a sarkokat kislámpák tompa fénye világította be, és Louis egy hatalmas újsággal a kezében üldögélt a kanapén.
Nem is gondolkoztam, csak lekaptam Steinbecket a polcról, lehuppantam mellé, aztán jobb ötletem támadt, és a combjára feküdtem, míg ő kicsit morcosan emelte feljebb az újságot, hogy elférjek.
   Ismét rám tört a kétség, vajon ez a bizalmaskodó viselkedés nem lesz-e sok neki, de aztán megnyugodtam, mert csak olvasott tovább, így én is belemerültem az Egerek és emberekbe.
   Már majdnem bealudtam, mikor úgy éreztem, valami égeti az arcomat. A pilláim között lestem ki, és tökéletesen láttam, hogy Louis leengedi az újságot, és úgy nézi az arcomat, mint egy orvos a betegét. Szó szerint minden négyzetcentiméterét átvizsgálta. A pupillái kitágultak, a szája elnyílt, és megjelent hegyes kis nyelve, amit akkor szokott kidugni, ha nagyon koncentrál. Az jutott eszembe, milyen szívesen megkóstolnám…
  Azt hiszem, ez volt az első alkalom, mikor úgy aludtam el, hogy Louis-ról fantáziáltam. Aztán még sok, nagyon sok követte…
  Volt egy alkalom, amit soha nem felejtek el: Már pedzegettem magamnak, hogy másképp viszonyulok Louis-hoz, mint a többiekhez, de még nem akartam felfogni, hogy belé szerettem. Viszont egyre inkább vágytam az érintésére, arra, hogy kettesben legyünk, és ölni tudtam volna, ha valaki belezavart az idilli hangulatba.   Nem örültem, ha átjöttek a fiúk, vagy ha nekünk kellett mennünk valahová. Mindig csak arra vágytam, hogy otthon legyünk, és a megszokott dolgokat csináljunk. Louis főzzön, én nézhessem a szemem sarkából, vagy tévézzünk, esetleg olvassunk… De legeslegjobban azt szerettem, ha későn értünk haza, általában fellépés után, és azért, hogy el tudjak aludni, megmasszírozta a fejemet. Már  nem emlékszem, hogy kezdődött, de arra határozottan, hogy hamar rendszer lett belőle.
   Egyszer viszont, mikor amúgy is szar napom volt, mert nem sokkal előtte volt egy veszekedés Niall miatt, akit ki akartak tenni a bandából, Louis szó nélkül eltűnt a szobájában, és ki sem jött, hiába vártam. Csak ültem a kanapén, és kezdtem egyre dühösebb lenni. Ennyit sem számítok neki? Nem is érdekli, mi van velem? Hogy el tudok-e aludni? Szép kis barát, mondhatom!
Addig spannoltam magam, míg egyszercsak megkérdeztem, hogy lefeküdt-e. Azt válaszolta, hogy igen, és esküszöm, könny szökött a szemembe, annyira érzelemmentes volt a hangja. Valamit még kérdezett, és én válaszoltam, de a szívemet kétségek és fájdalom mardosták. Önmagamra voltam dühös, amiért ennyire számít nekem, és amiért úgy érzem, minden szempontból függök tőle.  
  Gyűlöltem kiszolgáltatott lenni.
   Kijött a szobájából, megkérdezte, miért nem szóltam, hogy masszírozza meg a fejem, aztán nagy kegyesen elém sétált. Egy pillanatig még agyaltam, hogy ott hagyom a francba, vagy be is olvasok neki, de aztán rájöttem, hogy akkor reggelig egy szemhunyást sem fogok aludni, és hogy a veszekedést mindennél jobban utálom. Úgyhogy csak ledobáltam a ruháimat, mert az idegtől le is izzadtam, és durcásan helyezkedtem el az ölében, hogy végre megkapjam, ami jár nekem.
   Egy darabig a hajamban turkálva, erősen nyomkodta a fejemet (amit olyan jól csinál, hogy a nyálam is kicsordul a számból), de aztán hirtelen éreztem, hogy az ujjai a nyakamon siklanak végig, és a vállamat kezdik masszírozni. Megállt a szívem is.
   Olyan finom ujjai vannak, és olyan istenien bánik velük, hogy az egész testem bizseregni kezdett. Először csak azt éreztem, hogy minden szőrszálam égnek áll, de aztán már más is ágaskodni kezdett, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Alig mertem lélegezni, és először annyira ledöbbentem, hogy szinte sokkot kaptam.
Komolyan felizgultam Louis-ra?!?! Ez a lehetőség eddig azért nem volt benne a terveimben, még akkor sem, ha már rég tudtam, hogy többet érzek iránta, mint barátság. A vonzalom volt rá a jó szó… eddig!
  De attól a pillanattól kezdve rá kellett jönnöm, ez nem csak afféle plátói dolog. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy érintsen, és mire gátat szabhattam volna a gondolataimnak, már arról képzelegtem, hogy az ajkával is végigsimít a bőrömön. A bokszerem átázott, mint egy taknyos tininek (mondjuk az is voltam, de ezt akkor nem fogtam fel), és a számba kellett harapnom, nehogy hangosan felnyögjek. Eszméletlenül jó érzés volt, ahogy apró kezeivel kalandozott a hátamon, itt-ott belemélyesztve az ujjait a bőrömbe. A gerincem mellett végigmasszírozott, egészen a gatyámig, és egy hajszál választott el, hogy felnyomjam a fenekemet, ezzel jelezve, hogy még lejjebb is mehet. Észbe kaptam, és próbáltam kijózanodni, de a szexuális vágy olyan mélyen szippantott magába, hogy alig tudtam uralkodni a testemen.
   Louis semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a változást, csak gyömöszölt, bár a légzése szapora lett. Füleltem, de aztán megdorgáltam magam: csak az erőkifejtéstől van az egész!
   Mire beleéltem volna magam, és sikerült rendezni a gondolataimat, Louis megcirógatta a hátamat, és azt suttogta: – Egészségedre!
   Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Vége? Ennyi volt? És most? Hogy keljek fel, ha áll a farkam?!
   Igyekeztem erőt venni magamon, az agyam ezerrel dolgozott, és nehézkesen feltápászkodtam, ügyelve arra, nehogy meglássa a szégyenemet. Eszembe jutott, hogy Artchi bácsi, a masszőr, aki anyuhoz jár, egyszer halkan mesélte neki, hogy a férfiak általában felizgulnak masszázs közben. Anya nagyot nevetett rajta, de nekem most életmentő volt ez az emlék. Ha lebukom, majd megpróbálom beadagolni Louis-nak, hogy ez természetes reakció…
   Miközben talpra vergődtem magam, az ingemet is felkaptam a földről, és az ölemre szorítottam, aztán egy "köszönömöt" mormolva a szobámba siettem, és mikor becsukódott mögöttem az ajtó, akkorát sóhajtottam, hogy féltem, kintről is remekül lehetett hallani. Arccal az ágyra vetettem magam, és a pofám lángolt szégyeneben.
Egész éjjel nem aludtam, csak hánykolódtam a lepedőn.
   Ez volt az a nap, mikor rájöttem, kezdek beleszeretni Louis Tomlinsonba.

   Teltek a hetek, majd a hónapok, és az érzés egyre csak erősödött. Küzdöttem ellene… Mindent megpróbáltam, de tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Szédítettem a nőket, mert reménykedtem, hogy találok valakit, aki felülírja beteges vonzalmamat a legjobb barátom iránt, de ez persze hiú ábránd volt csupán. Mert pont attól, hogy Louis nem csak a testi vágyaimat keltette fel, hanem mindenben a társam lett időközben, egyre mélyebbre süllyedtem a szerelem hálójában. Persze, tizenhat évesen ezt még másképp látja az ember, pláne, ha épp világhírű lesz, és az élete amúgy is az abszurditás határait súrolja.
   Emlékszem, incselkedtünk egymással. Ha ma visszanézem a videókat, csak nevetek azon, hogy még mindig nem jöttünk rá, mit érzünk. Úgy flörtöltünk, mintha mások vakok lennének, és nem vehetnék észre. Semmi mást nem láttunk, csak egymást. Louis-on is ott voltak az egyértelmű jelek, de mindketten elhitettük magunkkal, hogy ez csak játék, két fiatal, önmagát kereső fiú apró csínytevése.  
  Rengeteg titkos érintés, és még több pillantás, amiből a vak is láthatta, mi zajlik köztünk. Csak mi nem… Soha nem fogom megérteni, hogy tudtuk ezt annyi ideig önmagunk és a másik elől is eltitkolni.
  Én lopva lestem, mikor félmeztelenül, alsóban szambázott a lakásban, vagy beosontam a fürdőbe, valami mondvacsinált indokkal, hogy a zuhanykabinban egy pillantást vethessek a seggére, ami olyan szinten megbabonázott, hogy képes lettem volna imádkozni hozzá. A világ legjobb segge az övé, ez száraz tény. De akkoriban csak azt tudtam, hogyha sikerült meglesnem, utána a szobámba rohantam, és egy gyors önkielégítéssel könnyítettem magamon. Aztán persze jött az önutálat, az önmarcangolás. Vettem könyveket, és a szekrényemben dugdostam őket. Rá akartam jönni, tudni akartam, meleg vagyok-e. De ma már tudom,  erre a kérdésre nem a nyomtatott oldalakon kellett volna keresnem a választ, hanem önmagamban. Csakhogy, ahhoz gyáva voltam. Mindig találtam valamit, ami azt bizonyította, hogy nem vagyok az… Másnap viszont kisétáltam a konyhába, ott találtam Louis-t, ahogy álomittasan szürcsöli a teáját, és megint megdőlt minden szépen felépített elméletem. Meg akartam ölelni, magamhoz húzni, és csókolni, ahol érem. Vágytam rá, akartam, és kínlódtam.
   Persze, ma már tudom, ő is ugyanezeken ment keresztül, de ez cseppet sem vigasztal. Mennyi elpocsékolt idő, mennyi kárba veszett pillanat?
   Vagyis nem! Csodás idők voltak. Minden napunk maga volt a vidámság, az önfeledt játék és a túlfűtött erotika. Húztuk egymást. Nem tudtam róla, de Lou szerint azért járkáltam törölközővel a derekamon, hogy őt izgassam. Az pedig, hogy meztelenül aludtam, totálisan kinyírta az idegeit. Fekszel az ágyadban, és tudod, hogy akire úgy vágysz, mint a levegőre, amit belélegezhetsz, ott fekszik a fal másik oldalán, szín pucéron, és csak át kellene sétálnod, hogy hozzábújhass… Neki sem lehetett könnyű. Csoda, hogy nem kaptam ínhüvelygyulladást, annyit matyiztam, párnával az arcomon, nehogy a nyögéseim, vagy Louis halkan elsuttogott neve kihallatsszon a szobámból.
   Volt, hogy óránként tűntem el, mert ha takarított, és a melegítő vészesen lecsúszott a derekán, akkor szemből a V-vonala, hátulról a feneke felső része látszott ki, és mindkettő olyan izgató volt, hogy a farkam görcsös rángatózásba kezdett, akárhányszor vertem ki egy nap.
   Olyankor általában elmentem futni, hogy megpróbáljam kiloholni magamból a beteges vágyakozást, de mikor hazaértem, ő rendszerint olyan szemekkel nézett, hogy ismét ugyanott tartottam. Ma már tudom, hogy a fétise, ha izzadok, de akkor csak azt láttam, hogy tányérnyi pupillákkal bámul, felszínesen lélegzik, és ökölbe szorítja a kezét. Innentől az agyam a szokásos kényszerpályán mozgott:   Elképzeltem, hogy a kezeit a feje fölé szorítva szívom a nyakán lüktető eret, vagy összefűzöm az ujjainkat, miközben a szájára tapadok, de legtöbbször azt fantáziáltam, hogy a nyakát fogom át, és így csókolom durván, ő pedig halkan nyöszörög közben, mert a hangja volt az én másik titkos kínzóeszközöm. A mindig rekedt, mégis magas, csengő hang, amit millió közül is felismerek, és amitől a mai napig megborzongok, ha kiejti a nevemet.

   Pár hónappal később elérkezett a karácsony, és nem tudtam megállni, hogy megtegyem… Megleptem egy nyaralással Bora-Borán. Két személyes út volt, de persze nem mertem benyögni, hogy azt akarom, együtt utazzunk oda.
   Annyira kölyök voltam még, és beszari… De ő se volt jobb, mert hetekig agyalt, mivel vegyen rá arra, hogy vele menjek. Ha ma kerülnék abba a helyzetbe, simán megmondanám neki, hogy vettem magunknak két repjegyet, és elhúzunk melegebb éghajlatra, de akkor ismét éjjeleket virrasztottam át, azon törve a fejemet, vajon egy csajt visz-e magával, mert akkor kurvára megszívtam az egészet.
   Mikor végre, két koncert között, éjjel a buszon megkérdezte, olyan megkönnyebbülés öntött el, hogy beleszédültem. Benyögtem neki, hogy egyébként is kettőnknek szántam, és azt hiszem, itt dőlt el minden. Már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni a dolgot. Mert azt be lehet adagolni bárkinek, hogy két fiú együtt lakik, mint haverok… de azt, hogy nyaralni is együtt mennek, ráadásul kettesben, azt már senki nem veszi be, ha van egy csepp esze.
   Mi bezzeg még mindig áltattuk magunkat, és bár örömmel készülődtünk, nem mertünk színt vallani.
   Mikor a mesés kis bungalóban Louis meglátta, hogy egyetlen ágy van, azt hittem, kiugrik a gatyájából (aminek rohadtul örültem volna). Elvicceltem a dolgot, de alig vártam, hogy mellé bújhassak, és „véletlenül” magamhoz ölelhessem. Egész nap ezen járt az agyam. Aztán úgy bealudtunk, hogy tíz órán át azt sem tudtam, hol vagyok. Mikor felébredtem, Louis hasán feküdtem, neki háttal, és a látóteremet álló farka töltötte ki, ami úgy feszítette a bokszerét, hogy majd szétrepedt rajta.
   Majdnem felnyögtem, és csak a lelkierőmnek volt köszönhető, hogy szó nélkül megálltam. Ha őszinte akarok lenni, olyan mocskos gondolatok cikáztak a fejemben, amit még maszturbálás közben sem engedtem meg magamnak. A számba akartam venni…megkóstolni, és addig kényeztetni, míg fel nem robban benne a gyönyör.  
  Éreztem a fejem alatt, hogy megváltozik a légzése, amiből rájöttem, hogy felébredt. Torkot nem köszörülhettem, mert azzal elárultam volna magam, úgyhogy eljátszottam, hogy épp csak ébredezem, és megfordultam, hogy lássam az arcát.
Louis mindig gyönyörű, de reggel igazán álomszép. Az aki szép, reggel is szép… ez igaz, nála meg pláne. Szem nem marad szárazon, ha látod, mikor a zafírkék írisz először reagál a fényre. Sárga pöttyökkel szikrázó szemei úgy ragyognak, és az arca olyan angyali, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Akkor még szebb volt, mint máskor. Volt benne valami hívogató, valami igéző. El akartam veszni benne, és rávetni magam, de nyilvánvalóan nem tettem meg, hanem valami átlátszó badarsággal hidaltam át a kellemetlenséget, hogy nekem is úgy állt a farkam, mint a cövek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Lou is lecsekkolta a dolgot, de csak mosolyogtam magamban, mert tudtam, hogy nála sem jobb a helyzet. Az pedig csak rám tartozott, hogy nálam nem pusztán reggeli merevedésről volt szó…
.