CXXXV. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon kellemes hétvégét mindenkinek, kicsit kevesebb esővel, mert esküszöm, bedepizek már ettől az esős évszaktól. London sem lehet rosszabb...
Hoztam az új részt, remélem, szeretni fogjátok.
Nagyon szépen köszönöm a sok csodás komit, ettől érzem úgy, hogy folytatnom kell, mert szeretitek.
Csodálatosak vagytok!!

xxx Becca

  Gondolatban inkább áttekertem a fájdalmas emlékeket, amiket a másnap hozott az életünkbe.
  Az épphogy megszerzett boldogság egy pillanat alatt szertefoszlott. Életünk legnagyobb félreértésébe sétáltunk bele, mindketten széttárt karokkal, a másikat hibáztatva mindenért. Egyikünk sem volt elég felnőtt ahhoz, hogy sértett büszkeségét félretéve tiszta vizet öntsön a pohárba. Vagy az a valószínűbb, hogy egyikünk sem merte elhinni a szerelmet, amit az ég adott, és önértékelési problémáink miatt remek érvekkel tudtuk alátámasztani a saját hülyeségeinket, amitől annyira hihető volt az egész, hogy szégyenünkben mindketten inkább hallgattunk, és igyekeztünk láthatatlanná válni.
   Újabb, még rettenetesebb hónapok, amikre visszaemlékezni is csak kín és fájdalom.
  Elköltöztem.
  Kivettem egy apró, otthonos kis lakást, de arra se volt energiám, hogy kipakoljak a dobozokból. Nagyon hamar kialakult a napi rutin: napközben robotként tettem a dolgomat, igyekezve, hogy a nyomorom ne süssön minden mozdulatomból. Kerültem Louis-t, vagy ha nem volt rá lehetőség, akkor sértett büszkeségemből merítve egy-egy aljas beszólással keserítettem meg az életét.
Esténként nem bírtam megmaradni az üres lakásban, ahol csak még jobban rám tört Lou hiánya, így lementem a sarki bárba, és addig ittam a sarokban, míg meg nem szűnt a szorító érzés a mellkasomból.
  Ezt eleinte két pohár ital is remekül orvosolta, de pár hét alatt eljutottam a hat felesig. Persze, Cron, a pultos is tudta, hogy nem vagyok még tizennyolc, meg azt is, hogy ki vagyok én – amire a keresztlánya hívta fel a figyelmét, mikor egyik este behozta neki a vacsorát –, de volt már annyi élettapasztalata, hogy tudja: ha nem ad inni, egyszerűen felvágom az ereimet.
   Úgyhogy kérdezés nélkül tolta elém az italt, és mindig fenntartotta a kicsiny zugot, ahová feltűnés nélkül elbújhattam a kíváncsi tekintetek elől. Pár hét után, szerda este egy könyv várt a pulton. Belenéztem, aztán nem is tudtam letenni. Capek, Harc a szalamandrákkal című könyve volt.
  Nem tudom mi fogott meg benne, de az az igazság, hogy zárásig olvastam, és aznap el is felejtettem inni. Cron limonádékat tett elém, ahányszor elfogyott az italom, és miközben a poharakat törölgette egy hófehér abrosszal, a szeme sarkából engem figyelt. Mikor elérkezett a záróra, szerettem volna elvinni a könyvet, de azt mondta:
   – Nem! Sajnálom, de nem adok kölcsön könyvet iszákos tinédzsereknek. A könyveim a kincseim. Ha holnap jössz, és megint nem iszol, elolvashatod a végét…
   Annyira ledöbbentem azon, amit mondott, hogy csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.
   – Oooké… – nyögtem ki nagy nehezen, és a pultra dobtam egy húszast, amit általában elittam esténként.
   Aztán, mivel színjózan voltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a lábaim percek alatt elvittek a régi házhoz, hogy hajnalig ott szobrozzak a lámpaoszlopnak dőlve, nézve a hálószoba ablakát, ahol sejtéseim szerint El és Louis aludt békésen, és csak akkor indultam haza, mikor az első napsugarak pirosra festették a horizontot.
   Ez egyre gyakrabban fordult elő. Ha elég erős voltam, és meg tudtam állni, hogy leskelődjek, akkor csak hazamentem, befeküdtem a hideg ágyba, az arcomat Louis pólójába fúrtam, és addig bőgtem, míg el nem jött a megváltó álom.
   Néha persze voltak olyan napok, mikor annyira elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, hogy Cron elvette a kikészített könyvet, és a helyére egy dupla whiskey-t rakott, de ez leginkább annak szólt, hogy rájöttem: nagy kamu a mondás, ami azt mondja: „Az idő minden sebet begyógyít”.
  Nekem nemhogy csökkentek volna a kínjaim, csak egyre erősödött a belső fájdalom, egyre szélesedett a szakadék az álmaim és a valóéletem között. Már semmi nem érdekelt. Örültem, ha lemehettem a bárba, és egy számomra ismeretlen szerző, még ismeretlenebb könyvébe temetkezhettem pár órára, mert addig, de csak addig szüneteltek a szenvedéseim. Soha nem tudok elég hálával visszagondolni a pszichológusként üzemelő Cronra, aki szavak nélkül is megértett, és a lehető legjobb terápiát alkalmazta.
   Zayn és Louis ekkoriban kerültek még közelebb. Persze, mindig van valaki, aki látszólag egy jó barát, és csak az a célja, hogy támaszt nyújtson, de én láttam, amit láttam. Egy szerelmes felismeri azokat a mozdulatokat, apró jeleket, amik már túllépnek egy baráti gesztuson.
   Nem elég, hogy Louis Eleanort választotta helyettem, még Zayn is bepróbálkozik?! Tudva, hogy Louis igenis vonzódik a férfiakhoz – és az emlékkel, ahogy előttem térdel a zuhanyzóban, a torkáig engedve a péniszem –, nem lett könnyebb megemészteni a dolgot.
   Szent meggyőződésem volt, hogy Zayn rámozdult, és ez napról napra erősödött bennem. Mikor megláttam őket, ahogy a buszban ölelkeznek, egy hajszál híja volt, hogy nem kezdtem törni-zúzni, és rángattam meg Louis-t, hogy kapjon már észbe, és döntse el, hogy melyik nemet választja. Nem tudom, miért lett volna kellemesebb, ha konkrétan kijelenti, hogy meleg vagyok, és Zaynnel képzelem el a jövőmet, de akkor azt hittem, a bizonyosság megnyugtatná az idegeimet.
   Ettől megint egy gödör mélyén találtam magam, és nem vágytam másra, csak hogy végre hazaérjünk a turnéról, és visszakapjam az agymosó estéket a kocsmában, Cron könyveivel együtt. Addigra legalább ötvenet elfogyasztottam, és megismertem az olvasás jótékony hatásait. Dalszövegeket kezdtem írni, és csodálkozva eszméltem rá, mennyivel választékosabb lett a szókincsem. Gyorsan rendeltem pár verseskötetet a netről, és hamarosan arra is rájöttem, hogy a költészet ugyanolyan közel áll a lelkemhez, mint a zene. Nem szeretem a kortárs alkotókat, de a régi versek, a sok és alapos munkával kidolgozott gyönyörű sorok teljesen rabul ejtettek. Kalapot emelek a művészek előtt, akik szavakkal alkotnak olyan maradandót, ami akár ezer évvel később is komoly érzelmeket váltanak ki az emberekből.
   Szerettem volna megosztani ezt valakivel, de közben arról is megbizonyosodtam, mégsem akárkivel, hanem Louis-val. Neki akartam beszámolni az új tapasztalásokról, hozzá írtam a dalokat, és róla szólt minden gondolatom. Ez viszont csak tetézte a nyomoromat, és minden életkedvem elszállt.
   Aznap elmehettem volna inni a fiúkkal, mert Lou előzékenyen lemondott a bulizásról, azért, hogy én mehessek el (kimondatlan megállapodás volt, hogy ha ő megy, akkor én nem), de ehhez sem volt lelkierőm. Már annyira eltávolodtam a fiúktól, hogy szinte alig beszéltünk, és Niall erőtlen próbálkozásait is rendre egy mogorva visszavágással tettem tönkre, pedig ő tényleg csak segíteni akart.
   Szóval, akkor este, mikor Lou a macskáját kereste önkívületben – akiről nekem fogalmam sem volt –, megtörtént a csoda. Megtudtam az igazságot, vagyis épp annyit, amitől ismét felfordult az életem:
  Kiderült, hogy semmi sem úgy volt, ahogy én gondoltam, és az is egyértelmű lett, hogy Louis sem lépett túl a kettőnk dolgán. Mikor megláttam a tetoválást a mellkasán, a talaj majdnem kiszaladt a lábam alól, és meg voltam győződve róla, hogy hallucinálok. Márpedig ott állt a gyönyörű aranyszínű bőrön, sötét betűkkel az a pár szó, ami olyan sokat jelentett nekem. Szerettem volna végigcsókolni, és Lou törékeny testét magamhoz szorítani, hogy soha többé ne engedjem el, de éreztem a belőle áradó kétségeket és fájdalmat. A sok, apró kis mérgezett nyilam mind célba talált, és nem volt rá lehetőség, hogy egy csókkal vagy egy összeborulással intézzem el az egészet.
  Várnom kellett. Várni, míg hazatérve le tudtam zárni az álviszonyt, ami Taylorhoz fűzött, míg lehetőségem volt arra, hogy meghívjam Lou-t és Elt egy vacsorára, és felkészültem arra, hogy kettejük előtt kell színt vallanom.
   Megtettem volna, bár ma sem tudom, hogyan.
Egy számomra idegen előtt megnyílni, és elmondani azt, amiről csak reméltem, hogy Louis is hasonlóan érez, sokkal nehezebb lett volna. De az élet adott egy második (vagy sokadik) esélyt, és Eleanorról kiderült, hogy igazi, érzőlelkű jó barát, aki tényleg megérdemli Louis bizalmát, mert saját érzéseit háttérbe szorítva képes Lou boldogságát szem előtt tartani.
   Már a vacsorára készültem, kapkodva sürögtem a konyhában, mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de felvettem, mert éreztem, hogy valami fontos lehet.
   – Szia, Harry, El vagyok.
   – Helló! – üdvözöltem, és nyeltem egy nagyot, mert rettegtem, valami olyasmit fogok hallani, ami tönkreteszi az elképzeléseimet.
   – Csak azért hívlak, mert szeretnék megbeszélni veled valamit… – kezdett bele Eleanor egy nagy sóhajjal, amitől a gyomrom is görcsbe rándult, mert megerősítette a félelmeimet. – Figyelj, Harry! Nem akarok a magánéletetekben vájkálni, és nyugodtan mondhatod, hogy semmi közöm hozzá…
   – Nem, nem! Mondd csak! – vágtam közbe, mert nem akartam lefutni a tiszteletköröket. Essünk túl rajta!
   – Louis nagyon megszenvedte az elmúlt heteket, és a turné csak még nehezebbé tette számára az amúgy is elviselhetetlen helyzetet. Nem tudom, mi ez a mostani nagy változás, és csak remélem, hogy nem értelmeztem félre a jeleket…
   Szünetet tartott, és éreztem, hogy szeretné, ha most mondanék valamit, amiből kiderül, hogy mik a szándékaim.
   – Szeretném rendbe tenni a dolgainkat, ha ad rá még egy esélyt… – nyögtem ki, de a hangom elfúlt, és ezzel egy időben megéreztem az odakozmált Beschamel illatát. Lerántottam a tűzhelyről, és kínlódva sóhajtottam egy nagyot.
   – Mit értesz ez alatt? – kérdezte El, amitől megremegett a gyomrom. – Nézd, én tényleg nem akarok vájkálni a dolgaitokban, és hidd el, nekem is roppant kínos ez, de annyit küzdöttünk azért, hogy Louis viszonylag jó állapotba kerüljön… – Ő is sóhajtott. – A fenébe is! Nem fogom kerülgetni a forró kását! Bízom benne, hogy nem érdemtelenül kaptad meg a szerelmét, és ha így van, akkor neked is jogod van tudni az igazságot. Még most is szeret, igen! Én tudom, bár nem mondja. És ha most csak arról van szó, hogy lelkiismeret-furdalásod van, ami miatt valami bagatell dologgal akarod lekenyerezni, akkor kérlek, mondd le ezt a vacsorát! De ha te is szereted, és szeretnéd rendbe hozni a kapcsolatotokat, akkor ideje, hogy színt vallj. Nem lehet tovább elodázni ezt!
   Hallgattam, a szavak a torkomra forrtak, és képtelen voltam kinyögni egy értelmes szót. – Remélem, a hallgatásodat csak a meglepetés okozza… – vékonyodott el Eleanor hangja. Nyilván, neki sem lehetett egyszerű erőt gyűjteni ehhez a beszélgetéshez.
   – Igen, csak az! – válaszoltam végre, de a hangom olyan rekedt volt, hogy alig lehetett érteni.
   – Akkor, azok alapján, amit elmondtam… Nem kell részletezned az indokaidat… Csak mondd meg, mi legyen! Lemondod a vacsit, vagy intézzem úgy, hogy kettesben lehessetek egy kicsit?
   A szívem már ezerrel dobogott, a vérem a fülemben zúgott, és roppant hálás voltam, amiért nem faggatott. Csak azt kérdezte burkoltan, akarom-e Louis-t. Erre pedig nagyon is jól tudtam a választ!
   – Nagyon hálás lennék! Igen, ha lehet, szeretném ezt kettesben megbeszélni vele.
   Eleanor diadalittas fújtatása nem kerülte el a figyelmemet, de ez most csak még inkább megkedveltette velem.
   – Akkor maradjunk annyiban, hogy ez a beszélgetés egyelőre titok. Én csak kilenc körül jövök, úgyhogy lesz két órád, hogy megtedd, amit kell…
   – Köszönöm – nyögtem ki elhaló hangon, és letettem a telefont, mert már a kezem is remegett. Ittam egy pohár vizet, aztán az arcomat is megmostam, és mikor sikerült összeszedni magam, írtam neki egy SMS-t, amiben még egyszer megköszöntem a nagylelkűségét, és arra kértem, kívánjon szerencsét.
  Nem tudom, de akkor valahogy szükségem volt az érzésre, hogy El is drukkol nekem. Mikor megjött a válasz, amiben egy édes kismalac a szájában egy lóherét rágcsált, olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy elkocsonyásodtak az izmaim, és pár percre le kellett ülnöm, mert nem tartottak meg a lábaim.



.