CXXIX. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, hátha kicsit ki tudtok kapcsolódni ebben az ótvar időben.
Köszönöm a csodás kommenteket, kicsit megnyugodtam, hogy még mindig sokan olvassátok... Köszöntöm a két új feliratkozót, hálás vagyok a bizalmatokért <3

Szép hetet mindenkinek.

xxxBecca

- Hejji! – sípolta Lux, mire azonnal odanéztem. Louis derékig állt a vízben, és mellette, egy kis szörfdeszkán, a szöszi hercegnőm állt kisterpeszben, széttárt karokkal, egyedül! A szívem hatalmasat dobbant, és eltátottam a szám. A kék szemek büszkén csillogtak, és mikor visszamosolyogtam rá, sikkantott még egy éleset. Lou-ra pillantottam, aki ugyanolyan büszke arckifejezéssel biccentett felém, és meghúzogatta szemöldökét.
- Nagyon ügyes vagy, Lulu! – kiáltottam, és elindultam feléjük. Néztem, ahogy a rövid  lábacskák igyekeznek megőrizni az egyensúlyt, de egy alattomos hullám a deszka alá kúszott, és kibillentette a kis alakot. Újabb sikítás, és már dőlt is, nekem pedig megállt a szívem. Lou óvó karjai azonnal elkapták, még a levegőben, és együtt dőltek a vízbe. Elégedetten kacagtak, én pedig pont akkor értem oda, mikor már csak birkóztak a fodrozódó hullámok között. Én is beszálltam, és mindkettejüket átöleltem.
- Nagyon ügyesek vagytok.
- Te is üdes vad! – mondta komolyan Lux, és bólintott is hozzá. – Játtuk, hod, Russellel gyakojoltál a pajton.
- Igen – válaszoltam elégedetten. – Azt mondta, tíz év múlva vízre is szállhatok, ha ilyen jól haladok!
Lou harsányan felkacagott, és véletlenül belepuszilt a fülembe. – Nem is igaz. Tök jól néztél ki a deszkán! – állította, és újabb csókokat nyomott az arcomra, míg Lulu átkapaszkodott az én nyakamba.
- Az lehet, de csak a parton – értettem egyet vele.
- Ha rájössz a nyitjára és megérzed a dolgot, utána már minden megy, mint a karikacsapás.
- Én is attól félek – mosolyogtam, és viszonoztam a finom kis puszikat.
- Hejji! Cápáááázzunk! – kérte Lux, én pedig azonnal a hátamra vettem, és befelé igyekeztem a mélyebb víz felé, ahol ráfeküdtem a hullámokra, és nyugodt kartempókkal úszni kezdtem. Louis eltűnt a látóteremből, majd egy perccel később vagy tíz méterre tőlünk bukkant fel, a fején a nevetséges szivacs cápauszonnyal, én pedig mély hangon dúdoltam "A cápa" zenéjét. Lux sikongatni kezdett, ahogy Louis felénk úszott, én pedig egyre jobban kapálóztam, mintha menekülni szeretnék, de rendületlenül énekeltem a vérfagyasztó dallamot.
- Jujjj!! Hejji! Gyojsabban! – ösztökélt Lulu, és a fenekemet rúdgosta igyekezetében, hogy ő is segítsen, miközben enyhén fojtogatott kis karjaival, mert annyira izgult már. Louis egyre közelebb ért, Lux üveghangon visított, én pedig féltem, hogy azonnal megjelenik egy vizimentő-csapat, hogy kimentsen bennünket, mert azt hiszik, fuldoklunk. Abban a pillanatban éreztem, ahogy Louis egyik keze a mellkasomra siklik finoman, míg a másikkal gondolom Lux popsijába csípett bele, mert átmenetileg megsüketültem a magas C-n leadott félperces sikítástól, ami a végén göndör kacagásba fordult, mikor Louis már harapta a hasát.
Egy darabig még újra és újra eljátszottuk a cápatámadást, míg mindhárman a végletekig kimerültünk, aztán rábeszéltük a gyereket, hogy tartsunk egy kis pihenőt.
Kievickéltünk a partra, és Louis-val egymás mellé húztunk két nyugágyat, fölé hajtottuk a nagy napernyőt, és magunk közé vettük Luxot.
Megivott egy nagy üveg limonádét, megevett egy szendvicset és egy főtt kukoricát, majd elhelyezkedett a karomon, bekapta a hüvelyujját (amit elviekben már nem csinál, de gyakorlatban nem tud elaludni nélküle), aztán a nagylábujját a combomba fúrta, és két perc múlva már aludt mint a tej.
- Szerinted soha nem fog leszokni arról, hogy lyukat fúrjon a lábujjával? – kérdeztem suttogva Louis-tól, aki ellágyult tekintettel nézett bennünket.
- Dehogynem. De biztos, hogy neked hiányozni fog a dolog… - mondta, mire felhúztam a szemöldököm. Aztán elgondolkoztam a dolgon, és lassan bólintottam.
- Igazad van. Mert az azt fogja jelenteni, hogy lassan nagylány lesz, és kinövi ezeket. Néha megértem Tom Cruise döntését… - mondtam a gondolataimba mélyedve, mire Louis felkönyökölt.
- Miről beszélsz? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Az "Egy vámpír naplójában" átváltoztat egy kislányt, hogy soha ne nőjön fel – válaszoltam magyarázatképpen, mire Lou pukkadozni kezdett a röhögéstől, de csak diszkréten, mert nem akarta felébreszteni a gyereket. Mikor végre kapott levegőt, áthajolt Lux fölött, és adott egy puszit a számra.
- Hogy jutnak ilyenek az eszedbe? Hmm? Komolyan, ilyenkor úgy szeretnék belelátni a fejedbe.
- Csak ilyenkor? – kérdeztem, és meghúzogattam a szemöldököm.
- Meg ilyenkor! – súgta, és megcsókolt. – Neked vagy filozofikus dolgok járnak az agyadban, vagy a szex. Másra is szoktál gondolni?
- Igen… néha. Az evésre – válaszoltam, és a kijelentésemnek nyomatékot adott, hogy hangosan megkordult a gyomrom. Lou elmosolyodott és felült, majd kihalászott a hűtőtáskából egy szendvicset, és mivel én voltam a párna Lux feje alatt, falatonként etetett, miközben halkan beszélgettünk.

Este kettesben lesétáltunk a partra, és Russel tanácsait követve átmásztunk egy sziklán, ami mögött egy érintetlen partszakasz nyúlt el hosszan, egészen a következő, tengerbeérő sziklasorig.
Megfogtam Lou kezét, aki először ijedten körülnézett, majd ellazult, és szorosabban markolta az ujjaimat.
- Meg tudnám szokni…  - mondta pár percnyi csendes andalgás után.
- Mit?
- Hogy így éljünk. Nyíltan, anélkül, hogy takargatni kelljen a kapcsolatunkat. Tudom, hogy nem nagy ár ez azért, hogy ilyen sikeresek vagyunk, néha mégis igazságtalannak érzem.
- Én meg feleslegesnek. Nem hiszem, hogy a rajongók ellenünk fordulnának. Vagyis nyilván lennének, akik azonnal felháborodottan távoznának a fandomból, de lennének, akik talán pont azért figyelnének fel ránk, mert mi lennénk az első meleg pár, akik együtt CO-znak.
- Biztosan így van. Fogalmam sincs a statisztikákról, bár a menedzsment nyilván mindent lemodellezett már ezerszer, hogy mi éri meg nekik. Ha nem látnának benne üzletet, nem hagynák, hogy megtegyük.
- És te biztos vagy benne, hogy valóban erre készülnek?
- Nem tudom, Hazz, de már nem is érdekel. Most úgy érzem, felesleges ebbe ölni az energiánkat. Ha engedik, megtesszük, ha nem, akkor szépen megvárjuk, hogy leteljen ez az egy év, aztán úgyis azt csinálunk, amit akarunk.
- Irving azt mondja, alaposan át kellene beszéljük a továbbiakat.
- Lesz tovább? – kérdezte felém fordulva, mintha minden rajtam múlna.
- Miért? Te nem akarod?
Elgondolkozott, egy darabig a lemenő napot nézte a horizonton, aztán lelassultak a léptei. Megállt, felém fordult, és engem is maga felé fordított.
- Én nagyon szeretném. De nem tudom, te mit akarsz. Megértem, ha eleged van ebből, és szeretnéd a szólókarrieredet építeni. – Közbe akartam vágni, és elutasítani, amit mond, de mutatóujját a számra tette, és finoman kényszerített, hogy hallgassak. – Cica! Korai még erről beszélni. Zayn egy-két héten belül lelép… - Éreztem, ahogy görcsbe ugrik a gyomrom. – Nem akartam elrontani a nyaralást, de jobb, ha van időd felkészülni rá. Tudom, hogy neked lesz a legnehezebb. – Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.
- Én azt hiszem, nektek mindhármótoknak nehezebb lesz. Köztünk nem olyan erős a kötelék. – Lou elnézett megint a távolba, és láttam, hogy a szemei könnyekkel telnek meg.
- Úgy érzem, mintha a szívem egy darabját készülne kitépni, és nem tudok tenni ellene. – A torkomat ellepte a keserű epe, és a szívem félrevert, annyira sajnáltam, és úgy szerettem volna segíteni neki, de a fájdalom elől nem lehet elbújni. A veszteség, amiről előre tudsz, nem fáj kevésbé, csak megkeseríti a napjaidat.
- Annyira sajnálom! – mondtam, és magamhoz húztam. Arcát a vállamba fúrta, és halkan sírt, én pedig ringattam és a hátát simogattam, de ennél többet nem tehettem érte.
Eltelt vagy húsz perc, az ég alja már épphogy narancsba hajlott, körülötte egyre nagyobb teret nyert a  sötétség, mikor halkan figyelmeztettem:
- Lou… El kellene induljunk visszafelé. Nem akarok a sziklákon mászkálni, mikor az orrunkig sem látunk.
- Igazad van – törölte meg a szemeit és az orrát. – Menjünk!
Átöleltem a vállát, ő a derekamat, ahogy már évek óta tesszük, és a testünk automatikusan felvette a másik ritmusát. Olyan összhangban lépkedtünk, mint egy négylábú teremtmény, és még a légzésünk is azonos ütemre állt be. Nem szóltunk. Nem voltak szavak. Mindketten emésztgettük az elhangzottakat, és gondolatban átrágtuk az előttünk álló napokat, mintha ezzel megkönnyítenénk a dolgot. Biztosan tudtam, hogy semmi esélyünk rá.

Másnap kótyagosan ébredtem, mert éjjel kattogott az agyam, és zaklatottan forgolódtam, vagy olyanokat álmodtam, amire jobb, hogy nem emlékszem teljesen, mert a nyomasztó emlék is elég, ami a gyomromra nehezedik, mint egy hatalmas kőtömb.
Kinyitottam a szemem, és próbáltam rájönni, hogy hol vagyok. Emellett az életstílus mellett hamar megszokja az ember, hogy minden nap más ágyban ébred, és nem meglepő, ha azt sem tudja, melyik kontinensen. Mikor ráeszméltem, hogy épp Lou-val nyaralunk, végre kicsit felszabadult a lelkem. Egyből az esti beszélgetés nyomasztó vonzatai ugrottak be, de most szándékosan az agyam hátsó részébe száműztem őket, és rájuk csuktam az ajtót. Muszáj kiélveznem ezt a pár lopott napot, hogy erőt meríthessek belőlük. Louis-nak és a többieknek nagy szükségük lesz rám, mikor a rémálom valóra válik.
Éreztem Lou rám nehezedő karját, ami a mellkasomat fogta át, úgyhogy óvatosan megfordultam alatta, hogy még nézhessem egy kicsit, amíg alszik. Mikor végre elhelyezkedtem, és a fejem alá gyűrtem a kispárnát, elégedetten felsóhajtottam, és belefeledkeztem a gyönyörűségbe. A hétköznapokban, vagyis jobban mondva az állandó rohanásban, szinte alig van időnk egymásra. Bár remek életünk van és mindent megkaphatunk, ami pénzen megvehető, nekem pontosan az ilyen intim, békés pillanatok hiányoznak, mikor semmi más nem létezik, csak ő meg én…
Louis az életem értelme. Már nem emlékszem, milyen volt, mikor még nem tartoztunk össze, hisz szinte gyerekként szerettem bele, és a felnőttkorom minden percében érte éltem már.
Nem is akarom megtudni, milyen a szingli lét. Elég volt az a pár hónap nélkülözés, mikor csak bolyongtam a világban és vegetáltam. Köszönöm, nekem abból egy életre elég volt! A terveim mindegyikében csak a Louis-val közös életemet látom, a családot, a gyerekeket, a boldog és keserédes pillanatokat. Mindent vele akarok átélni, senki mással.
Most ott feküdt mellettem, még álmában is engem ölelve, és az arca békés volt, szinte angyali. Hiába huszonhárom éves, még most is olyan, mint egy kisfiú. Csodálatos szempillái hosszú árnyékokat vetettek hibátlan arcára, kiálló arccsontjait enyhe pír emelte ki, ahogy az álom beszínezte őket. A borostája már mindenütt átütötte a bőrét, bár előző nap borotválkozott, mert a sok csókolózás előfeltétele a sima arc, különben úgy nézek ki, mint akit megnyúztak. Az én szakállamat csak túlzással lehet borostának nevezni, mert Lou szerint olyan puha, mint egy kiscica szőre, és szereti, ha egy hét után már úgy néz ki, mintha férfi lennék. Én pedig imádom, mikor finom ujjaival vagy az orrával cirógat, és azt duruzsolja, hogy soha nem választhatott volna hozzám illőbb becenevet, mert ugyanúgy dorombolok, morgok, karmolok, mint egy macska. Szerinte a mozgásom is arra emlékeztet, és a szőröm is olyan puha mindenütt, valamint ugyanolyan puhatalpú vagyok, mint a cicák. Mindig szerettem volna rálelni egy hasonlóan találó becézésre, de hamar rájöttem, hogy már késő. Ennyi év után csak időlegesen tudok ráragasztani egy-egy cukiságot, de hamar elkopnak, és marad a kicsi, meg a Lou, amit még mindig imádok, akár csak magamban kiejteni. Olyan szép és dallamos a neve, mint ő maga.
Az arca után a vállait néztem. Egyre jobban kirajzolódnak az izmai, és most már a bicepsze is számottevő. Azt mondja, nem akar mellettem úgy kinézni, mint egy ropi. Én több mint hetvenöt kiló vagyok, ő majdnem tizenöttel kevesebb, bár csak pár centivel alacsonyabb. De mindene olyan kicsi. A keze háromszor fér el a tenyeremben, és az egész teste törékeny és szép. A feneke kerek, mint egy labda, amit leginkább karcsú dereka hangsúlyoz ki igazán, kivéve, mikor teleeszi magát, mert olyankor olyan édesen gömbölyödik a pocakja. Az is meglátszik rajta, ha megeszik egy hamburgert. Imádom! Próbáltam lejjebb is nézegetni, de túl közel voltunk egymáshoz. A lehelete az államat cirógatta, rajtam pedig lassan eluralkodott a vágy.
Emlékszem, az első együtt töltött éjszakánk után, másnap reggel meglepetésben részesítettem. Itt az ideje feleleveníteni az emlékeket!
Nagyon lassan és óvatosan csúsztam lefelé, és ha éreztem, hogy megváltozik a légzése, percekre mozdulatlanná dermedtem. Beletelt vagy negyed órába, míg végre apró mozdulatokkal sikerült lecsúsznom a derekáig, és a lepedő alatt – amit éjjel magunkra húztunk –, végül szembetaláltam magam vágyaim tárgyával. Bár a teste még nem ébredt fel, a farka már éledezett, és a makkja szépen kibújt a finom bőr alól. Szerintem a reggeli merevedést azért találták ki, hogy ilyen ébresztővel szolgálhasson az ember. Megnyaltam a számat, aztán óvatosan az ajkaim közé vettem, és gyengéden nyalogatni kezdtem. Még mindig nem ébredt fel, de halkan nyögött egyet, ami inkább csak sóhaj volt, de ahhoz épp elég, hogy nekem is azonnal megfeszüljenek a golyóim, és mire Lou-nak kipattantak a szemei, én már teljes elánnal rácuppantam a farkára.
- Jóságos Isten! Mit művelsz? – kérdezte olyan rekedten, hogy újabb vágyhullám söpört át rajtam.
Nem tudtam válaszolni, mert tele volt a szám, csak annyi telt tőlem, hogy nagy kezeimmel megfogtam a kiálló csípőcsontokat, és magamhoz húztam. Lou elégedetten nyögött, és kicsit nyújtózkodott, ahogy az izmai megfeszültek egy pillanat alatt, aztán lassan fújta ki a levegőt, és ujjait a hajamba merítette. Lehúztam magunkról a takarót, és felpillantottam. A tekintetem a reggel hihetetlenül türkizszínű szemekbe fúródott, amikre lassan ráereszkedtek az óriási szempillák, és Lou az álom és ébrenlét közti kellemes átmenetet választotta, hogy átélje aznapi első orgazmusát. 

.