CXXX. Fejezet

Sziasztok!

Annyira hihetetlen, hogy 130 (!!!) résznél tartunk... másfél év alatt. Ez tényleg olyan dolog, amire nem lehet felkészülni, eltervezni,,,csak átélni. Nektek köszönhetem, hogy minden napomban akad egy kis öröm, akármilyen szar lenne egyébként. És ezért roppant hálás vagyok....fogalmatok sincs arról, hogy mennyire.
Hoztam az új részt, remélem nem fogtok meggyűlölni érte. Húztam, mint a rétestésztát, de ennél tovább nem lehetett.

Nyugtassatok meg, hogy nem követtem el nagy baklövést...

xxxBecca

Vége a nyaralásnak, és ezzel a nyugalomnak is. Már a repülőn furcsa félelem lett rajtam úrrá, de arra fogtam, amit minden, a média és kíváncsi szemek fürkésző pillantásától távol eltöltött nap után szoktam érezni. Félelem a lebukástól, rettegés a hétköznapoktól. A stresszt nem lehet megszokni. Valahogy úgy éreztem, jobb lenne már túlesni mindenen. Zayn távozásán, a coming outon, és néha, mikor maga alá temetett a tehetetlenség, felmerült bennem, hogy jobb lenne már, ha ennek az egésznek vége lenne, egyszer és mindenkorra. Most is úgy éreztem, nem tudom tartani magam, és az összeomlás szélére kerültem. Pedig azt hittem, a pár, kettesben eltöltött nap erőt ad a folytatáshoz.
Mikor a reptéren elváltunk egy futó csókkal, ami inkább egy unalmas házaspár búcsúja, mint szerelmes fiataloké, és Louis lesietett a lépcsőn, hogy a rá váró autóba üljön, és elhajtson egy másik szállodába, mint ahol nekem vettek ki szobát, ismét éreztem a rám nehezedő terhet. Akarom én ezt?!
Nem volt időm sokáig gondolkozni a dolgon, mert a külvilág úgy gondolta, elég szabadságot kaptunk, és ideje visszamászni a mókuskerékbe. A telefonom zizegni kezdett, és pedig kelletlenül kotortam ki a zsebemből.
– Harry, Lou még veled van? – kérdezte Brandon idegesen.
– Épp most ment el – válaszoltam unottan, bár kíváncsi lettem, mitől ilyen izgatott.
– Akkor jó! Neked akartam először elmondani…
– Mi történt? – pattantam fel azonnal.
– Zayn kilépett.
– Igen, ezt tudjuk… – mondtam vontatottan, de a gyomrom már a torkomba ugrott.
– Igen, de ma már nem lép fel veletek.
– Micsoda? Ma? Miért pont ma? És miért így kell ezt megtudnunk?
– Nem tudom, Hazz, tényleg nem tudom. Én is azt hittem, még vagy öt koncertet lenyom.
– De csak bepipult valamin, vagy mi van?
– Lekapták valami kiscsajjal a legutóbbi koncerten, amiből skandalumot csinált a sajtó.
– Perrie?! – kérdeztem, mert azt hittem, a lány állította válaszút elé Zaynt.
– Nem… Azt hiszem nem. Zayn azt mondja, most telt be a pohár, és már úton van a repülőtérre, hogy hazautazzon.
– Épp itt vagyok! Beszélek vele!
– Azt megköszönném! – mondta Brandon, de a hangjából éreztem, most nem valami bizakodó.
Gyorsan lesiettem a lépcsőn, nem törődve a biztonsági főnök hangjával:
– Harry, még ne gyere le. Negyed óra, és jön érted a kocsi!
– Nem! Nem megyek el. Keressétek meg Zaynt, és hozzátok a VIP váróba! Ott megvárom.
Pete összehúzta a szemöldökét, de látva az idegességemet, nem akadékoskodott.
– Itt van a reptéren? – kérdezte, de közben már intett két embernek, hogy kísérjenek el, ő pedig előszedte a telefonját.
– Nem tudom, ideért-e már, de úton van…
– Oké! – bólintott, és elsietett.
Mintha egy nagy kő lenne a gyomromban, úgy vonszoltam magam, és lerogytam egy fotelbe az ablaknál, mikor végre odaértünk a pihenőbe.
Nem kellett sokat várnom, talán tíz percet, mikor nyílt az ajtó, és Zayn szakállas, szamurájcopfos fejét láttam meg az ajtó résében. Nagy levegőt vettem és felálltam, mert nem bírtam kezelni a feszültséget.
– Haver! – léptem felé, de Zayn megtorpant az ajtóban, és először gyanakvó pillantással méregetett. Mikor látta, hogy egyedül vagyok, és valószínűleg a szemeimben is észrevette a kétségbeesést, beljebb lépett, majd becsukta maga mögött.
– Szia, Hazz...
– Mi történt? – kérdeztem, rögtön a lényegre térve, mert nem volt értelme mellébeszélni.
– Elegem van. Ráment az életem erre a cirkuszra.
– Miről beszélsz? – faggattam, és közben a fotelok felé tereltem, majd a hűtőből kivettem két üveg ásványvizet, és egyet a kezébe nyomtam.
– Összebarátkoztam egy kiscsajjal pár héttel ezelőtt. Épp utazgatott, úgyhogy megfűztem, tartson velünk. Elvittem két koncertre, és tényleg jó fejnek látszott. Kisírta, hogy csináljunk közös képet, én meg belementem. Semmi nem volt, esküszöm. Csak átöleltem, és kész.
Nem nagyon hittem el a sztorit, csak azért nem akadékoskodtam, mert a történtek szempontjából nem éreztem lényegesnek. – Erre ma reggelre tele a net a képekkel, és már elhordtak mindennek. Perrie őrjöng, anyám őrjöng, és több millió ember illet a legcifrább jelzőkkel, olyanok, akiknek semmi közük az életemhez.
– Zayn, mindannyian ebben élünk. Tudod, hogy a rajongók úgy érzik, mintha családtagok lennénk. Mindenki kiakad, ha valami olyasmi derül ki, amivel ő nem ért egyet. Mert nekünk nem lehetnek hibáink…
– Hát pont erről van szó! Hazz, nekem ebből egyszer és mindenkorra elegem van. Muszáj most lelépnem, vagy valami őrültséget csinálok!
A szavai szokatlanul komolyan hangzottak, és a fejét leejtette a vállai közt. Láttam, hogy tényleg nagyon alámerült.
– Csak ne így… – kérleltem halkan. – Legalább a fiúktól búcsúzz el, kérlek!
Éreztem, hogy ennél többet nem tudok elérni nála. Legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét.
– Nem megy! – sóhajtotta, és a két tenyerébe temette az arcát. – Képtelen vagyok! – suttogta, de így is hallottam, mennyire reszket a hangja.
– Zayn, kérlek! Hidd el, ha búcsú nélkül mész el, az utólag még fájdalmasabbá teszi az egészet.
Nem válaszolt, a vállát zokogás rázta. Percekig vártam, míg meghozta a döntését, és nagy nehezen rám emelte véreres, kisírt szemeit.
– Mondd meg nekik, kérlek, hogy ne utáljanak. Ha egyszer mindenen túl leszünk, és már nem feszít bennünket az indulat, leülünk, és átbeszéljük az egészet. Most viszont mennem kell. Harry, tedd meg, hogy átadod nekik!... Szeretem őket, és bármit is tartogat a jövő, olyanok vagytok nekem, mint a második családom. Szerettem azt az életet, amit együtt éltünk… az elején. De ezt, ami mára lett belőle, képtelen vagyok tovább elviselni.
Már az én arcomon is ömlöttek a könnyek, és képtelen voltam válaszolni. Csak bólintottam, aztán előrehajoltam, és átöleltem az embert, akivel négy évet töltöttem együtt, teljes sorsközösségben, és akivel együtt nőttem fel.
Szorítottuk egymást, nem is tudom meddig, csak azt, hogy elzsibbadt a karom, mire leengedtem. Egy belső késztetésnek engedve lehúztam a pecsétgyűrűmet, aztán megfogtam Zayn kezét, kifordítottam, és a tenyerébe tettem.
Mikor meglátta, újra ömleni kezdtek a könnyei, és azonnal a tenyerébe zárta. Mindketten tudtuk, miről szól ez az egész, és azt is, hogy ettől a pillanattól minden megváltozik, és soha többé nem lesz ugyanaz, mint eddig.

***

Zayn elment, de nekem még kellett egy fél óra, míg összeszedtem magam. Nem akartam úgy elindulni, hogy nem beszélek Lou-val. Harmadik csörgésre vette fel, és ahogy beleszólt, azonnal tudtam, hogy már hallotta a hírt.
– Elment… – Csak ennyit mondott, és nekem máris facsarodott a szívem, annyi fájdalom csendült ki a szavaiból.
– Igen, tudom, kicsi… Most beszéltem vele, mert összefutottunk a reptéren.
A vonalban egy nagy szusszanás, aztán síri csend. Vártam, hogy mit reagál, és féltem, hogy rajtam tölti ki a mérgét Zayn helyett.
– Tőlem el sem búcsúzott. Még egy SMS-t sem írt – dünnyögte, és igazán szomorú volt.
– Azt üzente, hogy szeret, és mindent köszön, de most annyira ki van borulva, hogy képtelen lett volna még búcsúzkodni is. És úgy láttam… úgy láttam, hogy igazat mond, Lou. Ha most nem megy el, lehet, hogy kárt tett volna magában…
Louis szaggatott légvételeit hallgattam, és a könnyeim hangtalanul masíroztak az arcomon.
– Mi lesz most? – kérdezte Louis, én pedig annyira szerettem volna mellette lenni, hogy a szemébe nézhessek, és erőt önthessek belé.
– Ugyanaz, mint eddig, csak ezentúl nélküle.
– Olyan nincs, hogy nélküle! – fakadt ki, és már sírt.
– Édesem! Tudom, hogy most elképzelni sem tudod, de hidd el, megoldjuk. Fájni fog, hogyne fájna, de erősek leszünk.
– Nem biztos, hogy erős akarok lenni… Harry, nem biztos, hogy tovább akarom csinálni.
– Kicsi! Most hagyd abba! Nem adhatjuk fel. És nem így. Át fogunk beszélni mindent. Először mi ketten, utána a fiúkkal. Már itt vár rám a kocsi. Egy óra, és nálad vagyok.
– Nem jöhetsz ide! – döbbent le azonnal, de én már eldöntöttem, mit akarok.
– Szerinted, ki fog benne megakadályozni?
Egy apró, elégedett mosoly kúszott az arcomra, mikor rájöttem, azért nekem is van egy icipici hatalmam. Mert most, ha azt mondom, mi is felállunk, az egész úgy dől össze, mint a kártyavár. Tehát ebben a pillanatban megtehetem, hogy a vőlegényem után megyek, és megvigasztalom, akkor is, ha cég összes nagykutyája felhív, és még Simon is, hogy ne tegyem. Annyira leszarom…


Miután Louis-val jól kikeseregtük magunkat, és sikerült egy kicsit megnyugtatnom, délre összehívtak egy rendkívüli megbeszélést a szálloda különtermében, mert nem merték megkockáztatni, hogy kimozduljunk az épületből. Érdekes módon, senki nem mondta, hogy nem mehetek Louis-hoz, vagy hogy tűnjek el onnan, csak annyit kértek, maradjunk a szobában, és várjuk meg, míg Pete értünk jön, hogy lekísérjen a kupaktanácsra.
Mikor beléptünk a kis, elegáns helyiségbe, már ott várt Liam és Niall, valamint vagy öten a fejesek közül. Biccentettünk, majd a két üres székhez mentünk, ami természetesen nem egymás mellett volt. Niall azonnal felpattant, és átment a másik oldalra, hogy Lou mellettem ülhessen, mire láttam egy-két szemforgató megnyilvánulást.
– Valami nem tetszik? – kérdeztem, mire mindenki lesütötte a szemét, és senki nem vette a bátorságot, hogy vitába szálljon velem. Ezzel fel is mértem a helyzetünket, és bár majd megszakadt a szívem, annyira hiányzott Zayn, az alkupozíciót azért tudtam értékelni.
– Zayn távozása kissé viharosra sikerült, és volt benne egy kis váratlan fordulat, amire nem számítottunk, de az is igaz, hogy ez most jól jött, mert nem nagyon találtunk volna megfelelő indokot azon kívül, hogy ti nem jöttetek ki egymással…
– Persze, mert az, hogy a menedzsment egy rabszolgatartó, kizsákmányoló brigád, azt senki nem venné be, igaz?! – kérdezte Lou lehajtott fejjel, és láttam, hogy egy hajszál választja el az összeroppanástól. Liam oldalról nézte, aztán a karjára tette a kezét.
– Hogyan tovább? – kérdezte a vezetőségtől, és innentől csak azt beszéltük át, amire a következő pár nap túléléshez szükségünk lesz.
Mindenki viszonylag halkan beszélt, mint mikor meghal valaki, és a család a temetés körüli teendőket egyezteti. Volt az egészben valami mélységesen lehangoló, és visszafordíthatatlan.
Mire végeztünk, annyira megfeküdte a gyomrunkat, hogy ebédelni sem mentünk le, csak négyesben felmentünk Louis szobájába, és lerogytunk az ülőgarnitúrára.
Niall annyira csendes volt már a megbeszélésen is, hogy kezdett aggasztani. Mellé ültem, átöleltem a vállát, és picit megszorítottam a karját.
– Hogy tehette ezt? – kérdezte hirtelen, szinte kiabálva, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem kiugrottam a nadrágomból.
– Azt üzeni, hogy szeret mindannyiónkat, és mi vagyunk a második családja.
– Meg a nagy faszt! Ha ezt üzenné, megírta volna legalább. Vagy akár el is köszönhetett volna! – ellenkezett a szöszi, és láttam rajta, hogy ő is a tűrőképessége határára sodródott.
– Találkoztam vele a reptéren, és beszélgettünk. Annyira ki volt borulva, hogy arra kért, én mondjam el nektek, mert neki nem volt rá ereje. Azt mondta, csak úgy tudta véghezvinni, amit akart, hogy senkinek nem szólt. Megértem… – tettem hozzá, mire Niall úgy lökött el magától, és pattant fel mellőlem, mintha leprás lennék.
– Mit értesz meg? Hogy se szó, se beszéd, fogta és lelépett?! Hogy arra nem volt képes, búcsúzóul megveregesse a vállunkat? Ne viccelj, Harry! Ennyire nem lehetsz birka! Szemétség volt tőle! Olyan bazmeg, mintha a feleségem hagyott volna el, anélkül, hogy közölte volna, miért.
– Én is megértem… – mondta Liam, és az ujjai között forgatott egy kupakot. – Neki is nehéz lehet, ugyanannyira, mint nekünk.
– Igen? De hisz neki volt választása!! – üvöltött Niall, akit még nem is láttam kikelni magából a hosszú évek alatt. – De nekünk nincs!
– Neki volt választása, de meghozni a döntést és véghez is vinni, ugyanolyan nehéz, ha két szar között kell választani.
– Miért, ebben neki mi a szar? – őrjöngött tovább Ni, és ledobta magát a szokatlanul csendes Louis mellé, aki rá sem nézett, csak mereven bámult maga elé.
– Niall, ne légy ilyen szemellenzős! – próbálkozott Liam, de sejtettem, hogy rossz lóra tett, mert most nem fog bejönni ez a hangnem.
– Ne mondd meg nekem, hogy milyen legyek, vagy milyen nem! Zaynnek elnézed, hogy faképnél hagyott, hogy le se szarja a fejünket, de rám szólsz, ha valamit nem úgy látok, ahogy te? – esett neki Niall, és akkorára nyitotta a szemeit, hogy féltem, kiesnek a fejéből.
– Srácok! Nem hiszem, hogy jó, ha egymásnak esünk, és így próbáljuk levezetni a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, és senkinek nem akarom megmondani, mit érezzen ezzel kapcsolatban, de egy biztos: Négyen maradtunk, este koncert lesz, és valahogy ki kell állnunk a színpadra, anélkül, hogy ott omlanánk össze, több tízezer ember szeme láttára.
– Nehogy azt higgyék, hogy emberek vagyunk… – zsörtölődött Ni, de éreztem, hogy már csak a düh beszél belőle.
– Úgyis látszani fog rajtunk, kizárt, hogy nem, de ez a showbiznisz. Aki jegyet vett…
– Az nem kíváncsi a nyomorunkra – fejezte be Niall a számtalanszor hallott mondatot, én pedig hatalmasat sóhajtottam.
– Valahogy úgy…
– Én nem biztos, hogy meg tudom csinálni… – mondta halkan Louis, mire mindhárman felé fordultunk, és még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Én ocsúdtam először, gyorsan felálltam, és mire odaértem hozzá, Niall már fel is állt, hogy mellé ülhessek.
– Dehogynem, kicsi! Együtt megcsináljuk. Minden rendben lesz! – mondtam, és magamhoz öleltem, de nem lazult el a karjaimban.
– Semmi sem lesz rendben, Hazza. Olyan, mintha széthullana körülöttünk a világ…
– Ne mondd ezt! Mi még itt vagyunk… – mondta Niall, és elé térdelt, Lou combjaira téve a kezeit. Liam is felállt a fotelből, és átült Lou másik oldalára, az én kezem alatt átölelve keskeny hátát.
– De meddig? – tette fel a mindannyiunkban ott motoszkáló kérdést Louis, és most emelte fel először a fejét. A szemeiben ott volt a rettegés, és a mélységes elkeseredés.

.