LXXVI. Fejezet

Sziasztok!

Remélem, mindenkinek jól telnek az ünnepek, ettetek eleget, aludtatok eleget, és olvastatok eleget...
Ha mégsem, akkor itt az új rész...hátha van hozzá kedvetek.

További kellemes szünetelést, és boldog új évet kívánok! ( Ha már nem találkoznánk:))

Becca

Eltelt újabb két hónap, amikor egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Üresnek tűntek a napok. Olyan érzés volt, mintha kezdene elhalni a lelkem. Nem tudtam megmagyarázni, mert igazából semmi sem változott, de mégis... A kényszerű egyedüllét lassan felemésztette a zsigereimet. Hiába próbáltak a fiúk magukkal rángatni ide-oda, hiába gyötörtem magam naponta az edzőteremben, hiába néztem a kedvenc sorozatomat, vagy olvastam, állandó, kínzó hiányérzet gyötört, aminek az lett a vége, a lelkem úgy védekezett, hogy valamiféle vegetatív állapotba ringatta magát, ahol kevésbé fájt a magány.
Kifelé igyekeztem úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, még Elnek, vagy anyámnak sem mondtam el, mi zajlik bennem. Csak tettem a dolgom, és eljátszottam, hogy minden rendben van.
A Harryvel eltöltött napok lettek volna életem fénypontjai, de az attól való rettegés, hogy másnap ismét el kell válnunk, beárnyékolta ezeket a pillanatokat is. Képtelen voltam ellazulni. Állandó, egyre erősödő szorongás fojtogatott, amit nem tudtam leküzdeni. Az pedig, hogy senkivel nem beszélhettem a félelmeimről, még jobban meggyötört.
Egy éve már, hogy ebben az áldatlan állapotban vegetálunk, és a legfájdalmasabb az egészben, amit magamnak is csak most vallottam be, hogy Harry úgy látszik beletörődött a dologba. Vagyis inkább úgy tűnik, neki nagyon is bejött ez az életforma. Ha együtt vagyunk, még mindig ugyanolyan kedves, törődő, és szenvedélyes, mint azelőtt, de a hét többi napján is remekül eltölti az idejét. Általában Los Angelesben éli az életét. Ha gyűjthetné a repült kilométereket, mint George Clooney  az Egek urában, már biztosan kiérdemelt volna egy gyémántkártyát. Eddel és Nickkel tölti a szabadidejét, vagy azokkal a nőkkel, akik épp ostromolják. Bár semmi okom nem lenne a féltékenységre, mert mindig elmondja, és érezteti is velem, hogy mennyire szeret, a zöld szemű szörnyeteg lassan beszivárgott a csontjaimba. Képtelen vagyok úgy nézni egy képet az újságban, amin valamii kikent-kifent cicababa lóg a karján, hogy ez is csak a színjáték része. És ha nem? Ha őt is kínozza a magány, és úgy érzi, ennél több jár neki az élettől? Miért ne mehetne bele egy-két futó kalandba? Talán úgy van vele, ha nővel csal meg, az nem is igazi félrelépés.
Azóta az ominózus, erőszakos kirohanásom óta (amit, bár nem beszélünk róla, de egyikünk sem fog elfelejteni soha) igyekszem kordában tartani a dühömet és az elégedetlenségemet, de azért az az eset rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra.

Nemrég, mikor végre pár napot kettesben lehettünk háborítatlanul, a kis lakásban a Harrington Roadon, még úgy éreztem, van közös jövőnk. Tervezgettük az új évet, Harry megmutatta a számokat, amiket írt, mert mostanában egyre több időt tölt el azzal, hogy jobbnál jobb dalokat vet papírra. Ehhez is hihetetlen tehetsége van, ahogy karizmatikus egyénisége is egyre kiforrottabb az idő múlásával. Büszke lehetnék rá, de az a baj, hogy kisebbségi komplexusom ettől csak erősödik. Egyre jelentéktelenebbnek, egyre feleslegesebbnek érzem magam, és egyre többször motoszkál bennem a gondolat, hogy kevés vagyok neki.

Ma is szingli napom lesz, és előre rettegek, hogy üssem el az estét, ami a nap legnehezebb időszaka. Rutinos depressziósként tudom, ahogy a nap lenyugszik, úgy kelnek életre a démonok.
- Hello haver! – Zayn hangja csendült a telefonban.
- Szia, tesó! – válaszoltam mosolyogva, és nagyon hálás voltam, hogy eszébe jutottam.
- Mizu? Van valami terved estére? – kérdezte, és szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy vigyorog.
- Igen. Hogyne lenne!? Itthon rohadok a kanapén, ami már felvette a seggem formáját, és Grace klinikát nézek. Közben lehet, hogy levágom a lábamról a körmöt, de az is lehet, hogy feldobok egy pakolást. Sajnos az új kötésmintám még nem jött meg, amit a neten ígért egy csaj a kézimunka oldalon, úgyhogy egyelőre csak felmotringolom a fonalakat.
- Húúú bazmeg! Látom a szokásosnál is nagyobb a baj – mondta, a hangja elkomorodott. - Na figyu! Szedd össze magad, mert Perrie este csajos buliba megy, úgyhogy én is facér leszek. Elmegyünk és zúzunk egyet. Niall és Liam is ráérnek. Fél kilencre érted megyünk.
- Oké – válaszoltam gyorsan, mielőtt mélabús énem lebeszélt volna a dologról.

Délután Eleanorral elmentem vásárolni, mert akart pár új ruhát tavaszra (nem tudom, honnan veszi, hogy idén is lesz ilyen évszak, mert szerintem megjött a jégkorszak, de mindegy) és jól is jött pár újabb közös fotó a médiának, hogy legyen min csámcsogniuk egy-két hétig. A srác, aki csapta neki a szelet, hamar lelécelt, mert kiderült, hogy egy beképzelt seggfej, akit akkor érdekelt volna igazán, ha tényleg az én kezemről csaphatja le, és ezzel szerez magának öt perc hírnevet. Miután kifosztottuk az üzleteket, mert ugye én sem úsztam meg pár új ruha nélkül, beültünk egy csendes kis kávézó sarokasztalához, a mellettünk lévőhöz a szokásos slepp, a biztonsági emberekkel és Christinával.
El hozzám hajolt, és gyengéden megsimogatta az arcomat, mire kintről rögtön tíz vaku villant a szemünkbe.
- Szarul nézel ki! – mondta kedvesen, én pedig fanyar mosolyt villantottam rá.
- Köszi, drága vagy! Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak? – kérdeztem, és egy puszit nyomtam az arcára, mire újra kiégett volna a retinám, ha épp nincs lehunyva a szemem.
- Hogy nem unják ezt meg? – kérdezte zsörtölődve, de nem nézett oda. – Szóval? Mitől vagy ennyire leamortizálva? – szögezte nekem a kérdést, és fürkésző tekintete elől szerettem volna elmenekülni.
- Semmi különös… csak a szokásos. – válaszoltam, és lesütöttem a szemem.
- Lou! Az isten szerelmére! Harry imád, le sem tagadhatná. Te is szereted. Nem történt semmi. Miért vagy így kiborulva? – volt egy kis szemrehányás a hangjában, amitől kinyílt a bicska a zsebemben. Már neki sem mondhatom el, ami mázsás súlyként nyomasztja a szívemet.
- Persze El! Minden remek. Egy hete voltunk utoljára kettesben, akkor is hulla fáradtan zuhantunk az ágyba. Annyit mesélt el, hogy felkérték egy számra az X-Factorba, hogy írja meg, és kapott három újabb filmes ajánlatot. Többek között őt akarják a Wicked főszerepére, és hajlandóak várni rá, amíg lejár a szerződésünk.
- De hisz ezek remek hírek, nem? – kérdezte az állítólagos legjobb barátom, felhúzott szemöldökkel, én pedig úgy éreztem, vagy soha nem ismert, vagy én nem vettem észre, mennyire álszent is valójában.
- Remek. Hogyne?! Ha vége lesz ennek az egésznek, Harry már vonul is a stúdióba saját lemezt felvenni, valószínűleg végleg LA-be költözik, elvállal egy filmszerepet, és új életbe kezd.
- Na és? Ha te is vele leszel, akkor ez miért baj? Te kitaláltad már, hogy mit akarsz csinálni? Azért te is kaptál már jó néhány ajánlatot.
- Én is vele leszek? Mint micsoda? Titkos szerető, mint eddig? A soha fel nem vállalható kapcsolat? Mondd csak El, te belegondoltál már abba, milyen egy hazugságban élni az életedet? – Mikor feldúltan ránéztem, olyan szikrázó pillantás fogadott, hogy elakadt a lélegzetem. A vonásai is eltorzultak. Ilyet még soha nem láttam az arcán.
- Igen Louis, belegondoltam. Sőt! Képzeld el, lassan két éve, hogy egy hazugságban élem az életem, pusztán azért, hogy a legjobb barátom, akibe reménytelenül szerelmes voltam, nyugodtabban aludhasson. Csak azért ülök most itt, mintha egy állatkerti csimpánz lennék, akit fotóznak, hogy annak a seggfejnek, aki mindenért másokat hibáztat, megkönnyítsem az életét. – Ledobta a szalvétáját az asztalra, még egyszer izzó szemekkel rám nézett, aztán közölte: - Végeztünk! Szedelőzködj! Indulunk. –Lehajtotta a fejét egy pillanatra, aztán széles mosollyal az arcán felállt, és mikor én is kikászálódtam az asztal mögül, belém karolt ahogy máskor, és mintha mi sem történt volna, csicseregve vezetett végig a plázán, egészen az taxiig. Mikor beültünk a kocsiba, akkor viszont a saját címét mondta be, nem az enyémet, bár azt terveztük, hogy együtt készítünk korai vacsorát.
- El… - kezdtem volna bele a bocsánatkérésbe, de csúnyán leintett.
- Hagyd Lou!  Ne haragudj, de betelt a pohár. Menj el egy szakemberhez, mert ide én már kevés vagyok! – Összeszorította a száját, amivel jelezte, hogy a témát lezárta, és részéről befejezettnek tekinti az ügyet.
Úgy fájt amit mondott, mintha kést döfött volna a szívembe. Tehát ő is átállt. Nem ért meg, és nem is akar. Még néztem egy percig, de aztán éreztem, hogy a harag átveszi az irányítást. Felvágtam az államat, keresztbe fontam a karjaimat, látványosan az ablak felé fordultam, neki félig háttal, és az út hátralévő részén mereven bámultam ki az ablakon.
Úgy szállt ki a háza előtt, hogy el sem köszöntünk, és úgy éreztem, ez így is van jól. Elboldogulok nélküle is remekül. Úgyis csak idegesített mostanában.