LXXXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Közeledik a hétvége, hoztam a következő részt, hogy legyen időtök rá.

Remélem már mindenki felgyógyult az influenzából, és újult erővel áll neki a hétköznapoknak. Én csak ténfergek :))

Köszönöm a kommenteket, bár mostanában nagyon fukarkodtok velük,,,de ez van. Én írok, ti olvastok, csak nincs kedvetek írni:((

Mindegy, lényeg, hogy itt vagytok. Imádlak benneteket:

Becca

Beköszöntött a Július, minden szépségével és hátrányával együtt. Szeretem a nyarat, főleg vízparton, és imádom a tengert, de gyűlölöm a nagyvárosok fülledt levegőjét, a rothadó dinnyehéj szagát a kukákban, és az emberek áporodott bűzét mindenütt. Izzadni is utálok. Kiskoromban is zavart, hogy pillanatok alatt képes vagyok verejtékben úszni, és ezt sajnos felnőttkoromra sem nőttem ki. Oda kell figyelnem, milyen színű ruhákat veszek fel, és főleg arra, milyen anyagból, mert annál undorítóbb nincs, mint két feketére átizzadt hónaljfolt egy khaki színű pólón, vagy egy olyan forma a hasamon, mint a lepkém. Márpedig ha harminc fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, a mellkasomon azonnal patakokban folyik az izzadtság.
De Los Angelesben mindez elviselhetőbb. A lakásom teraszán állva hagytam, hogy a kellemes szellő megszárítsa a hajam, ahogy kimásztam a jakuzziból.
A telefonom rezegni kezdett az asztalon, ezért a forró kövön kapkodtam meztelen talpaimat, hogy a napernyő takarásába érjek.
- Halló! – szóltam bele kimérten, mert  ismeretlen volt a szám.
- Jó napot, Mr. Styles. Lortham vagyok, a L&M-től. Kiválogattam, ami megfelelne az ön kritériumainak. Nem tudom, mikor lenne ideje, hogy megnézzük őket.
- Esetleg ma? – kérdeztem vissza, és éreztem, hogy jóleső izgalom járja át a testem.
- Ma?! – A pasi próbálta leplezni a sokkot, amit okoztam neki, és becsületére legyen mondva, azonnal összeszedte magát. – Természetesen, uram. Remek. Egy óra múlva küldök egy kocsit, ha önnek megfelel.
- Várom, és köszönöm – tettem le a kagylót, és vigyorogva indultam a tusoló felé.

Estére hullafáradtan és kicsit elkedvetlenedve értem vissza a lakásomba, és csalódott voltam, de nagyon. Nem hiszem el, hogyha szinte korlátlan mennyiségű pénz áll a rendelkezésedre, akkor sem kapod meg, amit szeretnél. Eszembe jutott Louis állandóan ismételgetett mondata, „a pénz nem minden”, és hogy ezt kamaszként mennyire másképp gondoltam. Akkor még az, hogy megvehettünk bármit, amit megkívántunk, olyan örömmel töltött el, amit ma már kevés pénzért megvehető dolog tud csak elérni. Azok is inkább élmények, mint tárgyak, és azokból is egyre kevesebb van, ami örökre emlékezetes marad, mióta Louis nincs velem. Megint rám tört a mélabú, ezért elővettem a gitáromat, és a barna, gumis füzetemet, amibe macskakaparásommal jegyzem a dalszövegeket, aztán elmerültem a saját kis világomban.
Reggel a kanapén ébredtem, és kellett vagy egy perc, mire rájöttem, a telefonom megállás nélkül rezeg az asztalon. Megnéztem ki az, és mikor Niall idióta vigyora nézett rám a kijelzőről, habozás nélkül vettem fel.
- Ni! Haver! Mizu? – szóltam bele, de a reggeli hangom még számomra is érthetetlen krákogásnak tűnt.
- Hazz! – szinte láttam, hogy mosolyog, mint szinte mindig. – Bocs haver, képtelen vagyok megszokni, hogy nálad ennyivel korábban van.
- Semmi baj, úgyis le akarok menni edzeni. Mi újság?
- Semmi különös, csak gondoltam gratulálok az új számodhoz.
- Milyen új számomhoz? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Amit Ariananak írtál. Gyönyörű lett.
- Óóóó… - hirtelen csak ennyi telt tőlem, és az agyam kattogni kezdett.
- Most hallottad? Hol? – próbáltam teljesen felébredni.
- A rádióban. Szerintem szuper lett, bár az az érzésem, ez lesz az új Larry himnusz, ha meghallják a shipperek. – Most is nevetett, mert nem is tudta, mennyire telibe trafálta a dolgot. Azt a számot Louisnak írtam, minden szava róla, rólunk szól, és az érzéseimről, amit iránta érzek, csillapíthatatlanul.
- Louis hol van? – kérdeztem, mert éreztem, hogy beszorul a levegő a tüdőmbe.
- Szerintem LA-ben, a stúdióban – válaszolta elgondolkodva. – Milyen nap van?
- Szerda.
- Akkor biztosan, mert pénteken megyünk mi is.
- Aha – dünnyögtem, és már azon agyaltam, mit csináljak.
- Nem bulizunk egyet, ha ott leszünk? – kérdezte, én pedig oda sem figyelve válaszoltam:- Dehogynem. Remek lenne.
- Akkor holnapután találkozunk – szólt vidáman a telefonba, aztán elköszönt, és bontotta a vonalat.
Felugrottam a kanapéról, és kapkodtam a ruháimat.

A stúdióhoz érve már a torkomban dobogott a szívem, ahogy a liftre vártam. Csak azért nem szaladtam fel a lépcsőn, mert nem akartam csutkára leizzadni, mire beérek. Igyekeztem a légzésemet is normalizálni, és megigazítottam az ingemet. A kalapot mélyen a fejembe nyomtam, a hajamat a fülem mögé simítottam, és lenyomtam a kilincset.
Belépve, először Elt pillantottam meg, aki a telefonját nyomkodva ült az üvegkalitka előtt, a kanapén. Julian a keverőpulton támaszkodott, a hangmérnökkel tologatta a gombokat, és épp a mikrofonba beszélve instruálta Louist. Ő ott ült, egy bárszéken a mikrofon előtt, és figyelmesen hallgatta, amit mondtak neki, közben egyetértően bólogatott, és a mutatóujjával felfelé bökdösött, ahogy akkor szokott, ha magas hangot kell kiénekelnie. Egy pár pillanatig csak néztem, a kezem még mindig a kilincsen, és lefagytam. Mikor magamhoz tértem, és ismét Eleanorra pillantottam, egy kedves mosoly fogadott, és már állt is fel, hogy elém lépve megöleljen.
- Harry! De jó, hogy látlak.
- Szia, El! Én is örülök. Nem is tudtam, hogy itt vagytok. – Eltolt magától, és a szemembe nézett.
- Ezt még kicsit gyakorold. Sose tudtál hazudni – korholt le halkan, én pedig fülig elvörösödtem.
- Őőő… Nem tudod, hallotta már az új dalomat?
- Milyen dalt? – kérdezte, és összehúzta szép ívű szemöldökét.
- Amit Ariana Grande énekel – válaszoltam, mire a szemöldökök felszaladtak a homlokára.
- Szerintem nem. És én sem. Megmutatod? – kérdezte, én pedig bólintottam, a telefonomat előkapva kikerestem a számot, ő pedig elővette a fülesét, és már nyomta is be a lejátszást. Aztán, vagy fél perccel később, felkapta a fejét, és olyan intenzíven nézett a szemembe, hogy benntartottam a levegőt. Nem pislogott, csak égő tekintettel bámult, aztán elfordult, és lerogyott a kanapéra. Odalestem Louisra, aki minket nézett. A pillantásában zavarodottságot láttam, aztán összepréselte az ajkait. Nem örül, hogy itt vagyok – állapítottam meg. Eleanorhoz hajoltam, finoman rátettem a vállára a kezem, mire felnézett. Az arcán folytak a könnyek, nem is próbálta palástolni őket. Ledöbbentem. Csak néztem, ő hallgatta a zenét, a könnyei megállíthatatlanul ömlöttek, de egy szót sem szólt. Mikor kihúzta a fülhallgatót, és a telefonomat felém nyújtotta, csak annyit mondott halkan: - Harry! Ez gyönyörű. Nagyon sajnálom.
- Én is, El. Hidd el, én is – mondtam, aztán sarkon fordulva kisiettem a stúdióból, és meg sem álltam a kocsimig.

Péntek van, és ma mind az öten a stúdióban leszünk. Szerda óta nem beszéltem senkivel, csak Juliannal, aki átküldte a szólamokat, amit még fel kell vennünk, és megbeszéltük a Steel My Girl felosztását. Nem örültem neki, hogy az utolsó harmadban nekem kell lenyomnom a nagyszólót, amit eredetileg Zayn énekelt volna, és az ő hangfekvése tökéletes hozzá, de a zuhany alatt állva kipróbáltam, és rájöttem, ha az elejét fejhangon, a végét gyomorból tolom, akkor én is el tudom énekelni értékelhetően.
Magamra kaptam egy fehér inget, szokás szerint nem bíbelődtem a gombokkal, a kalapot a fejembe nyomtam, és bekaptam egy savlekötőt, mert már korán reggel égett a gyomrom.
Mikor beértem a stúdióba, még a többiek előtt, leerőltettem egy tál müzlit, és ittam egy kávét, aztán erőszakkal lenyugtattam magam. Louis már olyan közömbös, hogy talán nem is érdekli, miket írogatok össze, vagy ő az egyetlen, aki nem lát bele semmit a dalba, ami kettőnkről szólhatna. Mert amúgy az egész világ ettől visszhangzik, a Twitter két napja forr, a Larrysek zokognak, a dalommal megerősítve a teóriájukat, hogy még mindig szeretem Louist.
Mondjuk, kurvára igazuk van, de ez rajtam nem segít.
Láttam, hogy Zayn jön be először az ajtón, és ebből rögtön tudtam, hogy mögötte Louis fog belépni, ezért kortyoltam egyet a kávémból, és mély levegőt vettem.
Lou, ahogy belépett, körülpillantott a kis, otthonos szobában, és mikor meglátott, rám mosolygott. Félrevert a szívem, de igyekeztem nem nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Úgy látszik, ma jó kedve van, és ennyi. Elvette a kávéját az asszisztenstől, aki mindenki kívánságait teljesíti, legtöbbször kérés nélkül is, annyira ismer már minket, aztán elindult felém. Útközben odasúgott valamit Maliknak, amitől féltékenység és tehetetlen düh villámlott át rajtam, látva a bensőséges érintést, és a magától értetődő intimitást.
Nem volt időm ezen puffogni, mert Louis már előttem állt, aztán, (még mindig mosolyogva) lehuppant mellém a kanapéra, és a térdemre csapott egyet, majd ott is felejtette a kezét.
- Szia – köszönt rekedtes hangján, amitől pontosan ugyanúgy halok meg minden alkalommal, mint négy évvel ezelőtt.
- Hello – préseltem ki magamból egy köszönést, majd ismét a számhoz emeltem a bögrét.
Louis előre nézett, aztán egy hirtelen fordulattal már rám, amitől majdnem megfulladtam. A pillantása az enyémbe fúródott, és mintha bele akarna kukucskálni az agyamba, olyan erősen nézett. Lefagytam, még a kávét se tudtam lenyelni, ami a számban volt, és úgy álltam a tekintetét, hogy a bögrét sem engedtem le a kezemben. Mintha egy reklámhoz akarnának lefotózni, és várnám, hogy megmozdulhassak.
- Hallottam... – mondta, és ez volt az a szó, amitől ha nem is rettegtem, de tudtam, hogy amit ezután fog mondani, az számomra sorsdöntő lesz. – Gyönyörű, Hazz. – Olyan szépen ejtette ki a nevemet, hogy libabőrös lettem. Mintha azért kaptam volna H-val kezdődő nevet, hogy Louis Tomlinson ejtse ki, három H-val, ahogy csak ő tudja, senki más.
- És? – ennyit tudtam kinyögni.
- Mi és? – kérdezett vissza. Esze ágában sem volt megkönnyíteni a dolgomat.
- Rólunk szól, ugye tudod? – suttogtam, és éreztem, ahogy a pír felkúszik az arcomon. Fürkészőn nézett rám, aztán kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül egy sóhaj kíséretében becsukta. Csak bólintott, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán beharapta a száját.
- Én még … - kezdtem bele a mondandómba, mikor Liam és Niall beestek az ajtón, hatalmas hahotázás közepette, és egyenesen felénk vették az irányt. Louis még egyszer rám pillantott, és biccentett, hogy folytatjuk a beszélgetést, de aztán a nap folyamán már nem volt alkalmunk, és a pillanat varázsa is elillant. Már nem tudtam volna elé állni, és elmondani, hogy még mindig utána epekedem.
Fél kilenc volt, mire végeztünk, mert inkább azt választottuk, hogy dolgozunk szünet nélkül estig, és a másnapunk szabad, minthogy szombaton is be kelljen mennünk délelőtt. Liam és Zayn a szokottnál vidámabbnak tűntek, és alig várták, hogy este bulizhassanak. Elmosolyodtam a két elkötelezett emberen, akik úgy örülnek, hogy megszabadultak a barátnőktől, mint a kutyák, akikről csak néha veszik le a pórázt, de akkor farokfelvágva szaladgálnak körbe-körbe.
Niall mellém lépett, és a vállamnak dőlt.
- Na, mizu? Mit szólt hozzá? – kérdezte halkan, és pirospozsgás arcára nézve őszinte érdeklődést láttam. Captain Niall – mosolyodtam el.
- Azt mondta szép – válaszoltam, és beszívtam a számat, nehogy panaszkodni kezdjek.
- Ennyi? – húzta fel meglepetten a szemöldökét.
- Nagyjából, aha… - bólintottam.
- Hát ez nem valami jó hír – mondta, és átölelte a vállamat.
- Nem... – értettem egyet, és kotorászni kezdtem egy rágó után, hogy valami mozgással tereljem el a figyelmet a nyomoromról.
- Jó, akkor menjünk, és bulizzunk egy nagyot! – szorongatott meg, én pedig igyekeztem természetesnek látszó vidámságot varázsolni az arcomra.
- Juhéjjjjjj…. Bulizzunk! – mondtam hangosan, a legkisebb meggyőződés nélkül.

.