XC. Fejezet

Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Minden azonnal beugrott, nem volt jótékony átmenet álom és ébrenlét között. A gyomrom azonnal felfordult, és ismét azzal fenyegetett, hogy hányni fogok, de ezúttal egy pohár jéghideg ásványvízzel sikerült lenyugtatnom. Nem voltam másnapos csak iszonyatosan elkeseredett. Még mindig nem tudtam felfogni, Louisnak mi volt a célja az egésszel.
Főztem egy kávét, és kiültem a teraszra, aztán átgondoltam a dolgot. Félrenyeltem a feketét, mikor berobbant az agyamba a felismerés. Elégtételt akart venni. Csak bosszút akart állni a buszon történtekért. És bár józanul sosem lett volna ilyen, az ital hatására eltűntek az erkölcsi gátlások. Tudtam, mennyire haragszik rám azért az estéért. Most hogy új pasija van, úgy érezte, ezt a szálkát is kihúzza a körme alól. Letaglózott a felismerés. Bosszúból. Ennél csak az lett volna rosszabb, ha szánalomból teszi. Lehunyt szemekkel, hitetlenkedve csóváltam a fejem, és éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam a kétségbeesés.
Lezuhanyoztam, aztán kínomban netezéssel ütöttem el az időt. Valamiért megkönnyebbültem tőle, mikor találtam két idézetet, ami pontosan kifejezte az érzéseimet.
Már régen rájöttem, az valamiért könnyít a lalkemen, ha anélkül kürtölhetem világgá az érzelmeimet, hogy mások tudnák, azok a mondatok pontosan mit jelentenek nekem. A Pinterestet egyenesen nekem találták ki.
 Mint egy tinilány - gondoltam magamról lesajnálóan, és fel is röhögtem, ahogy a nappali tükrében megláttam a szoros copfba fogott, vállig érő hajamat, a lila köntösömmel. Ez igazán szép összkép! – húztam el a számat. Felöltöztem, felhívtam Edet, hogy menjünk el egy tetoválószalonba, ő pedig kérdés nélkül azt válaszolta, hogy indul értem.
Délután, mikorra a csuklómról eltűnt az I can’t change felirat, kicsit jobban éreztem magam. Azt nem mondom, hogy az új, nem pont ugyanazt jelenti, és hogy nem ugyanúgy kötődik Louis tetoválásaihoz, mint a többi, de engem ez is kielégített. Miatta varrattam azt a mondatot a bőrömre, és ha végleg lezártnak tekinti a kapcsolatunkat, ideje nekem is váltani. Mikor ezt magyaráztam Ednek, tőle szokatlan módon, nem bólogatott helyeslően, hanem felnevetett.
- Harry, te olyan egyszerű vagy, mint egy bot. Most csináltattál egy horgonyt, ami az állandóságra való vágy szimbóluma, arról nem beszélve, hogy Louison van a hozzá tartozó kötél, és az iránytű. Tényleg nagy különbség. Ha egy pucér hableányt tetováltattál volna az alkarodra, na, az lett volna a komoly váltás.
- A hableányok sosem pucérok, te barom! – válaszoltam, és én is elnevettem magam. – Nincs puncijuk, és melltartót viselnek.
- Jesszus! Hogy te milyen okos fiú vagy – ironizált Ed.
- Akkor fogok puncis hableányt a karomra varratni, ha valaki megkéri a kezem. – A "soha a büdös életben" fogalmát szerettem volna keretbe foglalni ezzel a mondattal, de a barátom csak elmosolyodott.
- Ígéred? – kérdezte még mindig vigyorogva.
- Esküszöm – mondtam gondolkodás nélkül.
- Ebédelünk? – szólt a következő, eldöntendő kérdés.
- Aha. Menjünk mexikóiba.
- Bassza meg, már megint taccos – háborodott fel Ed, de azért lekanyarodott a megszokott helyünk felé.

Késő délután értem haza, és igazából nem is volt kedvem egyedül nekimenni a hosszú és magányos estének, ami megint bőgéssel, és a fájdalmas emlékek felidézésével fog telni. Mikor beléptem a lakásba, épp a telefonomban lapoztam a névjegyeket, hogy kerítsek egy barátnőt, aki eljön velem, hogy ruhavásárlással csillapíthassam a nyomoromat. Az orromat megcsapta a kávéillat, és épp azon agyaltam, otthagytam-e a második feketémet a pulton, mikor megláttam a papucscipőket, ahogy kinéztem a teraszajtón. A cipőkből csokibarna bokák lógtak ki, és egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy kihez tartoznak.
- Na ne! – nyögtem fel elkínzottan, és önkéntelenül lehúztam az ingem ujját, majd begomboltam, nehogy kilátsszon az új tetkóm. Néhány mély levegőt vettem, az agyamban sebesen kergették egymást a gondolatok, és elindultam a lakáson át. A nyitott ajtón lágyan kúszott be az organzafüggöny, amit el kellett húznom, hogy kilépjek a naplementétől megvilágított tetőkertbe.
- Szia! – ugrott fel Louis, mikor meglátott.
- Szia! Mit keresel itt? – kérdeztem kertelés nélkül.
- Beszélnünk kell! – mondta, és végigsimított a combjain, beletörölve a tenyerét. Ideges - állapítottam meg. Én is az vagyok.
- Igen? És miről? Mert ami este történt, arról én már nem akarok – ráztam meg a fejem, és komolyan is gondoltam.
- Pedig fogsz – válaszolta elszántan Louis, és visszaült a fotelbe. Kigúvadt szemekkel meredtem rá, és fel voltam háborodva, hogy még ő dirigál. Fújtatva léptem vissza a lakásba, és egy üveg ásványvízért mentem a hűtőhöz. Letámaszkodtam a konyhapultra, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Az ablakon pont kiláttam, és néztem, ahogy előrehajolva morzsolgatja a térdei közé lógatott kezeit, a vállai is szinte leesnek, és köztük teljesen lebukik a feje.  Nem sajnáltam meg, annyira azért nem vagyok jótét lélek, de valami megmozdult bennem. Idejött, tisztázni akarja a dolgokat, és elég elszánt hozzá, hogy meg is tegye. Nekem pedig válaszok kellenek, még akkor is, ha beledöglök a megszerzett tudásba. Nagyot sóhajtottam, kivettem még két üveg vizet, aztán kisétáltam a teraszra, és lerogytam  vele szembe, a fotelbe.
- Hallgatlak.
- Bocsánatot szeretnék kérni…
- Nem tudok megbocsátani, Louis – vágtam közbe, mire elhalt a hangja, és nehéz csend telepedett közénk. Rázta a lábát, és a földet pásztázta, de aztán hirtelen felnézett.
- Miért? – egyszerű kérdésnek hangzott, de a válaszadás annál nehezebb feladatnak tűnt.
- Hogy miért? Mert úgy éreztem, vagy az volt a célod, hogy bosszút állj, vagy az, még ha nem is teljesen tudatosan, hogy rájöjjek, neked már van valakid. De a legrosszabb eshetőség, hogy arra voltál kíváncsi, az új pasiddal jobb-e a szex, mint velem.
Kezdett elborulni az agyam, a hangom egyre hangosabban, és egyre hisztérikusabban csengett.
- Te nem vagy normális! Egyik sem! - Most rajta volt a sor, hogy felemelje a hangját.- Egyszerűen elvesztettem a fejem. Megkívántalak, annyira, hogy az ép eszem maradéka is használhatatlanná vált. Nem mérlegeltem, bele se gondoltam, egyszerűen veled akartam lenni. Miért olyan nehéz ezt elhinni? Te mit akartál? – kérdezte vádlón.
- Hogyhogy mit? Szeretkezni veled, ez egyértelmű. De nem pótszerként, nem összehasonlításként, és nem unalomból.
- Ahogy én sem! – kiabált rám.
- Nem? Akkor miért vágtad a pofámba, hogy van valakid? Haaa? Miért nem hazudtál? Simán mondhattad volna, hogy egyéjszakás kaland volt, hogy azt sem tudod igazából hogy történt, vagy hogy részeg voltál… Mit tudom én… Bármit hazudhattál volna, amit el tudok fogadni.
- Igen? Hazudnom kellett volna? Pont neked? Hát tudd meg, hogy nem akartam. Nem akartam pont neked hazudni. Évek óta hazugságok hálójában élem az életem. Mindenkinek hazudok. A világnak, a rajongóknak, a fiúknak, Eleanornak, már az anyámnak is. Nincs egy őszinte pillanatom. Te voltál az egyetlen az életemben, aki előtt nem voltak titkaim, aki mindent tudott rólam. Neked nem tudok, és nem is akarok hazudni. Mert minden hazugság kiderül egyszer. És mondd csak, hogy érezted volna magad, ha hetekkel, vagy akár hónapokkal később derül ki a dolog? Ha akkor döbbensz rá, hogy mikor lefeküdtünk egymással, akkor is volt valakim? Akkor nem érezted volna úgy, hogy kihasználtalak? Hogy megaláztalak? Dehogynem, bazmeg!!! Még ezerszer jobban, mint így…- Néztem őt, az állán vibráló izmokat, megfeszülő állkapcsát, ahogy szinte csikorogtak a fogai, miközben beszélt. – Az nem egy kapcsolat, amiről szó van.  Csak egy helyes srác, aki addig-addig kerülgetett, míg a kedvességével, az életvidámságával levett a lábamról. De nem akarok tőle semmit. Ő is tudja. Megmondtam neki. Tudomásul vette, és elfogadja. Összesen négyszer találkoztunk, és igen... lefeküdtem vele! - Ez volt az a mondat, amitől a gyomrom újra elkezdett felfelé vándorolni. – De te nem tehetsz érte szemrehányást. Pár héttel a szakításunk után te is belementél egy hasonlóba. És az, hogy balul sült el a dolog, nem miattam volt. Valószínűleg rosszul választottál. A szépfiú belül nem volt olyan értékes, mint amilyennek gondoltad. De te még ezért is engem okoltál. Hogy miattam nem vagy képes normális emberi kapcsolatokat létesíteni. Igazából mindenért engem hibáztatsz. Minden szarért, ami az életedben van. Holott amíg együtt voltunk, én csak szerettelek. Semmi mást nem tettem, csak szerettelek…mindennél jobban. – Éreztem, ahogy a szavai a szívemig hatolnak, mert minden gondolat, amit kimondott, mélyen átgondolt, érzelmektől terhes volt, és úgy ülte meg a lelkemet, mintha kősziklákkal töltené meg lassan.
- Igen, Louis. Te tehetsz róla, mert eldobtál. Nem harcoltál, csak kitettél az életedből, mint egy régi játékot, ami már nem kelti fel az érdeklődésedet. Mint egy öreg plüssmacit, aminek sokadszor szakad le a füle, de úgy érzi az ember, már nincs értelme visszavarrni.  
- Nem a rossebet nem harcoltam! Hónapokig küzdöttem a magánnyal, az elhagyatottság érzésével. Azzal, hogy te saját életet élsz, mikor nem vagy velem, és hogy olyankor nem is hiányzom neked.
- Mi az, hogy nem hiányzol? Nem telt el úgy este, hogy ne az éjjeliszekrényen lévő képedet csókolgattam volna elalvás előtt, vagy ne a régi SMS-eket olvasgattam volna.
- Ahelyett, hogy írtál volna egy újat… - válaszolta elhalkuló hangon.
- Nem akartalak zaklatni. Éreztem, hogy feszít belül valami, és azt hittem, terhesnek érzed a ragaszkodásomat. Hogy felnőttünk, vagyis te felnőttél, és már zavar a gyerekes viselkedésem. Te voltál az etalon. Rád akartam hasonlítani. Olyan erősnek és magabiztosnak lenni, mint te vagy. Bennem is voltak kétségek, engem is gyötört a féltékenység, de ha hangot adtam neki, mindig szörnyű veszekedés lett belőle, mint Zayn esetében. Ezért inkább kussoltam, és összeszorított fogakkal próbáltam túlélni a külön töltött napokat. - Louis felnézett és az arcomat fürkészte. Bátran álltam a pillantását, mert minden szó, amit kimondtam, igaz volt. - És én sem hazudtam neked. Soha nem hazudtam, nem is tudok. Mindig is te vállaltad magadra, hogy a nyilvánosság előtt elmondod a kötelező köröket, amit elvártak tőlünk, mert én még arra is alkalmatlan vagyok. De tegnap megint összetörted a szívemet... ki tudja már hányadszor – fejeztem be a monológomat.
- Azt kérted a leveledben, hogy soha ne forduljak el tőled, de te most mégis megteszed – suttogta, és a hirtelen váltás kirántotta alólam a szőnyeget. Mennyivel könnyebb a másik arcába vágni a dühödet, leordítani a fejét, mint szembenézni azzal, amitől te is a legjobban félsz.
- Én nem… Én nem tudom, hogyan lehetünk barátok Lou. Én még mindig túl erős érzelmeket táplálok irántad. Képtelen vagyok elengedni téged. A gondolatába is belehalok, hogy valaki máshoz tartozol.
Éreztem a könnyeket, amik a fene sem tudja miért, a torkomból indultak el, egyszerre facsarva az orromat, és marva a szemeimet.
- Hazz, hidd el, te sem vagy közömbös számomra…
- Közömbös? - kiáltottam fel elkínzottan.
- Oké, nevezd aminek akarod, csak ne köss bele minden szavamba – próbált csillapítani.
- Lou, amit te mondasz, és amit én érzek, az olyan távol áll egymástól, mint a Kínai nagy fal, és az Eiffel-torony.
Nagy, elkínzott sóhaj szakadt ki belőle, és felállt, a térdein lehúzva a szűk nadrágot.
- Értem. Nos, én nem tudok ennél többet mondani – tette szét a kezeit. – Úgy érzem, nem akarod megérteni, amit mondok. Vagy nem tudod elfogadni az érveimet. Mindkét esetben tehetetlen vagyok. – Előttem állt, a karjai széttárva, az arcán a veszteség kifejezése.
- Én nem akarlak elveszteni, kicsi! – csúszott ki a számon. Megvonaglott a szája, megremegett az alsó ajka, a szemeiből kövér könnycseppek gurultak le, és a kezei lehanyatlottak a teste mellé.
- Hidd el, Hazz, én sem. Mindig úgy képzeltem, mi örökre összetartozunk. – Lassan lehajolt, egy puszit nyomott az arcomra, aztán ismét kisétált az életemből, anélkül hogy igazán visszatért volna.


.