CXXXII. Fejezet

Sziasztok!

Kitaláltam valamit, mert nem bírom megállni.... Szeretem ezt a blogot, és nem akarom, hogy rész nélkül maradjatok bizonytalan ideig. Nem tudom, mit fogtok szólni hozzá, de mással nem tudom áthidalni a várakozás heteit/hónapjait...
Majd írjátok meg, mit gondoltok arról, hogy ilyenekkel töltsük el az időt, amíg lezárul ez a rémálom.

Addig is, iratkozzatok fel a karácsonyi Larry blogra, mert remek sztorikkal készülünk. Lepjetek meg bennünket azzal, hogy láthassuk, sokan várjátok ;)

És akkor itt az időhúzás első része:

<3Becca

Louis ma kénytelen-kelletlen tesz eleget a kötelezettségeinek, ami abból áll, hogy átbeszéli a következő hónap tennivalóit Annabellel, az asszisztensével. Már most tudjuk, hogy sokkal nehezebb lesz, mint gondoltuk. Ha kiszivárogtatják a hírt, miszerint ennyi év után szakított a barátnőjével, olyan erős lesz a Larry hullám, amit egy gyakorlott széllovas se tudna meglovagolni. Ezt ellensúlyozandó, a menedzsment kitalálta, hogy Louis-nak át kell mennie nőfalóba. Ami nagyon praktikus dolog egy meleg, tartós kapcsolatban élő férfi számára. Már most tudom, hogy totál ki fog borulni, és a múltkori veszekedésünk ikertestvérei mind arra várnak, hogy eljöjjön ez az idő.
Ezért úgy döntöttem, otthon maradok, és teszek-veszek a házban, mert az mindig megnyugtat. Átültetem az orchideákat, vagy csak fekszem a nappaliban, olvasok, és közben Alfit simogatom, mert a kis szőrös állatok simogatása állítólag nyugtatóan hat az idegrendszerre.
Neki is álltam a tervem megvalósításának, de persze őnagyságának egészen más elképzelései voltak. Csak harcolni akart velem, ha lehet úgy, hogy én ne üssek, karmoljak, harapjak vissza, csak némán tűrjem, hogy ő húsz karommal – mivel ilyenkor a hátsó lábait is beveti –, tépje a bőrömet, 68 foggal marcangolja a kezemet, és ha nem figyelek oda, lekeverjen pár jól irányzott pofont.
Ilyenkor úgy sunyít, hogy a fülei totál rásimulnak a fejére, a szemeiben a kezdődő őrület jeleit vélem felfedezni, és közben úgy ólálkodik körülöttem, mintha egyáltalán nem is érdekelném. Aztán, egy alkalmas pillanatban rám veti magát, az állkapcsa csattan, mint egy cápának, és máris visítozhatok kedvemre. Ő pedig ezt élvezi, de nagyon.
Szóval így telnek nálunk a békés pihenőnapok.
A szakértő (mert Lou már kihívott egy macskasuttogót is), azt mondta, túl korán lett elválasztva, és mivel „egyke”, engem tekint a testvérének. Csak Louis-tól fogad el dorgálást, őt nem harapja, neki csak dorombol és bújik hozzá (teljesen megértem egyébként), viszont engem kaparófának, gumicsirkének és edzőpartnernek használ. Azt mondta a rendkívül ellenszenves nő, hogy mutassam meg, ki az úr a háznál, és ha nekem esik, dobjam le a cirmost, vagy keverjek le egy istenes fülest.
Esküszöm, meg is próbáltam (mindent a cél érdekében), de csak annyit értem el, hogy olyan szinten leszarta a fejemet, amibe belebetegedtem. Tényleg nem harapott, és pár hétig nem néztem ki úgy, mint aki vagdossa magát, de ezzel együtt a kiengesztelésül tartott dagasztásos, dorombolós, odabújós szeánszok is elmaradtak. Abba pedig majdnem belehaltam.
Úgyhogy végül én könyörögtem egy kis verekedésért, amit eleinte nem is sikerült kieszközölnöm. Már azt hittem, vissza kell hívnom a macskasuttogót, hogy kérem vissza a régi macskámat, de aztán sikerült annyira felbosszantanom Alfit (mert nem adtam neki a csokimból), hogy nekem esett, mint egy vadállat. Én pedig mosolyogva tűrtem, hogy vérző sebeket ejtsen, sőt, még le is feküdtem a földre, hogy kedvére kiélhesse magát rajtam.
Nos, azóta minden a régi, tehát ha én akarom simogatni, akkor kizárt a dolog, de ha neki van kedve, akkor kettőt nyávog, majd a kanapéra ugrik, és ott várja, hogy mindent eldobva, azonnal leheveredjek, és nyögdécselve istenítsem, hogy milyen gyönyörű, okos és kivételes cicuka ő, amiért hagyja, hogy simogassam egy kicsit.
Most is úgy tűnt, ma sem lesz szerencsém, úgyhogy egy kiadós verés után, szomorúan kullogtam fel az emeletre, és a gardróbba mentem, hogy előszedjem a téli ruháinkat. Már hetek óta terveztem, hogy kiválogatom őket. (Amit már nem hordunk, azokat összecsomagolom, és éjjel, mikor senki nem figyel rám, kiautózom vele a peremkerületbe. Keresek egy hasonló alkatú hajléktalant, mint amilyen én vagyok, vagy adott esetben Louis, aztán megajándékozom egy szeretetcsomaggal. Nem tudom, tudják-e, akik kaptak már ilyet, hogy többezres YSL, ADIDAS, és Gucci cuccok vannak benne, de remélem, legalább a pénzt megtalálják, amit borítékban teszek mellé.)
Szóval ma is nekiálltam, hogy kiselejtezzem a ruhatárunkat. Persze, a szeretett darabok maradnak, mert Lou is és én is ragaszkodunk hozzájuk. Több ötéves ruhánk van, mint új. Az ajándékba kapott repicuccokat viszont szívfájdalom nélkül zsákozom be bármikor.
Épp a szekrényem aljából hánytam ki a rengeteg alig használt designer darabot, mikor egy doboz is kiborult, ahogy nagy elánnal markoltam a holmik közé. Először nem tudtam mi az, de abban a pillanatban, ahogy megláttam a feliratot, a szívem is félrevert.
„RÉGI CSEKKEK, HIVATALOS IRATOK”
Amikor eldugtam ide, azért írtam rá, mert biztosan tudom, Louis-t olyan szinten hidegen hagyják ezek a dolgok, hogy soha nem nyitna ki egy ládát, amin ez a felirat.
Csakhogy ez a kartondoboz nem azt rejti, hanem a régi naplóimat, amiket még akkor írtam, mikor megismerkedtünk, és az utána következő évek alatt.
Reszkető kézzel emeltem fel, és az órámra néztem. Még csak fél tíz van, és Lou vacsi előtt nem keveredik haza. Akkor egy egész napom van, hogy olvasgassam az emlékeimet. Pont erre van szükségem, hogy felvértezzem magam a következő hetek újabb fájdalmas történései ellen. Újra átélni a szép, vagy izgalmas pillanatokat, és visszatekinteni arra, amit akkor éreztem.
Lecipeltem a nappaliba, letettem a szófa mellé, csináltam egy kanna teát és két szendvicset, aztán bevackoltam magam a kedvenc helyemre, betakaróztam egy meleg pokróccal, és előszedtem a gyűrött, viseltes, bőrkötésű naplókat.  Sorba rendeztem őket, és úgy döntöttem, kezdjük az elején…

2010. 07.10.

Életem legizgalmasabb napja volt.
Reggel anya hajnalban keltett, mert ma mentünk az X-Factor válogatóra. Egész éjjel alig aludtam, olyan ideges voltam. Úgy éreztem, nem vagyok elég tehetséges, vagy azt fogják mondani, túl fiatal vagyok, jöjjek vissza egy-két év múlva, és addig fejlesszem a hangomat.
Gemma azzal szekál hetek óta, hogy kishitű vagyok, és ezért nem fogok bekerülni, úgyhogy elhatároztam, nem fogom hagyni, hogy a kétségeim maguk alá gyűrjenek. Ha valóban elküldenek, akkor legalább tudom, hogy még nem vagyok elég jó.
Minden nap, reggeltől estig énekeltem (a szomszédok meg is fenyegették anyuékat, hogy kártérítést követelnek a zajártalom miatt), és addig próbálgattam a hajlításokat, meg a rekesztést, míg be nem rekedtem. Akkor anyu két napra eltiltott az énekléstől, és azóta is csak naponta kétszer két órát engedélyez. Persze, a maradék időben halkan gyakorolok, vagy szívesen veszem, ha elküld a közértbe, mert akkor egész úton óbégathatok a biciklin.

De ma volt a nagy nap.
ÉS BENT VAGYOK!!!!
Még most sem tudom elhinni, hogy sikerült, de továbbjutottam. Sőt! A zsűri azt mondta, hogy köszöni, hogy hallhatta a csodás hangomat.
Mégis igazam volt, hogy nem zenei alapra énekeltem, hanem csak acapella, mert így jobban érvényesül a rekedt hangom, ami az én koromban ritkaság az énektanárom szerint.
És valamilyen csoda folytán, tartottam az ütemet, elsőre eltaláltam a hangot, és a levegőt is jól vettem, pedig azt hittem, az izgalom miatt megint elcseszem. Egy szó mint száz, kurva nagy sikerem volt. A közönség állva tapsolt, a lányok sikongattak, és még a többi versenyző is gratulált utána.
Annyira megkönnyebbültem, hogy csak itthon este tudtam átgondolni a nap eseményeit. Be is lázasodtam egy kicsit, de anyu szerint ez természetes.
Na mindegy.
Most itt ülök a szobámban, és próbálok visszaemlékezni mindenre, hogy egy életre az emlékezetembe véssem. Mert ezt soha nem felejthetem el, akkor sem, ha a következő körben kiesek (ez egészen biztos), mert még életemben nem voltam ennyire boldog.
Senki nem tudhatja, milyen érzés ennyi ember elé kiállni, és csinálni valamit, amit tapssal jutalmaznak, és közben érzed a feléd áradó szeretetet és elismerést. Már görcsöl az arcom, annyit vigyorogtam ma.
Megismerkedtem egy lánnyal, valami Hedvig, és tök jól eldumáltunk abban a négy órában, amíg ő sorra került. Szimpi volt nagyon. Épp el akartam kérni a telószámát, mikor hívták, úgyhogy gondoltam, majd utána, de kiesett, és az anyukája karjába kapaszkodva, sírva ment el, úgyhogy nem volt rá alkalmam. Sajnálom… Kicsit magányosnak érzem magam, és félek, hogy mihez kezdek majd a táborban, ahol össze leszek zárva egy rakás idegennel. Még sosem voltam ilyen helyzetben, és rettegek, hogy valaki belém köt majd a göndör hajam, vagy a mamakedvence fejem miatt.
Na mindegy, leszarom!
Majdcsak akad valaki, aki ugyanilyen béna, mint én, és összehaverkodunk.

2010.07.15.

Egy hete nem írtam, és most is csak arra van időm, hogy gyorsan befirkáljak valamit. Ezerrel készülök a táborra, bár ott egy nap alatt kell majd betanulni egy számot, és előadni úgy, hogy értékelhető legyen. Mindegy. Gizelle minden napra adott feladatot, hogy próbáljam erősíteni a magas lágét, mert szerinte egy-két év múlva a tenor szólamok is tökéletesen mennek majd, ha sokat gyakorolok.
Szerintem ez kizárt… A dörmögős hangomon hogy énekelnék ki olyasmit?!
Már csak egy hét, és ott leszek. Azt hiszem, nem érem meg azt a napot!

2010.07.21.

A TÁBOR

Két napja nem aludtam. Totálkáros vagyok. Reggel anyám egy erős feketét diktált belém, mert úgy kóvályogtam, mint egy holdkóros, aztán közölte, hogy kár volt, mert mikor rájöttem, hogy ma van a tábor, úgy felpörögtem, hogy azt hitte el fogok ájulni.
Bevittek a városba, és kitettek a megbeszélt találkozási ponton, ahonnan egy busz vitt minket a színházba, ahol a tábort tartják. Ezer ember mindenütt, szörnyen nagy tömeg, meleg és izzadtságszag.
Minden sarokban énekel valaki, fülessel a fején, vagy egy gitározik, a többiek kornyikálnak. Esküszöm, egy nyugodt sarok nincs, ahová behúzódhatnék.
Na mindegy, megyek, eszem valamit, aztán várok… Lehet, hogy csak este kerül rám a sor. Nagy nehezen kiválasztottam egy számot a listából, ami szerintem menni fog, bár elkelt volna Gizelle segítsége, hogy mi az, ami a hangfekvésemnek tökéletes.
Volt egy jófej hapsi, aki odasúgta, hogy milyen hangnemben énekeljem, és úgy érzem, az jó is lehet.

Istenem!! Ez hihetetlen. Szerintem tök jól elénekeltem. A többiekhez képest legalábbis tuti. Simon arcán is úgy láttam, hogy tetszett neki, amit hallott, de kicsit lebasztak minket (a két béna állat miatt, akik még a szöveget se voltak képesek megtanulni).
Viszont!!!
A mosdóban összefutottam egy tök aranyos sráccal. Valami Lewis, de Lui-nak ejtik, franciásan.
Épp a kezemet mostam, mikor belépett, és ő is azt a dalt gyakorolta, amit én, pedig olyan érdekes, magas hangja van. Kicsit nazális és furcsán rekedtes, de elég izgalmas. Olyan kék szemei vannak, amilyet még nem láttam, és akkora szempillái, mint egy csajnak. Amúgy is kicsit lányos és vékony, de szimpatikus. Mikor belépett a mosdóba, úgy bámult, hogy majd kiestek a szemei.
Bemutatkoztunk, és beszéltünk pár szót, de aztán neki mennie kellett a saját csapatához, ahová beosztották, úgyhogy abban maradtunk, holnap majd beszélgetünk. Végre valaki, akivel tudok pár értelmes szót váltani.
Izgatottan várom a holnapot. Táncolni kell, és ez a legnagyobb rémálmom. Itthon, a tükör előtt szívesen riszálom magam, de hogy emberek előtt csináljak magamból bohocót… már a gondolattól is lever a víz. Lesz ahogy lesz!
Most beszéltem anyuval. Azt mondta, mindent csináljak ezerszázalékosan, tegyek meg minden tőlem telhetőt, és akkor nem leszek olyan csalódott, ha mégsem jutok tovább. Kétlem, hogy igaza van, de azért mindent beleadok!

2010.07.22.

RÉMÁLOM!
Ez a nap maga volt a rémálom. Éjjel megint nem aludtam, mert szarrá idegeskedtem magam a tánc miatt. Persze, hátra álltam, és a fejemre húztam a kapucnit, de így is szénné égtem, annyira béna voltam. Remélem, a videóba nem fognak mutatni, bár esküszöm, úgy éreztem, sokat vett a kamera.
Hogy a faszomba lehet a lábaidat és a kezeidet külön-külön mozgatni, miközben figyelsz az ütemre és a koreográfiára is. Képtelenség! Utálom az egészet. Úgyis kibasznak, mint a macskát szarni.
Mondjuk, a többiek se voltak sokkal jobbak. Volt egy srác, valami Zayn, aki úgy beparázott, hogy fel se jött a színpadra, mikor kellett volna. Biztosan látnak benne valamit, mert leállt az egész, és becsalogatták, de közben én csak egyre idegesebb lettem, és szerettem volna már túl lenni az egészen.
Ő is olyan béna, mint én, legalább ez vigasztal. Háromszor táncoltuk le a számot. Életem legnehezebb percei voltak. Mennyivel könnyebb a pékségben feltölteni a pultot, vagy kellemesen elcsevegni a nénikkel, akik mindig megdicsérik a hajamat?!
Valószínűleg ott fogok megöregedni, úgyhogy lesz időm kiélvezni az izgalommentes életet…

UI: Louis-val csak összefutottunk a folyosón. Azt mondta, neki is rémálom a tánc, mert nincs mozgása. Ahogy elment, utánanéztem, de szerintem hazudott. Úgy lépeget, mint John Travolta a Szombat esti lázban, és olyan kerek segge van, mint egy labda. Tuti, hogy egész életében táncolt, csak azért mondta, hogy ő sem tud, mert meg akart nyugtatni. Mindegy. Holnap minden kiderül.
Azt hiszem, elmondok egy Miatyánkot, meg két Hiszekegyet, és kérem az angyalokat, hogy segítsenek. Más esélyem úgy sincs…

2010.07.23.

Ami ma történt, az egyszerűen hihetetlen. Ilyen nem létezik!
Kiestem, és mégis bent vagyok!!!!!!!!!!!!!
Mikor közölték, hogy nem jutottam tovább, úgy sírtam, mint egy óvodás. Leszartam mindent, csak ki akartam bőgni magam. Pedig szerintem nálam sokkal gyengébbeket is továbbjuttattak.
Aztán lebotorkáltam a lépcsőn, és körülnéztem. Mások is itatták az egereket, úgyhogy nem volt annyira ciki, de akkor is. Persze, egy ilyen kis taknyos, mint én, aki még csak tizenhat éves, az nehezebben bírja az ilyeneket. Van egy srác, valami Liam Payne, aki már másodszor volt ott. Isteni hangja van. Az első fordulóban olyan sikere volt, azt hittem, ő lesz a tuti befutó. Ehhez képest most se engedték az élő adásokba. Ő is el volt kámpicsorodva rendesen.
Aztán megláttam Louis-t, aki épp elndult felém (így írják a nevét), mikor szólítottak, hogy menjünk vissza a színpadra. Azt hittem, rosszul hallok.. Mi a pöcsömnek kell visszamenni? Vagy valaki mégse akart továbbmenni, és most közülünk fognak választani egyet? Liam ( a profigyerek), Zayn(aki nem akart táncolni), valami Niall (ír kis köcsög, festett szőke hajjal) és Louis meg én. A lábaim alig akartak engedelmeskedni, úgyhogy Louis finoman lökött rajtam egyet, hogy induljak már. Aztán csak akkor tértem magamhoz, mikor már a mentorok előtt álltunk. Fel se fogtam, ami történik, csak mikor kimondták:
CSAPATKÉNT FOLYTATHATJUK!
Életemben nem éreztem még ilyen boldogságot. Először lerogytam, azt hittem, el is vesztem az eszméletemet, de aztán erőt vettem magamon, és felálltam.  Akkor csapódott belém Louis, aki úgy ugrott a nyakamba, mintha ezer éves haverok lennénk. A legfurább, hogy nekem is hasonló érzéseim vannak vele kapcsolatban. Felkaptam, és ölben cipeltem, mint egy kismajmot, aztán a többiekkel is összeölelkeztünk, és annyira, de annyira boldogok voltunk, hogy most örömkönnyek folytak a szememből.
Még fel sem tudom fogni.
Egyszerűen hihetetlen!
Az imáim meghallgatásra találtak. Köszönöm, angyalok! <3
Most beájulok az ágyba, mert ahhoz sincs erőm, hogy írjak, de holnap mindent részletesen bepótolok. Esküszöm!

.