CXXXI. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy új részt, és elnézéseteket kérem, amiért ennyit kellett várni rá.
Az az igazság, hogy már egy ideje kínlódok az MTF-fel, mert elérkezik az a pont, ahonnan képtelen vagyok tovább írni, ha csak nem történik valami olyasmi, ami tisztázza a máig felfoghatatlan helyzetet. Még egy ideig tudom húzni, és a tavaly áprilisi történésekig írni, de amíg nem tudunk semmi biztosat a babygate kapcsán, addig lehet hogy szünetelni fogunk.

Reméljük a legjobbakat. Nagyon köszönöm, hogy eddig elkísértetek. Örökre hálás leszek érte.
Vrálak benneteket WONDERLAB-en, és készülök a karácsonyra is! )

xxxBecca

A koncert előtt a megszokott, vidám csicsergés és felszabadult kiáltozás helyett, a folyosókon néma csend honolt, és mindenki tette a dolgát szótlanul. Igazi ravatali hangulat uralkodott mindenütt, ami megtépázott idegeinknek jót tett, de a bennünk fészkelő fájdalomra csak rátett egy lapáttal. A veszteség nyomasztó érzésétől egyikünk sem tudott szabadulni, és bár hetek, sőt, hónapok óta tudtuk, hogy ez lesz, és próbáltunk rá felkészülni lelkileg, mégis derült égből villámcsapásként ért mindannyiunkat.
  Niallt viselte meg a legjobban. Az ő optimista, kedves és elfogadó énje nem ismeri az önzést, sem azt, hogy a saját érdekedet helyezd a közös cél elé. Niall a legsimulékonyabb, legőszintébb lélek közülünk, és bár általában vidám és bohókás, most a legmélyebb letargia vett rajta erőt.
 Egész nap csak ült, a gitárjával az ölében, és miközben bambán nézett ki az ablakon, egyfolytában mélabús számokat pengetett. Egyikünk sem mert neki szólni, hogy eret vágunk, ha ezt így folytatja, csak összeszorítottuk a fogunkat, és tűrtünk. Valamiért senkinek nem akarózott a saját öltözőjébe menni. Mind úgy éreztük, most csak egymás közelében vagyunk biztonságban. Az összetartozás érzése még soha nem volt ennyire erős, mint épp akkor, mikor egyet elvesztettünk ötünk közül.
 Megválaszolatlan kérdések tolakodtak az elmémbe, és ahogy a többieket elnéztem, nekik is hasonló gondolataik lehettek, kivéve Niallt, aki szimplán csak szenvedett.
 A szívem megszakadt érte.
 De nem csak érte…
Louis olyan kiskutya szemekkel követte minden mozdulatomat, mint évekkel ezelőtt. A fájdalmas búcsú, a hirtelen jött borzalom visszahozta gyermeki énjét, a mindentől tartó, bizonytalan fiút, akit oly rég nem láttam. A lelkem egy pillanatra megörült a régi ismerősnek, de ezzel egy időben azonnal hiányozni kezdett a magabiztos, felnőtt férfi, akivé érett az idők során.
 Lou felpillantott, mikor megérezte, hogy nézem. Hatalmas kék szemei szinte könyörögtek azért, hogy megvigasztaljam, de nem voltak szavak, amik enyhíthették volna a fájdalmát. Egy nagy sóhajjal odasétáltam hozzá, a kezébe nyomtam egy teát, és a fotel karfájára ültem, hogy ő a combomra könyökölve szürcsölje a tűzforró Yorkshire-t, és a szünetekben az oldalamba fúrja a fejét.
  Nálunk ez elég érdekesen működik. Mindketten férfiak vagyunk, de egy kapcsolatban, ahol általában egyikünk a gyengébb szerepét tölti be.
   Mikor összejöttünk, én voltam a domináns, de az évek alatt lassan fordult a kocka. Louis lett a keményebb, én pedig lassan elengedtem magam, mert rájöttem, az az igazi énem.
  De most, mikor Louis-n erőt vett a barátja elvesztése okozta gyötrő fájdalom, természetes volt, hogy én nyújtok neki oltalmat, és ha kell, az örökkévalóságig pátyolgatom.
  A hátát simogattam és a vállát masszíroztam félkézzel, míg meg nem éreztem, hogy picit enyhül a feszültség. Nem is veszi észre az ember, de egy ilyen helyzetben a legkisebb, legritkábban használt izom is készenlétben áll, mert a szervezet nem tudja megkülönböztetni a vészjelzéseket.
  Liam egy könyvvel a kezében üldögélt, és próbált belemerülni, de időnként mély sóhaj tört fel belőle, és ő is kibámult az ablakon. Olyanok voltunk, mintha halotti toron lennénk.
 Nagysokára Niall törte meg a csendet:
– Emlékeztek, mikor összeraktak minket, és elmentünk Harryék házába, hogy összerázódjunk? – kérdezte, de nem nézett ránk. Az emlékei beszippantották, és talán azt sem tudta, hogy hangosan beszél. – Zayn eleinte csendes kívülálló volt, míg Liam és Lou már egymást szívatták, Harry pedig elhalmozott bennünket minden jóval…
  Mindannyian őt néztük, de lassan felvillantak a képek, és mi is átadtuk magunkat a múltnak.  – Később nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy hová valósi, és a második napon talán már beszélgetett is velünk. De kellett vagy három nap, mire feloldódott. Addig azt hittem, soha nem fog beilleszkedni, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy igazi zenekarrá váljunk… Gyűlöltem azért, ahogy nézett minket, mintha mind elkényeztetett milliomosgyerekek lennénk, és mintha ötünk közül csak neki lenne olyan adottsága, ami sikeressé teheti.
– Igen, eleinte én is úgy éreztem, hogy ő nem örült a lehetőségnek, mert sértette a hiúságát, hogy nem jutott tovább egyedül – mondta Liam, és becsukta a könyvét. – Sőt, ez az érzés még az élő showkon is bennem motoszkált, egészen addig, míg hirtelen fel nem kaptak bennünket, és világossá nem vált, hogy soha nem remélt sikerekben lehet részünk.
– Volt egy pillanat… – szólalt meg Louis halkan, de reszelős, semmivel össze nem téveszthető hangjára mindenki ránézett – mikor először éreztem, hogy velünk van. A második döntőre készültünk, és Harry épp meg volt fázva. Már begyakoroltuk a számot, és utolsó nap derült ki, hogy nem fogja tudni elénekelni a magas szólamot. Zayn magától értetődően vette át a szerepét, és mindent elkövetett, hogy gördülékenyen menjen a dolog.
– Igen, de mikor Hazz finoman jelezte, hogy nem kéne bele annyi frazír, akkor azért beduzzogott – tette hozzá Niall tényszerűen, és az emlékképre mindannyian elmosolyodtunk.
– De utána csinálta, ahogy kell, és végül szebben szólt, mint eredetileg terveztük.
– Igen. Zayn mindig tudta, hová kellene egy érdekes szólam, vagy hol kellene ritmust váltani egy dalban – bólintott Louis, és előrehajolva letette a csészéjét.
– És arra emlékeztek, mikor a medencénél forgattunk, és kiderült, hogy nem tud úszni? – kérdezte Lou, kissé feléledve.
  Én is emlékeztem, hogy bedobtam a vízbe, és ő prüszkölve kapálózott segítségért kiáltozva, mire leesett a tantusz. nagyon kellemetlen volt a szitu, mert kiscsajok voltak mindenütt, és Zayn nagyon adott arra, hogy a gyengeségeiről senki ne szerezzen tudomást.
– Aztán, mikor Ausztráliában voltunk, és a tengeren hajóztunk, ő volt az egyetlen, aki nem ugrálhatott a jachtról, csak szomorú szemekkel nézett bennünket, ahogy a vízben ökörködtünk – mondta Liam, és elfelhősödött a tekintete.
– Volt, amiben mindig kívülálló maradt… – jegyeztem meg halkan, de gyilkos pillantásokat kaptam az ablak és a kanapé felől.
– Mindannyiunknak vannak olyan dolgai, amit évek alatt sem vetkőztünk le – állapította meg Liam.
– Nem úgy értettem, Payno! – szabadkoztam. – Csak valahogy Zayn mindig éreztette velünk, hogy sosem leszünk egyformák.
– De soha nem is ez volt a cél – mondta Lou, és megsimogatta a combomat. – Ebben a bandában mindig azt szerettem, hogy nem akartunk egymásra hasonlítani.
– Azért a tetkómániátok majdnem engem is magával ragadott – nevetett fel Niall, mire mindannyian ledöbbenve néztünk rá. – Most mi van? – kérdezte kikerekedő szemekkel.
– Komolyan mondod, hogy „majdnem” varrattál magadra valamit?  – kérdeztem megütközve.
– Aha… Volt egy időszak, mikor Lottie-tól csentem szemceruzát, és különböző mintákat rajzoltam a kezemre, hátha valamelyik annyira tetszeni fog, hogy megcsináltatom…
   Louis felkuncogott:
– Valószínűleg találtál volna valamit, ha nem te rajzolod őket. A rajzkészséged alapján biztosra veszem, hogy ezen bukott el a dolog!
Mindannyian nevettünk, még Ni is, és picit oldódott a hangulat.
– Azért a te gördeszkás tetkód, vagy az amőbázós biztosan nem haladja meg a szintemet.
– Azok nem, de rád nem is illene egyik sem. Neked valami szép ír motívumot, vagy kódexbetűs feliratot tudnék elképzelni a bicepszedre… – tettem hozzá, és előkaptam a telefonom, hogy keressek valami hasonlót.
– Oké, Hazz, ne melegedj bele ennyire. Már elmúlt… – nevetett fel Niall, mire Louis feltolta magát, hogy egy puszit adjon a számra, Liam pedig felállt, hogy töltsön magának egy kólát.
– Nekem az jutott eszembe, mikor megvette az első lakását , és meghívott lakásavatóra – mondtam mosolyogva. – Emlékeztek, milyen döbbenten álltunk a graffitiszobájában?
– Jaja… Ő meg büszkén várta a dicséretet. Én pedig azt hittem, az aluljáróban vagyunk… – kacagott Liam, mire Niall felhorkant:
– Szerintem rohadt cool volt. Én teljesen le voltam döbbenve…
– Én is – mondta Lou, de a hangjában ott bujkált az irónia.
– Tudjátok, az évek során nekem ő lett a legjobb barátom… – fordult ismét az ablak felé Niall, és egy picit hallani lehetett a hangján, mennyire elérzékenyült.
  Rosszul esett a dolog, mert azt hittem, ha nem is én vagyok a legjobb, de azért egy szintre tettem volna magam Zaynnel. Aztán rájöttem, hogy Niall nekem csak segített, és mindig meghallgatott, de igazán nem engedett közel magához. Mindig az én problémáimról beszéltünk, és tényleg a legnagyobb támaszom volt a nehéz időkben, de magáról alig mesélt. Felidéztem, hányszor láttam őket beszélgetésbe mélyedni Zaynnel, és hányszor voltam szem és fültanúja annak, mennyire szerették egymást. Bevallom, néha még az is felmerült bennem, hogy ez több mint barátság, de aztán mindig rácáfoltak a megérzésemre. Zayn falta a csajokat, aztán jött Perrie, és úgy tűnt, lenyugszik végre. De akkor is Niallt hívogatta tízszer egy nap, nem a barátnőjét. Érdekes ez…
– Azt hiszem, én soha nem fogok tudni úgy gondolni erre a bandára, hogy négyen vagyunk… – szólalt meg Liam. Szerintem, ő is úgy érezte, valamikor ki kell mondani a legfájóbb dolgokat. – Csak úgy, hogy öten vagyunk, de Zayn épp nincs itt. Még nem tudom elképzelni ezt az egészet nélküle.
– Én sem – csóválta a fejét Lou. – Bár az utolsó egy évben már zombi volt, és a koncerteken milliószor szerettem volna megverni, mikor úgy állt, mintha csak fizetett statiszta lenne… – mondta lehajtott fejjel, és a térdén piszkálta a farmeréből kilógó szálakat.
– Muszáj továbblépnünk, srácok! Zayn nem jön vissza… – mondtam halkan, mert tudatosítani akartam bennük, hogy ez nem egy átmeneti állapot, és hogy a remény itt már felesleges.
– Honnan tudod? – nézett rám égő tekintettel Niall. – És ha egy hónap múlva meggondolja magát?
– Ni, az Isten szerelmére, én is ugyanannyira akarom, mint ti. Ne rám haragudj kérlek. Leginkább senkire se haragudjunk! Zayn döntött. Nyilván mérlegelt. Szerződést bontott és elment. Biztosan vannak tervei…
– Lehet, hogy csak időre van szüksége – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Niall. – Nem hiszem, hogyha normálisan átgondolja, akkor a turné közepén megy el…
– Ezt a menedzsment akarta… – szólalt meg Liam, és felénk fordult. – Nyilván az volt az érdekük, hogy addig maradjon, míg el nem fogynak a jegyek. Ha Zayn előbb távozik, sokan már el sem akartak volna jönni a koncertekre.
  Mindannyian ledöbbentünk, mert szinte soha nem közelítjük meg a dolgokat az anyagi szempontok alapján, de nagyon is ésszerűnek tűnt a dolog. A Zayn rajongók alapból kiestek volna, és sokan akkorát fognak csalódni így is, hogy el sem jönnek. De a drága jegyeket már megvették… Szánalmas, de pénzügyileg indokolt…
  Mindannyian elcsendesedtünk, és emésztgettük az elhangzottakat.
– Azt hiszem, éhes vagyok – szólalt meg Lou, mire nekem is összefutott a nyál a számban.
– Ami azt illeti, ma még nem is ettem… – gondolkodott el Niall, és Liam is egyetértőn bólogatott.
– Lemegyünk? – kérdeztem félve, mintha odakint igazi szörnyek várnának ránk.
– Menjünk! – mondta Niall, és letette a gitárját.
  Ahogy egyszerre mozdultunk, és együtt szedelőzködtünk, kicsit megnyugodtam. A késztetés, hogy most mindent együtt csináljunk, úgy látszik, nem csak bennem volt erős.
  Mikor beléptünk az ebédlőbe, ahol ínycsiklandó illatok fogadtak, a gyomrom morogni kezdett, és ömlött a nyálam. Nagyokat nyeltem, és egyenesen a leveses bödön felé indultam. Mikor megfordultam, majdnem nyakon öntöttem Louis-t a forró löttyel, mert szorosan a hátam mögött állt.
– Kicsi! – mondtam a szokottnál sokkal hangosabban, és igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, anélkül, hogy a kezemmel hadonásszak, amiben a csésze volt.
– Bocs… – mondta, és azonnal hátralépett. Lesütötte a szemét, és egyből tudtam, hogy ugyanazt érzi, amit én. Muszáj a közelemben lennie, mert elhagyottnak és elveszettnek érzi magát.
  Gyorsan letettem a levest, és magamhoz húztam. Nem szóltam a dologról, nem kérdeztem, csak óvón átfogtam a vállát, és rámosolyogtam:
– Te mit eszel? Megnézted már mi a legegészségtelenebb a mai menüben?
  Halkan felnevetett, lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az állcsúcsomra, aztán magával húzott, hogy felemelgesse a chafingek tetejét, és találjon valami zsíros, szénhidrát-dús fogást, amit szeret. Megvártam, míg szed magának, és az asztalhoz is összeölelkezve mentünk, útközben felszedve a félig kihűlt levesemet.

A koncert maga volt a borzalom. A rajongók még nem tudták, hogy Zayn örökre elment, de azért érezni lehetett a csalódottságot, és az enyhe rosszallást, amiért csak négyen álltunk a színpadon. Mi lesz, ha holnap kiderül az igazság, és rajongók milliói fognak nekünk esni – elsősorban Zaynnek–, csalódásunknak hangot adva?!
belegondolni sem mertem.
  Mikor Zayn szólóját énekeltem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és gyakran láttam, hogy Louis, Niall és Liam is küszködik. Csak a sok éves rutin segített át bennünket ezen az estén, de mindannyian úgy éreztük, mintha nyomorékok lennénk... Mintha hiányozna az egyik végtagunk. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen ilyesmit.
  A tehetetlen düh, a mardosó fájdalom és a veszteségérzés elég gyilkos kombó.
  Este, mikor hullafáradtan az ágyba omlottunk, és ismét csak néztünk ki a fejünkből, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és Louis hóna alá furakodtam, hogy érezzem a bőre illatát, ami nekem mindig az otthont jelenti. Ahol ő van, ott biztonságban vagyok. És bármi is történjen odakint, mikor magunkra csukjuk az ajtót, és kettesben maradunk, legyünk bárhol a világon… én hazaértem…

.