CXIII. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam az új részt, és elnézést kérek a késlekedésért, de valahogy nagyon megcsúsztam a múlt héten.
Mondjuk ti sem kényeztettetek el a kommentekkel, úgyhogy kvittek vagyunk ;)

Legyen szép hetetek... kicsit elmegyek wellnessni és írni, remélem lesz ihletem.

Louis

Újabb nehéz hét elé nézünk. A héten jelenik meg a Steal My Girl, és a videoklip, úgyhogy lesz felhajtás rendesen. Harrynek két napra haza kellett utaznia, és egy rakás papwalkon kellett részt vennie, nekem pedig itt illegetni magam, hogy elég kép készüljön rólunk, ami szerint nem vagyunk együtt, még véletlenül sem. Egyre jobban fáraszt ez a cécó, és annyira feleslegesnek érzem. Akinek van szeme, az már rég rájött, hogy mi egy pár vagyunk, akinek meg nincs, vagy direkt nem akarja tudomásul venni a dolgot, annak tök mindegy, mit csinálunk. Néha feldobok egy kicsit meg PS-elt képet, ami amúgy tényleg a miénk, és egy hétig röhögök azon, ahogy bizonygatják, hogy az egész csak manip, míg a Larrysek úgy örülnek még egy elvileg szerkesztett képnek is, mintha karácsony lenne. Imádom őket. Apropó karácsony. Mondtam már, mennyire várom? Mióta Harryvel vagyok, megtanultam értékelni az ünnepeket, és most még jobban készülök, az első, jegyespárként ránk köszöntő ünnepekre. Az egész családot áthozatom, mamistól, babástól, mindenestől. A házat úgy feldíszítem, mintha ott lakna a télapó (bár ebben nyilván Hazz fogja vinni a prímet, hisz kreativitásban verhetetlen), és akkora fát veszek, hogy daruskocsival kell kiszállíttatni.
Épp ezeken a dolgokon agyaltam, mikor rezegni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantva elmosolyodtam, mikor láttam, hogy El keres.
– Szia, tündérke!
– Szia, Lou! – Hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.
– Mizu?
– Semmi különös, csak szeretnék érdeklődni a decemberi programok iránt.
Éreztem a hangjából kicsendülő feszültséget, de először nem tudtam hova tenni a dolgot.
– Hát még nem tudom biztosan, de karácsonykor tutira lesz pár közös megjelenésünk.
– Értem… – habozott.
– El, mi van? Ne csináld ezt! Mondd, mi a gond!? – kérdeztem a kelleténél kicsit talán idegesebben, mert nem bírom, mikor nem értem a szituációt.
– Nincs semmi gond, Louis, csak szeretném tudni, mikor kell utaznom, és lesz-e egy-két napom, amit Maxszel és a családdal tölthetek. – És abban a pillanatban leesett a tantusz.
– El! Az isten áldjon meg! Miért nem ezzel kezdted?! Mikor érsz rá? Valahogy elintézem, hogy gyorsan letudjuk a kötelező köröket. Két napra gyere át, amikor akarsz, és megszervezem, hogy készüljön elég kép, amit pár hétig fel tudnak használni. Csinálunk karácsonyit is, meg ha kell, szilveszterit is.
– Nem tudom, Lou, de ha nem jelenünk meg együtt, nagyon kilóg a lóláb.
– Pont leszarom, hogy mi lóg ki. Ez már az ő bajuk. Nem akarom tönkretenni az ünnepeket.
Eleanor elgondolkodva hallgatott. – Mond csak, ennyire kezd komolyra fordulni a dolog? – kérdeztem halkan, mert kíváncsi voltam, hogy alakul a kapcsolatuk.
– Hááát… úgy tűnik – mondta szégyenlősen. – Max nagyon cuki.
– Cuki? Egy plüssállat, az cuki. De egy pasi az szexi, vagy dögös, vagy izgató.
– Oké, ezek is, de ennél jobban vonz az, hogy törődik velem. Imádom, hogy a tenyerén hordoz.
Éreztem a szokatlan, tompa fájdalmat a gyomromban, és meg is lepődtem rajta. Féltékeny vagyok – állapítottam meg döbbenten. Mikor ráeszméltem, azonnal megráztam a fejem, hogy észhez térjek, és igyekeztem, hogy a hangomon ne lehessen észrevenni az érzelmi zűrzavart.
– Ennek igazán örülök, és ajánlom is neki, hogy úgy szeressen, ahogy kell, vagy szíjat hasítok a hátából!
– Lou! – nevetett fel El, és gyöngyöző kacagása engem is mosolyra késztetett. Ilyen messziről, pusztán a hangjából is tudtam, hogy boldog, és a gyomromból azonnal elmúlt a hülye érzés, és a helyét átvette a szeretet, amit ez iránt a kedves teremtés iránt éreztem, és a hála, amiért ennyi éven át önzetlenül segített. Mert ez nem a pénzről szól. Ki más adta volna el a fiatalságát, pár rongyos dollárért, csak hogy engem védjen?! Senki. Angyalokkal vagyok körülvéve… Az én Gábriel arkangyalom és Szent Eleanor. Majdnem felnevettem.
– Figyelj, El. Itt az ideje, hogy előkészítsem a szabadulásodat.
– Micsoda? Nem! Lou, nem kell. Jó ez így.
– Nem. Hallgass! – szóltam rá erélyesen, amin úgy meglepődött, hogy teljesen elcsendesedett. – Eljött az ideje, hogy szakítsunk. – Nem értettem miért, de újabb érthetetlen érzés kerített a hatalmába. Fájt. Mintha igazi isten hozzádot kellett volna kimondanom. – Úgyse hiszi már el senki ezt a baromságot, ráadásul neked is szükséged van magánéletre. Így is megjelennek a képek rólatok, és a fanok már rég pedzegetik, hogy Max és én egy lyukra játszunk. Felesleges ezt tovább nyújtani, mint a rétestésztát. Intézem, amit kell, és meglátjuk, hogy fogadják. Nyilván ez sem fog menni egyik pillanatról a másikra, mert majd azzal jönnek, hogy ezt elő kell készíteni, de pont ezért nincs mit halogatni rajta.
– Oké, Lou, ahogy gondolod. – Éreztem a megkönnyebbülést a hangjában, és a fájdalom ismét végigvágott a testemen. Nem is értettem az okát. Elköszöntünk, és miután letettük, még percekig ültem mozdulatlanul, és csak néztem magam elé. Igyekeztem rájönni a z érzelmeim mozgatórugóira, de nem sikerült. Tanácstalanságomban Harryt tárcsáztam.
Nem vette fel, mert nyilván valami olyan elfoglaltsága volt, ahol nem tudott volna nyugodtan beszélni, de most ettől valamiért csak magányosabbnak éreztem magam.

Este elmentem az előírt buliba, és elgyötörten dobáltam be a feleseket. Millió csaj rajzott körülöttem, amihez igyekeztem jó pofát vágni, de nem igazán sikerült. Leküldtem még két whiskeyt, és a VIP-ben elszívtam egy füvescigit Martyval, a testőrömmel, aki új fiú, és nehezen szokja meg a felhajtást.
– Hogy bírjátok ezt?  – kérdezte a fejét csóválva, ahogy kinézett a tömegre, akik mint egy hatalmas élőlény, úgy mozogtak a lüktető ritmusra.
– Nehezen. Néha muszáj egy kicsit kisütni az agyunkat – mondtam, és visszaadtam a jointot, amit ketten szívtunk felváltva.
– Hát, ha az én seggembe vakuznának állandóan, szerintem vagy leütném az összes paparazzit, vagy ki se tenném otthonról a lábamat.
– Pontosan ez a két variáció, ami nekem is a legszimpatikusabb – nevettem fel hangosan. – De sajnos a sikernek nem titka van, hanem ára.
– Ezt ki mondta? – kérdezett vissza kapásból.
– Én – válaszoltam csodálkozva, mert azt hittem, úgy kiütötte a jó minőségű fű, hogy már mellébeszél. Felröhögött.
– Nem úgy értem! Hanem, hogy kitől idéztél?
– Jaaaa… Fogalmam sincs kitől származik ez a gondolat, de nekem anyám szokta mondogatni.
– Anyukád nagyon bölcs.
– Ha tudnád, mennyire – értettem egyet vele, és egy utolsó, mély slukkal jutalmaztam magam.
Mikor kiléptünk a kis, zárt helyiségből, ismét lerohantak a nők. Gátlástalan felkínálkozásuk, és az, hogy bármire hajlandóak lennének, csak egy órát az ágyamban tölthessenek, olyan undorral töltött el, hogy felfordult a gyomrom. A hozzám dörgölőző testek, az izzadtság, a rettenetesen hangos zene, és az érzelmi hullámvasút, amin egész nap ültem, kicsinált idegileg.
– Menjünk innen! – kiabáltam Albertónak, aki pár lépéssel arrébb állt, és le nem vette rólam a szemét. Nem értette a hangzavartól, ezért félreérthetetlen kézmozdulattal jeleztem, hogy induljunk. Bólintott, a füléhez kapott, hogy a fülesére tenyerelve beszéljen valamit a kintiekkel, aztán bólintott a körülöttem, civilben táncikáló embereinek, hogy készüljenek. Még egy számot ki kellett bírnom a fojtogató tömegben, mire végre biccentett felém, jelezve, hogy szabad az út. Átverekedtem magam a fallanxként összezáruló emberi testeken, és már majdnem hánytam, mire kiértünk a klubból. Körülöttünk két-három fizetett cicababa, mintha velük hagynám el a helyet, és egy rakat testőr. Utálom az egészet.
Nagy nehezen besegítettek a kisbusz hátsó ülésére, mert annyiszor vakuztak a szemembe, hogy átmenetileg teljesen megvakultam, és a hat feles meg a füvescigi is betette a kaput, úgyhogy kinyúltam, mint egy béka, és örültem, hogy koncentrálhatok a légzésemre. Egy arc kúszott a látóterembe, és mire feleszméltem volna, egy rúzsos száj tapadt rám, keményebben, mint amire számítottam. Próbáltam finoman eltolni, mert mégis hogy venné ki magát, ha csak úgy lerúgnék magamról egy nőt, de ez szívósabb volt az átlagnál. Keményen csókolt, és közben a kezével a nyakamat szorította. Olyan abszurd volt a helyzet, hogy végül elengedtem magam, és hagytam, hogy kiélje magát. Mikor hirtelen eltűnt rólam a súlya, és kinyitottam a szemem, épp azt láttam, ahogy Alberto a derekánál fogva emeli fel a kapálózó szőkeséget, és épp azt ecseteli neki, hogy kivágja, mint a macskát szarni, ha nem fejezi be a nyomulást.
– Hagyj már békén, te állat! – üvöltött a kissé illuminált, és cseppet sem kedves ribanc, de nem sok esélye volt. A hatalmas karok úgy fogták, mintha satuba szorították volna, és abban is biztos voltam, ha Alberto akarná, úgy törné ketté a zörgőcsontú kiscsajt, mint a ropit.
– Befejezed, vagy kirakunk itt a sarkon, és gyalogolhatsz, amerre látsz! – mondta kemény hangon Al, és nyomatékképpen kinyitotta a száguldó kocsi oldalajtaját. A lány kicsit észhez tért, ahogy az arcába csapott a menetszél, és abbahagyta a rúgkapálást.
– Ő is akarta, mi bajod? – kérdezte a monstrum felé fordulva. Alberto kérdő tekintettel nézett rám, arra várva, hogy megerősítsem, vagy cáfoljam az állítást, de csak legyintettem egyet, mert ahhoz se volt erőm, hogy felbasszam magam a nyilvánvaló hazugságon.
Al elvigyorodott, és maga mellé ültette a virnyogó cicababát.
– Ahhoz te nagyon kevés vagy, angyalom! – mondta, és lesimította a felcsúszott, amúgy is falatnyi szoknyát. – Jobb, ha veszteg maradsz, és kussolsz, amíg a szállodához érünk, vagy gondoskodom róla, hogy egy vasat se kapj!
A kiscsaj a pénz említésére azonnal kijózanodott, és egyenesbe tornázta magát. Hihetetlen, hogy a pénz mire képes. Máris úgy ült, mint egy iskolás, aki fél, hogy feleltetni fogják. Az arca koncentrációról és rettegésről árulkodott. Felnevettem. Mindenki rám nézett, de nekem már végem volt, mint a botnak. Ez az egész szituáció annyira életszerűtlen, és nevetséges volt, hogy muszáj voltam utat engedni a rám törő röhögőgörcsnek, ami valószínűleg a fű jótékony hatására jött rám, így még inkább elengedtem magam. Hahotáztam, amihez egy idő után két lány is csatlakozott, akiknek ugyan fogalmuk sem volt arról, mi a derű tárgya, de vagy annyira be voltak állva, hogy mindegy volt nekik, vagy úgy gondolták, attól lesznek esélyesebbek, ha velem nevetnek.
Mikor letudtuk a kötelező fotózkodást a szállodánál, és végre felértünk a szobába, csak eldőltem az ágyon, és a plafont bámultam, amit a kocsiban is szerettem volna, ha békén hagynak. Most viszont rám tört a depresszió következő hulláma. Épp maga alá rántott volna, mikor a telefonom zizegni kezdett. Kikaptam a zsebemből, bár eszembe sem jutott, hogy Harry lehetne, hisz késő éjszaka volt.
– Halló – szólalt meg mégis az imádott hang, mikor a fülemhez emeltem a készüléket.
– Cica! – nyögtem a kagylóba, mert annyira megörültem neki. – Hogyhogy ilyenkor hívsz?
– Itt már reggel van, kicsi. És először Albertónak üzentem, hogy megkérdezzem, mit csinálsz. Ő mondta, hogy most végeztetek a bulizással.
– Bulizással?!?! – mondtam lesajnáló hangon, mire felnevetett.
– Na… ennyire szörnyű volt? – kérdezte együttérzőn.
– Borzalom. És hazafelé még rám mászott egy ribanc a kocsiban.
– Megértem! – nevetett Harry továbbra is, amitől először rohadt mérges lettem, mert  bosszantott, hogy őt nem idegesíti a dolog, de aztán pont ebből az okból én is elmosolyodtam, mert olyan jó volt, hogy nem féltékenykedik. Cinkosok vagyunk, és szerelmesek, akik nem csinálnak ügyet egy ilyen baromságból. A tudat, az összetartozásunk apró kis bizonyítéka megmelengette a szívemet. – Én is rád másznék minden lehetséges pillanatban… – tette hozzá elmélyülő hangon.
– Ha hazajössz, megteheted – ígértem, és beharaptam a szám, ahogy elképzeltem a rajtam lovagoló, gyönyörű testet, ahogy rohamléptekkel közeledik az extázis felé.
– Hmm… visszautasíthatatlan ajánlat! – morogta, és én már éreztem, hogy áramlik a vér az ágyékom felé.
– Hazz! – A hangom elakadt, ahogy a másik kezemmel megmarkoltam a farkamat, ami elég erőteljes jelét adta annak, mennyire örül Harry hívásának, és a beígért gyönyöröknek.
– Jézus, Lou, ne csináld! Épp a pékségben reggelizek, és már áll a cerkám.
– Annyira kívánlak! – suttogtam, és nem fogtam vissza magam. Hagytam, hogy a nyögések feltörjenek belőlem, ahogy benyúltam a nadrágomba, ahol már eléggé felütötte fejét a vágy.
– Kicsi, kérlek! Hagyd abba! Nem vagyok olyan helyen!
– Akkor te nem csinálod! – folytattam a kegyetlenkedést. – De nekem muszáj! – nyöszörögtem, és már kibontottam magam, hogy végre rendesen hozzáférjek a szerszámomhoz.
– Kurva életbe! – káromkodott Harry fojtottan, és olyan halkan, hogy a szitkozódást csak én érthettem. Hallottam, hogy lihegni kezd, és szinte láttam magam előtt, ahogy az arca kipirul, a szemei csillogni kezdenek, és a szája felduzzad, anélkül, hogy bárki megérintené. Sőt, eszembe jutottak a mellbimbói, amik már biztosan áhítoznak egy kis kényeztetésre.
– Hegyesek már az ikrek? – kérdeztem akadozó lélegzettel, mikor ütemesen verni kezdtem a farkam. Hazz belenyögött a telefonba, amiből tudtam, hogy fején találtam a szöget.
– Lou, kééérlek! – mondta, de annyi önuralma nem volt, hogy egyszerűen letegye a telefont.
Ismerem már jól. Mazochista a lelkem.
– Oké, cica! – mondtam, és helyette én voltam erős. Elhúztam a kezem, és nagy légvételekkel próbáltam úrrá lenni a szexuális izgalmamon.
Egy percig csak hallgattuk egymás ütemes légzését, ami nem volt kifejezetten nyugtató hatású, mert közben mindketten elmerültünk a gondolatainkban, amiket elég nehéz volt kordában tartani. – Szóval, mi újság otthon? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát.
– Semmi extra. Stúdióztam tegnap, és este írtam egy új számot. Vagyis kezd körvonalazódni a fejemben.
– Naaaa! Ez remek hír. És milyen.
– Olyan, amire azt mondanád, hogy Harrys – nevetett felszabadultan.
– Akkor szerelmes, bőgős, csodálatos? – kérdeztem, és közben torkot köszörültem, hogy visszakapjam a normál hangomat.
– Valami olyasmi. Megmutatom, ha hazaértem.
– Mikor jössz máááár!? – kérdeztem nyafogva.
– Holnap reggel indulok. Délutánra ott leszek.
– Van valami, amit meg kell, hogy beszéljünk. – Hallottam, hogy Harry benntartja a levegőt.
– Mi az? Baj van? – kérdezte azonnal.
– Nem. Nincs semmi baj. Csak Eleanor miatt szükség lesz némi változtatásra.
– Óóó … – mondta Hazz, és szinte hallottam, ahogy dolgoznak a fogaskerekek az agyában.
– Max és ő… Kezd komolyra fordulni a dolog.
– De hisz ez remek! – könnyebbült meg Harry.
– Igen, én is örülök – mondtam, és igyekeztem, hogy a hangom alátámassza a kijelentésemet. – Csakhogy így egyre nagyobb az esély a lebukásra.
– Igen, ez igaz. És akkor? Mi a terv?
– Nincs terv, de itt az ideje, hogy kidolgozzunk egyet.
– Nem lesz egyszerű átvinni a menedzsmenten – morfondírozott Harry.
– Az egészen biztos… - értettem egyet vele. 

.