LXXXII. Fejezet

Sziasztok!

Mindenkinek szép hétvégét szeretnék kívánni.
Hoztam az új részt, és őrülten kíváncsi vagyok, hogy fogadjátok.... (rettegek)

Fent van a Stockholm második része a Wonderlaben, és nemsoká ékezik a Beloved folytatása is!
http://larrywonderlab.blogspot.hu/2015/01/stockholm-syndrome-2resz-becca.html


xxxBecca

Harry

Még mindig a történtek hatása alatt voltam. Csak rohantam ki a stadionból, és már a belső körfolyosón szaladtam, mikor rájöttem, a rajongók kint táboroznak még reggelig, hátha meglátják valamelyikünket. Minden kocsi elment már. Hogy jutok ki innen?
Félve fordultam hátra. A testem ellenkezett. Nem kaptam levegőt, a zokogás a torkomat fojtogatta, a könnyeim csak csorogtak le az arcomon, és képtelen voltam józanul gondolkodni. Leguggoltam a fal mellett, és a hátamat a hideg betonnak vetettem. Hátrahajtottam a fejem, és igyekeztem legalább lélegezni. Lou teste… a hangja… az érintése. NEM!
 Hiba volt. Nem lett volna szabad engednem az ösztöneimnek. Most, ennyi idő után, végre volt olyan nap, mikor nem kínlódva teltek a percek. Az idő begyógyította annyira a sebeket, hogy tehettem egy bátortalan próbálkozást, hogy nélküle kezdjek új életet. De persze a pisztoly fordítva sült el, és az én szívemet találta telibe. David nemhogy segített volna a felejtésben, csak rádöbbentett, nekem nincs életem Louis nélkül. Nem hiszem, hogy valaha tudnék mást szeretni, igazán kívánni pláne nem. Lou teste… a hangja… az érintése. NEM!!
Előkotortam a telefonomat, és benyomtam a hármast a gyorshívón. Az első csengetés után kattant a vonal.
- Harry!
- Értem jönnél? –kérdeztem.
- Persze! Hova? Baj van? –Végtelenül hálás voltam. Először azonnal igent mondott, és csak utána kérdezte meg, hol vagyok.
- Nem Pete, nincs baj. A stadionba. Csak elment már az összes kocsi, és kint várnak a rajongók. Nem jutok ki, és nem akarok taxival menni. Nincs velem senki…
- Maradj, ahol vagy! Negyed óra, és ott vagyok. Várj a vészkijáratnál! Máris küldök oda valakit.
- Ne! Pete! Senki nem tudhatja meg, hogy itt voltam ma este. Elbújok valahol, és tizenöt perc múlva ott várlak.
- Harry! Mi történt? –a hangja zaklatott volt, és hallottam, hogy közben küszködve rángatja fel a ruháit.
- Tényleg semmi Pete.
- Lou? – Ez volt a következő kérdése.
- Igen –válaszoltam lemondóan, mert nem volt erőm még neki is hazudni.
- Oké. Negyed óra. –Bontotta a vonalat, és újra hála öntött el, mert volt annyira tapintatos, hogy nem kérdezett többet. Ő az egyetlen, aki szinte mindent tud, mégsem érzem magam kellemetlenül a közelében. Soha nem faggat, de tudom, ha baj van, rá mindig számíthatok.
Még egyszer visszanéztem, és remegni kezdtem, ahogy arra gondoltam, Louis talán utánam jön.  De miért tenné? Mert elragadta a vágya? A lehelete enyhén alkoholos volt. Józanul talán nem is engedett volna magához. Mikor meghallottam, hogy a szállodában éjszakázik, úgy gondoltam, ez sem az az alkalom, amikor beszélhetnék vele, pedig hetek óta gyűjtögettem az erőmet, hogy megkíséreljem a lehetetlent és rávegyem, tisztázzuk a dolgainkat. Tényleg minden bátorságomra szükség volt, mert tudtam, végig kell majd hallgatnom, hogy elmondja, végérvényesen vége köztünk mindennek. Nem remélhettem, hogy nem szerezett tudomást a kis botlásomról, de azt sem, hogy ez bármit is kiváltott belőle. Hónapok óta élünk ebben a vegetáló, lélektelen állapotban. Vagyis én. Ő úgy látszik, elég jól boldogul. Eleanorral utazgat, a srácokkal bulizik, és egész jól eltölti az idejét. Iszik. Sőt, néha látom, hogy bekap valami bogyót, és csak sejtem, hogy a gyomra miatt. De neki jó így. A cigi ki se esik a szájából. Azelőtt csak kocabagós volt, mára szinte láncdohányos lett. Lefogyott, szinte csont és bőr. De a teste… a hangja… az érintése… NEM!!!
Mikor beosontam a buszhoz, azt hittem, csak ő van ott. Alig tudtam elslisszolni, hogy ne vegyenek észre Zaynnel, ahogy ott ólálkodom. Nem is értem, hogy remélhettem, hogy egyedül van. Malik úgy vigyáz rá, mintha az őrangyala lenne. Tudom, vagyis tudnom kellene, hogy nem akar tőle semmit, és ez csak szinte testvéri szeretet, de senki ne próbálja bemesélni nekem, hogy egy barátodról úgy gondoskodsz, mintha a szerelmed lenne. Mindegy. Gyorsan leugrottam a buszról, és a sötét oldalon elsettenkedtem a lelátóig. Lehúzott fejjel másztam fel a középső elválasztóig, a huszadik sorba. Ott leültem a földre, gondoltam megvárom, amíg elmennek a szállodába, és csak utánuk indulok el én is, nehogy összefussunk.
Aztán csak Zaynt láttam elsétálni a kijárat felé. A gyomrom összeugrott, és szinte levegőt sem vettem, amíg vártam. Eltelt vagy negyed óra, mire Louis szikár alakját láttam, ahogy leugrik a lépcsőn, lehúzza a kártyát, hogy bezáruljon az ajtó, aztán a pálya szélére sétálva karkörzésekkel kezd bemelegíteni. Melegítőben volt, és a haját egy hajpánttal fogta fel. Olyan hosszú már. Úgy szeretnék beletúrni ­- gondoltam akkor, és a kezeim ökölbe szorultak.
Aztán néztem, ahogy pár perccel később lustán kocogni kezd a frissen feltakarított futópályán. Egyre gyorsabb tempóra váltott, én pedig lenyűgözve néztem harmonikus mozgását, amit mindig is imádtam. Hosszú lábait olyan szabályosan nyújtotta előre, és az egész teste olyan szimmetrikusan mozgott, hogy kiszáradt a szám. Csak néztem, és bár tudtam, indulnom kellene, a testem nem engedelmeskedett. Az elmúlt hónapokban, csak éjjelente a laptopomon nézhettem, amíg könnyezni kezdett a szemem, élőben alig mertem felé pillantani, mert mindig ott élt bennem a rettegés, hogy elbőgöm magam, vagy könyörögni kezdek neki. Önuralmam csak addig tartott ki, míg nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Ezalatt azt értem, míg nem szóltunk egymáshoz. De ha megláttam a szemem sarkából, vagy csak meghallottam a hangját, máris vészesen közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem a fejem.
Most, ahogy perceken keresztül, szinte pislogás nélkül nézhettem, a szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, és a vérem nem tudott lépést tartani vele. Szédültem, és az agyam olyan ingereket közvetített, amiket hónapok óta nem éreztem. Lou teste… a hangja… az érintése. NEM!!!!
Aztán láttam, ahogy lekanyarodik a futópályáról, és felsikoltottam, ahogy eltűnt a szemem elől, pont egy kamion alá lépve. Felpattantam, és eszeveszetten rohantam le a lépcsőn. Épphogy be tudtam ugrani egy konténer mögé, mikor a monstrum eltolatott előttem, és Louis alig száz méterre tőlem, háttal közeledett felém. Ismét lekushadtam a földre, és az izmaim égtek, ahogy az adrenalinlöket kezdett kitisztulni belőlük. Reszketni kezdtem. Azt hittem baleset érte, és még fel sem fogtam az előző pillanatok történéseit, csak a megkönnyebbülés hulláma csapott át fölöttem. Odakiabált Ottonak, aki a stúdió előtt bagózhatott, de én nem láttam a kocsitól. Gyorsan felpattantam, és magam sem tudtam mit teszek. A kártyámat olyan gyorsan húztam le a busz leolvasóján, hogy majdnem eltörtem. Ahogy a rés olyan széles lett, hogy befértem rajta, már ugrottam fel a lépcsőn, aztán akkorát csaptam a gombra, hogy még ki sem nyílt igazán, mikor már csukódott az ajtó. A falhoz lapultam, a zihálásom szinte kiáltásként hatott a csendben. Mikor meghallottam a szusszanást, ahogy a sűrített levegő kiáramlik a bejáratnál, visszatartottam a lélegzetem, és minden izmom megfeszült. Louis vékony sziluettje közeledett felém, én pedig elvesztettem a fejem. Beszélni akartam vele, tisztázni mindent, és könyörögni, hogy legyen újra a barátom, mert jobban hiányzott a lelki társam, mint a meleg az ágyamból. De a teste… a hangja… az érintése… Igen!!!!!
Abban a pillanatban szorítottam magamhoz, ahogy elhaladt előttem. Ijedt sikolya belehasított a csendbe, mire azonnal betapasztottam a száját. Vékony, csontos kis teste vergődött a karjaim között, de aztán a félelemtől nagy levegőt vett, és szinte rögtön ellazult. Éreztem, ahogy az izmai elengedik magukat, és nekem dől. Megismert. És nem ellenkezett. Az ösztöneim, a vágyaim felülkerekedtek rajtam, és nem volt visszaút…

-Harry! Azt hittem, megbeszéltük, hogy a vészkijáratnál vársz – hallottam meg Pete kissé szemrehányó hangját, de még kellett pár pillanat, mire kitisztult az agyam, és eltűnt a szemem elől Louis meztelen testének képe. Feltápászkodtam, megráztam a fejem, és összehúztam a dzsekimet, hogy eltakarja a merevedésem.
- Ne haragudj Pete – csak ennyit tudtam kinyögni, de a hangom csak erőtlen krákogás volt. Éreztem, ahogy erős kezek markolják meg a vállaimat, és a magas férfi elém lépett, közvetlen közel.
- Jól vagy? –kérdezte, én pedig csak megráztam a fejem. Felnéztem rá, és hagytam, hogy a könnyeim végigcsorogjanak az arcomon. Magához rántott, megölelt. –Minden rendben lesz. Nyugodj meg! –mondta, de mindketten tudtuk, hogy ez csak afféle megnyugtató frázis volt. Bólintottam, és hagytam, hogy elvezessen a sötétben.

Reggel azt se tudtam hol vagyok. Felöltözve ébredtem zaklatott álmomból, a telefonom csörgésére. Nagy nehezen kihalásztam a gatyám zsebéből, és a kijelzőre néztem. Pete volt.
- Halló –nyögtem bele.
- Hazz! Fel kellene kelned. Fél órád van, hogy összeszedd magad. Két óra múlva indul a gép.
- Oké, Pete. Már fent vagyok. Megyek zuhanyozni.
- Harry! Jól vagy? Odamenjek? –kérdezte bátortalanul.
- Nem kell, de nagyon rendes tőled. Megleszek –mondtam, és igyekeztem nyomatékot adni a szavaimnak, hogy hihetőnek hangozzanak, de közben rám tört az elmúlt éjjel összes emléke, és úgy taglózott le, mintha egy úthenger ment volna át rajtam, majd vissza is tolatott volna, hogy teljesen belepasszírozzon a talajba. Csak feküdtem, és bár a szemeim nyitva voltak, semmit nem láttam Louis izgató testén kívül. A mozdulatai beleégtek az agyamba, ahogy beletúrt a hajamba, vagy ahogy fölém guggolva fogadott magába, miközben hangosan nyöszörgött, és a nevemet mondogatta. Az íze, a bőre illata. Édes Istenem!  Segíts, hogy épp ésszel megússzam ezt! Még most az egyszer segíts, hogy ne roppanjak bele a hiányába!
Mikor sikerült annyira uralkodnom az agyamon, hogy a külvilágot is érzékeljem, kitámolyogtam a zuhanyzóba, és a víz alá álltam, de ahogy megéreztem magamon a szex félreismerhetetlen szagát, ismét újrakezdődött a vetítés, és képtelen voltam szabadulni a kínzó képektől. Ököllel vertem bele a csempébe, akkorát, hogy a gerincembe csapott az éles fájdalom, ami a kezemből sugárzott ki.


Egy órával később szálltam ki a kocsiból a reptéren. Az ülésen hagytam a jégtasakot, amivel összezúzott kezemet hűtöttem út közben.
A napszemüveget feltoltam az orrnyergemen, és egymás után többször nagy levegőt vettem, hogy lecsillapítsam zakatoló pulzusomat.
A kocsi elgördült előlem, és megláttam. Ott állt a gép előtt, egyedül, és engem nézett.
Minden erőfeszítésem feleslegesnek bizonyult. A szívem majd beleszakadt a verdesésbe, a fülem zúgott, és leizzadtam egy perc alatt. A lábaim a földbe gyökereztek, és csak álltam lefagyva.
Louis picit oldalra hajtotta a fejét, és mintha halványan elmosolyodott volna. A nadrágomba töröltem a kezem, erősen megmarkoltam a táskám fülét, mintha abba kapaszkodhattam volna, és elindultam felé.
Az agyam ezerrel pörgött, segítségért kiáltozott, hogy felkészülhessen mindenre, de ha nem is mindenre, legalább arra, hogy meg kell szólalnom. Nem kecsegtetett nagy reményekkel, hogy sikerülni fog…
Louis ott állt, és olyan vékony volt, hogy szinte felsírtam. A haja össze-vissza kuszálva, mint mostanában mindig, és a nyakánál enyhén felkunkorodott. Olyan törékeny volt, és magányos, hogy a világon semmit nem szerettem volna jobban, mint magamhoz ölelni és soha többé el sem engedni. Nézte, ahogy közeledem, és bár igyekeztem minél lassabban lépkedni, hogy legalább pár légvételnyi időhöz jussak, nem tudtam annyira elnyújtani a dolgot, hogy összeszedjem magam.
Mert ismét ott voltak a képek. A teste…a hangja… az érintése…


.