LXXXIV. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam a várva várt új részt, remélem szeretni fogjátok. Azt nem ígérem, hogy 3-4 naponta lesz mindig új, de igyekszem, ahogy lehet.
A tanítvány körül is alakulnak a dolgok, kérlek legyetek még egy pici türelemmel.
Köszönöm, hogy még itt vagytok, hogy ennyien támogattok, és bátorítotok, és azt is, hogy a nem éppen vidám részeknél is türelmesen kitartotok.

Nem tudom szavakkal eléggé megköszönni, de elértük, sőt meg is haladtuk a 100.000 letöltést, ami számomra teljességgel hihetetlen. Örökre hálás leszek a sorsnak, hogy belekezdtem, és nektek, amiért rááldozzátok a drága időtöket, hogy olvassátok, pláne, hogy kommenteljetek. Ha nem ilyen fantasztikus olvasóim lennének, már réges rég feladtam volna...

Ölellek Benneteket:Becca

Az egész délutáni hegymászás kicsit kitisztította a fejemet, és volt időm, hogy leülepedjenek a gondolataim. Liam kínosan kerülte a témát, én pedig örültem neki. Ő az egyetlen, akivel nem akarok a magánéletemről beszélni. Még Zaynnel is szívesebben osztanám meg a nyomorom. Liam az, aki állandóan kioktat, persze nem szándékosan. Az apja pont ilyen. Úgy osztják az észt, hogy észre sem veszik. Szeretem őt, csak már megtanultam, hogy nem teszek fel kérdéseket, ha nem akarok egy hosszú okfejtést válaszul. Nála nincs eldöntendő kérdés, igen, vagy nem válasz… Kérsz inni? Igen, de….és innentől öt perc, amíg kifejti, mit kér és miért.
Szóval megmásztuk a Machu Piccut, és mire felértünk, úgy éreztem, a világ tetején vagyunk. Pont úgy is nézett ki. Mindannyian kifulladva terültünk el az ezer éves köveken. Miután úgy éreztem, a látvány örökre a retinámra égett, és soha nem felejtem el azt a gyönyörű képet, ami elém tárult, elégedetten dőltem hanyatt és a vakítóan kék eget bámultam percekig. Hagytam, hogy kiürüljön az agyam, majd igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Visszaemlékeztem a kezdetekre, amikor tizenhat évesen jelentkeztem az X-Factorba. Késztetést éreztem, hogy a gondolataimat le is írjam, ezért elővettem a telefonom, és belekezdtem életem legnehezebb levelébe.

Kicsi!

Most, mikor ezt a levelet írom neked, már a megszólítástól is könnyek gyűlnek a szemembe, olyan régen mondtam ki hangosan ezt a szót. Nekem mindig Kicsi maradsz, akkor is, ha öregek leszünk, és már a hamut is mamunak mondjuk.
Emlékszem, mikor először megláttalak a mosdóban. Emlékszem a helyes, akkor még számomra magas, igézően kékszemű fiúra, akiről nem tudtam levenni a szemem, bármennyire is igyekeztem. Arra is emlékszem, ahogy a tömeget pásztáztam, hátha megtalállak benne. Aztán eszembe jut a pillanat, amikor megtudtuk, hogy együttesként folytathatjuk a versenyt, és az ölembe kaptalak, te pedig úgy öleltél át, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Akkor tudnom kellett volna, hogy ez eleve elrendeltetett. Hogy hiába beszélem be magamnak, hogy én egy nőfaló vagyok, igazi érzelmeket életemben először, csak te tudtál kiváltani belőlem. De tovább hazudtam magamnak, és a világnak. Csak az fáj, hogy neked is… Csak ez az egy bánt. Hogy elpazaroltam az értékes időt, amit a karjaid között tölthettem volna.
Imádtam veled élni. Az első, közös kis lakás minden szegletére emlékszem, arra is, hogy az első fogkeféd Tom&Jerrys volt, és kék.  Az első kettesben töltött esténk is itt van az emlékeim között, ahogy az öledbe hajtom a fejem, miközben olvasunk. Annyira jó volt érezni a közelségedet, az illatodat, hogy egészen megrészegültem. 
Eszembe jut az első karácsony, aztán a születésnapom, amire a gyűrűt kaptam tőled. Miközben ezeket a sorokat írom, itt forgatom az ujjamon, és a fülembe cseng, ahogy azt mondod, mi örökre barátok leszünk. Te emlékszel még?
És arra, hogy azt ígérted, én soha nem veszíthetlek el, csak ha akarom? Hogy te soha nem fordulsz el tőlem, akármekkora barom vagyok is? Én emlékszem. Arra az estére, mikor először nyúltam hozzád úgy, és bevallottam, hogy szeretlek.
Azóta eltelt egy örökkévalóság, de bennem semmit nem halványodott ez az érzés. Tudom, ez számodra hihetetlen, de mindenki tudja, az emberi érzelmek kiszámíthatatlanok. Sajnálom, hogy benned kihunyt a láng, mert én annak a fényénél melegedtem évek óta.
Nem tudom, hol rontottuk el.  Igazából azt sem, hogy történhetett meg, hogy hagytuk a hétköznapok nyűgét-baját kettőnk közé állni. Persze, nehéz volt az életünk, még akkor is, ha kívülről az emberek azt hiszik, mi a világhírű milliomosok életét éljük. Ha tudnák ez mivel jár, egyikük sem szeretne a helyünkbe lépni. Nem tudom, kivételes szerencse, vagy igazi teher, hogy mi egymásba szerettünk, csak azt tudom, mióta bevallottam magamnak, és neked, soha egyetlen pillanatra sem bántam meg.  Úgy szeretlek, ahogy senki mást nem fogok. Tudom, ezek nagy szavak, hisz még csak húszéves vagyok, de éltem már annyit, hogy fel tudjam mérni, ilyen ösztönös, mindent elsöprő érzelem nem jön szembe kétszer. Nekünk megadatott, és ezért örökre hálás leszek a sorsnak.
Terveink voltak, és én még nem tudom elengedni a képet, ami számtalanszor segített át az egyedül töltött estéken, mikor magam elé képzeltelek a kislányunkkal az öledben, ahogy a nagyfiunknak épp a foci rejtelmeiről beszélsz. Látom a házat, ahol a családommal akartam élni, visszavonultan, békében. Nem tudom, valaha el tudom-e felejteni az álmaimat. Az se biztos, hogy akarom.
Most minden olyan kusza. Nem találom még a helyem az új éltben, amit nélküled kellene élnem.
Igen. Megtettem. Megpróbáltam mással, hátha működik, de csúfos kudarcot vallottam. Ahogy Te, annak idején Ellel. Nem szemrehányásnak szánom, csak szeretném ha tudnád, én megbocsájtottam, mert megértem, hogy minden könnyebb lett volna, ha sikerül. Most én is így éreztem. Egy szalmaszál volt, és én belekapaszkodtam. De azt is tudnod kell, semmit nem éreztem. Amit tettem, csak egy kétségbeesett próbálkozás volt. De egy valamire jó volt. Hogy rájöjjek, nekem még nagyon, nagyon sok idő kell, (ha egyáltalán lesz ilyen), hogy valaki mással kezdhessek új kapcsolatba. Tudom, ez téged már nem érdekel, mert neked sikerült, ami nekem nem, és túlléptél rajtam. Örülök neki, és őszintén kívánom, hogy társra és boldogságra lelj.
Kérlek, bocsáss meg a tegnapért. Nem tudom, hogy történt. Komolyan nem. Az események úgy követték egymást, mintha én csak külső szemlélője lettem volna a dolgoknak. És ott a vágy… A soha, egyetlen pillanatra sem szűnő, kínzó vágy, amit irántad érzek. De ígérem, esküszöm!!! soha többé nem érek hozzád úgy. Felfogtam, hogy nincs már hozzá jogom. Még nem tudom, hogy fogom túlélni, ha egyszer látnom kell, hogy valaki más nyúl feléd, és te viszonzod az érintését, de próbálom majd elfogadni.
Azért viselkedtem olyan tahó módon, mert rettegtem, mit fogsz mondani, ha rájössz, mekkora ballépés volt, hogy engedtél nekem. Még ma reggel sem hittem el, hogy tényleg megtörtént. És bár ezt biztos nem akarod hallani, mégis elmondom: Olyan fantasztikus volt újra hozzád érni, benned lenni, amiért meghalni is érdemes.
Sajnálom…
Sajnálom, hogy úgy érzed, hónapok óta azért nem beszélek veled, mert egy megjátszós faszfej vagyok. De, Lou! Én azért nem szóltam hozzád, mert nem tudtam úgy viselkedni, mintha csak barátok lennénk, és semmi több. Persze, már beláttam, hogy képtelen vagyok élni nélküled, és mára megelégszem a legkisebb morzsával is, amit csak elém vetsz, de ehhez is idő kellett. Nem vagyunk egyformák, soha nem is voltunk, sőt, szinte szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Talán pont ezért éreztem, hogy tökéletesen kiegészítjük a másikat. Mindig tudtam, ha valamit nem értek, vagy nem tudok, Te biztosan a segítségemre sietsz.
Nem tudom, hogy menthetünk át legalább apró darabokat a régi életünkből az újba, de kérlek, próbáljuk meg!
Szükségem van rád, és elfogadom a feltételeidet, bármik is legyenek azok. Úgy lesz, ahogy Te akarod, csak ne fordulj el teljesen!

Tudom, hiába kérek bocsánatot egy földhöz vágott tányértól, abból ettől még nem lesz ép, egész…
Mégis abban reménykedem, ha elolvasod, amiket itt összeirkáltam, szóba állsz még velem, és talán elkezdhetünk valami újat, valami szépet, ami egyszer majd barátság lesz, ha a szerelmedet már elvesztettem örökre.

Én ebben hiszek, és nem felejtek.

H.

Mikor megírtam, nem olvastam el újra, és nem érdekelt, a fogalmazásomra vajon hányast adna egy tanár, csak villámgyorsan rányomtam a küldésre, mielőtt inamba szállna a bátorságom. Mikor a telefon pittyent egyet, hogy az üzenetet elküldte, akkora sóhajjal dőltem bele a magas fűbe, mintha akkor értem volna fel a hegytetőre, háromórás hegymászás után. Pont úgy is éreztem magam. Könnyebb volt megmászni a hatalmas hegyóriást, mint megírni Lounak, amit érzek, gondolok. Persze még így is sok kimondatlan dolog maradt bennem, de úgy hittem, a lényeg benne volt. Most rajta a sor, hogy eldöntse, mihez kezd vele…velem.
Az érzéseim kettőssége letaglózott. Egyrészt megkönnyebbültem, mert megtettem. Másrészt rettegtem, hogy fog rá reagálni. Szerettem volna lerohanni, és veszekedni a sofőrrel, hogy azonnal vigyen a szállodához, de épp ennyire akartam örökre ott maradni az ősök szellemeitől átjárt, múltidéző kövek között, hogy soha többé ne kelljen Lou szemébe néznem.
Aztán, vagy egy fél órával később szóltak, hogy indulunk lefelé, mert vissza kell érnünk időben, hogy előkészüljünk az esti koncertre. Ma. Este. Koncert. Vele.
Szeretnék szabadságra menni…Köszönöm!

Reszketett a gyomrom, mikor a kocsi begördült a szálloda elé. Nem tudtam mikor kapja meg a levelemet, azt meg pláne nem, mikor olvassa el. Rettegtem, hogy fog rá reagálni. Próbáltam felkészülni arra, hogy majd beszélnünk is kell ezekről a dolgokról, de nem tudtam, mit mondhatnék még, vagy hogy válaszoljak, ha közli, ő nem szeretne köztünk semmilyen kapcsolatot, még barátságot sem. Mikor megrezzent a telefonom, majdnem kiugrottam a gatyámból. Reszkető kézzel halásztam ki a zsebemből, és félve néztem a kijelzőmre.  Megnyugodtam, hogy nem Lou írt. Ahogy elolvastam az üzenetet, és meghallgattam a számot, amit mellékeltek hozzá, az érzéseim elragadtak. Gondolkodás nélkül írtam egy újabb üzenetet, hogy mehet a dolog, aztán felmentem a szobámba, és rendeltem egy whiskeyt.

- Indulni kell, dugta be az orrát Pete az ajtó résén, majd mikor meglátta halálra rémült fejemet, egész testével belépett a szobába, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.
- Oké, máris –válaszoltam, hogy időt nyerjek, és feltápászkodtam a fotelből. A combjaimon lejjebb húztam a farmert, és egyúttal beletöröltem a tenyerem.
- Mi történt Hazz? –kérdezte a bizalmasom, tőle szokatlan módon. –Olyan sápadt vagy, mintha ájulás környékezne.
- Hát, telibe trafáltad, Pete. Nem történt semmi különös, csak írtam egy levelet Louisnak, és azt hittem ő jött át.
- És attól vagy így betojva? –kérdezte a nagydarab ember, ahogy elnéztem teljes döbbenettel.
- Ja. Nem igazán tudom, hányadán állunk.
- De most ki fog derülni? Úgy értem, arra számítasz, hogy ezután változik valami? –kérdezte félve.
- Nem is tudom, hogy reménykedem, vagy rettegek - feleltem őszintén.
- Inkább reménykedj! Szarabb úgyse lehet, nem igaz? – Felkaptam a fejem, kigúvadt szemekkel néztem rá, de aztán rájöttem, kurvára igaza van, és elröhögtem magam.
- Az tuti –feleltem, és megveregettem Pete vállát, amíg kisétáltunk az ajtón.

Lent várt az autó, ami a stadionba vitt, Niallel és Liammel együtt. A szőke ír majd felrobbant az izgalomtól, és mikor biccentettem a ki sem mondott kérdésre, azt hittem lyukat üt a kocsi tetejébe, olyan ugrándozásba kezdett.
- Higgadj már le Niall! –szólt rá „apánk”, mire a szöszi elcsitult, és az ülésbe markolt, mint egy rendreutasított gyerek. –Mi van veled? Betéptél? - kérdezte Liam, és maga felé fordította Niall arcát, hogy a szemébe nézhessen.
-Ééééén?- kérdezte gőgösen a másik. - Még nem! –röhögte el magát. Liam csak megcsóválta a fejét, nekem pedig eszembe jutott, hogy Peruban legális a fű, és a szobában is be volt készítve pár joint. Mekkora barom vagyok, hogy nem szívtam el egyet.
Kinéztem a kocsi ablakán, és gondolatban messze jártam. Magam elé képzeltem Louist, ahogy a másik kocsiban ülve olvassa a levelemet, és reméltem, hogy könnyeket csal a szemébe. Alig vártam, hogy megérkezzünk, de még rendőri kísérettel is majdnem egy órát kocsikáztunk a hatalmas városon át, mire megláttam a monumentális stadion körvonalait.  A tenyerem izzadni kezdett, és olyan feszültség uralkodott el rajtam, hogy alig tudtam mozgatni az izmaimat.
Liam és Niall után, utolsónak kecmeregtem ki a sötétített üvegű kisbuszból, és azonnal megláttam a másik autót, ahogy nyitott ajtókkal parkol a placc közepén. A lábaim arra indultak el, bár már akkor láttam, hogy tök üres. Ahogy mellé értem, megcsapott a fű összetéveszthetetlen illata, és a gyomrom megugrott.
Megszaporáztam a lépteimet, és utolértem Pete-et, aki már a lépcsőn caplatott lefelé. Ahogy kinyitotta nekem a biztonsági ajtót, majd előreengedett a folyosón, a gyomromban már megvadultak a kibaszott lepkék, és alig tudtam uralkodni magamon.
A reszkető neonfényben meneteltem a betonfalak között, és kerestem az öltözőnket. Már messziről óbégatás, és göndör kacaj hangjai szűrődtek a fülembe. Ahogy beléptem, földbe gyökerezett a lábam.
Louis félmeztelenül, a farmerját is kigombolva, mezítláb táncolt a kis terem közepén, Zayn egy fotelban ülve épp mélyet slukkolt a füves cigiből, és utána odanyújtotta Lounak, aki készségesen hajolt érte, és anélkül szívott bele, hogy elvette volna a fekete szépfiú kezéből.
Fel se fogtam, hogy átszeltem a szobát, és Zayn csuklóját megszorítva a földre ejtettem a jointot, majd széttapostam a csizmám sarkával. Nem engedtem el a kezét.
- Normális vagy, bazmeg? Miért hagytad, hogy így betépjen? – kérdeztem olyan fojtott hangon, hogy alig lehetett érteni.
- Mi van Harry? Engedd el a csuklóm, te állat. Mi az, hogy ennyire? Semmi baja, csak öltözik. Kettőt szívtunk el összesen. Egyet ide felé a kocsiban, a fiúkkal, és ez a második. Higgadj már le. Én nem vagyok se az apja, se a pasija, hogy megtiltsam neki a füvezést.
- Nem. Te állítólag a barátja vagy –köptem az arcába, és fél szemmel Louisra néztem, aki már pólóban, karjait a feje fölé tartva tekergette a csípőjét, olyan erotikusan, ahogy –azt hittem – csak nekem szokta otthon. Azonnal megfeszült a farkam, pedig csak rápillantottam.
- Igen, én a barátja vagyok Styles, és hónapok óta tartom a fejét a víz felett. De mikor azt hiszem, már kezdi kicsit összerakni magát, akkor jön a kibaszott exe, és hobbiból megdugja, hogy ismét letaszítsa a gödörbe, ahonnan épp kimászhatott volna.
A torkomra forrtak a szavak. Zayn kirántotta a csuklóját a kezemből, és dacosan a szemembe nézve állt fel a fotelből, hogy átmenjen a szoba másik végébe és töltsön magának egy pohár narancslevet. Közben Louis is felismert (mert eddig olyan volt, mintha észre sem vett volna) és egyenesen megindult felém.
- Harold! –szólított meg szándékosan elmélyített hanggal. – Miért vagy így besavanyodva? Gyere, szívj pár slukkot, és máris cukibb leszel –mondta, majd az asztalról elvett egy szépen megsodort jointot, és a szájába vette. Nem bírtam nézni, amit művel, ezért kivettem az ajkai közül, és inkább én gyújtottam rá. Azonnal fuldokolni kezdtem, mert nem vagyok nagy bagós, életemben, talán ha tucatszor gyújtottam rá, és akkor se kedveltem meg a dolgot. Füves cigit pedig csak kétszer szívtam, de mindig rettegtem attól, hogy elvesztem a kontrollt, ezért nem igazán próbálkoztam, még a drogok enyhébb formáival sem.
Most elnyomtam a köhögési ingert, és letüdőztem az édes füstöt. Louis vigyorogva, ellazult arcizmokkal nézett, és folyamatosan tekergett, mint egy kígyó. Megfogta a karjaimat, és mintha belém kapaszkodna, úgy folytatta a műsort. A hangszórókból valami lüktető ritmusú helyi zene áradt, ő pedig hangosan énekelt, bár még életében nem hallotta a dalt. Még egyet slukkoltam, aztán hagytam, hogy elvegye a kezemből, és ő is mélyet szívjon belőle. Mikor visszaadta, még egy utolsót engedélyeztem magamnak, de máris émegszédültem, miközben az izmaim lassan ellazultak, és hirtelen úgy éreztem, én annyira, de annyira boldog vagyok.