CVIII. Fejezet

Sziasztok!

Nos... valamit meg kell, hogy beszéljünk. (Ne parázzatok, nem akarok megint szemrehányást tenni!! :D) De itt van ez a Zaynes történet... hetek óta agyalok rajta, de itt nincs jó megoldás. Nem hagyhatom ki a sztoriból, mert ez egy olyan mély érzelmi krízis, és annyi minden épül rá, ami Larryt is érinti, hogy kikerülhetetlen. Viszont legalább annyira sarkalatos, mint az, hogy Who Tops, mert mindenki mást gondol ezzel kapcsolatban, és ilyen, vagy olyan formában indulatokat vált ki belőle. Senkinek nem akarom lenyomni a torkán az én elképzelésemet, és azt sem szeretném, ha ezért hagynátok el tömegesen. Ezért azt találtam ki, hogy innentől Zayn kilépéséig, minden részben jelölni fogom azokat a bekezdéseket, ahol ő a téma, egy ***Zayn*** felirattal, így azok, akiknek nem bírja az idegrendszere, a gyomra, nyugodtan áttekerhetik, és olvassák a többit.
Jó így??????????????????????????

Puszi, és köszönöm a RENGETEG, csodálatos kommentet.
Az új feliratkozókat szeretettel köszöntöm, remélem rászolgálok a bizalomra, és ha van kedvük megírják, hogy tetszik nekik a történet...

Puszi, és szép hetet! Csak négy nap!! Kitartás<3
Becca

***Ez a fejezet TELJESEN ZAYNMENTES!!***

– Nem tudom, Hazz, tényleg. A mobilját én hekkeltem meg, hogy ne legyen bemérhető. Mióta nincs meg?
– Több, mint egy órája! – Már majdnem sírtam.
– Harry! Egy órája? – kérdezett vissza, és volt valami furcsa a hangjában.
– Lehet, hogy már másfél – mondtam elgyötörten.
– Hazz, az ég áldjon meg! Azt hittem, tegnap óta, vagy valami. Lehet, hogy bement valahová, és a kocsiban kiesett a telefonja, vagy beszélget valakivel. Olyan zaklatottan hívtál, hogy azt hittem valami nagy baj van. Ez London. Ha történt volna vele valami, már azzal lenne tele a net. Nyugi van. Nemsoká előkerül.
Miközben beszéltünk, megrezzent a készülék.
– Várj Pete, SMS-t kaptam. Lehet, hogy ő írt.
– Oké, nézd meg, várok – válaszolta, és a hangja olyan nyugodt volt, hogy én is kezdtem lehiggadni. Mikor megláttam, hogy Loutól jött üzenet, a szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból. Az ujjaim reszkettek, mire végre el tudtam olvasni.

„Édesem! Kicsit később érek haza, ne haragudj. Semmi baj, csak eszembe jutott valami, amit még el akarok inézni. Kettő körül jövök! <3 Kicsi”

Összehúzott szemöldökkel méregettem az üzenetet, és a pánik kezdett átmenni dühbe.
Nem is írt volna, ha nem látja, hogy kerestem, sőt biztos rájött, hogy lebukott, mert El is hívta, és azóta már Pete is biztosan. Éreztem, ahogy elvörösödik a fejem, és az elfojtott emlékek lassan előtörnek.
– Megvan, Pete. Köszönöm, és ne haragudj! – Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén nagyot sóhajt a biztonsági főnök, majd kedvesen szól bele: – Rendben, Harry. Örülök, hogy semmi baj. Majd beszélünk, szia! – Hihetetlen türelme van, annyi szent.
 Ismét Louis körül forogtak a gondolataim. Féltékenység mardosta a lelkemet. Rick emléke kísértett, és hiába mondogattam magamnak, hogy két hete békültünk ki, Louis szeret, eljegyzett, és csak engem akar, a zöldszemű szörny ott ólálkodott eddig is, és csak arra várt, hogy előbújhasson a rejtekéből. Visszakanyarodtam a ház elé, ahonnan sebtében indultam tíz perccel korábban, és nehézkesen kikászálódtam az autóból. Mikor az ajtót nyitottam, éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, és egy kósza könnycsepp gördül le az arcomon. A tehetetlenség jele – dörzsöltem el az árulót, majd úgy vonszoltam be magam, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna a lábaimra. Pontosan ettől tartottam, mikor Louis arra kért, kezdjük újra. Attól rettegtem, hogy már nem tudok bízni benne. És igazam volt. Most is ezerféle teóriát gyártottam pillanatok alatt, hogy hová lett, miért hazudott, és egyáltalán mi történik éppen. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Rutinból ismét begyújtottam a gázt a leves alatt, de a húst betettem a hűtőbe, mert attól is elment a kedvem, hogy ebédet készítsek. Leheveredtem a kanapéra, és az arcomra szorítottam a tenyeremet. Ez nem történhet meg! Pláne nem most… De aztán beláttam, hogy ez bármikor megtörténhet. És eszembe jutottak Zayn szavai: „Ezek a kis kalandok semmit nem jelentenek!”. A gombóc akkorára nőtt a torkomban, hogy már levegőt is alig kaptam.

Eltelt vagy három óra, amíg egyik fotelből a másik székre ültem, hogy öt perc után felpattanjak, ismét kinézzek az utcára, hátha meglátom befordulni a sarkon, majd néhány percnyi meresztett szemmel elkövetett, pislogás nélküli bámulás után ismét egy nagy sóhajjal fordítsak hátat az ablaknak, és rójam a köröket a lakásban, míg le nem rogyok valahova. Majdnem fél három volt, mikor a lift csilingelt az emeleten, és hallottam, hogy Lou a kulccsal zörög a zárban.
Nem bírtam megállni, felpattantam, és a mellkasom előtt összefont karokkal, lábamat rázva vártam, hogy belépjen. Mikor kinyílt végre az ajtó, és ő mosolyogva nézett körül, majd engem meglátva ellágyult tekintettel indult felém, úgy éreztem összeroppanok. Az arcán lelkiismeret-furdalás, és megkönnyebbülés keveréke vegyült, én pedig újabb bizonyítékot találtam a teóriámra.
– Hol voltál? – kérdeztem olyan halkan, és élesen, hogy Lou egy lépésre tőlem megtorpant, és csak akkor nézte meg jobban az arckifejezésemet. A szemei elkerekedtek a meglepetéstől, és láttam, hogy zavarba jön.
– Írtam SMS-t, hogy kések. Nem kaptad meg?
– De megkaptam. Addigra már téged kerestelek magamból kifordulva, Pete-tel együtt.
– De miért?
– Mert azt hazudtad, hogy Elhez mész, de ő itthon keresett, mert nem vetted fel a mobilodat. Máskor jobban készítsd elő az alibidet! – sziszegtem neki, és éreztem, hogy már az egész testem remeg. Szorosabbra húztam a karjaimat, hátha attól, hogy átölelem magam, erősebb is leszek. Nem először éreztem életemben, hogy összedől körülöttem a világ, de most valahogy jobban fájt, mint eddig bármikor. Hazugság, hogy mindenhez hozzászokik az ember. Ezek a dolgok egyre jobban és jobban fájnak.
– Édesem! – lehelte Lou, és felém mozdult, de én hátraléptem. Egy hajszál választott el attól, hogy kiboruljak. Az, hogy nem kezd kapásból ellenkezni, sem mentegetőzni, csak még jobban megerősítette a legrosszabb félelmemet.
– Ne! – nyögtem ki nagy nehezen, mire ismét megtorpant, és látszott, hogy rajta is kezd kiütközni a félelem. Szorul a hurok! – gondoltam magamban, de nem éreztem elégtételt, ahogy azt sem tudtam eldönteni, hogy kinek a nyaka körül szorul a bizonyos hurok…
– Hazz, ne csináld… én csak…
– Te csak mi??? Azt kérdeztem, hogy hol voltál! – A hangom fojtott volt, és vészjósló.
– Egy régi barátomnál… – adott kitérő választ, és nem nézett a szemembe. Odakaptam, megszorítottam az állát, és kényszerítettem, hogy felemelje a fejét.
– Kinél? – Kínlódott, és látszott, hogy pörög az agya, de már nem engedtem el a koncot. – Lou! Utoljára, kérdezem, hol voltál és kivel? – Elengedtem, mert az, hogy hozzá érek, az én erőmet fogyasztotta villámgyorsan. Louis felpillantott, aztán mikor hátraléptem, hogy kikerüljek a bűvköréből, akkorát sóhajtott, hogy a kezeimen éreztem, még onnan is, ahol álltam.
– Jimnél voltam a Sohoban, bassza meg! – Az arca lemondó volt, és kicsit dühös. Lekapta a kapucnis kardigánját, és akkor láttam meg a fóliát az alkarján. Nem értettem, és igyekeztem rájönni, ki az a Jim, mikor Louis felemelte a kezét, és kifordította. Lenéztem, és megláttam az áttetsző nejlon alatt a gyönyörű tőrt, ami a könyökhajlatától indult, és a fél alkarját átszelte. Még vöröslött körülötte a bőr, de látszott, milyen igényes munka, és beugrott a kép, a tőrrel átszúrt rózsáról, amit együtt nézegettünk anno, mikor a rajongók teleszórták vele a Twittert. A szívem megremegett, és önkéntelenül a karomhoz kaptam, hogy megfogjam a tetoválás párját, ami az én karomat díszíti.
– Ezt azért? – kérdeztem, nyomatékot adva a második szónak.
– Igen. Azt akartam, hogy legyen egy friss, egy mindenki számára jelzésértékű tetoválásunk, amiből kiderül, hogy mi még mindig összetartozunk.
Jöttek a kibaszott könnyek, hogyne jöttek volna, és most sem tudtam útjukat állni. – Kicsi! – suttogtam, és hagytam, hogy lecseppenjenek az államról.
– Hazz, szerelmem! – lépett hozzám végre, és átölelte a derekamat. A fejemet a nyakába fúrtam, és rázott a zokogás. A felgyülemlett indulatok, a hihetetlen feszültség, és a ki nem mondott félelmek egyszerre gyűrtek le, és én képtelen voltam uralkodni magamon. Louis csak ölelt, simogatott, a hajamat puszilgatta, és finoman a kanapé felé terelt. Mikor odaértünk, lefektetett a puha párnákra, de úgy, hogy nem kellett elválnom tőle, és szorosan magához ölelt.
– Olyan buta vagy! Mi jutott eszedbe?! És egyáltalán, mi ez az egész? – kérdezte csendesen, de a hangja inkább enyhén számonkérő volt, mint dühös.
– Én nem tudom… Elmentél, aztán El hívott, és én összezavarodtam… először megijedtem, hogy bajod esett, aztán azt hittem… – itt elakadtam, és visszatért a gombóc a torkomba.
– Mit?
– Hogy…
– Harry! – Most ő nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Hüvelykujjal törölte le a könnyeket, amiket elért, aztán közelebb hajolt, és mélyen a szemembe nézett. – Komolyan azt hitted, hogy megcsallak? Hogy találkozom valakivel sutyiban? Ugye most csak viccelsz? – Nem tudtam válaszolni, csak megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem vicc volt.
– De miért? Sosem tettem ilyet, és soha nem is fogok… ráadásul most békültünk ki, és a legnagyobb boldogság az életemben, hogy visszakaptalak… Miért hittél bármi ilyesmit?
– Nem tudom, Lou… Rick, meg minden… – sikerült akkor is lesütni a szemem, ha erősen fogta az államat.
– Hazz! Rickkel sem csaltalak meg! Hónapok óta külön voltunk, mikor vele megismerkedtem.–
Tudtam, hogy igaza van, de ettől nem fájt kevésbé. – Soha nem kezdtem mással, amíg együtt voltunk – mondta határozottan, de még hozzátette: – És nem is fogok! Szeretlek! Hogy bizonyítsam be neked?
Az agyamban újabb vészcsengő nyekergett kitartóan: „El fogod veszteni a féltékenykedésed miatt. Ki bír elviselni egy ilyen idiótát?”. Louis hozzám hajolt, a homlokomat puszilta, aztán a halántékomat, az arcomat, az orromat, az államat, és csak végül a számat.
– Szeretlek. Tudom mit érzel. Nem felejtettem el, mikor én gondoltam ilyeneket. De nem kell más, csak te. Ne kételkedj benne. Sze-ret-lek! – mondta tagoltan, a szünetekben apró csókokkal pecsételve meg, amit hallok. – Érted?
Kinyitottam a szemem, és a türkizkék íriszeken láttam a sárga csillagokat, amiktől annyira különlegesek. – Igen. Igyekszem – válaszoltam halkan.
– Ajánlom is! – mosolyodott el, és ismét megcsókolt.
– De, kicsi! – tört fel belőlem. – Többé ne csinál ilyet kérlek!
– Csak meg akartalak lepni – sóhajtott fel, én pedig belefúrtam az arcom a pólójába.
– Rozogák az idegeim – közöltem elgyötörten.
– Igen, tudom. Én is feszült vagyok. De minden rendben lesz.
– Remélem.
Magához szorított, és tartott sokáig, míg el nem zsibbadt a karja. Akkor is csak annyira húzódott el, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen. Alfons ugrott fel a mellkasára, amitől hatalmasat nyögött.
– Azért most nem vagy az a puhatalp, aki voltál – mondta neki Louis. – Mintha egy csatornafedelet ejtettek volna a hasamra. – Felkuncogtam, és odafordítottam az arcom a cirmos felé, aki elég szúrós szemmel méregetett, hogy mit keres a fejem az ő helyén, de aztán kelletlenül körbefordult, míg végül lefeküdt Louisra. Hosszú farkával azért csapkodott, hogy jelezze, nem teljesen elégedett.
– Törődj bele, te zsarnok. Vagy osztozunk Louison, vagy ráhajtok a girhes kandúrra a másodikról!
Louison volt a sor, hogy felnevessen.
– Azért ahhoz nekem is lesz pár keresetlen szavam.
– Te csak hallgass. Így is bigámiában élsz – mutattam a macskára és magamra, jelezve, hogy kétfelé is elkötelezte magát.
– Igazad van. Kussolok – bólintott, és egyik kezével a hajalma túrt, míg a másikkal a hatalmas pocakot cirógatta, amitől Alfi úgy nézett ki, mintha felfújták volna.
Így élvezkedtünk, mikor égett szag kúszott be az orromba.
– Bassza meg! A leves! – pattantam fel hirtelen, de már felesleges volt sietni, mert az ebéd – lábossal együtt – a kukában landolt, mi pedig rendeltünk egy pizzát.

Mikor két nappal később levette a fóliát, és végre megcsodálhattam a remekművet, egymás mellé fektettük a karunkat, és elégedetten szemléltük az újabb összeillő tetkópárt.
– Szuper lett! – mondtam, ahogy közelebbről is szemügyrevettem.
– Nekem is tetszik. Akkor ma le is leplezhetem? – kérdezte Lou, és a hangjából izgalom csendült ki.
– Persze! Bármikor. Végre megint lesz mit ünnepelniük a Larryseknek.
– Szerinted rájönnek? – kérdezett vissza elgondolkodva. – Lehet, hogy valamelyik fantomprofilról kiposztolom azt a képet. Le van mentve nekem.
Elcsodálkoztam, és felhúzott szemöldökkel néztem rá.
– Te? Kiposztolod egy álprofilról? Most viccelsz?
– Nem. Komolyan mondtam – bólintott, nekem pedig leesett az állam. Azelőtt soha nem csinált volna ilyesmit.
– Szerintem adjunk nekik egy esélyt! Ha két nap alatt nem lesz belőle trend, és nem fogják százezrek kiplakátolni a közös tetkóinkat, még akkor is ráérsz beleavatkozni – kacsintottam rá, mire szélesen elvigyorodott.
Másnapra persze zugig volt a net az újabb „matching tattoo”-val, amit immár megdönthetetlen bizonyítékként emlegettek, és világszerte örömünnepet tartottak egész hétvégén.