XCII. Fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen, hogy eleget tettetek a kérésemnek, és ilyen sokan feliratkoztatok. A szemem könnybe lábadt, mikor megláttam, hogy már csak 6 ember hiányzik, és száz feliratkozóm lesz... A tanítvány sikere után nagyon furcsa, hogy ezt ilyen kevesen olvassátok, és tudom, hogy az a favorit, de nekem ez a blog az első, minden szempontból, és szeretem... Még egyszer KÖSZÖNÖM, hogy ilyen sokan a támogatásotokról biztosítottatok, és várom, hátha akad még, aki feliratkozik, hogy áprilisra, a századik részre, százan legyetek ... <3<3

Nagyon kellemes hétvégét mindenkinek, és mivel majdnem mind lányok vagyunk, kellemes nőnapot is :))
Ebből a jeles alkalomból - egyébként pedig azért, mert szombat van - hoztam egy új részt.
Jó olvasást, és kommentelést...:P:P

Becca

Annyira féltem ettől a naptól, ahogy mar nagyon régen nem rettegtem semmitől.. Két napja alig alszom, reggel háromszor öltöztem át, és még az ajtóból visszaléptem a kalapomért. Nem szándékoztam maffiózónak öltözni Jay esküvőjére, de végül a napszemüveg nem nyújtott elég védelmet, ezért a fejembe nyomtam a széles karimájú, fekete kalapomat is. Az inget is begomboltam, aztán megráztam a fejem. Ez nem én vagyok. Kigomboltam, ahogy máskor szoktam, a nyakamba dobtam egy feketemintás sálat, és a dzsigolócipőm helyett felvettem a fekete csizmámat. Előre tudtam, legalább adok az újságoknak egy kis rágcsálnivalót. „Harry Styles kalapban, kilógó mellbimbóval, július közepén is csizmában érkezett Louis Tomlinson anyjának esküvőjére.” Jó kis cikk lesz – gondoltam magamban, aztán nagy sóhajjal mentem le a szálloda recepciójára. Anyu és Robin már ott vártak rám. Persze, hogy anyám azonnal kiszúrta az állapotomat, és nyugtatóan a karomra tette a kezét.
– Ne izgulj, kicsim! Minden rendben lesz – állt lábujjhegyre és egy cuppanóst nyomott az arcomra.
– Persze. Nincs semmi baj. Túlélem – válaszoltam eléggé hiteltelenül.
Bólintott, aztán belém karolt, és így indultunk a kint várakozó autó felé.
Mikor bekanyarodtunk a rétre, ahol már álltak a gyönyörűen feldíszített esküvői sátrak, és gyűlt a tömeg, olyan volt, mintha a gyomromban dobogna a szívem. Istenem add, hogy legalább ide ne hozza el a kis szarcsimbókot! Persze, azt tudtam, hogy hivatalosan Ellel jön, de abba azért belehaltam volna, ha felfedezem a sokadalomban a büszkén villogó barna szempárt, és esetleg tanúja leszek, ahogy Louis bemutatja a családjának.
Kikecmeregtünk a kocsiból, én pedig félve lestem körül, kutatva valaki után, akibe belekapaszkodhatok. Lou már szaladt is felém, és a karomba vetette magát.
– Hű, de dögös vagy szépfiú! – mondta nőhöz képest mély hangján, és hátradobta fehér haját. Egy fekete selyemoverallt viselt, ami kiemelte karcsú alakját.
– Te is állati jól nézel ki – viszonoztam a bókot, és átöleltem. – Hol az urad? – kérdeztem, és körülnéztem.
– Szerintem meglesi mi a kínálat a büfében. Remélem a főételt még nem tálalták, mert akkor úgy bezabál, hogy a ceremónián hangosan fog horkolni – nevette el magát, és közben biztos léptekkel kormányozott a fák árnyékába állított asztalok felé. Láttam Liamet, aki a barátnője mögött állt, és simogatta a hátát. Komolyan nem tudom, mit eszik azon a lányon. Vagy inkább nőn, mert egészen olyan, mintha a mostohaanyja lenne. Szerintem genetikailag képtelen a mosolygásra. Mindegy, nem nekem kell szeretni – jutott az eszembe, aztán megláttam a hihetetlenül vékony, hófehér bokákat, ahogy a nadrágból kilógva keresztezték egymást az asztal alatt. Niall.
Hála az égnek! – sóhajtottam fel, és éreztem, ahogy hullámokban önt el a megkönnyebbülés. Zayn írt egy titokzatos SMS–t, hogy sajnos nem tudnak eljönni Perrie-vel, de jó szórakozást kívánt, és hosszú idő óta először elkedvetlenedtem a hírtől, hogy Zayn nem lesz ott.
Mikor odaértünk, a fiúk, és az ijesztő Sophia üdvözöltek, majd a többi ismerős is, akik az asztal körül ültek.
Niall azonnal kerített egy italt, aztán én is letettem a seggem egy székre, és próbáltam részt venni a beszélgetésben. Hellyel-közzel sikerült is, egészen addig, míg a domboldalon meg nem láttam a leereszkedő Louist, és bájos barátnőjét, Eleanort. Olyan karcsú volt, hogy kiszáradt a szám. A derekát simán átérném két kézzel, anélkül, hogy erőlködnék. A csípője úgy ívelt… Szerencsém volt, hogy napszemüveg takarta a szememet, mert kocsányokon lógott, annyi szent. Mindez természetesen Louis leírása volt, de Eleanor is szép volt a púderszínű ruhában, kezében egy gyönyörű kis csokorral. Odasétáltak a családhoz, és végigcsókolták a népes gyülekezetet, aztán bementek a sátorba, gondolom köszönteni az ifjú párt. Kicsit megkönnyebbültem, mikor eltűntek a szemem elől, és végre sikerült mély levegőt vennem.
– Azt mondtad, túl vagy rajta – suttogta Niall, és egészen közel hajolt hozzám.
– Eddig én is azt hittem – mondtam elgondolkodva. – De már két napja éreztem, hogy ez a nap lesz a vízválasztó – tettem még hozzá, végre megfogalmazva az egyre növekvő félelmeimet. – Nem tudom Ni, de valami miatt egyre idegesebb vagyok, és olyan, mintha belülről feszítene valami, amitől azt hittem végleg megszabadultam.
– Egy esküvő az mindig felfokozott lelki állapotot idéz elő, és nemcsak a házasulandókban. Te meg egyébként is szentimentális vagy. Valld be, hányszor képzelted el, ahogy Louis vár rád az anyakönyvvezető előtt, és hányszor fogalmaztad meg magadban a házastársi esküt?!
– Ezerszer – vágtam rá kapásból, és Ni feje fölött néztem a szomorúfűz ágakat, amiket lágyan hintáztatott a szél. – De lehet, hogy kicsit többször – mosolyodtam el.
– Hát pont ezért vagy most kibukva – állapította meg Niall, és úgy éreztem igaza van. Mikor először került szóba a lehetséges esküvő Jay és Dan között, még kapásból rávágtam, hogy utána mi következünk, és a szemöldökömet húzogatva néztem Louisra, aki mosolyogva bólintott. Mára már csak egy megfakult álom az egész.
– Igyál még valamit, hogy ellazulj – mondta Ni, és valami ismeretlen eredetű löttyöt adott a kezembe, amibe beleszagolva megállapítottam, hogy jóféle whiskey, úgyhogy gyorsan lehúztam, és élveztem, ahogy végigmarja a nyelőcsövemet, egészen a gyomromig. Pár perc múlva már éreztem a jótékony hatást, ahogy az izmaim lassan kiengednek, és a szívem is kezd lecsillapodni. Arra gondoltam, el ne felejtsem óránként magamhoz venni az adagomat, hátha akkor elviselhetőbb lesz az este.
Kongattak, ami azt jelezte, a szertartás nemsokára elkezdődik, úgyhogy lassan felcihelődtünk, és besétáltunk a hatalmas sátorba, ahol a virágok édes illata keveredett a rengeteg parfümmel, ezzel olyan elegyet létrehozva, amitől azonnal megfájdult a fejem. De nem akárhogy. Hányingerem lett, a halántékom lüktetett, a szemeim ki akartak ugrani a helyükről. Komolyan, alig láttam valamit az egész ceremóniából, csak azon kattogtam, hogy mikor lesz már vége. Nem húzták sokáig, úgyhogy egy óra múlva már a kis kastély egyik vendégszobájában feküdtem, a behúzott spalettákkal árnyékolt hűvösben, és vártam, hogy az aszpirin hatni kezdjen. Talán el is szundítottam egy kicsit, mert a nap már nem sütött be a deszkák között, mikor legközelebb kinyitottam a szemem. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem hol vagyok, és miért. Nagyot sóhajtottam, és teszteltem, hogy elmúlt-e a migrénem. Csak tompa nyomás a tarkómon, semmi más. Hála az égnek, az már azért elviselhető – gondoltam, és felültem a szófán, amin feküdtem. Louis kék szemei csillantak meg karnyújtásnyira tőlem, ahogy a fotelban ült, karba font kezekkel.
– Hello! – köszönt halkan.  A hangja a szokott ponton vált reszelőssé, nekem pedig beszorult a levegő a tüdőmbe.
– Szia! – válaszoltam, és ezerrel kattogott az agyam. – Mit csinálsz itt? – fürkésztem az arcát.
– Vártam, hogy felébredj – mondta egyszerűen.
– De …de miért? – dadogtam, és nem értettem semmit.
– Harry, beszélnünk kell!
– Miről kellene? – kérdeztem megütközve. – Szerintem már nincs miről beszélnünk.
– Arról, amit láttál. Mikor elrohantál… – suttogta, én pedig egész testemben megfeszültem.
– Arról pláne nem kell beszélnünk! – vágtam közbe. – És nem is akarok.
– Hazz! Már vége. Befejeztem…
– Komolyan azt hiszed, hogy ez engem érdekel, Lou? Egyáltalán mi közöm hozzá? És miért mondod most ezt nekem? Nem várom el, hogy ezentúl mindig bejelentsd, ha felszedsz valakit, és azt, amikor kiteszed a szűrét. – Tényleg kezdtem felkapni a vizet.
– Nem tudom Harry, de valahogy olyan helytelennek éreztem az egészet, és azóta nem is tudom rendbe tenni magamban a dolgokat. Összezavarodtam – mondta halkan, miközben az ujjait morzsolgatta az ölében, és a földet pásztázta, mintha ellenőrizné a szőnyeg rojtjait.
– Hát sajnálom, haver… – Életemben először neveztem így, és olyan volt, mintha a legnagyobb sértést vágtam volna a fejéhez. Felnézett, a szemei összeszűkültek. – De majdcsak túl leszel rajta. Hagyj időt a dolognak! – tettem hozzá a tőle halott közhelyet, majd felálltam, és ki akartam sétálni mellette. Eszembe sem jutott, hogy utánam kap, és a csuklómnál fogva visszahúz.
– Hazz, én nem tudom mi történik bennem, de valami félelmetes. – A hangja érzelmektől terhesen, mélyen szólt, de kivételesen nem kerültem a hatása alá.
– Fogalmam sincs Lou, hogy benned mi megy végbe. Én örülök, hogy megtörtént, mert azóta mintha mázsás súlytól szabadultam volna. Már nem szenvedek úgy, mint azelőtt. Végül is hálás vagyok a kis beképzelt faszfejnek, hogy direkt előttem smárolt le. Úgy látszik, sokszor az amputáció a legjobb kezelés. Kitépik a szívedet, és utána máris jobban érzed magad – mosolyodtam el gyötrelmesen, aztán lassan kihúztam a csuklóm a szorításából, és kisétáltam a szobából. Nem néztem vissza, de szinte láttam magam előtt. Hallottam nehéz sóhaját, és tudtam, hogy a térdeire könyökölve a tenyerébe temeti az arcát.
Diadalittasan sétáltam vissza a kis csoporthoz, és elcsaltam Lou-t, hogy nézzük meg, mi a kaja. Órákon át csak falatoztunk, és beszélgettünk. A hangulatom olyan oldott lett, hogy tényleg jól éreztem magam. Épp Niallel beszéltük meg, hogy a következő héten – még mielőtt visszamennénk Amerikába –, elmegyünk golfozni, és fogadtunk, hogy hány lyukat verek rá, mikor egy finom kéz fogta meg a vállamat. Úgy megfeszültem, mint az íj húrja, mert az ismerős érintés felkavart. Mikor hagyja már abba? Mit akar most tőlem? Mérgesen fordultam hátra, és Jay mosolygó szemeibe néztem. Azonnal lekorholtam magam, hogy már képzelődöm is, aztán felugrottam, és felé fordultam.
– Hazz, kérlek gyere velem! – mondta, és kézen fogva húzott maga után.
– Hová megyünk? – kérdeztem, mikor már hallótávolságon kívül kerültünk a többiektől.
– Itt vannak az Aberdeeni rokonok, és szeretnélek bemutatni.
Lefékeztem, mint egy csökönyös csacsi.
– De miért Jay? Én már nem tartozom a családhoz.
– Figyelj, édesem! – mondta olyan magától értetődő hangsúllyal, amitől felállt a tarkómon a szőr. – Engem nem érdekel, mit bolondoztok Louval, vagy mit beszéltek be magatoknak. Számomra összetartoztok, amíg valamelyikőtök haza nem hozza a hivatalos jegyesét.
Ezt úgy mondta, mintha mindketten egyenrangúak lennénk nála Louval, és akár én is beállíthatnék a vőlegényemmel, vagy ne adj isten a menyasszonyommal. – Igen Harry, te is. Ha majd bejelented, hogy szeretnéd bemutatni a választottadat, szeretettel fogom fogadni őt is. De te már örökre a családhoz tartozol, ezért most szépen jó pofát vágsz, lecsókolod az összes nyanyát, akik reggel óta erről fantáziálnak, aztán fényképezkedsz velük, hogy mutogathassák a kézműves–szakkörön. Értetted?
Úgy ledöbbentem, hogy csak bólogatni tudtam, aztán hagytam, hogy odavezessen a népes társasághoz, akik úgy örültek nekem, mintha én lennék a tóból kifogott aranyhal, és a következő fél óra pontosan úgy zajlott, ahogy Jay előre felvázolta.

Fáradtan sétáltam vissza Niallékhez, mikor láttam, hogy Louis is ott áll velük, és egy fa árnyékában beszélgetnek. Megtorpantam egy pillanatra, de aztán erőt vettem magamon, és mély levegőt véve, egyenes háttal léptem közéjük.
– Hol voltál? – kérdezte Liam.
– Hetty nénivel és Louis más, kedves rokonaival limonádéztam az átriumban – közöltem vigyorogva, mire Lou szép ívű szemöldöke az összeráncolt homlok tetejére ugrott mellettem, miközben Niall elvigyorodott: – Az remek progi! – kuncogott.
– Az volt. Azt ígérték, megkapom a tonhalkrém titkos, családi receptjét, a pogácsáéval együtt.
– Ennyire nem kenyerezhetted le őket! – szúrta közbe ledöbbenve Louis, és csípőre tette a kezét.
– Hát pedig de! – mondtam büszkén, és feltoltam az orromon a napszemüveget.
– Az kizárt – kontrázott hitetlenül Lou.
– Majd meglátod.
– Fogadjunk, hogy csak beetettek! Az a recept csak örökölhető – jelentette ki.
– Na fogadjunk! – vágtam rá eltökélten. Felé nyújtottam a kezem, mire azonnal megfogta az ujjaimat. – Mibe? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm.
– A vázába! – vágta rá habozás nélkül.
Azonnal beugrott a millió darabból, aprólékos munkával összeragasztott cserépedény képe, ami a nappaliban áll, a kis kovácsoltvas asztalon, és amit Louis a költözésnél véletlenül ott felejtett, pedig ikonikus jelentőségű, mindkettőnk számára.
– Legyen! – egyeztem bele, majd Niallra néztem, aki elvágta a fogadást, ezzel élesítve a kihívást.

.