XCV. Fejezet

Sziasztok!

Hoztam a következő részt, remélem szeretni fogjátok... ahogy én:)

Aki unatkozik két rész között, az bátran látogasson meg a másik blogon, és olvasson bele a Stockholme Syndrome című sztorimba, hátha megkedveli, mert nagyon magányos vagyok arrafelé:((

Imádlak Benneteket, és még egyszer hálásan köszönöm, hogy ennyien feliratkoztatok,,,azóta sem térek magamhoz a boldogságtól! És minden egyes kommentért szeretnék egy hatalmas ölelést postázni azoknak, akik megtisztelnek vele!

Mindenkinek szép vasárnapot! <3<3

 Szaladnak a napok. Már egy hete úton vagyunk, és a turné most kezd összerázódni. Már nem kerülgetjük egymást a színpadon, mindenki tudja, mikor, ki jön, hol áll, mit kell csinálnia.
  Feloldódtunk, a fellépéseket megelőző lámpaláz lecsökkent arra a szintre, ami már kezelhető. Ezt szeretem a legjobban. Mikor megvan a kellő rutin, de még nem unalmas a dolog, bár igazából én még soha nem untam egyetlen koncertet sem. Egyszerűen a színpad az életem, bármilyen fellengzősen hangzik ez.
Louis és én úgy tűnik, új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat. Egyre többet viccelődünk, és lassan visszatér a régi, egymást froclizós, finoman kötözködő stílus, amit imádtam, még mikor megismerkedtünk.
– Hazz, az isten szerelmére, ugye nem ebben az ingben akarsz színpadra lépni!?
– Mi bajod van ezzel? Szerintem nagyon szép!
– Igen, a nagyanyám a fél lábát odaadná érte. Mondd csak, ugye ezeket nem pénzért veszed?!
– Nem, neki fizetnek, hogy felvegye őket – mondta Zayn.
– Hát, remélem jó sokat – nézett végig rajtam Louis, én pedig kimelegedtem a pillantásától, ami nem kifejezetten az ing mintáin időzött el, sokkal inkább kilátszó mellkasomon és a csípőmön.
– Nekem nem tudnának annyit csengetni, hogy egy ilyet felvegyek – állapította meg Liam.
– Nem, te ingyen lógatod ki a konyharuhát a zsebedből – szólt rá Louis, mire mindenki felkapta a fejét. Mellém lépett, és sokatmondó tekintettel nézett végig a többieken, amiből kiderült, csak ő cikizhet, a többieknek tilos. Éljen!

– Igen, anya… Jól, csak fáradt vagyok.
Éjjel, a teraszon ülve hallgattam, ahogy Lou Jayjel beszél. – Inkább azt mondd, ti hogy vagytok? A pocaklakók?
Nagyon kíváncsi lettem volna, mit válaszol a mamája, mert kicsit aggódtam miatta és az ikrek miatt, de Louis széles mosolya megnyugtatott.
– Akkor legalább az egyik biztosan fiú lesz, és nagy focista! … Persze, hogy megtanítom. Ő lesz az új Messi. – Néztem, ahogy bekapja az ujját, és mosolyogva rágcsálja, amíg hallgatja az anyja beszámolóját.
– Nem, anya, megmondtam, hogy nem érdekel, mennyibe kerül. Csakis oda mehet. Nem érdekel a nyávogás, hogy messze van, meg ilyenek. Ráfér, hogy kicsit önállóbb legyen… Nem, nem kell már ennyire babusgatni. Nagylány, és okos. Egy jó suliban a helye… Erről ne most vitatkozzunk! … Oké, ha hazamegyek , meghallgatom az érveit… Igen, anya, nem kezdek dirigálni. Értettem.
  Magamban mosolyogtam, mert bár nem hallottam, mit válaszol Jay, de olyan jól ismerem, hogy kikövetkeztettem, mi zajlik éppen. Louis úgy gondolja, már ő is felnőtt, és joga van beleszólni a családi döntésekbe, pláne, ha ő finanszírozza őket, de az anyukája ezt rövid úton lerendezi azzal, hogy rápirít. „Mindig meg kell hallgatni a másikat, anélkül, hogy ítélkeznél felette, az ő érvei alapján megvizsgálni a saját álláspontodat, és utána átgondolni, mi lenne a kompromisszum.” Jay nagy családod tart össze, nem is akárhogyan, úgyhogy nemcsak beszél a dologról, hanem műveli is. Ahogy Louis homoszexualitását is azonnal, és fenntartsok nélkül elfogadta, úgy a többi gyereke érdekeit, és vágyait is szem előtt tartja, és hajlandó felülírni a saját véleményét. Louis nála sokkal konokabb, és még nem tanította meg az élet, hogy legtöbbször semmi nem olyan egyértelmű, amilyennek látszik.
  Többek között emiatt futott zátonyra a kapcsolatunk, mert ő csak azt tudta volna elfogadni, ha én mindenben alávetem magam az akaratának, de akkor is szétmentünk volna, mert egy olyan pasit nem tudna szeretni, akinek nincs saját véleménye.
Zsákutca, mindkét irányban.
Nagyot sóhajtott, ahogy letette a telefont, aztán hátradőlt a puha, krémszínű párnák közé, és a rattant kezdte piszkálni a körmeivel. Nem bírom, ha valamivel zörög, úgyhogy egy fél perc múlva rászóltam:– Lou! Kérlek!
– Oké, csak felbaszta az agyamat – szabadkozott, és abbahagyta a kattogtatást.
– Fizzy biztosan tudja, hogy mit akar.
– Te tudtad ennyi idősen? – kérdezett vissza mérgesen.
– Igen. Énekelni akartam, és semmi mást. – Rám nézett, és ellágyult a tekintete.– Mi van? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni a dolgot.
– Semmi, csak eszembe jutottál a kis kardigánodban, a lelógó sáladdal, és a glóriaként tekergőző fürtjeiddel.
Kikerekedtek a szemeim. Mostanában milyen nosztalgikus lett valaki?!
– Láttad volna mindezt megspékelve a szemüvegemmel, és máris tudtad volna, hogy néz ki egy nyomi.
– Nyomi?! Te már akkor is szívdöglesztő lehettél! – mondta halkan, és finoman felnevetett.
– Mert? Most is az vagyok? – Nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzak be nála.
– Ha épp nem öltözöl Ace Venturának – bólintott. Félig elégedetten dőltem hátra, és szélesen elmosolyodtam.
  Már az, hogy kettesben ülünk a teraszon, hajnali fél négykor, és beszélgetünk, hihetetlen volt számomra. Mi ketten az égvilágon mindenről tudunk beszélgetni, és ez épp annyira fájdalmas, mint örömteli.
  Louis felállt, töltött egy pohár narancslevet magának, egy másikba almalevet, és odanyújtotta nekem. Mindkettőnket egyformán meglepett, ahogy felnyúltam érte, és a kezét is megfogtam, hogy lehúzzam magamhoz. Mikor már elértem, a tarkójára simítottam a tenyerem, és a fejét is lerántottam, végül egy gyors, de határozott csókot nyomtam a szájára. Louis úgy is maradt egy pillanatra, és még le voltak hunyva a szemei, mikor én már visszadőltem a párnákra. Olyan édes volt, majdnem felülbíráltam a szándékomat, hogy csak jelzésértékűen csókolom meg, mert annyira szerettem volna magam mellé vonni az ágyra, és kifulladásig csókolni, de végül maradtam a tervnél, és csak megcirógattam az arcát.       Hitetlenkedve nyitotta ki a szemeit, és kíváncsian nézett rám, de mikor rájött, hogy nem akarok tőle semmit, enyhe csalódottság suhant át az arcán, aztán felegyenesedett.
Ott állt, csak nézett rám, én pedig végül zavarba jöttem. Nem gondoltam át, hogy esetleg meg is kérdezheti, ez mi volt. Erre ugyanis nem lett volna válaszom. De nem szólt, csak állt még pár másodpercig, aztán egy nagyot szusszantott, majd lehajolt és finoman meglökte a csípőmet:– Menj arrébb!
 Olyan gyorsan teljesítettem az utasítást, hogy majdnem felbillent velem a nyugágy, de Louis résen volt, és gyorsan rátérdelt, majd mellém heveredett. Felemelte a karomat, a fejét a mellkasomra fektette, és a lábát átdobta rajtam, aztán még fészkelődött egy kicsit, míg végül nagyot sóhajtva a hasamra fektette a tenyerét.
– Én csak a legjobbat akarom nekik – mondta, és tudtam, hogy a családjáról beszél.
– Tudom... Ahogy anyád is. De tudomásul kell venned, hogy nem dönthetsz az életükről. Nekik kell. Te csak támogathatod őket, mert ez a család dolga. Segíteni, tanítani, megérteni és elfogadni.
– Tudom, Hazz. De szeretném, ha nem a saját kárukon jönnének rá a tévedéseikre.
– Óvnád őket, de van, amitől nem lehet… – suttogtam, ha már ilyen közel voltunk egymáshoz. – Néha az ember csak a saját kárán tanulja meg a dolgokat.
– Igen, és ez borzasztó. Miért nem hallgatunk a szüleinkre, vagy azokra, akik jót akarnak nekünk? – kérdezte ő is halkan, és éreztem, itt már többről van szó, mint eddig.
– Mert azt hisszük, mi mindent jobban tudunk másoknál.
Csak bólintott egyetértése jeléül, és szorosabban ölelt át. Olyan jó érzés volt könnyű kis karját érezni a gyomromon, és meleg leheletét a nyakamon, hogy beleborzongtam, és önkéntelenül átöleltem a vállát, aztán cirógatni kezdtem a hátát. Csendben voltunk, csak élveztük a pillanatot. Percek teltek el így, míg mindketten a gondolatainkba merültünk. Lehajoltam, és belecsókoltam a hajába. Nem emeltem fel az arcom, belefúrtam az ismerős, selymes közegbe, és belélegeztem az illatát. Mikor megmozdult rajtam, és a kezével feljebb tolta magát, aztán felfelé fordította az arcát, elakadt a lélegzetem. A szemeit lehunyta, a szája elnyílt, és szaporábban vette a levegőt. Mikor a combomon megéreztem éledező erekcióját, úgy szippantottam be a levegőt, mintha utoljára lélegezhetnék. Arra várt, hogy megcsókoljam. ARRA VÁRT, HOGY MEGCSÓKOLJAM!

  Teltek a másodpercek, és Lou várt, de én képtelen voltam ráhajolni. Csak néztem, és a döbbenettől nem is pislogtam.
 Neki viszont megrebbentek a pillái, aztán kinyitotta a szemét, kék íriszein megcsillant a lámpa fénye, ahogy beszűkültek a pupillái.  Megváltozott az arckifejezése, és rajta is döbbenetet láttam. Fürkészte az arcomat, aztán lassan a hasamra csúsztatta a tenyerét, és pihekönnyű testét feltolva, fölém helyezkedett. A tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig lihegni kezdtem. Lassan hajolt felém, de most nem hunyta be a szemét, ahogy én sem. Már szinte összeért az orrunk, de még mindig bandzsítva próbáltuk tartani a kontaktust. Ő is szuszogott, a mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt, aztán már nem volt távolság, amit át kellett volna hidalni kettőnk között.
  Mikor az ajka a számhoz ért, végre elengedtem magam. Csak az érintésre figyeltem, mintha életemben először tapasztalnám meg. És olyan is volt. Ismeretlen érzések támadtak fel bennem. Lágy volt, gyengéd, mégis határozott és magával ragadó. Nem volt nyelv, csak az ajkaival simogatta az enyémet. A keze felemelkedett, és ujjaival a hajamba túrt, kicsit oldalra billentve ezzel a fejemet. Erősebben nyomta rám a száját, én pedig óvatosan beszívtam az alsó ajkát. Magához húzta a fejemet, halkan mordult, és a testével is hozzám simult. A tenyerem a hátára simítottam, éreztem szabálytalan szívverését, ahogy egyre gyorsul. Lelassult az idő, ahogy a föld forgása is.
  Lusta volt minden mozdulat, vagy inkább szándékosan elnyújtott, ahogy lassan, óvatosan próbáltuk elfogadni az újfajta vágyat, ami bennünk éledezett.
Lou merevedése már erőteljesen feszült a combomnak, és az én nadrágom se hagyott elég helyet a farkamnak, ami félig elcsavarodva, kellemetlenül lüktetett az ágyékomon. De egyikünk sem nyúlt a másikhoz, csak élveztük a gyengéd csókot.
Az ujjai a fejbőrömet simogatták, szinte éreztem, ahogy a hajszálaim között futtatja át őket. Én a hátán rajzoltam át az izmokat, ahogy megfeszültek a lapockája fölött, mert a karján támaszkodott.
Mikor percekkel később megéreztem hegyes kis nyelvét, ahogy bátortalanul és kíváncsian siklik végig a számon, azonnal beengedtem. Nem volt tolakodó, bár éreztem visszafojtott feszültségét, amit igyekezett kordában tartani. Az orrán vette a levegőt, és halkan szuszogott, ahogy végre bejutott az ajkaim közé, és cirógatni kezdett.
Olyan forró volt, nedves és tökéletes, hogy majdnem elájultam. Oldalra fordította a fejét, hogy kisajátíthassa felkínált számat, én pedig csak hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar.
 Halk nyöszörgés tört fel belőlem, ahogy a keze a nyakamat cirógatta, ujjbeggyel végigkísérve lüktető artériámat. Minden érzékszervem kiélesedett, és az összes sejtem arra vágyott, hogy ő is kapjon a csodából.
 Mégis, mikor a kis kéz a mellkasomra siklott, hirtelen felpattantak a szemhéjaim, és önkéntelenül elhúzódtam, nem csak Louist, de magamat is meglepve ezzel.  Az arcomra is kiülhetett a zavarodottság, mert Lou felemelkedve fürkészett, egyik szememből a másikba nézve, és ő is feldúltnak tűnt.
– Ne haragudj! – nyögtem ki nagy nehezen, mikor rájöttem, mi megy végbe bennem, és egy hatalmas nyelés után végre sikerült megszólalnom. – Nem megy, Kicsi!
A hangom megremegett, mert számomra is hihetetlen volt, amire rádöbbentem.
– Mi történt? – kérdezte azonnal, olyan halkan, hogy alig hallottam, még ilyen közelről is. Az ajkain ott csillogott kettőnk nyála, az arca kipirult, a szemei veszélyesen fénylettek a kis teraszlámpa fényében, és a teste halványan reszketett.
– Nem tudom… Én sem tudom, de nekem ez így nem megy.
– Hogy? – rázta meg a fejét tanácstalanul, de a keze még mindig a mellkasomat cirógatta.
– Jézus! Nem tudom megfogalmazni. Mikor csak úgy… egymásnak estünk… az más volt. Az kezelhetetlen volt, és nem kellett gondolkodni. De most… ez… ez túl gyengéd, túl érzéki ahhoz, hogy belevessem magam. Lou! … – Csak nézett, igyekezett felfogni, amit mondtam, és mikor elhallgatva én is ezzel próbálkoztam, lassan bólintott. – Ha most nem hagyjuk abba, holnap mindketten nagyon, NAGYON meg fogjuk bánni. Értsd meg! Most kaptalak vissza. Nem eshetünk abba a hibába, hogy mindent feláldozzunk egy szeretkezésért. Nekem szükségem van rád. Nem akarlak megint elveszíteni! – fejeztem be egy kétségbeesett sóhajjal, és lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy a könnyeim rájöttek, nekik itt dolguk van, és harcra készen felsorakoztak.
– Oké, Hazz, igazad van! – suttogta, majd az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, és újra a számra hajolt. A nyelve már a számban volt, mire feleszméltem volna. Megrettentem, hogy úgy döntött, ha számomra csak a vad, fékezhetetlen szex az elfogadható, akkor azt kapom, de egy pár másodperc után éreztem, ugyanazt a törődést és gyengédséget kapom, mint az előbb. Akkor viszont nem értem. Nem azt mondta, hogy igazam van?!
Már mindegy volt, a testem ellazult az érintéstől, a szám készségesen nyílt meg neki. Felsóhajtottam, ahogy ő is, aztán egymás leheletét lélegeztük be.
Lassan húzódott el, még egy utolsó, gyengéd puszival pecsételve le az ajkamat, aztán nehézkesen feltápászkodott a nyugágyról, és ellépett mellőlem. Lezártam a szemeimet, és mint egy iskolás lány, az arcomra szorítottam a tenyeremet, hogy eltakarjam lángoló bőrömet. Megéreztem a kezét, ahogy lefeszegeti az ujjaimat. Felnéztem, és a mosolyát láttam meg először.
– Ne butáskodj már! – mondta, és egy újabb pusziért hajolt a számra, ezúttal nagyot cuppantva a végén. Nem engedte el a kezem, felhúzott vele ülő helyzetbe, aztán megcirógatta az arcomat. – Gyönyörű vagy! – suttogta, és ismét elmosolyodott.
Azt se tudtam, mi történik velem. A gyomrom megreszketett, a kurva lepkék azonnal megérezték a kínálkozó alkalmat, és eszeveszett csapkodásba kezdtek, az agyam pedig feladta, és szabadságra ment. Csak ültem döbbenten, míg Louis az asztalhoz sétált, elővett egy cigarettát, és a gyertya fölé hajolt, ami egy üvegpohárban küzdött a sötétség ellen. Néztem az arcát, ahogy a felizzó parázs vörösre festi a bőrét, és hosszú szempilláit, amik mindig ámulatba ejtenek.
Felegyenesedett, még egy mélyet slukkolt, aztán a fejét felemelve az ég felé fújta a füstöt, végül visszafordult hozzám: – Kérsz valamit? Nem vagy éhes? Ne hozassak egy szendvicset? – Eddig se tudtam mit kezdeni magammal, mert olyan zavarban voltam, mintha egy ígéretes randin, a végső pillanatban nyögtem volna be, hogy szűz vagyok, de így, hogy ő ennyire felnőttesen kezelte a helyzetet, majd megkérdezte – mint egy lovag –, hogy szükségem van-e valamire, végképp elvesztettem a fonalat.
Hova lett a kis, bizonytalan Louis, akit jól ismerek? És ki ez a pasas?


.