XCIII. Fejezet

Sziasztok!

Nem tudom szavakba foglalni, mennyire hálás vagyok, amiért valóra váltjátok az álmomat!!
Már csak két feliratkozó hiányzik, és meglesz a 100, ami nekem nagyon sokat jelent,,,valamiféle lélektani határ.
Köszöntöm az "újakat" bár szerintem eddig is itt voltak, csak inkognitóban ;)
Remélem velünk is maradnak, és lesz még két, bátor ember, aki feliratkozik:)

Közeledik a hétvége, ezért hoztam nektek egy részt, remélem szeretni fogjátok.
Hálásan köszönöm a kommenteket (ami a másik gyenge pontom...), és hihetetlenül örülök azoknak, akik mindig veszik a fáradtságot, hogy írjanak pár gondolatot, de nagyon hiányoznak a régi olvasóim...
Kata, Rebekák, Mariann, Lilly, Zsófi, Naomi, Reni, Virágaim, és a többiek...ITT VAGYTOK MÉG??? :O

xxxBecca

– Mit művelsz? Normális vagy? Mondtam már neked, hogy házinyúlra nem lövünk! A szembeszomszéd macskája nem kefélhet végig az emeletre vezető lépcsőn, mert Margaret néni infarktust kap, ha meglát benneteket! – korholtam le Alfonsot, ahogy elégedett léptekkel megelőzött az ajtóban. – Egyébként is, mi vagy te? Egy szajha? A múlt héten még a kék perzsának kelletted magad, most meg a rágottfülű, sánta kandúr kell? Jó, tudom, hogy a nők a rosszfiúkra buknak, de az a girhes dög olyan büdös, mint egy trágyadomb – folytattam a fejmosást, miközben ő már a kanapé háttámláján állt, és nyávogott, jelezve, hogy odamehetek, és simogathatom egy kicsit. Persze, hogy nem tudtam ellenállni, ha ilyen kegyet gyakorolt, és miután pont három percig engedte, hogy az ujjaimmal beletúrjak selyempuha bundájába, végül egy erőteljes harapást intézett a hüvelyk és mutatóujjam közötti bőrlebenybe.
Egy hét alatt meggyógyul, oda se neki. – Ettől még nem bocsájtom meg, hogy egy cafat vagy – jelentettem ki határozottan. – És most akkor kis szürke hógolyókat várunk, vagy kajlafülű, foltos guzmókat? – kérdeztem, de egy kecses ugrással elsétált mellettem – mintha meg se hallotta volna –, aztán a tányérja mellett megállva morgott egyet, hogy jöhet a vacsora.

London még mindig nyomaszt. Az egyetlen jó dolog benne, hogy ilyenkor néha nálam lehet a macska, aki az utóbbi időben – hányatott sorsára való tekintettel –, olyan gőgösen viselkedik, hogy egy normális ember seprűvel tanítaná móresre. Én viszont minden kívánságát lesem, ezzel enyhítve a lelkiismeret-furdalást, hogy keveset vagyok vele. Alfons persze maximálisan visszaél ezzel, és úgy ugráltat, mint egy fizetett cselédet. Ha leülök, nyávog, hogy engedjem ki, és mivel pont most vannak azok a napok, amikor szívesen fogadja a kandúrok közeledését, ezt követően egész este állok a teraszon, és lesem, hogy mikor méltóztatik hazaténferegni az áthancúrozott órák után. Legtöbbször dupla adag vacsorát fogyaszt el, gondolom már a készülő kiscicákra való tekintettel, vagy az elégetett kalóriákat pótolandó, majd az ölembe fészkeli magát, de simogatni csak akkor lehet, ha cserébe elviselem, hogy mind a tíz, fegyvernek minősülő karmát belevájja a mellkasomba, vagy a hasamba. Csekély ár ez a boldogságért, hogy hagyja magát, úgyhogy rendszerint van néhányszáz, tűszúrásnyi luk a testemen. A zuhany alatt szoktam csak rájönni, hogy ezek tényleg fájnak, de hiába próbálom kijátszani, őt nem lehet.
Ha egy összehajtott törölközőt teszek a pólóm alá, az első próbálkozás után – hogy belém mélyessze a karmait –, olyan lenéző pillantást vet rám, és ugrik le azonnal az ölemből, mintha azt mondaná: „Te idióta! Ennyire kezdőnek nézel!?”, majd kackiás járással elvonul a hálóba, és befészkeli magát az ágyamba. Onnan persze nem hajlandó átfeküdni a másik oldalra, és ha át akarom emelni, olyan visítozást rendez, mintha nyúznám, míg húsz körömmel kapaszkodik a lepedőbe. Ilyenkor tehát Lou oldalán alszom, ha tudok, mert még mindig eszembe jutnak az emlékek, és éjjeleken át képes vagyok azzal tölteni az időt, hogy elmerengek rajtuk. A felnőtt életem összes jelentős pillanatát vele éltem át, ahogy férfi is mellette lettem, és még mindig nehéz megemészteni a jelent, amiben már nincs velem. Jönnek a szép pillantok, aztán a veszekedések, és megint az önmarcangolás, hogy hol rontottam el. Szerencsére ezt már csak éjszaka csinálom, általában csak a londoni lakásban, és csak akkor, ha nálam van a macska. De még ezt is szeretem…

Az esküvő három napja volt, de én még mindig nem voltam képes levenni a karszalagot, amit a vendégek kaptak. Ahányszor ránézek, fel is idézem magamban a dialógusunkat, és elgondolkozom rajta, vajon mi játszódott le benne, amiért utánam jött, és kierőszakolta azt a beszélgetést. Azt mondta, már vége, befejezte, lezárta. Ettől mindig olyan érzésem van, mint egy tengeribetegnek. A gyomrom felfordul a képtől, ahogy egy idegen pasi szájon csókolja, ő pedig mosolyogva tűri, aztán a gyomrom lesüllyed, mikor felidézem, ahogy utánam rohan, de én még arra is képtelen vagyok, hogy szót váltsak vele; majd ismét bukfencezik a belsőm, mikor eszembe jut, amit a lagzi után mondott, kettesben. A lepkéim pedig akkor vesznek meg, mikor bevillan a fogadásunk, és az, ahogy a kezemet fogta, lágyan, mégis határozottan.
Túl vagyok rajta! – kezdem ilyenkor mondogatni magamnak, de azért egy-két pillanatig mindig engedem, hogy elfacsarodjon a szívem a hiányától. Sosem leszek túl rajta, maximum  megtanulok nélküle élni. A kettő nem ugyanaz, állapítom meg ilyenkor.
Mindegy, mert úgyse tehetek semmit. Már rég kiterítettem a lapjaimat, és elbuktam a játszmát. Ha idáig jutok az okfejtésben, mindig megkeseredik a szám, elszorul a torkom, és elakad a lélegzetem. Néha üvölteni tudnék, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, mikor múlik már el ez a fojtogató érzés, és mikor gyógyulok ki ebből a nyomasztó kórságból?

Épp egy megbeszélésről indultam hazafelé, ahol a készülő koncertfilmről vitatkoztunk, mikor Louis odalépett hozzám.
– Hazz! – Mi a pöcsömért ejti így a nevemet??? Ez őrület! – Átmehetek most Alfiért? Vagy nem hazamész? – nézett rám kérdőn, én pedig egy pillanatra összezavarodtam. Már eltelt a közös időnk?!
– Szerda van? – kérdeztem vissza értelmesen, mire egy másodpercnyi habozás után szélesen elmosolyodott, és bólintott.
– Igen, szerda. – Rosszul esett a gondolat, hogy már a macska se lesz velem, és azon gondolkoztam, átrakatom a repjegyemet, így péntek helyett másnap utazom vissza Los Angelesbe, mikor megéreztem az apró kezet a bicepszemen.
– Akkor? – hajolt be a látóterembe Lou, és rájöttem, hogy nem is válaszoltam. Nem lehetek ekkora balfék!
– Jobb lenne, ha inkább este jönnél, ha neked nem okoz problémát. Még alig voltunk együtt. – Ez tisztára úgy hangzott, mintha vasárnapi apuka lennék, aki ritkán látja a gyerekét, és még szeretne kisírni pár órát. Egy külső szemlélő biztosan szakadna a röhögéstől, hogy egy bolharaktárról beszélek ilyen hangnemben, de Louis csak fürkészte az arcom, aztán megszorította a karom, és bólintott.
– Nem, semmi baj. Majd Ellel felszaladunk érte, ha a kiállításról jövünk haza. – Ismét szívfájdalom, mert ő meg úgy beszélt, mintha egy nős pasas lenne, aki a feleségével tervez esti programot, de sikerült tudatosítani magamban, hogy mennyivel jobb ez, mint mikor a pasijával fog beugrani a macskáért.
– Remek – fordultam el tőle, de azért még kipréseltem magamból: – Köszönöm.

Siettem haza, de a ház úrnője abban a pillanatban távozott, mikor kinyitottam az ajtót, és úgy rohant le a lépcsőn, mintha késésben lenne. A földszinten, a kis ablakra szerelt macskaajtón át, egy pillanat alatt az utcán termett, és mire kiértem a teraszra, már láttam, ahogy átvág a parkolón, és nyílegyenesen a szemközti parkba veti magát.
– Újabb randi – mondtam ki hangosan, egy nagy, lemondó sóhajjal, aztán elkedvetlenedve indultam a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét.
Fél nyolckor már kezdtem aggódni, mert az éhség azért nagy úr, előbb-utóbb haza szokta csalogatni a vacsora, de most úgy látszik még a tonhalas Whiskas se elég nyomós indok, hogy haza egye a fene.Gitárral a kezemben ültem ki a kényelmes nyugágyba, és belemerültem a dalszerzésbe, de azért a fél szememmel mindig a gyalogjárdát figyeltem, mikor bukkan ki a fák árnyékából Alfons, és méltóztatik végre hazajönni.


"Got me looking at London Lights
Wishing you were here with me, and these London Lights
Saying how you love that I got hazel eyes
and honestly, I won’t catch up on sleep tonightI’ve been looking at London Lights and missing you..."
.
Épp itt tartottam, és halkan énekeltem, mikor arra kaptam fel a fejem, hogy Louis a teraszajtóban áll a függöny mögött, és akkorát sóhajt, hogy még én is jól hallottam. Lassan elhúzta az anyagot, de nem lépett ki, én pedig úgy éreztem, azt akarom, hogy hallja.

" I'm happy for you.
Maybe someday in the future if we're back together, that'd be cool.
Good luck.
I haven't seen that smile in a long time, that's great.
Maybe someday when we're old and grey,
we could be in love once more"
.
Louis döbbenten állt, mintha földbe gyökereztek volna a lábai. Az arcán egy tucatnyi érzelem suhant át. Másodpercek teltek el, míg a fülünkben visszhangzottak a dallam és a szavak, aztán nagy nehezen erőt vett magán, a hajába túrt, én pedig a földre fektettem a gitárt.
– Szia! – köszöntem neki, mikor már volt hozzá lelki erőm.
– Szia, Hazz!  – válaszolta rekedten. Az összes pihe égnek állt a nyakamon, és a gyomrom megreszketett a hangjától. Nem lehet, hogy ennyi év után is ilyen hatással van rám! – Gyönyörű ez a dal – mondta, és mintha még akart volna valamit, de aztán látszott, hogy elvetette az ötletet.
– Alfi még nem jött haza. Órákkal ezelőtt lelépett. – Próbáltam túllépni az érzelmi sokkon. – El?
– Átment egy barátnőjéhez, akinek szerelmi bánata van. Pizsipartiznak.
– Értem. – Irigy voltam a barátnőre, mert neki van kinek elsírni a bánatát, és úgy általában a lányokra, mert ők olyan keményen űzik ezt az ipart. Filmek készülnek a nők szakítás utáni válságáról, és szinte mindegyikben fagyis dobozzal a kezükben, szerelmes filmeket nézve bújnak össze a barátnőikkel, akik kinyúlt mackónadrágban, mégis szexin ápolgatják a lelküket.
Nincs itthon fagyi, és nincs olyan barátom, akinek kiönthetném a szívemet. Ráadásul hónapok óta vegetálok, ami egy kicsit sok már ahhoz, hogy valaki engem pátyolgasson – döbbentem rá. Felnéztem Louisra, aki egyik lábáról a másikra állt, és éreztem, hogy elég kellemetlen a szituáció.
 – Kérsz egy teát? Vagy nem vagy éhes? – kérdeztem, mert nem jutott eszembe más. Felemelte a tekintetét, amivel eddig a teraszt burkoló csempét nézegette, aztán fürkészőn nézett rám.
– De. Nem vacsoráztunk, mert el kellett rohannia – bólintott lassan, én pedig megkönnyebbültem. Magamnak sem vallottam be, de annyira szerettem volna, ha velem marad egy kicsit. Elmosolyodtam, és gondolatban üzentem Alfonsnak, hogy meg ne próbáljon hazajönni a következő percekben, mert akkor kitekerem a nyakát a cédának.
– Oké. Gyorsan főzök valamit! – álltam fel a nyugágyból, és öles léptekkel indultam a konyha felé. Mikor rájöttem, hogy szinte rohanok, ami elég furcsán nézhet ki, lelassítottam.
– Mit ennél? Van itthon csirke, egy kis tengeri hal, és saláta.
– Jó lesz a hal, salival – szólalt meg az imádott hang, közvetlenül mögöttem, amitől ismét ellepett a libabőr, és picit megbicsaklott a térdem.
Nekiálltam előkészíteni a szeleteket, Louis pedig otthonosan mozogva, egyből salátát mosott, zöldséget szeletelt. Pár édesburgonyát fóliába csavartam, és bedobtam a sütőbe. Közben felforrt a víz, úgyhogy csináltam egy kanna teát, és igyekeztem fesztelenül mozogni. A csend kezdett kínossá válni, ezért a távirányítóért nyúltam, és benyomtam a lejátszót.
Már késő volt azon agyalni, milyen számok vannak rajta, de leizzadtam, mikor rájöttem, szinte mind a szerelmi bánatomat meséli el, és a hülye is rájönne, hogy ezek az eretvágós zenék nem ahhoz szolgálnak aláfestésül, hogy ugrándozva bohóckodjak esténként.
Lopva Louisra néztem, aki egy paradicsomot vágott vékony szeletekre, de a szemöldöke a homloka közepére volt felhúzva. Pár perccel később éreztem, hogy a hátamat süti a pillantása. Nem mertem megfordulni. Két számmal később már a kés is megállt a kezében, miközben póréhagymát karikázott, és olyan hirtelen fordult meg, amit már nem hagyhattam figyelmen kívül.
– Harry! – szólalt meg elgyötörten. – Annyira sajnálom.
Egy pillanatra felmerült bennem, hogy azt válaszolom, ne legyen ilyen beképzelt, ez nem miatta van, vagy hogy az új számhoz kerestem inspirációt, de aztán rájöttem, azzal, ahogy a teraszon elénekeltem neki, már rég bevallottam, hogy még mindig nem léptem túl rajta.
– Sajnálod?  – kérdeztem vissza, mert úgy éreztem, a szakításunk óta először látja be, hogy ő is hibás volt a dologban. Vagy csak azt sajnálja, hogy ekkora balek vagyok, aki nem tud szabadulni a rég véget ért kapcsolattól?
– Igen. Nagyon sajnálom – tette le a kést, és teljes testével felém fordult, kezeivel a dereka mellett markolva a pultot.  – Én…
És Alfons, a tökéletes időzítés mestere ekkor érkezett. Olyan kaparászásba kezdett az ajtónál, éktelen nyávogással színesítve, hogy mindketten egyszerre mozdultunk.
– Majd én! – szólt Lou, és odasietett, hogy beengedje.  Ahogy kinyílt az ajtó, a cirmos besietett rajta, hosszú farkát egyenesen az ég felé meresztve, aminek a vége enyhén reszketett. Azonnal felugrott a kanapé hátára, és nyávogott egyet Louisnak, hogy rögvest lépjen hozzá. Néztem őket, ahogy a kis kurva, fejét keményen a gazdája tenyerébe nyomta, majd a gyomrához dörgölőzött, közben puha mancsával a kezéért nyúlt, és magához húzta, egyértelműen jelezve, hogy simogatást akar. Egy perccel később Louis már a párnák között feküdt, Alfons állva gyúrta a mellkasát, miközben egymást túllicitálva morogtak, és becézték a másikat. Olyan kibaszott irigy voltam, hogy arra nincsenek szavak.
– Édesem! – súgta neki Louis, míg a szőrcsomó az álla alá bukott, és busa fejével erőszakosan nyomta neki magát. Louis két kézzel kényeztette, felváltva simogatva a hátát és a tokáját. A konyhában is jól hallottam a hangos dorombolást.
– Nekem bezzeg ezt nem csinálod! – szakadt ki belőlem a szemrehányás, mire mindketten rám néztek, és Louis kérdőn húzta fel az egyik szemöldökét. – Mármint a macska – magyaráztam, mire elnevette magát. Egy pillanatig még néztük egymást, és végül én sütöttem le a szemem.
– Kis ribanc – mondta halkan –, tudja, hogy mivel vegyen le a lábamról.
– Jó neki! – szóltam ismét meggondolatlanul, amivel egy újabb zavart pillantást érdemeltem ki. Elfordultam, és hagytam, hogy az előző mondat ott lebegjen kettőnk között, átadva az irányítást Louisnak. Enyhén remegett a kezem, és nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól, hogy ennyi idő után végre kettesben vagyunk, vagy a vágytól, hogy mindent félredobva rá vessem magam, és kicsikarjak belőle egy szeretkezést. A második verzió engem is lesokkolt, egyáltalán hogy juthatott eszembe. Megígértem, hogy többé nem próbálkozom.
Hallottam, ahogy Louis le akarja tenni a macskát (kiderült a hangos vinnyogásból, amivel Alfons nemtetszését fejezte ki), de nehezen boldogult.
– Ne karmolj, te mocsok! – szólt rá erélyesen, aztán léptek közeledtek.
Halk torokköszörülés a hátam mögött, amitől nagyot nyeltem, aztán kihúztam magam, megfordultam, és álltam a pillantását.
– Harry, én nem tudom… Nem tudom hogyan, és mi történik velem. Valami zajlik bennem, amit nem értek, és egyelőre nem tudom letisztázni a dolgokat, még magammal sem. – Nem szóltam, nem is tudtam volna mit.  – Tudom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy hülye voltam. – Lenyeltem a nyelvemet, nehogy helyeselni kezdjek. – És nem tudom, benned milyen érzések vannak kettőnkkel kapcsolatban. – Most felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett, miután eddig a zokniját tüntette ki a figyelmével. Zavarba jöttem.
– Bennem is változtak a dolgok. Talán kicsit könnyebb, de azért nem mondanám, hogy túl vagyok rajtad. – Próbáltam olyan választ adni, ami igaz, de azért nem tesz teljesen kiszolgáltatottá. Azt sem tudtam, ő most tulajdonképpen miről beszél. – Tényleg szakítottál a sráccal? – kérdeztem a hirtelen beálló csendben, amíg még volt hozzá merszem. Elgondolkodva bólintott, miközben beharapta az alsó ajkát, amitől ismét kezdett összeugrani a gyomrom. Én is bólintottam, aztán visszafordultam a deszkához, mert muszáj voltam valahogy leplezni a vigyoromat. Mintha hátul is lett volna szemem. Éreztem, hogy Louis még mozdulatlanul állt egy darabig, és nézett, aztán egy nagy sóhajjal mellém lépett. Megállt bennem az ütő. Mikor rájöttem, hogy csak a kezét mossa meg, csalódottan fújtattam egyet az orromon, mire oldalról rám pillantott. Elvörösödtem. A kezét törölgette, és engem fürkészett, nekem pedig, egy idő után muszáj volt rálesnem. Szélesen mosolygott, és huncut fények csillogtak a szemeiben.


.