CIII. Fejezet

Sziasztok!

A szokottnál hamarabb jelentkezem az új résszel, hátha valaki épp érettségire készül, és szüksége van egy kis kikapcsolódásra az izgalmak közepette.

A többieknek csak szimplán szép tavaszt, és jó szórakozást!

Indul MAJD egy új blogunk, amit Dreamy Girllel, és Silver Breezzel közösen írunk...
Egyelőre csak a tervezésnél járunk, és elkészült a trailer, valamint fel lehet iratkozni, aki nem szeretne lemaradni róla. A címe: Fin/V/e Selection, és előre szólok, csak azok tévedjenek arra, akik szeretik a 18+-t, mert ez tulajdonképpen CSAK az lesz...

xxxBecca

Harry

Még nem tértem magamhoz az egy hét alatt, mióta hivatalosan is Louis Tomlinson jegyese vagyok.
Otthon voltunk három napot Angliában, és a két családon kívül Eleanorékat is meglátogattuk.
Persze mindez nem volt olyan egyszerű…
Mikor az ügynökségnél tudomást szereztek a dologról, és Lou el akart kéredzkedni, hogy hazarepülhessünk, akkora cirkusz volt, mint még soha. Azért nem mertek replikázni, hogy Louis eljegyzett, de a fejeken tisztán látszott, hogy az évtized rosszhíreként könyvelik el, hogy kibékültünk. Az új Louis viszont, aki aközben született míg nem élt velem, sokkal vehemensebben állt ki az érdekeinkért:
– Mégis mi a búbánatos lófaszért vagytok így kiakadva? Nektek könnyebb lenne titokban tartani, ha két másik pasival jöttünk volna össze? Ebben legalább már van gyakorlatotok, és egyelőre – ezt a szót erősen megnyomta –, nem tervezzük, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgot. Minden marad a régiben, és normálisan fogunk viselkedni. Ti meg csak tegyétek a dolgotokat.
Csak ámultam, milyen határozott és összeszedett. Az érvei meggyőzték a menedzsmentet, hogy még nincs itt a világvége.
– De miért kell most hazautaznotok? – kérdezte Brendon, az új asszisztens.
– Csak úgy, mert ezt akarjuk?! – kérdezett vissza lekezelő hangnemben Lou, és közben a derekamnál fogva magához húzott, és belepuszilt a nyakamba.
Komolyan mondom, az új, magabiztos, férfias Louis olyan szinten vett le a lábamról, hogy mellette egy dadogós, pirulós tininek éreztem magam. És még valaminek: önmagamnak. Végre nem kellett megjátszanom a sármőrt, se a talpig férfit. Lehettem az az érzékeny, babusgatásra vágyó, félig női lelkű idealista, aki valójában vagyok. Felszabadultnak, és boldognak éreztem magam.
– Oké… oké. Nem kell leharapni a fejem! – visszakozott Brendon, és a telefonjáért nyúlt, hogy elintézze a repüléssel kapcsolatos dolgokat. Mikor letette közölte velünk:
– Reggel 4.40–kor indul a gép a LAX-ról, és visszafelé is éjjel fogtok érkezni.
– Mint mindig – sommázta Louis.
Örültem, hogy nem kell külön, menetrend szerinti járatokkal mennünk, hanem vihetjük a különgépet, és együtt utazhatunk. Alig vártam, hogy megölelhessem anyámat, és persze Jayt, de a kíváncsiság is furdalt, vajon milyen Eleanor új pasija. Vagyis már nem is annyira új, csak mi még nem találkoztunk vele. Kicsit paráztam, hogy a vadiúj Louis-m nem fogja-e szétszekálni és kivallatni, hogy megbizonyosodjon róla, megérdemli Eleanort, de reméltem, hogy sikerül majd kordában tartani.
Majdnem sikerült…

– Sziasztok! – nyitott ajtót mosolyogva El, mikor este kilenckor megérkeztünk hozzájuk. Max a háta mögött állt, és meglehetősen zavarban volt. Gyorsan beléptünk, Pete pedig még utánunk szólt, hogy a kocsi egy utcával arrébb vár ránk, úgyhogy szóljunk a sofőrnek, ha indulni akarunk, és csak akkor lépjünk ki a házból, ha visszaszól, hogy tiszta a terep.
Louis válaszolt, hogy megértette, és Pete ne aggódjon, menjen csak bowlingozni a haverjaival, mert itt minden a legnagyobb rendben lesz.
Mikor odafordult Maxhez, hogy kezet rázzanak, Louis először felnézett a magas fiúra, majd összehúzott szemöldökkel mérte végig. Ha engem nézne így, biztosan leverne a víz.
El is érezte, hogy kezdődik a kakaskodás, úgyhogy a pasija mellé lépett, és belekarolt.
– De jó, hogy megjöttetek. Hazz, mutasd azt a csodagyűrűt, hadd nézzem meg közelebbről… – csicsergett, ahogy betessékelt bennünket az előszobából. Erős késztetést éreztem, hogy mellé lépjek, és az ujjamat elé tartsam, de visszatartott a tudat, hogy szerencsétlen Maxet nem hagyhatom hátra Louval, mert olyan elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt szegény pára.
Ezért aztán Louis ujjait kerestem, és összefűztem az enyémekkel, majd előre engedtem a hálásan rám pillantó srácot.
Louis oldalról figyelte az arcomat, és mikor leültünk az asztalhoz, El pedig Maxszel együtt a konyhába ment, hogy behozzák a vacsorát, hozzám hajolt:
– Miben mesterkedsz, cica? – kérdezte, én pedig nem is tudtam, mit válaszoljak.
– Nem mesterkedem semmiben, de ha már lecicáztál, el kell mondanom, hogy te nézel ki úgy, mint a macska, aki épp le akarja nyelni a kanárit. – Elnevette magát, felszabadultan, vidáman. – Te nem El apja vagy, ezt ugye nem felejted el? – kérdeztem, mikor abbahagyta.
– Túl sok vagyok? – kérdezte komolyan. – Igyekszem nem elfelejteni, de úgy érzem, felelős vagyok érte.
– Nem, kicsi. Te csak magadért, és most már értem vagy felelős. Eleanor a saját életét kell hogy élje, azzal, aki neki megfelel. Mert olyat úgysem találna, aki neked elég jó.
– Nem, mert az az ember már hozzám tartozik – vágta rá komoly arccal, és csücsörítve odafordult, hogy a szájára hajoljak. Ebbe a tökéletes pillanatba sétált bele Max, aki hangosan felnyikkant, mikor meglátott bennünket, ahogy csókolózunk.
– Nyugi! – nézett rá Louis, mikor elhajolt tőlem, de közben még megsimogatta az arcomat. – Ezt még szoknod kell – közölte a céklavörös sráccal.
– Idővel észre sem veszed – nyugtatta Eleanor is, aki közvetlenül mögötte érkezett.
Felpillantottam, és a tekintetem összeakadt az ijedt, és láthatóan összezavarodott Maxével.
– Na figyi! Látom, hogy ez még neked fura, és biztosan vannak kérdéseid. Essünk túl rajta! – bátorítottam, de mikor felpillantott, láttam, hogy csak rontottam a helyzeten.
– Nincsenek kérdéseim, csak az a helyzet, hogy nem találkoztam még… – elakadt a szava.
– Melegekkel? – kérdezett vissza Louis, és meghúzta a combomat, hogy helyezkedjek hozzá közelebb. Eleget tettem a kérésének, és a székemmel mellé oldalaztam, míg összeért a térdünk.
– Aha – nyögte a barna, érdekes arcú srác. Alaposabban szemügyre vettem. Nem helyes, az biztos, de nem is csúnya. Alapjában egy különcnek néz ki, akinek azért van stílusa. Szívesen beszélgetésbe elegyedtem volna vele, mert kíváncsi lettem, mit lát benne El, de egyelőre olyan kínos volt a szituáció, hogy esélyem sem volt rá.
– És mi a különbség a melegek, és a heterok között? – kérdezte Louis ártatlanul, de bennem megszólalt a vészharang. Túl selymes volt a hangja. Kis alattomos.
– Semmi, vagyis… persze van különbség… de nem úgy értem… hanem… – Szerencsétlen flótás csak egyre jobban belezavarodott, és éreztem, hogy Eleanor segélykérőn néz rám, de muszáj voltam megvárni, míg kinyög valamit. Nem beszélhettem helyette. Csak reménykedtem benne, hogy kikecmereg a mondatból. – Szóval semmi alapvető különbség nincs, de akkor is furcsa, ha két férfi alkot egy párt.
Louis megfeszült mellettem, és már éreztem, hogy valami epés replikával készül, de megszorítottam a combját, és közben felé fordultam: – Szívem, ideadnád a krumplit?
Sikerült annyira kizökkentenem, hogy amíg előrehajolt a tálért, én kezdjek beszélni:
– Igen, Max. Persze, hogy furcsa, mert több száz éve sulykolják az emberekbe, hogy ez nem normális, vagy beteg dolog. Nem kell ezért zavarban lenned. Majd idővel megszokod. Nekünk is sok idő kellett hozzá, mire beismertük… Igaz, kicsi? – kérdeztem Louistól, aki összehúzott szemöldökkel fordult felém, de aztán mikor átgondolta, amit mondtam, kisimultak a vonásai, és elmosolyodott.
– Igaz – bólintott, és mélyen a szemembe nézett. Egy kis libabőr, egy kis lepkeinvázió, és máris mehet minden tovább.
– És ti hogy ismerkedtetek meg Ellel? – kérdeztem, hogy végre témát váltsunk.
– A fősulin – válaszolta Max, és révetegen Eleanorra nézett. Láttam felvillanni a szemében azt, amire kíváncsi voltam, El arcán pedig enyhe pír jelent meg, és megrebbentek a szempillái. Igazán szép lány, állapítottam meg ismét, aztán eszembe jutott, hányszor és hányféleképpen segített rajtunk, és hogy mennyire kedvelem. Szívből kívántam neki, hogy végre találjon valakit Louis után, akit igazán szerethet. Most, hogy mi végre rendbe tettük a kapcsolatunkat, neki is jár a szabadság, és a boldogság. Eddig mindig háttérbe szorult szegény. Max mesélni kezdett, és nagyon szép szavakkal írta le a találkozásukat, majd azt, hogy szerettek egymásba. Kiderült, hogy humora is van, mert mikor rákeresett Elre a neten, és egyértelmű lett számára, hogy Louis Tomlinson barátnőjére hajtott rá, saját bevallása szerint majdnem lenyelte a kiskanalat, amivel épp joghurtot evett. Azt is elmesélte, mennyire nem hitte el, mikor megtudta, hogy El csak álbarátnő. Először arra gondolt, unatkozik a híres pasija mellett, akivel csak ritkán találkozik. Aztán azt hitte, ez valami hülye tréfa, amit a haverjai agyaltak ki, hogy jót röhöghessenek rajta. Mikor Eleanor leültette, és őszintén elmondott mindent, aztán mutatott pár közös képet rólunk, akkor kezdte kapizsgálni, hogy a média irányította világban simán előfordulhat, hogy éveken át fenntartsanak egy hamis képet bárkiről. Az emberek bármit elhisznek, amit be akarnak adni nekik. „De hogy lehet az, hogy soha nem buknak le? Hogy egyetlen lesifotó sem készült róluk az elmúlt évek alatt?” – kérdezte állítólag Eleanortól Max, és a válasz még jobban meglepte. „Milliókba kerül ez az ügynökségnek. Külön alkalmazottak figyelik a közösségi oldalakat, és azonnal lecsapnak ezekre a képekre. Vagy megfenyegetik a készítőt, hogy személyiségi jogokat sért, és általában ez is beválik, vagy nagy összeget fizetnek azért, hogy titokban maradjanak. Jó pár ember lett gazdagabb attól, hogy sikerült lekapnia Larryt…”
Belém mart a felismerés, mennyi pénzbe kerül, hogy a világot becsapjuk, holott mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak élhetnénk az életünket boldogan, mint mások.
Erre viszont egyelőre semmi esélyünk. Nem engedtem, hogy a negatív gondolatok beárnyékolják az estét. Kényszeredetten elmosolyodtam, és Eleanor felé fordultam.
– Isteni lett a kacsa. És mi ez a mártás?
– Erdei gombás barnamártás, de megbolondítottam még egy kis vörösborral. Örülök, hogy ízlik – mosolygott rám El, és innentől elkezdtünk receptekről beszélgetni. A két pasi mellettünk unottan nézelődött, aztán Louis felállt, hozott két sört a hűtőből, és egyet a még mindig merev háttal ülő Max kezébe nyomott.
– Gyere, kapcsoljuk be a tévét. Negyeddöntő van a spanyoloknál.
A srác hálásan felmordult, és elnézést kérve Eltől, követte Lout a nappaliba, mi pedig végre belemerülhettünk a beszélgetésbe. Eleanor ódákat zengett Maxről, és még ha a lila ködöt le is vonom a beszámolójából, akkor is be kell látnom, jó választásnak tűnik.
Néha lopva a nappali felé néztem, de arra is rájöttem, a foci valóban áthidalja a kommunikációs nehézségeket. Egyformán káromkodtak és  ujjongtak, mivel (hála az égnek) ugyanannak a csapatnak szurkoltak. Fél órával később már régi ismerősökként beszélgettek Neymar legutóbbi góljáról, és a várható átigazolásokról az őszi szezonra.
Fellélegeztem, és mikor El halkan az esküvőről kérdezett, végre elmesélhettem valakinek, hogyan képzelem a nagy napot.

Anyám végigbőgte az estét, amit otthon töltöttünk, és részletesen beszámoltatott bennünket mindenről. Elég nehezen kerültük ki az eljegyzés előtti este történéseit, és volt egy pillanat, mikor Lou bele is zavarodott a mesébe, mert anyu fifikásan belekérdezett, hogy a mozi után mi történt, és látszott, hogy nem érti, miért csak másnap délután, a medence partján kérte meg a kezemet; de aztán Louis valahogy kivágta magát, és végül mindannyian elégedetten dőltünk hátra, mikor végeztünk.
– Ez gyönyörű! – tapsikolt anyu, mikor Lou elismételte, hogy mit mondott nekem. Szinte hajszálpontosan emlékezett minden szóra, ami engem különösen meglepett, de anyu sem állhatta meg szó nélkül:
– Meddig gondolkoztál rajta, és gyakoroltál erre, Lou?
– Háát…– nézett rám félszegen életem szerelme. – Hetekig.
Kikerekedett a szemem.
– Hetekig? – ismételtem csodálkozva.
– Igen. Mikor a házat rendeztem be, már akkor eljátszottam a gondolattal, és mikor megleptelek vele, akkor majdnem… De aztán berezeltem, és inkább kínlódtam tovább.
– Már akkor ez volt a terved? – Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ennyi ideig rágódott a dolgon.
– Igen, Hazz. Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek látszik. – Belegondoltam, mi mennyit beszélgettünk a lehetőségekről Niallel, és rájöttem, nekem sem lett volna merszem elé állni azzal, hogy folytassuk, nemhogy megkérni,  házasodjunk össze.
Anyu egy pár kedves mondattal elterelte a figyelmünket a témáról, de este, az ágyban fekve ismét eszembe jutottak Lou szavai.
– Magadban nem voltál biztos, vagy bennem? – Csak ennyit kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Louis felém fordult, az éjjelilámpa fényénél közelről fürkészte az arcomat, aztán felemelte a kezét, és megsimogatta a hajamat.
– Egyikünkben sem. Féltem, hogy túl mély sebeket ejtettem a lelkeden, és többé nem tudsz bízni bennem. És féltem, hogy nem vagyok elég erős, hogy kibírjak mindent, ami még ránk vár. Nem akartalak addig egy életre szóló eskübe kényszeríteni, míg én magam nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy bármi is történik körülöttünk, többé nem adom fel.
A szavai egyszerre okoztak fájdalmat, és örömöt, bármilyen hihetetlen ez.
– Ugye, tudod, hogy bármikor tetted volna fel a kérdést az elmúlt három évben, én mindig igent mondtam volna?
Láttam, hogy bepárásodik a tekintete.
– Tudnék kivételt mondani, de nem akarok. A lényeg, hogy már az enyém vagy.
– Mindig a tiéd voltam, kicsi.
Ezután összebújva aludtunk el, az új, immár szokásos pozitúrában. Én a kiskifli, és ő a nagy.

Jay és a gyerekek ujjongva vártak ránk másnap, és az ablakból figyelték, mikor érkezünk.
A szokásos, olasz családra emlékeztető ebéd után a kertben üldögélve beszélgettünk, és ismét el kellett mesélnünk az egészet, de valahogy most már flottul ment minden. Gyakorlat teszi a mestert…
Jay csak annyit kért, az esküvővel várjuk meg, míg az ikrek megszületnek, mert veszélyeztetett terhes. Louis azonnal megfeszült, mint a húr.
– Nyugi, kisszívem. Csak azért, mert ikrek, és mert már nem vagyok húsz éves. De nincs semmi ok az aggodalomra. Dr. Wright megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben.
– Biztos? – kérdezte Louis, és előrehajolva a kerek pocakra simította a tenyerét.
Elszorult a torkom. Mindig a gyengéim voltak a terhes nők, és titkon irigylem őket, amiért nekik megadatott, hogy új életet hordjanak a szívük alatt. Mióta tudom, hogy nem vonzódom igazán a gyengébb nemhez, él bennem a félelem, hogy nem lesz saját gyerekem. Pedig én mindennél jobban vágyom rá. Ha lehet, legalább kettőre. Louis lehajolt, és egy puszit küldött a kistestvéreinek, miközben az anyja válaszolt:
– Jól vagyunk, bár ezek ketten kikészítenek – simogatott végig domborodó hasán Jay. – Ha az egyik elalszik végre, a másik kezdi a cirkuszt. Esküszöm, verekszenek néha. A húgod az szerintem, mert az ő lába kisebb – mondta, és közben Louis kezét a blúza alá húzta. Lou szeme elkerekedett, a szája is elnyílt. – Ez a… Ez mi? – kérdezte hebegve.
– A lába. Fogja, és egyszerűen kinyújtózik. Mondjuk, addig csinálja, amíg még elfér. Pár hét múlva már esélye sem lesz! – mondta komoly meggyőződéssel Jay. Louis rám nézett.
– Hazz! Gyere! Ezt neked is érezned kell. – Máris odaléptem, mert majd belehaltam, annyira szerettem volna megtapasztalni, de félve pillantottam a kismamára. Ő viszont készségesen felém fordult, és teljes természetességgel feljebb húzta a csipkés anyagot a hasán. Összedörzsöltem a kezeimet, nehogy hidegek legyenek, aztán óvatosan odasimítottam a tenyerem, ahonnan Louis elvette a sajátját. Eleinte nem éreztem semmit. A kisbaba, mintha tudta volna, hogy én nem a testvére vagyok, hanem egy idegen, félve húzódott el az érintésem elől. Jay az enyémre tette a kezét, és nagyot sóhajtott, mintha befelé beszélgetne velük. Aztán olyasmi történt, ami örökre megváltoztatta az életemet. Egy finom, épphogy érezhető kis kaparászás, amiről azt hittem, csak beképzelem magamnak, de az enyémre simuló kéz erősebben nyomott magára, és egy pillanattal később erőteljesebb rúgást éreztem. Elvigyorodtam, és beharaptam a szám, nehogy felkiáltsak. Gyorsabban vettem a levegőt, és szinte leizzadtam. Apró kis dudor nyomódott a tenyeremnek, aztán mintha végigcirógatta volna. A másik kezem automatikusan emelkedett fel, és így már két tenyérrel, szinte beborítottam az egész pocakot. Bent zúgolódás támadt, és az egész mocorogni kezdett. A kisbabák ficánkoltak, forgolódtak. Hol egy kerek hát simult a kezembe, hol borsószemnél is kisebb ujjacskákat tapintottam ki. Olyan volt, mintha tudták volna, hogy ott vagyok.
– Hello, kisprücsök! – csúszott ki a számon, mire Jay halkan felkuncogott, Louis pedig a hátam mögé lépett, és a derekamra tette a kezét. –Óóó… érzem, ahogy mozognak – jelentettem ki határozottan, még mindig teljesen az események hatása alatt.
– Én is! – mondta a kismama ironikus hangsúllyal, ami arra utalt, ő kevésbé élvezi. – Mondjuk ez még mindig jobb, mint amit a bátyjuk csinált huszonnégy évvel ezelőtt. – Kérdőn néztem rá, de nem voltam képes elszakadni az érintéstől. Szívem szerint odahajoltam volna, hogy suttogjak nekik, de rájöttem, ez iszonyat hülyén nézne ki. – Louis esténként vigyázzállásba vágta magát, és fél órán keresztül úgy maradt. Olyankor megtapasztaltam, mit érezhettek a középkorban a karóba húzott emberek – kacagott Jay, én pedig vigyorogva fordultam Louishoz, aki csak húzogatta a vállát.
– Már akkor sportos gyerek voltam. Vagy futottam, vagy álltam… legalábbis anyám szerint.
– Így van. Éjjelente meg biciklizett. – Már mindhárman nevettünk, de én éreztem, hogy forró könnyek tülekednek a szemembe, annyira hatása alá kerültem az egésznek. Gyorsan elhúztam a kezemet, egy puszit nyomtam az anyósjelöltem arcára, aztán elnézést kértem, és besiettem a fürdőbe.
Louis halk kopogása és suttogó hangja zökkentett ki a merengésből, ahogy a kád szélén ülve vártam, hogy felszáradjanak a könnyeim.
– Hazz, édesem. Engedj be. Mi a baj? – kérdezte halkan, én pedig az ajtóhoz léptem, de nem fordítottam el a kulcsot.
– Semmi baj, kicsi. Csak adj pár percet.
– Harry, ne! Engedj be! – A hangja kicsit erőteljesebb lett, és éreztem, mennyire ideges. Kinyitottam az ajtót, de gyorsan elfordultam, nehogy meglássa a szétsírt szemeimet. Louis utánam kapott, a karomnál fogva maga felé fordított, és ijedten nézte az arcomat.
– Mi történt?
– Semmi… Tényleg semmi, csak elérzékenyültem. Túl sok nekem most ez az impulzus. Kicsit labilis vagyok idegileg.
– Édesem! – nyúlt értem, és húzott a magához. Hálásan bújtam a nyakába. – Te mindig így reagáltál a terhesekre. Most még rosszabb, hogy anyu az. De azért ne itasd az egereket. Lesznek gyerekeink, megígérem. – Úgy kaptam fel a fejem, mintha valami világszenzációt osztott volna meg velem. – Esküszöm, egy rakat gyerekünk lesz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk! – mondta meggyőződéssel, és közben végig a szemembe nézett. Éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik, míg Louis az ujjaival törölte le a könnyeimet. – Rendben?
Nem kérdezte, hogy ezért sírok-e. Úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben.
– Rendben – bólintottam, és éreztem, hogy a szívem reménnyel telik meg. 

.