XCVII. Fejezet

Sziasztok!

Kitört a tavaszi szünet, ezért gondoltam megleplek Benneteket egy résszel...
Remélem szeretni fogjátok.
Jövőhéten jubilálunk.... készülök rá nagyon. Ti megtettétek, amit kértem, most rajtam a sor, hogy elkényeztesselek benneteket....
Köszöntöm az új (vagy eddig illegalitásban lévő) feliratkozókat, és KÖSZÖNÖM A SOK CSODÁS KOMMENTET!!!  (még mindig függő vagyok, ezt ne feledjétek:D)

Mindenkinek kellemes kikapcsolódást a szünetre. Aludjatok, olvassatok, bulizzatok sokat. :)

xxxBecca 

Épp a lejátszási listát frissítettem a telefonomon, amikor csengettek. Nem tudom miért, az órámra néztem, mintha abból kiderülne, ki érkezett. Feltápászkodtam, és a kaputelefonhoz siettem.
 – Ki az? – nyomtam be a gombot, és azon agyaltam, megint valami porszívó ügynök zaklathat, mikor Louis hangja szólalt meg a hangszóróból: – Itthon vagy?
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezt most komolyan kérdezi?
– Szerinted? – kérdeztem vissza epésen.
– Feljöhetek?
– Persze – válaszoltam, és már nyomtam is a kapunyitót, de közben a szívem a torkomban dobogott, és az agyam hipersebességre kapcsolt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal a telefonomért nyúljak, és felhívjam Niallt, hogy most mit csináljak.  Felröhögtem. Hogy lehet az, hogy pont tőle akarok segítséget kérni?!
Közben hallottam a liftajtó szusszanását, és mivel ezen az emeleten csak én lakom, tudtam, hogy Louis érkezett. Az ajtóhoz léptem, mikor a halk kopogás felhangzott. Mély levegőt vettem, és elfordítottam a kulcsot. Kitártam az ajtót, és viszonoztam a kék szemek kíváncsi pillantását. Felkészületlenül ért ez a helyzet. Máskor, ha koncertre mentünk, vagy valami olyan közös megjelenés volt, amikor számítottam arra, hogy találkozunk, fel tudtam venni az erre a célra rendszeresített arckifejezést. Most viszont csak álltam, olyan zavarban, mint egy kislány, és vártam, hogy belépjen mellettem.
– Bocs a zavarásért – mondta halkan. – Csak erre jártam, és gondoltam felugrok.
Ennél átlátszóbb dolgot még sosem hallottam, de bólogattam, mintha teljesen hihető lenne.
– Nem zavarsz. Gyere be! – invitáltam tök feleslegesen, mert már a nappaliban állt, és zsebre tette a kezeit.
– Mit csinálsz? – kérdezte érdeklődve.
– Épp selejtezem a zenéimet – magyaráztam, és felkaptam a telefont a földről, ahol előtte üldögéltem.
– Az fárasztó – mondta elgondolkodva, aztán ahogy zavart pillantásunk találkozott, végre elröhögte magát. Én is megkönnyebbülten felnevettem, és ettől valahogy elillant a feszültség.
– Nekem az. Tudod, mennyire nehezen veszem rá magam.
– Igen, aztán mikor már csurig van a memóriakártya, akkor anyázol, mert lassú a telefonod – nevetett fel.
– Pontosan – helyeseltem.
– Nem lenne kedved elmenni valahova? – kérdezte hirtelen, mire azonnal a torkomra forrt a nevetés. Ránéztem, ő pedig komolyan viszonozta a pillantásom, és mintha a vonásain még valami átsuhant volna. Félelem a visszautasítástól. Elmosolyodtam.
– Hova? – kérdeztem érdeklődve.
– Lehet meglepetés?  – Láttam, hogy még jobban aggódik a válasz miatt.
– Lehet – bólintottam, és zsebre tettem a tárcámat.

Mikor bekanyarodtunk a parti útra, és a hatalmas házak között kocsikáztunk, összehúzott szemöldökkel, oldalról néztem Louisra. Érezte, hogy vizslatom, egy másodpercre rám is mosolygott, de aztán visszafordult az út felé, és úgy tett, mintha lekötné a figyelmét a vezetés. Sorban hagytuk el a szebbnél-szebb palotákat, és tudtam, nemsoká véget ér az út. Louis indexelt, mintha balra akarna kanyarodni, de úgy tűnt, arrafelé már nem is lehet továbbmenni a parton. Beállt egy hatalmas fémkapu elé, majd a kesztyűtartót lenyitva áthajolt az én oldalamra, és valamit keresett a bedobált cigisdobozok között.
Mikor elővett egy távirányítót, és bepötyögött rajta valami kódot, a széles nagykapu hirtelen megrándult, majd lassan kinyílt, és mögötte egy széles utat pillantottam meg, ami mellett hatalmas ciprusok sorakoztak. Louis pillantása égette az arcom, de ahogy felé fordultam, elkapta a fejét, és a gázra lépve elindult befelé. Lassan haladtunk, én pedig visszanéztem, és még láttam, ahogy bezárul mögöttünk az erődítményre való vaskapu.
– Hova megyünk? – kérdeztem, de Lou csak sejtelmesen mosolygott, és nem válaszolt.
Izgalom lett rajtam úrrá, és a nyakamat nyújtogatva pillantgattam előre, aztán minden oldalra, de balról csak a tengert láttam, jobbról hatalmas pálmafákat, és gyönyörűen gondozott gyepet. Vagy két kilométert tettünk meg a víz mellett, ahol az út követte a sziklás part vonalát, majd beljebb kanyarodtunk a szárazföld felé.
– Louis! – mondtam erélyesen, de ő csak egyre szélesebben mosolygott, és erősebben taposott a gázba.
Nem tudtam nem vigyorogni, és élveztem a helyzetet, hogy Lou valami meglepetéssel készült az én számomra. Az ominózus vacsora óta nem voltunk kettesben, és azt hittem, elmúlt az érdeklődése irántam. Mondjuk, azóta is SMS-eztünk, és szinte naponta beszéltünk telefonon, de nem volt benne semmi, amire ne foghattam volna rá, hogy baráti.
– Megérkeztünk! – mondta ünnepélyesen, én pedig felé fordultam, mert eddig a magasra csapó hullámokban gyönyörködtem, amik szinte karnyújtásnyira nyaldosták a sziklákat.
Egy hatalmas, háromszintes villa előtt álltunk. Monumentális méretén kívül az egyszerűsége is lenyűgözött. Egyszerű homlokzat, szögletes nyílászárók, keskeny teraszok tömkelege, és mediterrán stílusú tető. Ennyit láttam belőle, és a fehér párnákkal teletömött rattan bútorokat, amik a teraszokon virítottak. A falakat szürke kőporral vonták be, és egyáltalán nem volt hivalkodó. Kíváncsian nézelődve szálltam ki a kocsiból, mikor Louis kinyitotta mellettem az ajtót. Mostanáig csak bámultam kifelé. Elindult előttem, és az impozáns faajtóhoz sétált. Elővett egy mágneskártyát, és lehúzta az érzékelőn, majd benyitva a riasztóhoz lépett, és bepötyögött egy számsort. A készülék hármat pittyegett, majd a kis lámpa zöldre váltva jelezte, hogy beengedett bennünket. Észre sem vettem, de visszatartottam a lélegzetem, és ahogy Louis egy biccentéssel jelezte, hogy kövessem, automatikusan kibújtam a cipőmből, és mezítláb iramodtam utána a hófehér márvánnyal burkolt hatalmas nappalin át. Egyenesen a teraszra mentünk, ahol egy kerek asztal állt, földig érő damasztabrosszal megterítve, rajta csillogó kristálypoharak, és egy vázában gyönyörű rózsák, amik közül egy-kettő már szirmot hullatott a terítőre. Úgy nézett ki, mintha vércseppek tarkítanák a hófehér anyagot. Az asztal két személyre volt megterítve, és éreztem, hogy a szívem már a torkomban dobog. Louisra néztem, aki engem fürkészett, és a reakcióimat figyelte. Reszketett a lábam, ahogy közelebb mentem a korláthoz. Megmarkoltam a széles falapot, ami lezárta a vasrácsot, és kinéztem az óceánra. A kilátás maga volt a tökély. Ameddig a szem ellátott, sehol semmi nyoma a civilizációnak. Se balra, se jobbra nem lehetett látni a szomszédos házakat, hisz ez a kiugró kis félsziget teljesen elszeparált volt.  Megfordultam, a korlátnak dőltem, és felnéztem a homlokzatra. Az emeleteken néhol a nyitott teraszajtón lágyan kúsztak ki a függönyök, és táncra keltek a gyenge széllel, ami itt a parton mindig fúj, ezzel téve kellemessé az éghajlatot.
Nem tudtam uralkodni magamon. A lábaim maguktól indultak, hogy futva járjam be a házat, és minden helyiség, ahová benyitottam, egyre biztosabbá tette az érzést, hogy ez az álomház. Abból, ahogy Louis tulajdonosi büszkeséggel, lassan követett, egy pohár vörösborral a kezében, lustán meg-megállva, és szélesen vigyorogva, ahogy én átcikáztam a folyosókon, majd néha felkiáltottam, vagy felhördültem a meglepetéstől és a csodálattól.
– Ez fantasztikus! – mondtam, mikor végre az utolsó szobát is megnéztem, és a harmadik emeleten, a legfelső teraszra kilépve, megpillantottam az álmomat. A szavam is elállt, ahogy körbesétáltam a se nem nagy, se nem kicsi, szikrázóan tiszta vízzel megtöltött, szintén szögletes, padlóba süllyesztett medencét.
Ez a ház álmaim netovábbja! Minden olyan benne, amilyenre vágynék, és mégsem én találtam rá. El se tudtam képzelni, Louisnak hogy sikerült, és a torkomat lassan irigység kezdte marni, hogy ő szerezte meg, aki nem is akart házat LA-ben. Lehurrogtam magam, amiért ilyen önző vagyok, aztán mosolyogva fordultam felé.  – Ez egyszerűen tökéletes.
Rám nézett, visszamosolygott, de a szeme komoly maradt, amitől összeszorult a gyomrom.
– A tiéd! – mondta hirtelen, mintha kiszakadt volna belőle, aztán a zsebébe nyúlt, és elővett egy piros szalaggal átkötött mágneskártyát. Felém nyújtotta, én pedig nem kaptam levegőt.
– Tessék?
– A ház a tiéd… Neked vettem – mondta vontatottan, és közben még mindig a levegőben tartotta kinyújtott kezét, benne a kártyával. Felé léptem, óvatosan megfogtam a kis műanyaglapot, még mindig hitetlenkedve forgattam az ujjaim között, és hebegve kérdeztem vissza: – Nekem vetted? De miért? Hogyan? Mikor? … Hogy találtad? És honnan tudtad, hogy ennyire fog tetszeni?
Louis csak mosolygott, hagyta, hogy ráöntsem a kérdéseimet, de a válaszokat nem vártam meg, mert most, mikor tudatosodott bennem, hogy ez a csoda az enyém, ismét muszáj voltam végigrohanni az összes szobán, és most már megfogni a kárpitokat, belépni a fürdőszobákba, megcsodálni a képeket a falakon, és minden apró kis tökéletességet, ami első körben elkerülte a figyelmemet. Mindenütt lepkeorchideák voltak, ez már akkor is feltűnt, mikor csak bekukkantottam a helyiségekbe. Louis figyelmessége és az, milyen szeretettel foglalkozhatott a házzal, hogy minden olyan legyen, amilyennek én szeretném, teljesen letaglózott. Mert ha fogadott is lakberendezőt, az egyértelműen látszott, hogy minden az én ízlésem szerint van. Azt pedig csak ő ismeri. Rájöttem, hogy a zöld hálószoba az enyém, ami a ház sarkában áll, ahol az ágyból is a tengerre látok, és a fürdőszobában egy hatalmas sarokkád van az ablaknál, amiből szintén a vízre látni. Csak bámultam és még mindig nem hittem el, hogy ez igaz.
Louis lépett be mögöttem, én pedig megpördültem a sarkamon. A szemébe néztem, és a döbbenetem kiteljesedett. A kék íriszek könnyekben úsztak, és bár nem sírt, de az arcán ott volt az érzelem, amitől elakadt a lélegzetem, és kiszáradt a szám.
– Tetszik? – kérdezte elmélyülő hangon, én pedig nem tudtam tovább türtőztetni magam.
– Valóra vált álom! – sikkantottam, és a karjaiba vetettem magam. Össze-vissza pusziltam, ahol csak értem, ő pedig kacagva ölelt és tartott, hagyva, hogy összenyálazzam, majd nem sokkal később könnyekkel kenjem össze. Végül a nyakába fúrtam az arcom, és zokogtam, mint egy gyerek. – Köszönöm! – sóhajtoztam, és közben próbáltam lenyelni a könnyeim, de tisztán látszott, hogy esélytelen vagyok.
– Szívesen. Örülök, hogy örülsz – mondta, és a hátamat simogatva ringatott. Még erősebben szorítottam, ő pedig készségesen simult hozzám. Nem tudtam uralkodni magamon. A szám önálló életre kelt, és a nyakától indulva végigszántottam az arcán, hogy a szájára tapadjak, anélkül, hogy egy pillanatra átgondoltam volna a dolgot. Megfeszült, és volt egy sóhajnyi szünet, mielőtt viszonozta. De mikor rájött, hogy nem csak egy puszira vágyom, hanem el akarok merülni benne, a keze a derekamra siklott, magához rántott, és éhesen esett a számnak. Csókolóztunk, mint már nagyon, nagyon rég, és az érzések, amik bennem kavarogtak, teljesen mások voltak, mint azelőtt. Louis elfordította a fejem, ő hajolt a számra, én pedig – a magasságkülönbség ellenére –, úgy bújtam hozzá, mintha ő oltalmazna engem.
Mikor kifulladtunk, és lágyabb tempóra váltottunk, finoman cirógatta az arcom, másik kezével szorosan ölelt, mintha el sem akarna engedni.
Nem tudom, meddig tartott, de nekem nem volt elég. Már szuszogtam, és halkan nyöszörögtem, de lassan eltolt magától, és a talpamra állított.
– Hazz, abba kell hagynunk, vagy nem tudok uralkodni magamon – mondta lehajtott fejjel.
– És ha nem akarom, hogy uralkodj magadon? – kérdeztem tőle, mert fájt, ahogy eltávolodott.
– Az butaság lenne – ingatta a fejét.
Nem akartam elfogadni, amit mond, de belegondolva rájöttem, hogy igaza van. A felfokozott érzelmi állapot nem elég indok arra, hogy egymásnak essünk, majd holnapra megbánjunk, ami történt. Ez viszont pont addig tartott vissza, míg a tekintetem a nadrágjára siklott, és megláttam, hogy kíván. Úgy ugrottam hozzá, mintha egy szakadék széléről akarnám visszarántani.  Már csókoltam, a kezeim a mellkasán, majd a hasán kalandoztak, és mikor nekinyomtam a csípőm, ő pedig egy nyögés kíséretében el akart húzódni, a fenekébe markoltam, és tiszta erőből magamhoz szorítottam. Felhördült, és erőszakosabban tolt el magától.
– Nem akarom, hogy csak azért, mert vettem neked egy házat… – Elakadt a mondat, amibe belefogott. Nem kellett többet mondania, hogy rájöjjek, mi lett volna a folytatás. Szóval azt hiszi, ez egy háladugás lenne? És valójában tényleg az lenne? – tettem fel magamnak a kérdést. Valamilyen idióta okból, Niall intelme kúszott be a tudatomba: „Nem mehetsz vele az ágyba.” Erőt vettem magamon, és hátraléptem. Hirtelen el is szégyelltem magam. Krákogtam, az öklömbe köhögtem, míg elfordultam tőle, és eligazgattam magam a nadrágomban. Olyan ciki volt minden, hogy azt sem tudtam, miként viselkedjek ezek után. Átkoztam a vérem, amiért nem bírtam magammal.
– Gyere, mert kihűl a vacsora – mondta halkan, és az ujjai a tenyerembe siklottak, aztán megfogta a kezem, és maga után húzott.
Imbolygó léptekkel követtem, és közben a haját néztem, a jól ismert forgót a selymes tincsek között, formás, kerek seggét, ahogy előttem lépkedett, és ismét kezdtem elveszteni a fejem. Már nem láttam semmit az új házból, talán azt sem tudtam volna megmondani, hol vagyok.
Csak Louist láttam, és azt éreztem, kell nekem. Jobban, mint az életem.

.