XCVIII. Fejezet

JUBILEUM

Sziasztok!

Elkezdődik a JUBILEUMI hét :)
Pénteken lesz egy éve, hogy feltöltöttem az első kilenc fejezetet, aztán (mivel nem is reméltem, hogy lesz, aki elolvassa) hetekre magára hagytam a blogot. Mikor legközelebb felnéztem 1300 oldalletöltés, és sok (vagy akkor soknak tűnő) csodálatos komment fogadott. Emlékszem, ahogy az ágyon ugrálva visítoztunk, és nem hittünk a szemünknek...
Azt az érzést soha nem fogom elfelejteni...
És itt kezdődött minden. Csak írtam és írtam, beszűkült a világ. Mára épp elkészült az első könyvem, és izgatottan várom, a nagyközönség hogy fogadja.
De ha Ti nem vagytok, soha nem vettem volna a bátorságot arra, hogy elhiggyem, amit írogatok, az akár nyomtatásban is megállja a helyét.
Nem tudom elégszer és eléggé megköszönni, hogy vagytok nekem...
Igyekszem meghálálni a szeretetet és a támogatást, amit tőletek kapok.
Ha itt vannak még azok az olvasók, akik a kezdetektől kitartanak, nekik egy plusz ölelést szeretnék küldeni:
Dreamy Girl, Solymosi Kata, Mariann, Lilly Stylinson, Tóth Zsófi nektek örök hála, amiért bizalmat szavaztatok. <3
A később, akár mostanában érkező olvasóimnak pedig egy nagy cuppanós puszi. Nélkületek már rég abbahagytam volna, mert azért voltak mélypontok; így utólag bevallhatom ;)
Akik annyira szeretik a blogot, hogy még kommentet is írnak (vagy azért, mert tudják, hogy mennyire függő vagyok) azoknak egy óriási, képzeletbeli össze-visszapuszilós ölelést küldenék, mert belőlük merítem az erőt a mindennapokhoz.

Azt hiszem eleget beszéltem, jöjjenek a meglepik szépen, sorban, ahogy elterveztem.

<3<3<3 Becca

A vacsora isteni volt, bár többször lepett meg minket kínos csönd, mikor egyikünk vagy másikunk elmerült a gondolataiban, és legalább tízszer akadt össze a pillantásunk úgy, hogy sokáig nem tudtunk elszakadni egymástól; de alapjában kellemesen telt az este. Beszélgettünk mindenről, mint régen, és sokat nevettünk. Louis briliáns humora az, ami minden kínos szituációt képes feloldani. Irigylem érte.
Én csak bambán néztem ki a fejemből, és próbáltam értelmesen válaszolni, ami hellyel-közzel sikerült is. De háttérprogramként kérdések villogtak az agyamban, és vártam az alkalmas pillanatot, amikor feltehetem őket. Már teleettük magunkat, Lou elégedetten dőlt hátra, és kerek kis hasát simogatta. (Imádom, mikor ezt csinálja. Régen ilyenkor már elé térdeltem, és felhajtottam a pólóját, hogy finom puszikkal halmozzam el a kis szőrcsíkot, és a köldökét.)
– Miért vettél nekem házat? – tettem fel hirtelen a kérdést. Láttam, hogy elgondolkozik, mielőtt válaszol. Végül a szemembe nézett: – Erre vágytál, nem?
– Dehogynem, de te ajándékba vetted nekem. Elég lett volna, ha megmutatod, és én megveszem magamnak.
– Van jelentősége? – kérdezte.
– Anyagi szempontból nincs. Nem is erre gondoltam. De az ember nem vesz házat egy barátjának… – Megnyomtam az utolsó szót, hogy kiérezze belőle a ki nem mondott kérdést, ami legjobban foglalkoztatott.
– Te nem egy barát vagy, Hazz. Soha nem is leszel az. – A válasza furcsa volt. Nem is tudtam rá reagálni. Elnyúlt a csend, mindketten próbáltuk megfogalmazni a gondolatainkat. A vacsora megakadályozta, hogy a gyomrom gombostűfejnyire zsugorodjon, de azért küzdöttem a gombóccal a torkomban. – Mindig te leszel életem szerelme – mondta halkan, amitől kihagyott a szívem. – Sokat gondolkoztam kettőnkön, és azon, ami történt. Nem tudom megmagyarázni, és igazán felfogni sem. Olyan, mintha nem is velünk történt volna meg. Vagy még inkább olyan, mint mikor úgy érzed, ez nem történhetett meg veled. – Egyetértettem vele, ezért csak lassan bólintottam, de szólni még mindig nem tudtam, és nem is mertem volna. – Mégsem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. És anyám szerint mindennek oka van. Ha más nem, akkor az, hogy tanuljunk a hibáinkból. De még nem tudom, ebből mit kellett volna megtanulnom. Ahogy azt sem, miért kellett ekkora árat fizetnem. – Éreztem, hogy könnyek marják a szememet, de szent fogadalmat tettem, hogy nem fogok bőgni, már megint. A poharamért nyúltam, és nagyot kortyoltam a száraz vörösborból, ami fanyarságával segített észhez téríteni magamat.
– Nem tudom, kicsi, de bármi is az, túl sokba került.
Most ő bólintott megtörten.
– Tudod, már hetek, sőt hónapok óta érzem, hogy veled együtt a boldogság is kisétált az életemből.
– Kidobtál... – helyesbítettem.
 Azt hittem, nem reagál, de aztán halkan válaszolt: – Hagytad magad… – Majdnem felfortyantam, mert az, amit akkor a fejemhez vágott, nem hagyott nekem lehetőséget arra, hogy tovább küzdjek. Olyan kategorikus és cinikus volt, hogy nehezen tudtam volna ellenkezni. – És többé nem próbáltál visszajönni hozzám.
Nem voltak szavaim. Hiába próbáltam volna elmondani, milyen borzasztó volt ellenállni a kísértésnek, hogy a lába elé borulva könyörögjek, úgy éreztem, már mindegy mi volt akkor. Vagy el sem hinné, vagy jelentőségét vesztette már rég, ki, hogyan élte meg azt az időszakot.
– Ahogy te sem… – Csak ennyit mondtam, mire felkapta a fejét, és a szemembe nézett. Mondani akart valamit, de végül lassan bólintott, utána pedig megrázta a fejét.
– Hihetetlen mennyire hülye tud lenni az ember. Azt hiszi a büszkesége, vagy az elvei annyit érnek, hogy érdemes értük feláldozni bármit is. – Vagy fél percig csendben emésztgettük az elhangzottakat, mikor hirtelen felcsattant: – Pedig szart sem érnek! A büszkeség, vagy az elvek, amikről utána szíves örömest lemondana az ember, már sehol sincsenek, mire rádöbbensz, mit áldoztál fel értük.
Szíven ütött, amit mondott. Sosem gondoltam, hogy Lou szájából ilyeneket fogok hallani.
– Változnak az emberek, kicsi. Néha csak késve vesszük észre, hogy az is megváltozik, aki mellettünk él. És ha nem tudjuk elfogadni a változást, egyszercsak rádöbbenünk, hogy egy idegennel élünk.
– Igen, Hazz, de tudod, az a nagy baromság, mikor bebeszéled magadnak, hogy a másik változott meg, és ezért haragszol rá, azt pedig nem veszed tudomásul, hogy minden változik, te is, és neki is alkalmazkodnia kell hozzád. Az ember tényleg hajlamos mindig mást hibáztatni.
Nem tudtam, hogy magáról beszél, vagy rólam. Amit akkor mondott, az alapján gondolhatta azt, hogy ez az én hibám, de ha esetleg megbánta, akkor magát is lefesthette ezekkel a szavakkal. Előredőltem, hogy jobban lássam, mert lassan besötétedett, és a kis mécsesek, amik az asztalon világítottak, túl kevés fényt adtak ahhoz, hogy fürkészhessem a vonásait. – Egy barom voltam! – mondta, és elfúlt a hangja.
Szívem szerint helyeseltem volna, és azzal egy időben megölelem, majd azt mondom, felejtsük el az egészet és éljünk boldogan, de mára én is tudom, nem lehet csak úgy átlépni ekkora dolgokon.
– Sajnálom, Lou! – mondtam helyette, mert ez volt az egyetlen szó, amit anélkül tudtam kimondani, hogy utána felsoroljam a sérelmeimet. Azt viszont tényleg feleslegesnek éreztem, hogy most őt kezdjem hibáztatni.
– Én is, Hazz. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire. – Őszinte volt, és megtört. Sajnáltam, de nem volt bennem elég erő, vagy késztetés, hogy most ismét én nyissak felé.
– Ezért vetted a házat? – kérdeztem egyenesen.
– Lehet… Talán lelkiismeret-furdalásból – mosolyodott el kényszeredetten.
– Az jó, mert akkor elfogadom. Ennyivel tartoztál nekem! – Próbáltam elütni a dolog élét, de a hangom hamisan csengett.
– Ennél sokkal többel tartozom neked! – mondta Louis, és a kezemre fektette a tenyerét.
– Igaz – bólintottam, és a másik kezemmel megsimogattam az övét.


– És utána? – kérdezte Niall felajzva, mikor idáig értem a mesélésben. Az arca tűzben égett, mintha valami olyan filmet nézett volna, ami teljesen magával ragadja.
– Utána megittuk a maradék bort, aztán megkértem, hogy vigyen vissza a régi lakásomhoz. Másnap áthozta a papírokat, és elmagyarázta a házzal kapcsolatos teendőket, majd ismét kimentünk, akkor már két autóval, és megmutatta a biztonsági berendezéseket, az egyéb fontos dolgokat, és bemutatta Serghiot a gondnokot. A birtok végében van egy kisház, ott lakik a házvezetőnő, és a férje. Kubaiak, nagyon aranyosak. Aláírták a titoktartási fogadalmat, de egyébként sem hiszem, hogy van róla fogalmuk, kik is vagyunk.
– Jól van, ez a rész nem érdekel! – reklamált Niall, és mintha beletekerhetne a filmbe, amit néz, a kezével lapozott a levegőben, hogy ugorjunk.
– Utána elbúcsúzott, és elment – zártam le a témát.
– Miiii?? – nézett rám dühösen.
– Mondom neked. Megcsókolt, de csak futólag, majd végigsimított a karomon, és zsebre vágott kezekkel kisétált az ajtón.
– Nem lehet. Ennek így semmi értelme! – kiáltott rám, és mérgesen fújtatott.
– Ugye? Én is ezt mondom. De ez van. Most mit csináljak? – néztem rá kétségbeesetten.
– Fogalmam sincs. Louis olyan kiszámíthatatlan. Te pedig megérdemelnéd, hogy jól elverjelek, amiért majdnem az ágyba cipelted.
– De nem feküdtünk le… – sütöttem le a szemem.
– Hát, nem rajtad múlt – állapította meg.
Nem válaszoltam, mert teljesen igaza volt. – De mit akart kihozni ebből az egészből? – tette fel a kérdést, ami bennem is motoszkált.
– Talán semmit. Tényleg rájött, hogy barom volt, és így kért bocsánatot.
– Az remek, de miért nem kérte, hogy kezdjétek újra?
– Tudod, Ni, néha meg tudnálak fojtani. Szerinted én tudom a választ? És nem gondolod, hogy nem kellene még egy tőrt a szívembe mártanod?
– Bocs, haver! Igazad van. Sajnos most ki kell várnod.
– Mindig ezt mondod, bazmeg!
– Tudsz jobbat? Ha most megint te kezdenél neki könyörögni, szerinted belemenne a dologba? Még meg se kefélt! – állapította meg szárazon, amitől gyilkos indulatok gerjedtek a lelkemben. – Meg ne sértődj, ezt nem bántásból mondom! – visszakozott, és bocsánatkérő pillantást vetett rám. Nagyot sóhajtottam. Túlreagálom a dolgokat.
– Hát, nem… – bólintottam rá végül.

Úgy szaladtak a napok, hogy legtöbbször csak azt vettem észre, megint eltelt egy újabb hét. A turné ezerrel zajlott, és a fellépések között iszonyatos munkatempóban vettük fel a lemezt. A kis stúdió, ami egy buszból lett kialakítva, mindig ott állt a stadionokban, és a koncertek előtt vagy után, a mikrofon fölé görnyedve próbáltunk eleget tenni Julian maximalista elvárásainak. Teljesen megbízunk benne, így, ha ezredszer mondja, hogy szar, akkor is zokszó nélkül énekeljünk fel újra. 
Szerintem ez lesz az eddigi legjobb lemezünk. Más, mint az eddigiek, és nem csak attól, hogy a legtöbb számot mi magunk írtuk, hanem a hangzás és a szövegek tartalma is több, mint eddig. Felnőttünk, megváltoztunk, talán érettebbek lettünk, és más a mondanivaló, amit szeretnénk átadni a dalainkon keresztül. Persze, mi még most is egy fiúzenekar vagyunk, ami tinilányok millióinak jelenti a napi boldogságot, de azért nem baj, ha nem akarjuk előadni, hogy még mindig tinédzserek vagyunk. 
Már csak három szám hiányzik, amiből az egyiket Ed írja nekünk, de azt mondja, csak az utolsó pillanatban kapjuk meg, ha már mindent leegyeztetett a zenei producerrel. Meg akar lepni bennünket, ami nem igazán jellemző rá. Mikor tegnap felhívtam, akkor is kitérő választ adott a telefonban:
– Ne szekálj, Hazz! Időben megkapjátok a szöveget és a felosztást. Jullel már nagyjából megbeszéltük. Készül a hangszerelés, és hétvégére mindennel készen leszünk.
– Ed, én nem a dal miatt aggódom, hanem azért, mert szeretem napokig énekelgetni, hogy kitapasztaljam milyen frazír fekszik hozzá a legjobban. Zayn is így dolgozik. Ha az utolsó pillanatban kapjuk meg, akkor lehet, hogy nem tudjuk kihozni belőle a maximumot. Nincs énektanárunk, akivel megbeszélhetnénk a dolgot, és bár évek óta csináljuk, azért kell pár nap, míg kialakul.
– Értettem. Nyugi. Ez nem olyan bonyolult, hogy sokat kellene agyalnod rajta. Ez olyan edes cucc. Odaállsz, lenyomod, és kész.
– De azért zseniális… – tettem hozzá nevetve.
– Még szép, hogy az! – nyugtázta a kijelentésemet Ed.
– Oké. Akkor hétvégén elmegyünk valahova?
– Sajnálom Hazz, de tele a naptáram. Jövő héten bepótoljuk.
Elkeseredetten vettem tudomásul, hogy megint egyedül leszek, pedig van két szabadnapom, de aztán erőt vettem magamon, és vidáman búcsúztam el: – Oké, cimbi! Semmi gond.



.