These Roads We Stumble Down / Prológus

Prológus:

Mikor kicsi volt, Harry egyik kedvenc tevékenysége volt a vihar közepén elfeküdni az anyja kocsijának hátsó ülésén, és nézni az esőcseppeket, ahogy vízszintes csíkokat húznak az ablakokon. Néha behunyta a szemét, és erősen koncentrált, hogy a szél fújjon erősebben, vagy az eső kezdjen rá még jobban, és mindig rátört az eufória, ha így is történt. Mintha az akaratával irányíthatná az időjárást. De az idő nagy részében mégiscsak hevert az ülésen, és engedte, hogy magába fogadja a sötét, végtelen égbolt, az alatta rohanó út, Elvis hangja a rádióból, akivel az anyja együtt dúdolta a dalokat, és legfőképp a biztonság érzése. Kényelmes, védett és veszélytelen.

A kitartó, zavaros szitálás, ami azóta üldözte, hogy elhagyta Londont, egyáltalán nem emlékeztetett ezekre a gyermekkori érzésekre. Míg megérkezett Oxfordba, a kora tavaszi zápor arra kényszerítette, folyamatosan kapcsolgassa az ablaktörlőt, hogy egyáltalán lásson valamit a hol felerősödő, hol elálló esőben. Annyira nem esett, hogy folyamatosan törölje a szélvédőt – a gumik hangosan nyikorogva csúsztak az üvegen –, de annyira mindig csepergett, hogy végleg ki sem kapcsolhatta. Most, hogy a kis kitérője véget ért, Harry csak remélte, a zivatar nem olyan kitartó, hogy tovább kísérje északról, a kilenc órás úton át, míg Aberdeenbe ér. Már így is volt egy kis gyomoridege, ami egyre csak erősödött, nem kell, hogy még valami rátegyen egy lapáttal.

Csak egy hét telt el a telefonhívás óta. Egy hét, ami azzal telt, hogy mindent teljesen átértékeljen önmagában. De ez idő alatt kilépett a munkahelyéről (pultos volt egy kávézóban), feladta az albérletét, az életét összecsomagolta két táskába, a gitártokjába, és bepakolt a 98-as libafos-zöld Volvo V70 Estet-jébe (ami valószínűleg, nemcsak hogy jobb napokat látott, de meztelenül táncolt át rajtuk, finom fehér csíkokat szippantva az asztalról, vodkában fürödve).
Amit tesz: felelőtlenség. De Harry nem hitt abban, hogy az életet lehet félgőzzel élni.

Épp késésben volt, mikor Ed hívta. Rohant ki az ajtón, hogy beérjen a melóba – amit gyűlölt, de kénytelen volt csinálni –, ha nem akart utcára kerülni, vagy ami még rosszabb, farokbehúzva visszakullogni Holmes Chapelbe. Maga előtt látta a mocskos vécéket, a neveletlen kölyköket, és az öltönyösöket, akik zsírmentes szójatejjel isszák a duplát, miközben a frusztráció kiül az arcukra. Épp lejegyzett egy fél dalszöveget, amit kitalált, és feltűzte a falon lévő parafatáblára, mikor a telefonja rezegni kezdett szűk farmere zsebében. Bár csak három rövid szó volt az üzenet, de neki többet jelentettek mindennél. Ez volt a bizonyíték, hogy mindig van remény.

„Gyere velem turnézni!”

Valahogy kézenfekvő volt, hogy Ed fogja adni számára az új esélyt:
Mikor Harry már eltöltött egy hónapot Londonban, rátört a kétségbeesett vágy, hogy visszatérjen az otthon kényelmébe. Reménytelenség vett rajta erőt, hogy hiába szeretne megkapaszkodni, soha nem talál fogódzót. De volt ott egy még fontosabb érzés, amit egyfolytában érzett: hogy pontosan ott van, ahol lennie kell.
A találkozás Eddel olyan volt, mint a sorsszerű események láncolatába illő apró mozzanat, kezdve az egy évvel korábbi, véletlen megismerkedésükkel, egy indie zenét játszó klubban, még Camdenben.   

Ha Harrynek le kellett volna írnia azt az estét, mikor először látta Edet játszani, úgy jellemezte volna, mint mikor tanúja vagy egy jelentős történelmi eseménynek. A férfit körüllengte a sajátságos légkör, mint egy sokat megélt veteránt. Minden rövid, mégis jelentőségteljes soron átütött a magabiztosság, ahogy gyorsan pergő nyelve is azt mutatta, mennyire tapasztalt előadó. Mintha éveket töltött volna azzal, hogy rájöjjön, ki is ő valójában, és kidolgozza a stílusát; míg Harry még csak azzal volt elfoglalva, hogy használható rímeket faragjon a „reményre” és a „félelemre”.

Edet igazi rajongótábor vette körül, ami lassan épült fel a söröző látogatóiból, és mire Harry feleszmélt, már ő is egy volt közülük, aztán rájött, amit lát, az minden, amire vágyik. Minden álma, tizenkét éves kora óta, mikor a nevelőapja a kezébe nyomta a használt, Epiphone akusztikus gitárt, és megtanította neki a kezdő akkordokat a Come As You Are-ból.  Amit a klubban látott, megmutatta neki, miért kell élni a lehetőségekkel, és miért kell kitartónak lenni.

És egy évvel később – egy évnyi szekálás és utasítgatás a vendégektől, mikorra elvesztette gyermeki naivitását –, úgy érezte, az ujjai, amik eddig csak tapogattak valami után, végre találtak egy szilárd kapaszkodót. Nem saját turné, csak egy félórás előzenekari munka, alapvetően nevetséges összegért, mégis úgy érezte, hatalmas lépést tesz a célja felé.

De még mindig ott volt az idegesség a gyomrában, ami hányingert keltett és nyomasztotta, és ami mindenáron vissza akarta rángatni a tizennyolc éves énjébe, mikor magányos volt, bizonytalan és tapasztalatlan. Az egy dolog: félrészeg embereknek háttérzenét játszani a kocsmában, de egészen más olyanoknak zenélni, akik azért fizetnek, hogy lássanak, és kritizálnak, megítélnek; jól, vagy rosszul, ezzel eldöntve a sorsodat. Harry annyira vágyott a sikerre, hogy mindez halálra rémítette, és még az eső is bosszúszomjasan csapott le rá.
De még sosem engedte, hogy a félelem visszatartsa valamitől. 

Oxford, 19:03

Ahogy az M40–esen haladt, Harry megpróbált visszaemlékezni arra, mikor cserélte le a gumikat. Úgy tűnt, az eső végre eleget tesz a kívánságának, és állandó erősségre váltott, gyors ütembe olvadva, feketére festve a csúszós aszfaltot. Feltekerte a hangerőt a rádión, hogy a zene elárassza a teret, és épp a csatornák között keresgélt, hogy találjon valami hallgathatót, félúton Katy Perry és Flo Rida között, mikor meglátott egy homályos alakot, nem messze a kocsi előtt.

Egy pasas, pontosan előtte, aki lassan mozgott az út szélén. Felemelte a kezét, ami az autó fényszóróitól megvilágítva, szinte fehéren ragyogott, és felmutatta a hüvelykujját.  Kissé fura cikkcakkban haladt, mert szerette volna elkerülni, hogy az elhaladó autók nyakig lefröcsköljék. Harry nem tehetett róla, de úgy érezte ez nevetséges, tekintettel arra, hogy az eső most már teljes erőből zuhogott. Ahogy közelebb ért, látta a behúzott vállakat, a zokni nélküli lábakat, és azt, milyen kicsinek és magányosnak tűnt a fiú a szakadó esőben, a fényszórók kereszttüzében.

Harry azon kapta magát, hogy az indexet kitéve lehúzódott a forgalmas útról és megállt, makacsul figyelmen kívül hagyva az anyja hangját, ami szüntelenül visszhangzott a fejében arra figyelmeztetve, hogy soha ne vegyen fel idegeneket.  Jobbra tőle, látta a bordó pulóveres alakot, a fejére húzott kapucnival (ami szánalmas próbálkozás volt arra, hogy védje magát az esőtől), lábán a fekete farmert, bokánál visszahajtva, amiről nehéz volt megmondani, összeolvadt–e a bőrével, annyira át volt ázva rajta. Harry egyrészről megbánta, hogy megállt, hisz ki tudja miféle szerzet az az út szélén, másrészről örült, hogy megtette, mert ilyen esőben kint maradni, jó kis tüdőgyulladást is okozhat. 

Nem volt ideje mérlegelni az érveket, mert abban a pillanatban, ahogy megállt, a fiú – aki annyi idősnek nézett ki mint ő –, feltépte az ajtót, és bezuhant az anyósülésre. Több liternyi esővízzel együtt érkezett, és az autó viharvert fűtését próbára tévő hideget hozott magával.

Teljesen elázott, nem volt rajta egy négyzetmilliméter, amit ne ért volna el az eső, és tuti, hogy az öreg, bőr üléshuzat még sokáig fog bűzölögni utána, amíg kiszárad. De attól függetlenül, hogy az egész testét erős reszketés rázta, barna haja a homlokára tapadt, és a bőre furcsa, kékes árnyalatban játszott – ami kihangsúlyozta a szemeit, amiben megkönnyebbülés csillant –, ő volt a legszebb ember, akit Harry valaha látott.


.