These Roads We Stumble Down / 4. rész

4. rész

Near Burton in Kendal, 01:10

  Harry most már jól érezte magát. Az autók sűrűsége jelentősen csökkent, így minden, ami mellett elhaladtak, csendes és mozdulatlan volt, csak néha tűntek fel egy közeli település fényei, vagy magányos buszok és teherautók lámpái, amik épp éjjeli útjukon jártak. Harry nem először érzett hálát, amiért Louis ott volt vele az anyósülésben. Megnyugtatta a jelenléte, még akkor is, ha épp csendben volt. Valahogy olyan volt, mint egy világítótorony a mindent felemésztő sötétségben.
  Louis elaludt, nem sokkal azután, hogy elindultak, és Harry nem tehetett róla, a szemei mindig odatévedtek az alvó fiúra. Olyan puhának tűnt, és annyira elképzelhetetlenül aranyosnak, ahogy a térdeit felhúzta a mellkasához, és a kezeit a feje alá dugta rögtönzött párnaként. Harry enyhe fájdalmat érzett a gyomrában, míg a szívverése felgyorsult a bordái alatt, de próbálta elhitetni magával, hogy ezeknek semmi köze a vágyhoz és a sóvárgáshoz, amit érzett. 
– Tudom, hogy nézel – mondta Louis hirtelen, és úgy tűnt, csak színlelte, hogy alszik.
  Harry nagyot nyelt, és visszafordult az út felé.
– Mondta már neked valaki, hogy teljesen paranoiás vagy?
  Louis nagyra nyitotta a szemeit.
– Mondta már neked valaki, hogy kibaszott rosszul hazudsz?
– Mondta már neked valaki, hogy egy seggfej vagy? – válaszolta Harry.
  Ez egy szörnyen béna visszavágás volt, Louis mégis elnevette magát, mintha örülne neki, hogy Harry is tud káromkodni. Teljesen felült, mert végül feladta a próbálkozást, hogy álomba merüljön, vagy legalább úgy tűnjön, hogy alszik.
– Szerinted mikorra érünk oda? – kérdezte Louis,  és úgy nézett körül a kihalt tájon, mintha rájöhetne, hol járnak, pusztán az elsuhanó fák távolságából.
– Legjobb esetben is két és fél óra. Lehet kicsit több vagy kevesebb. Csak nem tudom meddig bírom még. Nagyon fáradt vagyok.
– Teljesen kikészültél, igaz? – állapította meg Louis, nagyot nyújtózva kezeivel és lábaival, arcán elégedett kifejezéssel.  
– Igen – vallotta be Harry, figyelmen kívül hagyva a látványt, ahogy a pulcsi felcsúszott Louis gyomráig. – Veled utazni egy autóban, fárasztóbb, mint egy ötévesre vigyázni.
  Ez többnyire igaz is volt.
– Csak segíteni próbálok, hogy talpon maradj, ifjú Harold. Nem szabad, hogy az agyad elkalandozzon – mondta Louis értetlenül. 
– A nevem nem Harold – jelentette ki Harry, mintha nem hallotta volna a gúnyolódást. – Csak Harry.
– Csak Harry? – kérdezett vissza Louis, nyitott szájjal fordulva a fiú felé, arcán hamis meglepetéssel. – Mintha a mamád tudta volna, hogy híres leszel.
  Harry megforgatta a szemeit, de bármennyire is szeretett volna sértődött arcot vágni, elárulta a szeretetteljes és ostoba vigyor, ami az arcán terült el. – Harry Styles vagyok.
– Hűha – mondta Louis elgondolkodva. – Ez úgy hangzik, mint egy művésznév. Vagy egy pornószínész álneve. – Harry Styles, az „Autósszex a fiúkkal” című filmben.
  Harry nevetése kifejezetten harsány volt, most hogy a forgalom zaja sem szűrődött be, csak a motor zúgása hallatszott.
– Tudod, bár ez teljesen meglep, de szerintem nem nagy érzéked van pornófilmek címének kitalálásához.
– Na, ne már! – reklamált Louis felháborodva. – Remek érzékem van a címadáshoz. Elnevezéshez… Vagy mi a szarhoz…
– Szerintem mindkét kifejezés jó – mondta Harry, és kedvesen Louis-ra mosolygott, aki kifejezéstelenül nézett vissza rá vagy tíz másodpercig, mielőtt bebandzsított a szemeivel.
  Harry meg akarta csókolni.
  Vett egy mély lélegzetet, hogy lenyugodjon, és közben visszafordult, hogy tekintetét a kanyargós útra szegezze. Csendben haladtak, és már azt hitte, a beszélgetésnek vége, mikor a másik megszólalt:
– Louis Tomlinson.
– Hogy? – kérdezett vissza Harry, átpillantva Louis-ra, aki annyira közel hajolt hozzá, amennyire csak a biztonsági öv engedte, és olyan komoly arcot vágott, amilyennek Harry még nem látta az egész út alatt. 
– Csak bemutatkoztam  – magyarázta Louis –, és ez a nevem, Louis Tomlinson.
– Örülök, hogy megismertelek, Louis Tomlinson – mondta Harry ünnepélyesen, felé nyújtva a jobb kezét, mert közben vezetett, de szerette volna rendesen csinálni.
– Én is örülök, Harry Styles! – válaszolta Louis, ugyanolyan őszintén, és erőteljesen megrázta a kezét. Harrynek nagyon tetszett, ahogy a fiú kiejtette a nevét, az áhítatot, amit kihallott belőle, mintha különleges lenne. Harry hallani akarta újra és újra, míg el nem durvul a dolog, és akkor is, csak már sóhajtva, nyögve, sikítva. Csakhogy ő vezetett, és ez nem volt rá a megfelelő alkalom.
– Nos – mondta Louis mellékesen, miközben elengedte a kezét. – Hol a következő pihenőhely?
– Azt hiszem, épp elhagytunk egyet – nézett ki Harry az ablakon. – Visszaforduljunk? De Kendal sincs messze, és ott van nonstop bolt is. Éhes vagy?
– Egy ital jól esne – helyeselt Louis. – És neked?
– Igen, egy ital tényleg nem lenne rossz. És valami nasi. Meg egy mosdó. – Nem csak Louis döntött le egy nagy üdítőt.
  Louis határozottan bólintott.
 – Kendal remek lesz.
  Úgy mondta, mintha ez a tervük része lenne, amit együtt találtak ki még régen, ezért könnyű lett volna elfeledkezni arról, hogy Louis-t a szó szoros értelmében az eső hozta, egy vihar közepén, és épp négy órája lépett be az életébe. De ez a négy óra, talán lehetne nap, hét, vagy akár hónap is, és Louis-nak lehet, hogy igaza volt…Talán mindketten többet érdemelnek, mint egy gyors kézimunka, vagy magányos utazás, és valahogy rá is találtak, az úton Oxford mellett.
  Miután Harry lehajtott a pályáról a következő lehetőségnél, megállt egy lámpánál, majd Louis felé fordult, és bár tudta, hogy az arcán idióta vigyor ül, mégsem tudta rávenni magát, hogy elrejtse.
  Úgy tűnt, Louis-t sem zavarja, mert gyorsan előrehajolt, és egy rövid csókot nyomott Harry szájára.
– Miért kaptam? – kérdezte Harry, és késve indult el a zöldre, majd kicsit összerándult, mikor a mögöttük álló Camry bosszúsan rádudált.
– Csak úgy – válaszolta Louis elfordulva, mintha nagyon koncentrálna az elsuhanó, sötét tájra, amit az ablakon át láthat. Harry észrevette, hogy a szélvédőn tükröződik Louis arca, és látta a széles mosolyt, amit a saját vállába rejtett. Látta a  csupafog vigyort, az összeszűkült szemeket, és ismét rátört az érzés, ahogy a gyomra összeugrott hirtelen. Nem először, sőt ez elmúlt fél órában is sokadszor ütötte ki az, mennyire ellenállhatatlan Louis. Milyen ragyogó, és tökéletes.
  Harry odaadta a telefonját, és Louis gyorsan megkereste a nonstopot. Nem volt nehéz rátalálni. Amikor behajtottak, a parkoló szinte tök üres volt, csak pár autó állt a bolt előtt, és Harry feltételezte, hogy az alkalmazottaké. Elmentek pisilni, majd Harry megkérdezte, éjszakázhatnak-e a parkolóban, aztán besétáltak a sorok közé, összeszedni, amire szükségük van.
   Louis először a padlóra vetülő fényeket kergette a tejeshűtő előtt, majd szekálta Harryt, hogy keresse meg, melyik sorban bújt el, de a játék gyorsan véget ért, mert egy tenyérbemászóan kedves eladó felvilágosította őket, hogy bármilyen hihetetlen, ez egy bolt, nem pedig játszótér.
  Folytatták a válogatást. Louis zsonglőrködött az italaikkal, a rágcsálnivalókkal a hóna alatt, és mellékesen arról fecsegett, hogy legutóbb is kidobták, mikor ilyen boltban járt, Harry pedig követte, miközben  érdekes dolgokat emelgetett fel a polcokról, majd feleslegesnek titulálta őket, és visszatette a helyére. Ez az egész annyira megszokottnak és hétköznapinak tűnt.
  Míg Louis megállt, hogy mérlegelje a csokis nápolyi előnyeit a narancsos sütivel szemben, vizes cipőivel csoszogva a padlón, Harry mögé lépett, átkarolta a derekát, és a mellkasához húzta a fiút.   Louis azonnal belesimult az ölélésbe, engedékeny volt és készséges. És ennek nem kellett volna, tényleg nem kellett volna ennyire egyszerűen és természetesen működnie, hisz csak most találkoztak, vagy nem?!  De Harry úgy érezte, mintha akkor viselkedne helytelenül, ha nem tenné. Olyan volt, mintha az egész univerzum ellenezné, hogy elengedje, ha már összehozta őket, és Louis annyira beleillett a karjaiba; a háta tökéletesen illeszkedett a keretbe, amit Harry vállai alkottak körülötte. 
  Louis hátrahajtotta a fejét, hogy felnézve rámosolyogjon – és ez is tényleg annyira természetes volt –, ahogy Harry ráhajolt, hogy megcsókolja, kicsit hosszabban, mint amennyire egy kekszes-, és teáspolc mellett illendő lenne. 
  Louis kipirult arccal, égőrózsaszín ajkakkal húzódott el, és megkérdezte:
 – Végeztél? Azt hiszem, én igen. – És Harry egy halk „igent” sóhajtott mosolyogva a hajába, miközben finoman maga előtt tolta a középkorú pénztáros felé, aki az égvilágon semmilyen érdeklődést nem mutatott irántuk. Harry arra gondolt, az ilyeneknek már rég elszáradt és meghalt a szívük a különleges sajtválogatások között, mert azok olyan kibaszott izgalmasak.
  Mikor kiértek, de még nem szálltak be az autóba, Louis csapkodni kezdte az oldalát, ahogy a hideg megcsípte a bőrét.
– Gyerünk, Harry! – nyafogott, és egyik lábáról a másikra szökdécselt, kezeivel eltakarva fázó mellbimbóit, és ha Harry nem lett volna annyira beindulva, a parkoló kellős közepén röhögött volna rajta, ahelyett, hogy kinyissa az ajtót.
  De így, már dugta is a kulcsot a zárba, aztán Louis már be is ugrott, még mindig fázósan mocorogva.
  Harry úgy döntött, nem kapkodja el a dolgokat. Kinyitotta az anyósülés ajtaját, és óvatosan betette a zacskókat, lehámozta a kabátját, a sapkáját a zsebébe süllyesztve, mikor Louis folytatta a zsörtölődést a hátsó ülésről:
– Harry, siess, kérlek, gyere mááár!
  Mikor végül Harry végre kinyitotta az ajtót, a következő kép fogadta: Louis az ülésen feküdt, egyik lába a fejtámlára téve, a másik a padlón. Az egyik keze az ajtó fogantyúját markolta, amitől megfeszült szépen kidolgozott bicepsze, a másikkal pedig a lábai között markolta a…nos, pont azt. 


.