All I Want For Christmas Is You 1. rész

Sziasztok!

Itt is az első rész, és nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Sokat dolgoztam vele, és megszerettem a történetet.
Ajándékozzatok meg egy kommenttel, hogyha erre jártok.

Boldog karácsonyt nektek!

xxxBecca

1.
  – Mi az, hogy nem ér ide? Mi a retkes lófasz jöhet közbe állandóan? És miért van az, hogy ez mindig csak vele fordul elő? – kérdezte Louis, idegesen rágva a szája belsejét.

  – Figyi, cimbi, ne húzd fel magad! James azt mondta, egy-két óra, és itt lesz…

  – Ne húzzam fel magam?! Persze bazmeg, nem neked kell magadra rángatnod az idióta mikulásjelmezt – válaszolta Louis.

  Niall összeráncolta a homlokát, és látványosan végignézett magán. A rénszarvasjelmez kicsit nagy volt rá, úgyhogy a bokáján redőkbe szaladt a barna plüss, a hasán a nagy fehér kör közepén egy kis ketchupfolt virított, mintha hasba lőtték volna, és a fején enyhén lefittyedt az egyik – szintén barna plüssel bevont –, idétlen agancs.

  – Komolyan erre hivatkozol? – kérdezett vissza, aztán megrázta a fejét. – Szerintem túlreagálod…

  – Arról volt szó, hogy a mikulás manója leszek – duzzogott még mindig Louis, de közben azért elkezdte felvenni a nagy, szivaccsal tömött műpocakot, ami enyhén bűzlött. Fintorgott, és az arcára szenvedő kifejezést ült ki. – Jamesre mi a tökömnek műhas, mikor van sajátja is?

  – Mikulásnak túl kicsi – felelte egyszerűen Ni, és megnyálazott egy zsebkendőt, hátha el tudja tüntetni az árulkodó jelet, hogy munkaidőben kiugrott a McDonald’s-ba.

Louis kényszeredetten elröhögte magát, és a hátán összekapcsolta a tépőzárat, majd a nadrágért nyúlt, amiben kétoldalt szintén hatalmas tömések voltak.

  – Még szerencse, hogy tudom, hol a farkam, mert ebben tuti nem fogom látni, amikor brunyálok – nézett le kétségbeesetten, mire Niall hatalmasat kacagott.

  – Igazi pasi vagy… Minden a farkadról szól.

  – Ami azt illeti, ráférne egy kis kényeztetés, mert mostanában egyetlen helyes fiúcska sem akadt a hálómba.

  – Pedig a kocsmába elég sok potenciális jelölt szokott betévedni, nem? – kérdezte Niall, és a szemetesbe hajította a koszos zsepit. A tükörbe nézett, és az arca elfelhősödött. – Bassza meg! Most olyan, mintha egy használt betét ragadt volna a hasamra – dörzsölgette a nagyobbra és rózsaszínre szétkent foltot. Ezen már Louis is felröhögött, és a fejét csóválva nézte, miközben felvette a rajta óriásinak tűnő kabátot, majd visszahajtotta az ujját.

  – Ha nem lennél, ki kéne találni. Két lábon járó szerencsétlenség vagy.

  Niall egyetértően bólintott.

  – Hát tényleg. Anyám kiskoromban otthon is bukósisakot adott rám.

  – Most csak hülyéskedsz! – húzta fel a szemöldökét Louis. Niall beharapott szájjal rázta a fejét, és kicsit elpirult. – Istenem, Ni! Ezt ne meséld el senkinek…

  – Nem szándékoztam – mondta a szőkeség, és úgy tűnt, már azt is megbánta, hogy Louis-nak elmondta. Évek óta a legjobb barátja, de félt, hogy egyszer nála is betelik a pohár. Niall ugyanis rendszerint naponta szenvedett valamilyen balesetet, és YouTube-ra kívánkozó bénaságai voltak.

 – Nyugi, ma csak állnod kell a székem mögött, és kedvesen mosolyogni.

  – Remélem is! – sóhajtott egy nagyot Niall, aztán fogta és a helyére illesztette a rénszarvasorrot, majd ismét a tükör felé nézett. – Szerencse, hogy ide csak gyerekek jönnek, mert rémesen égő ez a szerelés… – mondta nazális hangon.

  – Itt akartál bepasizni? És most? – kérdezte Louis, miközben vastagon felkente a ragasztót, aztán akkurátusan felragasztotta a bajuszt és a szakállat, ami hófehér zuhatagként lógott a mellkasán.

  – Igazából bárhol bepasiznék már. Gondoltam, egy ilyen áruházba sok helyes fiú jár. De ebben a kisházban, az idióta zenékkel, a műhóval meg a nyalókákkal, ráadásul rénszarvasként nem sok esélyem van rá.

  Louis bólintott.

  – A mikulást vajon jobban megkívánják a helyes, fiatal srácok?

  – Hátha akad egy gerontofil – nevetett rá a tükörből Niall, és megveregette a vállát.

  – Igen, ez az egyetlen esélyem – sommázta Louis, és egy lemondó sóhajjal feltette a piros sapkát, aminek szőrös bojtja lelógott a válláig. Felállt, tehetetlenül végignézett magán, aztán egy beletörődő grimasszal elfordult a saját képmásától. – James Corden, ajánlom, hogy minél előbb told ide a segged! Manónak legalább cuki lettem volna…

***

  – Gyertek, gyerekek! Szépen, sorban! – mondta Harry, és egyenként lesegítette a télikabátban vagy síoverálban lépegető ovisokat a buszról.

  – Harry! Biztos, hogy itt van már a Mikulás? Mert még egy hét karácsonyig – kérdezte Mary, aki szarukeretes szemüvegében, két fonott copfjával igazi okostojásnak látszott.

  – Nos, igen, drágám, a Télapó már itt van, és várja a gyerekeket. Tegnap bemondta a rádió – bólintott Harry, és a füle mögé gyűrte göndör, vállig érő tincseit, amik állandóan az arca elé kunkorodtak.

  – Oké, csak nem akarok feleslegesen sorba állni – mondta tudálékosan a kislány, mire Harry elmosolyodott.

  – Ha nincs itt a Mikulás, sor sem lesz – nézett Maryre, kihívóan felhúzott szemöldökkel. A kislány mérlegelte a szavait, aztán komoly arckifejezéssel bólogatni kezdett.

  – Ez igaz – felelte elégedetten, majd elindult Moore, a másik kísérő felé.

  Harry türelmesen emelgette le a kicsiket, nehogy elcsússzanak a fagyos járdán, aztán felszállt a buszra, és megnézte, nem maradt-e ott valaki, aki elszunyókált útközben, vagy nem hagyta-e el valaki a sapkáját. Mindent rendben talált, és amikor ismét leszállt, kétszer rácsapott az ajtóra, mire a sofőr bezárta, majd lassan kikanyarodott és elhajtott.

  – Mindenki megvan? – kérdezte Harry Moore-tól, mire a lány bólintott, és mosolyogva válaszolt.

  – Igen, és nagyon izgatottak vagyunk. Igaz, gyerekek?

  A kis csapat egyöntetűen helyeselt, és csupa ragyogó szempár nézett Harryre.

  – Akkor menjünk! – adta ki az utasítást a férfi, majd megvárta, míg a gyerekek párokba rendeződnek és szépen elindulnak Moore után.

  Nagyon elégedett volt. Ez volt az első éve a főiskola után, és ez volt az első csoportja az óvodában. Imádta őket, és nagyon örült, hogy a szülők is kedvelik, elismerően nyilatkozva a munkájáról. A gyerekek nagyon hamar megszerették, és mára igazi, összeszokott csapatként viselkedtek. Harry melle dagadt a büszkeségtől.

  Ahogy beértek a bevásárlóközpontba, máris meglátta a viszonylag impozáns kuckót, amit erre a célra építettek fel a tágas bejárati rész közepén. A kis faház gyönyörűen ki volt világítva, míg a felette lévő lámpákat lekapcsolták, így kicsit sejtelmes, hívogató kinézetet teremtve a neonfényben úszó, rideg áruházi térben. A kerítésen piros-fehér csíkos, hatalmas nyalókák sorakoztak, a műhóban két műrénszarvas bólogatott, mintha legelészne, és a kisház feletti, nagy gépből folyamatosan hullott a darált műanyag-hó, ami lassan mindent belepett, annyira élethű látványt varázsolva, hogy a gyerekeknek – és egy kicsit Harrynek is – elállt a lélegzete.

  – Egyszerre ennyien nem tudunk bemenni – állapította meg Harry, majd segítségkérőn Moore-ra nézett.

  – Csináljuk úgy, hogy én kint maradok velük, te pedig bemész, és felügyeled azokat, akik épp odabent vannak.

  – Remek ötlet! – mosolygott rá Harry, aztán végignézett az izgatott gyülekezeten. – Most mindenki vegye le a kabátját és a sapkát, sálat, aztán szépen dugjátok bele a kabátok ujjába! – mondta a gyerekeknek, akik csodák-csodájára szó nélkül követték az utasítást, nyilván azért, mert sejtették, hogy a leggyorsabbak mehetnek be elsőként.

  Amikor Harry köré gyűlt az első öt, a férfi elvette a cuccaikat, a házikó előtt álló padra halmozta őket, aztán biccentett Moore-nak, majd elindult előre. Bekopogott az ajtón, mert félt, hogy benyit, amikor a Mikulás még nem Mikulás, és ezzel tönkreteszi a gyerekek örömét. Nyitásra jöttek, és jól számított, mert a szülőkkel érkező gyerekek még nem értek oda.

  – Szabad! – kiáltott ki egy vékony, kissé rekedtes hang, ami elég meglepő volt, mert egy öblös, mély tónusra számított, de megrántotta a vállát és benyitott.

  Odabent is félhomály volt, csak a Télapó nagy fotelje volt megvilágítva pár spotlámpával, és a sarkokban felhalmozott díszletajándékok kaptak egy kis pirosas fényt. Harry lehajtotta a fejét, ahogy bebújt az ajtón, mert elég kicsire szabták, ő pedig a száznyolcvanöt centijével nem fért be rajta.

  – Szép napot! – köszönt illedelmesen, mire egy halk nyögés volt a válasz, ahogy felegyenesedett, majd a Mikulás háta mögött álldogáló rénszarvas köszönt vissza:

  – Neked is szép napot! Nem vagy egy picit túlkoros? – kuncogott a pirospozsgás, nagy, vörös orrot viselő srác, és megveregette a Mikulás vállát, aki úgy tűnt, átmeneti légzési nehézségekkel küzd.

  – Nos, senki sem túlkoros a karácsonyhoz – válaszolta mosolyogva Harry –, de én csak kísérő vagyok. Gyerekcsoporttal érkeztünk az óvodából.

  – Gyertek csak! – szedte össze magát a Télapó, és elmélyített hangon intett kesztyűs, de még így is feltűnően kicsi kezével.

  A gyerekek beóvakodtak, tátott szájacskákkal, igazán megilletődve, a szemeikben őszinte csodálattal, némelyikük enyhe félelemmel.

  – Gyertek, gyertek! – szólt a rénszarvas. – Ne féljetek, nem harapunk!

  Harry majdnem felröhögött, annyira nem volt odavaló ez a mondat. Mintha a Piroska és a farkas meséből idézett volna. Szerencsére a gyerekeknek ez nem tűnt fel, és egyre közelebb merészkedtek, Harry pedig nekidőlt a falnak az ajtó mellett, mert szeretett volna háttérben maradni, hogy a kicsik maguk éljék meg a varázslatot.

  Louis tényleg alig kapott levegőt, mert arra egyáltalán nem volt felkészülve, hogy a sebtében elmondott imája meghallgatásra talál. Igazából nem is gondolta komolyan, mikor úgy fohászkodott: „Istenem, add, hogy egy jó pasi sétáljon be elsőnek az ajtón!”.  Ahogy meglátta a göndör hajzuhatagot, a kasmírsál alól kikandikáló, tetovált mellkast, és a hihetetlenül csinos lábakat – amiket egy nő is megirigyelt volna, de akkora csizmákban végződtek, amiben csónakázni is lehetne –, máris érezte, hogy eláll a lélegzete, és nem is volt ideje megfogalmazni a kérését, de az agyában átfutott, „csak nehogy az arca ronda legyen”. Amikor a fiú felegyenesedett, és hosszú ujjaival hátrafésülte előrehulló fürtjeit, Louis érezte, hogy ájulás kerülgeti. Ilyen gyönyörűt még életében nem látott. Egy köszönömöt mormolt az ég felé, és a kezeit is összetette egy pillanatra, valamint arra gondolt, hogy ez az elégtétel azért, mert megint James helyett szív, bár ebben a percben hálát adott, amiért nem a kis pohos mackó ül a Mikulás székében.

  Kiderült, hogy a csodafiú óvóbácsi, amitől Louis-nak – sosem fog kiderülni, hogy miért –, azonnal merevedése lett. A hangja is eszméletlen volt, szinte dörmögés, olyan mély és zengő, hogy attól is lehetett volna, de valamiért a gyerekek egy ilyen pasi körül még jobban lázba hozták. Perverz! – gondolta magáról, és igyekezett összevakarni széthullott darabjait.

  A kicsik óvatosan közeledtek, élükön egy szemüveges, copfos kislánnyal, aki összehúzott szemekkel méregette, amitől Louis-nak azonnal lekonyult a farka, és a szíve is kihagyott, olyan fagyos volt a gyerek pillantása. Ahogy közelebb ért, a kislány lebiggyesztette az alsó ajkát, és a mutatóujjával kezdte piszkálni, mintha erősen gondolkodna.

  – Te nem vagy elég öreg! – mondta végül, amitől Louis-nak összeugrott a gyomra. Eddig leszarta, milyen Mikulás lesz, de most – a szépfiú átható pillantásában fürödve –, valahogy ez vált a legfontosabb küldetésévé.

  – Nem hallottál még szemránckrémről, kishölgy? – kérdezte a legmélyebb hangján, amit csak elő tudott csalogatni, mert amikor ideges, még az átlagnál is magasabb tónusban szokott beszélni.

  A gyerek félrebiccentette a fejét, egypár – nagyon hosszúnak tűnő pillanatig – agyalt, aztán bólintott, és egyenesen felmászott Louis ölébe.

  – De igen. Csak anyunak nem használ ennyire – mondta a gyerek, amin Niall halkan röhögni kezdett, amíg Louis hátra nem húzta a lábát, és rá nem taposott a lábujjaira a sarkával.

  Harry csak nézte az eseményeket, és magában remekül szórakozott. A két fiatal srácon látszott, hogy nincsenek a helyzet magaslatán, és egy picit csalódott volt, mert azt hitte, ha már ennyit költöttek a díszletekre, akkor rendes színészeket is megfizetnek, de igazából remekül mulatott. A rénszarvasjelmezes fiú szakadt a röhögéstől, amikor Mary simán beszólt a Télapónak, a másik srác pedig majdnem elájult, annyira megrémült. Elég jól kivágta magát, bár Harrynek sosem jutott volna eszébe, hogy szemránckrémre hivatkozzon, de ez pont jó ok volt arra, hogy szemügyre vegye. Aztán ott is ragadt a tekintete. Bár majdnem a teljes arcát eltakarta a fehér műhaj, bajusz és szakáll, a szemei úgy világítottak, mint két tökéletes zafír. A pillantása csak néha futott át Harryn, mintha igyekezne elkerülni, de amikor egy-egy töredékmásodpercre összeakadtak, Harry úgy érezte, megroggyannak a térdei. Életében nem látott ilyen igéző szempárt, és majd eszét vesztette, annyira szerette volna látni az egész arcát. Halványrózsaszín, keskeny ajkát látta még, abból is csak az alsót, amit a fiú néha megnyalt egy picit, de már ez is elég volt ahhoz, hogy Harry kimelegedjen, és gyorsan kibújjon a szövetkabátból, amit magán felejtett, aztán a sálát is lehúzta, majd az öle elé tartotta őket, mert félt, hogy éledező merevedése feltűnik a csábos Mikulásnak.


.