XCIV. Fejezet

Nem tudom, hogy köszönjem meg, hogy valóra váltottátok az álmomat, és 100 feliratkozóm lett hirtelen... Nem tudhatjátok, ez mennyire jó érzés, de el kell mondanom, madarat lehetne velem fogatni.

Örömömben hoztam egy új részt soron kívül, és remélem, szeretni fogjátok.

Köszönöm a sok csodálatos kommentet is, bearanyoztátok a hétvégémet...

xxxBecca

Még mindig a tegnap esti vacsora járt a fejemben, ahogy a főútra kanyarodva besoroltam a tömött kocsisorba. Louisval egészen éjfélig beszélgettünk, miután teleettük magunkat. Istenien sikerült a hal, és a saláta is finom lett. Ittunk egy sört, és az új lemezről kezdtünk beszélgetni. Aztán arról, hogy a turné következő állomásai közül ki, melyiket várja vagy szereti jobban és miért, végül már mindenről folyékonyan csacsogtunk, mint régen. Nagyokat nevettünk, mert óhatatlanul előkerültek a vicces emlékek, és felemlegettük a ciki, vagy necces eseteket is. Fesztelen lett a hangulat, és sokszor azon vettem észre magam, hogy vagy Louis paskolta meg a kezem, vagy én csapkodtam az ő térdét a sajátom helyett.
Talán kétszer hallgattunk el hirtelen, mert olyan témára terelődött a szó, ahol nem lehetett volna kikerülni a kettőnk kapcsolatát érintő kérdéseket, de olyankor Louis általában egy poénnal ütötte el a dolgot – ahhoz nagyon ért –, én pedig hálás voltam érte. Kivételesen Alfons is úgy gondolta, az utolsó, nálam töltött órákban rajtam heverészik, ezért összegömbölyödött az ölemben, és még azt is eltűrte, hogy vakargassam a nyakát vagy a füle tövét. De azért ha túlzásba vittem, akkor hosszú körmeit a bőrömbe akasztva vette le magáról a kezemet.
Hozzám bezzeg nem olyan finoman nyúl, mint Louishoz. Mondjuk meg is nyúznám, ha Lou finom, érzékeny bőrét úgy karmolászná, mint az enyémet.
Mikor rájöttünk, hogy itt az ideje a búcsúnak, Louis kelletlenül szedelődzködni kezdett, a macska pedig, teljesen meglepő módon, nem akart beszállni a kosarába, úgyhogy tíz percig könyörögtünk neki, mire hajlandó volt nagy kegyesen bemasírozni, és végre becsukhattam mögötte az ajtót. Még onnan is olyan hatalmas, elkeseredett szemekkel nézett rám, hogy majdnem elbőgtem magam. Letérdeltem, és az ujjamat bedugtam a rácson, mire azonnal finoman rátette a mancsát.
– Semmi baj gyönyörűm, nemsokára találkozunk! – ígértem neki, mire Louis sóhaját hallottam a hátam mögül.
– Nem jó ez neki – mondta elkínzottan. – Igaziból itt van otthon, nem nálam. Ha téged nem zavar, hogy néha átjövök, és játszom vele egy kicsit, akkor nem cipelem állandóan át a városon. Megrökönyödve néztem rá. – Úgyis Mrs. Codricknál van, amíg nem vagyunk a városban, és itt nőtt fel, ezen a környéken. Ha te is szeretnéd, akkor lakjon nálad.
Nagyot sóhajtott, én pedig a könnyeimtől nem is láttam már. Habozás nélkül nyitottam ki a kisajtót, mire Alfi azonnal kiugrott, és dorombolva mászott fel a combomon, hogy kivételesen hozzám dörgölőzzön, mintha minden szót tisztán értett volna, és beleegyezne a mindkettőnk életét érintő döntésbe.
– Persze! Hogyne szeretném!? Imádom ezt a kis szajhát! – Hallottam, ahogy Louis rekedten felnevet. – És úgyis nemsoká ki fog gömbölyödni. Bele se férne a macskakosárba – mondtam, olyan hangsúllyal, mintha neheztelnék a macsekra, amiért felcsináltatta magát, de közben alig vártam, hogy kiscicákkal legyen tele a lakás.
– És mit fogsz kezdeni a rakat kismacskával, ha Alfons lebabázik? – kérdezte gyakorlatiasan Lou.
– Gondolom a baráti körben hamar lesz gazdájuk. De csak leinformálható helyre adom őket.
– Ahogy ismerlek, senki nem lesz elég jó, hogy befogadja Alfi egyik, szintén halálra kényeztetett utódját.
Most mindketten felnevettünk, mert tudtuk, van abban igazság, amit mond, nem is kevés.
Feltápászkodtam a földről, és lassan nyitottam ki előtte az ajtót, ő pedig szintén habozva lépett előre. Éreztem, ha most megpróbálnám, itt maradna, és velem töltené az éjszakát. Régen nem volt ilyen, hogy biztosan tudtam volna, velem szeretne lenni, de ez egyszer erőt vettem magamon, és meg se moccantam.
Louis még hezitált. Láttam rajta, hogy vajúdik, mi legyen a következő lépés, és magamban őrlődtem, mi lenne jobb: ha becsapná az ajtót (és értem nyúlna), vagy ha kisétálna rajta. Az agyam kerekedett felül, mert sejtettem, hogy a holnapi búcsút nem élném túl.
– Jó éjt! Köszönöm a kellemes estét.
Louis felkapta a fejét, zavarba jött és elvörösödött, mintha rajta kaptam volna valamin, de aztán ő is összeszedte magát. Hozzám lépett:– Én köszönöm. Nagyon jól éreztem magam. Legközelebb én főzök! – válaszolta, én pedig elmosolyodtam.
Bár annak idején imádtam, hogy a konyhában tevékenykedik, mára tudom, csak a szerencsén múlt, hogy túléltük a főzőtudományát.
Közvetlenül előttem ált, így nem is kellett lépnie, hogy hozzám hajoljon. Lábujjhegyre emelkedett, és megpuszilt. Legnagyobb meglepetésemre az ajka a számon cuppant, amit megrökönyödve viszonoztam, némi fáziskéséssel. Már a lépcsőn trappolt lefelé, mikor én még a kilincset markolva álltam az ajtóban.
Erre nem számítottam. De mégis hogyan kellett volna elbúcsúznia? – korholtam le magam. Évekig így köszöntetek el, most hogy nézett volna ki egy kézfogás? – magyaráztam magamnak. Mégis éreztem, ez most más volt…
Épp idáig jutottam a visszaemlékezésben, mikor rájöttem, hogy nem soroltam ki időben, és így elvétettem a kihajtót, ahol le kellett volna mennem a főútról. Bosszankodva léptem a gázra, de aztán mégis mosolyogva nyúltam a rádióhoz, hogy bekapcsoljam a zenét. Kivételesen nem valami nyüszítő lírára vágytam, hanem bekapcsoltam a Steel My Girlt.

Eltelt egy hét az ominózus vacsora óta, és napról napra éreztem a változást. Közben LA–be utaztam, majd két nappal később a fiúk is követtek. Louis egyre gyakrabban írt üzenetet, valami mondva csinált indokkal, vagy hívott fel, egy szintén jelentős kérdés miatt.
– Szerinted a Fireproof második verzéje jó két szólamban, vagy maradjon egyben, ahogy eredetileg kipróbáltuk? – hadarta köszönés nélkül, ahogy felvettem.
– Őőő… fogalmam sincs, Lou. Most így be sem ugrik, mit beszéltünk meg – válaszoltam zavarodottan, és próbáltam nem vigyorogni veszettül, mert aznap ez már a harmadik hívás volt.
– Mert Jul megint azzal idegesít fel, hogy Zayn nyávogjon rá valamit, de szerintem az új stílusunkba nem kellene annyi frazír – mondta megállíthatatlanul. Úgy tűnt, előre eltervezte, mit fog mondani, és zavarát leplezendő, most úgy akart csinálni, mintha ez kardinális kérdés lenne.
– Aha, szerintem is  – mondtam, de tudtam, tök mindegy mi a véleményem, úgyse mi döntjük el, és őszintén, nem is nagyon érdekelt. – Ahogy akarjátok, vagy ahogy akarod – tettem hozzá, és már egészen máshol járt az agyam. – Amúgy, mizu? – kérdeztem mellékesen.
– Semmi különös – mondta, és éreztem, hogy kivár.
– Mit csinálsz délután?  – böktem ki nagy nehezen. A vonal túlsó végén egy megkönnyebbült sóhaj.
– Semmit. Gondoltam nézek valami filmet, és lazulok. És te? – kérdezett vissza, és a hangja elvékonyodott. Izgul, állapítottam meg, és idióta kifejezés költözött az arcomra.
– Nincs kedved velem tartani? Van egy két cím, amit meg kell néznem.
Síri csend a telefonban, aztán újabb nagy sóhaj, ezúttal egy „szívesen” felkiáltással. Megbeszéltük, hogy érte megyek, aztán bontottam a vonalat.

– Mr. Styles, ez egy remek ajánlat – mondta a dögmelegben is zakót viselő, jólfésült Lortham, ahogy kinyitotta előttünk a cirádás kovácsoltvas rácsot.
– Nem igazán érdekel, hogy jó ajánlat, vagy sem – válaszoltam kimérten. – Szerelemből vásárolok! – tettem hozzá, amivel elértem, hogy a pasasnak verejték lepje el a homlokát a szemei előtt felsejlő, nagy összegű jutalék reményében.
– Értem, uram. Nos ez azt hiszem pontosan megfelel az ön igényeinek – tessékelt beljebb.
Louis követett minket, és becsukta az ajtót. Kíváncsian néztünk szét az impozáns hallban. Az emeletre egy hatalmas, szintén kovácsoltvas korláttal szegélyezett lépcső vezetett, és már onnan is láttuk, ahol álltunk, hogy az emeleten galéria fut körbe. Minden szép volt, de a legszebb, a velünk szemben álló, hatalmas üvegajtókon túl látszó tenger képe volt.
Gyorsan átvágtam a termen, és megálltam a legalább három és fél méteres üvegtábla előtt.
– Ez gyönyörű – szóltam, mikor Louis mellém lépett.
– Igen, de tudod, errefelé minden tengerparti villából ilyen a kilátás. Jobb lenne arra koncentrálni, hogy milyen az elosztása, és meg van-e benne minden, amire szükséged van.
– Soha nem lesz meg benne minden, amire szükségem van… – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna, aztán a döbbenetét kihasználva elléptem mellette, és a hátunk mögött toporgó ingatlanügynökhöz fordultam. – Hány háló?
– Hét – jött a gyors válasz.
– Személyzeti épület?
– A telek végében.
– Medence?
– Itt kint, a teraszon – lépett az üvegajtóhoz, és rézkilincsénél fogva kitárta előttem.
– Konditerem? Ebédlő? Moziszoba? – kérdezte Louis a másik oldalamról.
– Csak az utóbbi nincs kialakítva, de van rá alkalmas helyiség.
– Felmehetek? – mutatott a lépcső felé Lou, és Lortham azonnal bólintott.
– Csak tessék, Mr. Tomlinson. Nyugodtan nézzen körül.
Louis kapva az alkalmon az emelet felé indult, én pedig, mintha egy láthatatlan zsinóron húzna, úgy indultam utána.
Ahogy felértünk a széles lépcsősoron, benyitottunk az ajtókon, és elcsodálkozva néztük az ízléstelen, divatjamúlt bútorokkal berendezett szobákat. A fürdők tágasak voltak, világosak, és szinte minden oldalról teraszok vették körül az épületet.
– 1980-ban ez lélegzetelállító lehetett – mondta Louis halkan, és begyalogolt az egyik, almazöld tapétával, és hófehér stukkókkal dekorált hálóba. – De most egy kicsit ósdinak, és rongyrázósnak tűnik.
– Igen, nekem se tetszik annyira – értettem egyet, ahogy kiléptem a terrakotta csempével burkolt teraszra.
– Ha már választani kell, inkább egy hetvenes években épült, de szépen felújított legyen. Megint az a divat, ami akkor volt.
Bólintottam, de hozzátettem:– Nem igazán érdekel a divat. Csak szerelem legyen első látásra. Azt már felismerem! – mondtam meggyőződéssel. Louis mély levegőt vett, de nem szólt semmit, csak állt, míg én faképnél hagytam, és elégedetten sétáltam le az emeletről.

Újabb etap kezdődik. Három hét, szinte egy örökkévalóság, amíg naponta máshol hajtjuk álomra a fejünket. Régen ez nem érdekelt, mert ahol Louis volt, nekem ott volt az otthonom. Most így visszatekintve, az, ami akkor zavart, most pont azt a biztonságérzetet adná meg, amire vágyom.
Fiatalon nem tudtuk, mennyit jelenthet, ha van valaki, akivel a világon bárhol jól érzed magad, csak azt éreztük, nagyobb térre, több szabadságra van szükségünk. Mára ezek a vágyak a semmibe vesztek, ahogy beletörődtünk a sorsukba, rájőve, hogy a hirtelen jött népszerűséggel együtt járó nehézségek közül a legkevesebb, hogy nem lehetünk állandóan együtt. Most már a heti két napnak is úgy örülnék, mint majom a farkának, és tudnám értékelni azt a keveset, ami jut. De mára elvesztettem, és csak reménykedhetek, hogy egyszer lesz még valaki, aki szeret.
Borongós gondolataimmal terhelten szálltam fel a gépre, ahová elsőként érkeztem, és elfoglaltam az ablak melletti ülést. Kibújtam a csizmámból, magam alá húztam a lábamat, és elővettem a könyvemet. Mostanában falom a könyveket. Rájöttem, ez az egyetlen dolog, ami teljesen ki tud kapcsolni. Hiába nézek filmet, attól még az agyam kattoghat a hülyeségeimen, de ha egy könyv magába szippant, akkor egy másik világba nyerek bebocsájtást, ahol azonosulhatok egy szereplővel, vagy akár az összessel, és amíg be nem csukom, addig ott maradhatok. Szinte epekedve vártam az alkalmat, hogy elmerülhessek valamelyik univerzumban, amit magamnak teremtek.
Arra eszméltem, hogy Niall hófehér fogai vigyorognak rám, közvetlen közelről, ahogy a vállamat megszorítva felém hajol.
– Hazz, cimbi! Mizu? – kérdezte vidáman, amitől nekem is jó kedvem lett hirtelen.
– Ni! – ugrottam fel, és öleltem magamhoz. – Az ég világon semmi, és én ennek is örülök.
– Azt elhiszem.
– De jó barna vagy – dicsértem meg, mert hófehér bőre enyhe, pirosas árnyalatot kapott, és ahogy fel volt tűrve a pólója, a karja – bármilyen hihetetlen – még fehérebb volt.
– Szívass csak – nevetett fel –, igenis lebarnultam odaát.
Niall mostanában annyira összemelegedett a 5SOS-os srácokkal, hogy szinte minden szabadidejét az ötödik kontinensen tölti. Irigy vagyok rá, amiért ilyen jó barátokra lelt, és egy helyre, ahol boldog lehet.
– Igen, határozottan – bólogattam, és még egyszer meglapogattam a hátát. Épp ekkor lépett a gépbe lehajtott fejjel Zayn. A haja már neki is jól megnőtt, a szeme alá lógott, ahogy lefelé nézett. Mikor kiegyenesedett, egy hihetetlenül szexi mozdulattal túrt a hajába, és féloldalas vigyorra húzta a száját.
– Hali! – köszönt ránk, majd odalépett, hogy kezet fogjunk, és összeüssük a vállunkat.
– Mizu, haver? – kérdezte Niall, mire Zayn, meglepő módon, azonnal mesélni kezdett.
– Basszus, a párkapcsolat sem fenékig tejfel gyerekek, ezt már be kell, hogy lássam – biccentett felém, mintha azt akarta volna jelezni, hogy igazam volt ezzel kapcsolatban. Bólintottam, hogy vettem a lapot, sajnálkozóan felhúztam az alsó ajkamat, és az államat ráncoltam. – Tegnap este, bealudtam a tévé előtt, és mire felébredtem, Perrie sikoltozva ugrált körülöttem, hogy kiskutyát akar, de azonnal.
Niall, és én is hangosan felnevettünk.
– És milyet? – kérdeztem, mire szikrákat szóró, csokibarna szemeivel rám nézett.
– Nem lesz kutyánk! Sosem vagyunk otthon, és én nem fogok azért felkelni, hogy levigyem a kis dögöt, mikor végre alhatok.
Felhúztam mindkét szemöldököm, és majdnem csípőből rávágtam, hogy ha Perrie akarja, akkor nektek elefántotok is lesz, barátom, de aztán okosan lenyeltem a dolgot, és csak kíváncsian néztem rá. – Majd kiheveri, és elmúlik – mondta. Éreztem rajta, hogy jól összeveszhettek a dolgon.
– Ha nem veszel neki egy kutyát, akkor gyerekért fog nyúzni – szólalt meg Niall, mire mindketten úgy néztünk rá, mintha egy marslakó lenne. – Ha egy nő kutyát akar, akkor már érzi a késztetést, hogy gondoskodjon valakiről. Jobban jársz a kutyával. Ha nem kapja meg, akkor pár hónap múlva elkezdi könnybe lábadó szemekkel nézni a kisbabákat.
Komolyan nem tudtam mikor lett ilyen bölcs, de teljesen ledöbbentem. Zayn is kereste a szavakat.
– Gondolod? – kérdezte nagy sokára, és ismét meglepődtem, hogy ennyire ad Niall szavaira.
– Szerintem vegyél neki egy zsebebet, és akkor csend lesz. Ha nem bírod, becsukod egy fiókba – röhögött Ni, és már láttam is a rosszfiús kinézetű, eszméletlen helyes Zayn Malikot, ahogy egy rózsaszín strasszos, habos kis kabátkába öltöztetett, tenyérnyi szőrcsomóval a hóna alatt jelenik meg valahol. Sírni tudtam volna a képtől.
– Rá kell gyújtanom! – közölte a sokkos szépfiú, és lerohant a lépcsőn, minket faképnél hagyva. Hangosan felnevettünk, és lepacsiztunk Niallel, aztán lepakolt velem szemben, és elővette a memóriakártyát. Lehajtotta az asztallapot, és elkezdte kirakni őket. Imádjuk ezt játszani, bármennyire gyerekes.

– Sziasztok! – köszönt ránk Liam, aki akkor lépett a gépbe, mikor az első partit elvesztettem.
– Szia, apu! – néztem fel rá. – Ni már megint csal! – árulkodtam. – Tuti, hogy megjegyezte a lapokat, mikor lerakta őket! – vádoltam meg, de csak viccből.
– Játsszatok rendesen! – szólt ránk Liam, mintha tényleg a gyerekei lennénk, és ezen mindhárman elröhögtük magunkat. Feltápászkodtunk, és megöleltük. – Mi baja van Zaynnek? – kérdezte, ahogy a baseball sapkáját levéve összeborzolta a haját.
– Vagy kutya, vagy gyerek – sommáztam a beszélgetésünket, amiből nem tudom miért, de ennyit szűrtem le.
– Azt a mindenit. Hát ez komoly… – töprengett el Liam, és a szakállát sercegtette, majd elindult kifelé, hogy lelki támaszt nyújtson, az azóta legalább harmadik szál cigijét pöfékelő Maliknak.
– Na, most még őt is rászabadítottad. Lehet, hogy összeroppan – nyögött fel Ni, majd kipukkadt belőle a röhögés. – És nem is csaltam, csak béna vagy! Vagy annyi agysejted halt már el, hogy nem tudsz koncentrálni.
– Szerintem segíthetünk, hogy egyformák legyenek az esélyek – mondtam elgondolkozva, majd egy hirtelen mozdulattal felcsaptam az asztalt, mit sem törődve a földre hulló kártyákkal, rávetettem magam a szőkeségre, és megpróbáltam megcsípni a fejbőrét, miközben a karom hajlatába fogtam a fejét.
Azonnal reagált, az oldalamat kezdte csikizni, mert tudja, hogy az a gyenge pontom, a másik kezével pedig, ami alám szorult, belecsípett a seggembe, de akkorát, hogy tuti be fog lilulni.
– Mi van itt? – kérdezte Louis, mikor belépett a gépbe, és értetlenül nézte, ahogy épp a földre zuhanunk, miközben egyre nagyobb beleéléssel küzdünk, a nem is tudom miért.
– Harry írtja az agysejtjeimet – nyöszörgött alólam Niall, és közben újra a combomon matatott.
– Neked nincs olyan – szögezte le Lou, mire vigyorogva ránéztem, és egyetértően bólogattam.
– Csak azért kapsz ki, mert egy szemtelen kis mocsok vagy! – morogtam, miközben két ujjamat megcsavartam a fele búbján, amivel elég fájdalmas nyögést csikartam ki belőle. Niall tiszta erőből megfeszítette magát, ezzel pillanatnyi előnyre téve szert, és lenyúlva, megint akkorát csípett a seggembe, hogy felvinnyogtam.
– Te kis rohadék! – kiabáltam rá, és épp ki akartam csavarni a karját, mikor megéreztem egy kezet, ahogy erőteljesen megmarkolja a bicepszemet, és a fülemhez hajolva halkan azt mondja: – Elég!
Lemerevedtem attól, amilyen határozottan szólt a hangja, és ahogy felnéztem, a szemében is ugyanezt a sziklaszilárd akaratot láttam. Abba is hagytam a hülyéskedést, és Niall is lefagyott egy pillanat alatt. Félve nézett először Loura, majd rám.
 Ni feje mellé támaszkodtam, majd feltápászkodtam, amiben Louis is segített, aztán krákogtam egyet, és rendbe szedtem a ruháimat. Niall is felpattant, beletúrt a hajába, amúgy tök feleslegesen, mert olyan, mintha drótból lenne. (Akkor se tudnám összekócolni, ha egy órán át próbálkoznék.) Mindketten lopva néztünk Louisra, aki mérgesen méregetett bennünket.
– Csak ökörködtünk, Lou... – szabadkozott Niall, én pedig elgondolkoztam, miért érzi úgy, hogy mentegetőznie kell. Egyikünk sem tartozik elszámolással. De Louis megértően bólintott, az állát biggyesztve, majd mikor leültünk és felszedtük a kártyákat a földről, mellém zuttyant, keresztbe tette a lábát, és elővette a fülesét. Mintha mi sem történt volna, bekapcsolta a zenét, mi pedig, mint két jógyerek, csendben rendezgettük a lapokat. Felszállás után, mikor már kicsatolhattuk az öveket, Louis elfészkelődött, és pár perc alatt bealudt, hátával az oldalamnak dőlve, karba font kezekkel. Niall többször is ránézett, de csak akkor szólalt meg halkan, mikor már tisztán hallottunk Lou egyenletes légvételeit, és a szája is elnyílt.
– Ez mi volt? Olyan féltékeny, mint régen – suttogta Ni, én pedig csak megrántottam a vállam, jelezve, hogy fogalmam sincs róla. Niall fürkészte az arcomat, aztán szélesen elmosolyodott, és felmutatta a hüvelykujját. Nem tudtam elfojtani a reakciómat, ami azonnal elterült az arcomon, egy széles, győzedelmes vigyor képében.

.