XXXI. Fejezet

Sziasztok!

Itt az új rész, remélem szeretni fogjátok, mint az előzőt....ennyi megtekintés még soha nem volt a blog életében, és ezért nagyon hálás vagyok nektek.
A két rész, ami most következik, ( főleg a XXXII. )a személyes kedvencem, ezért nagyon, NAGYON várom a visszajelzéseiteket, hogy nektek tetszik-e....
Kommenteljetek sokat!!

xxxBecca

Továbbra is lehet a SINISTER fejlécére szavazni, csütörtök estig, mert pénteken PREMIER!!!!
http://sinisterlarrystylinson-hu.blogspot.hu/2014/06/fejlec-szavazas.html



XXXI. Fejezet


Amikor végre bekanyarodtunk a parkolóba, és megláttam El kis, piros kocsiját, olyan melegség járta át a szívemet, amit már régen nem éreztem. Az első voltam, aki lerobogott a buszról, ahogy megálltunk, és rohantam felé. Ő is futni kezdett, és amikor összetalálkoztunk, mint a filmeken, felkaptam, összevissza csókoltam az arcát, és pörgettem a levegőben, mint egy gyereket. Amikor leengedtem, és végre felfogtam a külvilágot, éreztem, hogy egy pillantás lyukat éget a hátamba. Tudtam, hogy Harry az. Megfordultam, és Elt magam után húzva elindultam felé. Szélesen elmosolyodott, és szívélyesen üdvözölte a lányt. Megölelte, meg is csókolta az arcát, és meghívott bennünket vacsorára, másnap estére. Ledöbbentem, mert nem voltam felkészülve erre. El rutinosan rám pillantott oldalról, és megszorította a kezem, hogy jelezze, a döntés az enyém. (Mondtam már, mennyire figyelmes és okos ez a lány? ) Közben feltette a kérdést, ami a legnagyobb félelmemet fejezte ki.- Taylor is ráér? – Harry arca elkomorodott, és beletúrt a hajába. Aztán rendezte a vonásait, egyenesen a szemembe nézett és azt válaszolta:
- Nem tudom ráér-e, mert nem volt szándékomban meghívni. – pislogás nélkül tartotta fogva a tekintetem. Én lassan kifújtam az eddig benntartott levegőt, és bólintottam.
 – Rendben. Köszönjük a meghívást. Megírod majd a címedet? – ettől a rövid mondattól elfacsarodott a szívem. Nem is tudom, hogy hol lakik.
- Persze. Csak három háztömbnyire van a házunktól. – csúszott ki a száján, aztán mikor rájött, mit mondott, elvörösödött, lesütötte a szemét, és újra a haját túrta ezerrel, mint mindig, amikor ideges. El mentette meg a helyzetet. A kezéért nyúlt, megfogta, ezzel arra késztette, hogy felemelje a fejét, és fesztelen, kedves mosolyával nézett a szemébe.

– Köszi a meghívást Haz, alig várom a holnap estét! – aztán odahajolt, egy puszit nyomott Harry arcára, majd hozzám fordult, kacsintott egyet, és a karomba csimpaszkodva elsodort az autója felé. Útközben elbúcsúztunk a többiektől, és egy fél óra múlva végre otthon voltunk, ahol ínycsiklandó illattal várt a vacsora. Alfons farokfelcsapva és örömmámoros nyávogással járta körbe a lakást, aztán felugrott és felmászott az összes bútorra, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, majd bekucorodott Eleanor ölébe és veszett dorombolásba és gyúrásba kezdett, bepótolandó a két hetet, amíg nem látták egymást.
- Na, most van itt az ideje, hogy elmond, amit a telefonba nem voltál hajlandó. Mi történt az ominózus éjszaka óta, amikor Alfons elveszett?
- Igazából nem tudom mi történt El. Komolyan. Harry azóta teljesen megváltozott. Felhagyott a különcködéssel. Minden olyan lett, mintha semmi nem történt volna három hónappal ezelőtt. Mintha nem vesztünk volna össze, mert mintha nem is lettünk volna együtt.
- És ennek most örülünk? –kérdezte El bátortalanul.
- Még nem tudom. Nagyon jó végre újra beszélni vele, a közelében lenni. Imádom a humorát, igazából mindent imádok rajta, mint tudod. De ezzel együtt nagyon nehéz is. Mert így nem tudok uralkodni az érzéseimen. Egy nap alatt kiderült, hogy ugyanannyira szerelmes vagyok belé, mint az elmúlt két év alatt. A külön töltött idő nem csillapította a vágyamat, és ez fáj nekem, mert tehetetlennek érzem magam. Nem vagyok ura az életemnek. Meg tudod ezt érteni?
- Igen Lou, tökéletesen értem. De sajnos meg kell majd hoznod egy nagyon, NAGYON nehéz döntést, mint nekem anno Párizsban. – tudtam mire gondol, de nem tudtam megszólalni. Hallani akartam a szájából.
- Hogy elfogadod-e a barátságát, és ezért el tudod-e viselni a szenvedést, hogy esetleg látod, hogy közben mást szeret. Vagy ha erre képtelen vagy, akkor el tudod–e szakítani magad teljesen, és lezárni a múltat, vele együtt. Nincs több opció. – csak bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni.
Később, amikor El már békésen aludt a karomban, és Alfons is halkan dorombolva barangolt az álmok mezején, a hasamon összegömbölyödve, csak néztem a plafont és a két lehetőséget mérlegeltem. Úgy éreztem, egyiket sem vagyok képes ép ésszel túlélni. Hogy lehet Eleanor ilyen erős? Mindig is tudtam, hogy a férfiak elbújhatnak a nők mögött.


Egész nap az járt a fejemben, hogy hétre Harryhez megyünk vacsorázni. Nem tudtam mit vegyek fel, és nem hittem, hogy estig sikerül majd eldöntenem. Felhívtam a mindenes tanácsadómat.
- Halló!
- Szia Lou! – csilingelt a telefonba El hangja. – Na, mit szólsz? És hallottad az egészet?
- Mit hallottam? Miről beszélsz? –fogalmam sem volt, mit hablatyol össze.
- Louis! Nem hallottad a nagy hírt? És nem hallottad a riportot sem?
- Eleanor! Az Isten szerelmére! Beszélj már úgy, hogy ki tudjam belőle hámozni a lényeget.
- Khmm. Várj. Kimegyek a pékségből. – léptei zaját hallottam, és ahogy odakiált Susannak, hogy „két perc és visszajövök”.
- Szóval… Az álompár szakított tegnap este. És ma reggel egy rádió riportere elérte telefonon Harryt, akitől megkérdezte, hogy érzi magát a szakítás után. Ő pedig azt válaszolta… „Köszönöm jól. It is what it is….” – visszafojtottam a levegőt, és a fülzúgásomon keresztül próbáltam felfogni El szavait.
- Lou! Itt vagy? Minden rendben? Mit jelent ez?
- Én sem tudom. Nem is értem, és nem is tudom felfogni. Most leteszlek El, és üldögélek pár órát a parkban, amíg helyrejön a szívverésem. Puszi. Ötre érted megyek.
- Oké . De hívj, ha baj van, vagy csak nem tudsz magaddal mit kezdeni. És ne magyarázz bele semmit kérlek! Majd úgyis kiderül. Ne gyárts száz teóriát magadtól. Jó?
- Megpróbálom. Mintha ezt már valaki mondta volna nekem. – letettem a telefont, és elmosolyodtam. Magam sem értettem, miért.
Három után értem haza, és úgy gondoltam, szundítok egy órát, mielőtt Eleanorért megyek. Amikor felébredtem, és megnéztem a telefonom, láttam, hogy már ötször hívott.
- Hello El! Mi a baj?
- Szia Lou! Nincs semmi baj, csak az van, hogy Susan rosszul érezte magát, ezért hazaengedtem. Így viszont bent kell maradnom este 8-ig.
- Oké. Felhívom Harryt, hogy csak kilenc körül érünk oda.
- Meg ne próbáld Louis Tomlinson! Mindent elkövet, hogy rendbe hozza a kapcsolatotokat, nem teheted meg, hogy délután fél ötkor közlöd, hogy két órát késünk. Menj el szépen hétre, ahogy megbeszéltük, én pedig innen egyből odamegyek. Úgysem számít az öltözékem.
- Ne már El! Nem akarok nélküled odamenni…. –mondtam duzzogva.
- Ne már Louis! Nem lehetsz ennyire beszari. Nem lesz semmi baj. Harry nem harap.  – dehogynem!! gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan.
- Jól van. Akkor ott találkozunk, de siess, az Isten szerelmére! – nyöszörögtem a telefonba.
- Persze, hogy sietek. És hagyjatok nekem is a vacsiból. Ha Harry Styles főz, azt muszáj megkóstolnom.
- Rendben. Szia! - búcsúztam lemondóan.
- Szia Lou!
Ettől a perctől beállt a teljes gyomorideg. Továbbra sem tudtam, mit vegyek fel, és most már azt sem, hogy fogom túlélni a két órát, amíg El odaér. Mellette minden olyan egyszerű. Ő minden kínos percet azonnal feloldana, minden problémát áthidalna, és esélyünk lenne, hogy tényleg normalizáljuk a kapcsolatunkat. De nélküle annyira elveszettnek fogom érezni magam. Kettesben Harryvel, ahogy már hónapok óta nem voltunk, rémesen ciki lesz az egész szituáció. Valahogy túl kell élnem.

Végül  sima farmer, és elöl gombos, hosszú ujjú, fehér pulcsi mellett döntöttem. Egy zakót vettem rá, és háromnegyed hétkor, egy üveg roséval a hónom alatt kiléptem a lakásból.
Amikor Harry háza előtt leparkoltam, már reszketett kezem, lábam. Ültem még 5 percet a kocsiban, és próbáltam összeszedni magam. Nem lesz semmi baj. Ő hívott meg, biztosan igyekezni fog, hogy ne fulladjon botrányba az este. Lehet, hogy ő is izgul. Ha tényleg ő főz, akkor mondjuk van is miért. Végre kikecmeregtem a morrisból és elindultam felfelé.
Amikor szélesen mosolyogva ajtót nyitott, elállt a lélegzetem.
Egy teljesen rásimuló, szürke póló volt rajta, a nyakánál 4 gomb, amiket nyitva hagyott, szűk, fekete farmer, ami minden centiméterén feszült, és egy kötény a derekára kötve, amiről egy konyharuha lógott le az oldalánál. Éppen abba törölgette a kezét. Kérdőn nézett rám:
- Szia. Hol van El?
- Szia. Sajnos bent kellett maradnia hosszúzni. Csak később csatlakozik hozzánk. – nyújtottam felé a bort. Megfogta a kezemmel együtt, és magához húzott egy ölelésre.
- Sajnálom. Pedig én már farkas éhes vagyok. – közben magához szorított, és végigsimított a hátamon.
- Igazából én is. Úgy alakult, hogy reggeli óta nem is ettem. – ez akkor tudatosult bennem, amikor beléptem a lakásba, és megéreztem az isteni illatokat. Összefutott a nyál a számban. – Tényleg főztél? –kérdeztem hitetlenkedve. De ahogy besétáltam, koszos edények tömkelege állt a mosogatóban, és az egész konyha határozottan főzés nyomait mutatta. Meglepődtem.
- Igen én. Vannak dolgok, amiről lemaradtál. Elmentem egy főzőtanfolyamra, és képzeld el, imádtam. Én sem gondoltam volna, de állítólag van tehetségem a konyhaművészethez. Majd te megmondod, hogy igaz-e, ha végigetted a 4 fogásos vacsorát, amit készítettem.
- Négy fogás? – néztem rá értetlenül.
- Ahogy mondod. Kinyitom a bort, és máris hozom a levest. – szinte sokkos állapotban roskadtam le a székre. Hihetetlen, ami történik. Harry Styles egész délután sütött-főzött, hogy vendégül lásson? Őrület.
A következő egy óra olyan szórakoztatóan telt, amire végképp nem számítottam. Isteni volt az étel, Harry tényleg nagyon tehetséges szakács.

Közben először kicsit akadozva, de a végére már egészen fesztelenül beszélgettünk, kínosan kerülve a kettőnkről szóló részeket.

Kezdtem elengedni magam, ellazultak az izmaim. Harry kitöltötte a bor maradékát, amit szépen eliszogattunk a bőséges vacsora alatt. A szemei egyre jobban csillogtak, látszott, hogy nincs hozzászokva az alkoholhoz. Még csak 18 éves múlt. Olyan szép, és olyan fiatal. Megengedtem magamnak, hogy elidőzzön rajta a tekintetem. Épp leszedte az asztalt, és a konyhába hordta az edényeket. Ahogy előrehajolt, a pólója kivágásában láttam a mellkasa egy részét. Csak a kiskereszt lógott a nyakában, amit mindig viselni szokott. Melegség öntött el, ahogy lejjebb siklott a tekintetem. A széles öv fölött betűrte a felsőjét, így az egész csípője látszott, ahogy a szűk nadrág ráfeszült, mintha a második bőre lenne. Kirajzolódott minden, aminek látványától kimelegedhet az ember. Ahogy lehajolt, és a haja az arcába hullott, megcsapott az illata. Egy pillanatra még a szememet is behunytam, annyi emléket idézett fel bennem. Amikor kinyitottam, Harry nézett rám. Megtámaszkodott az asztalon, és engem vizsgált, de olyan áthatóan, hogy zavarba jöttem egy pillanat alatt. Mintha a gondolatimban olvasott volna.  Fürkészte az arcom, rágta a szája szélét, és az egyik kezével széttúrta a haját. Aztán megadóan sóhajtott egyet, lerakta a tányérokat a kezéből, és leroskadt a mellettem lévő székre.
- Eddig bírtam Lou!
- Mit? Miről beszélsz? – kérdeztem, és a pánik ismét kezdett eluralkodni rajtam.
- A színlelést, a mellébeszélést. El kell, hogy mondjam, mi hogyan történt akkor, és szeretnék megmutatni neked valamit.
- Nem tudom Harry. Úgy érzem, nem vagyok felkészülve erre.
- Hidd el, megértem! De egyszerűen muszáj. Kérlek Lou! Tudnod kell dolgokat. Reméltem, hogy soha nem kerül erre sor, de nem fogom elvinni a balhét mások helyett. Annál sokkal, de sokkal többet jelentesz nekem. – na, itt vesztettem el a fonalat. Miről beszél? És egyáltalán….mit akar mutatni? A kíváncsiságom felülkerekedett a félelmeimen, és eszembe jutott, amit anyu mondott, amikor otthon voltunk. Egyszer választ kell kapnom a kérdéseimre, akkor is ha fáj, különben nem tudok továbblépni. Lehet, hogy itt a vissza nem térő alkalom.
- Rendben. Hallgatlak!