XXVIII. Fejezet

Sziasztok kedves OLVASÓIM!

Köszönöm szépen a 9000+ oldalmegtekintést, nem is tudjátok, milyen sokat jelent ez nekem. Szeretnélek megkérni Benneteket, hogy kommentjeitekkel továbbra is támogassatok, ha úgy érzitek megérdemlem.
Iratkozzatok fel, és ajánljátok barátaitoknak, ha tetszik a történetem.
Nagyon várom a visszajelzéseiteket!
Kellemes olvasást!

xxxBecca

XXVIII. Fejezet


Eltelt egy hónap. Életem leghosszabb hónapja, ami azt illeti. Mára csillapodott a fájdalom annyira, hogy képes vagyok viszonylag normálisan eleget tenni a mindennapi kötelezettségeimnek. Néha már éhes is vagyok, de mondjuk ez azért elég ritkán fordul elő. A javulás azonban megállíthatatlan, és ez tény. Tegnap például már magamtól elmentem kocogni, és közben nem eretvágós számokat hallgattam, hanem Bublét, ami komoly előrelépés. Már nem ugrok ki a bőrömből, ha csörög a telefonom, és képes vagyok úgy megnézni egy dokumentumfilmet a felhőkarcolók építéséről, hogy nem sírom el magam rajta. A héten bemerészkedtem a szobájába is, és miután 20 percig álltam az ágya előtt, és magam elé képzeltem, ahogy a hatalmas hófehér paplanba burkolózva alszik, persze keresztbe az ágyon, és göndör fürtjei szétterülnek a lepedőn…na szóval alig húsz perccel ezután kijöttem anélkül, hogy összeroppantam volna, ahogy korábban mindig. Ellel elmentünk színházba a héten, és legalább háromszor azt vettem észre magamon, hogy az előadást figyelem, ahelyett, hogy az emlékeimet babusgattam volna. Aztán azonnal beugrott egy kép, ahogy félmeztelenül szalonnát süt a konyhában reggelire, és közben az „I feel good”-ot énekli halkan. Innentől nem tudom, mi történt a színpadon.

Szóval vannak mélypontok, de határozottan úgy érzem, húsz év múlva alkalmas leszek a továbblépésre.
Eleanor és Zayn rengeteget segítenek. Etetnek, vagyis inkább ordibálnak velem, hogy „ Már megint nem ettél egész nap! Nézz már magadra, csak hálni jár beléd a lélek!” meg ilyenek. Cipelnek ide-oda. El kivisz a levegőre, mint egy gyereket. A múltkor még hintáznom is kellett a parkban, mert azt olvasta egy lelki betegekről szóló könyvben ( miért is olvas ilyeneket ?!?!), hogy a fülben lévő egyensúlyszerv ingerlése jó hatással van rájuk. Zayn koncertekre rángat el, ahová természetesen álcázva kell bejutnunk. Szerinte ez a jó fajta izgalom, plusz az ütős rockzene segíteni fognak. Aztán amikor egy lány a hangjáról felismerte egy szórakozóhelyen és sikítva ordítozta a nevét, akkor felülbírálta ezt az elképzelését. Mondjuk volt rá ideje, mert vagy tíz sarkot futottunk, mire lekoptak az eszeveszett tinik. Na, akkor röhögtem először, mióta Harry elment. Zihálva támaszkodtunk a térdünkön, és belőlem kiszakadt a nevetés, ami először megrémítette Zaynt, mert azt hitte hisztériás rohamom van, de amikor konstatálta, hogy valóban röhögök, akkor ő is csatlakozott, és a megmenekülésünk örömére, percekig licitáltunk egymásra, hogy mekkora királyok vagyunk, hogy el tudtunk szaladni száz, mindenre elszánt csitri elől.
És Harry…..
Harryvel az a helyzet, hogy nincs helyzet. Az elmúlt egy hónapban a köszönésen kívül nem beszéltünk egy szót sem. Nem jött hozzám három lépésnél közelebb, sőt ha olyan volt a szituáció, akkor mindenre hajlandó volt, hogy elkerülje a testi kontaktust. Például a múltkor egy interjúra mentünk, és a tévé székházában egy elég szűkös liftbe kellett beszállnunk. Mivel előtte mentem, én álltam az ajtónál, és már csak úgy fért volna be, ha mellém lép. Megtorpant, a szeme ijedten körbevillant, felmérte a helyzetet, aztán sarkon fordult és elindult a lépcsőn gyalog. A kísérőnk kérdőn nézett ránk, mire szokás szerint Liam oldotta meg a helyzetet.
– Styles minden alkalmat megragad, hogy edzésben maradjon. Kihasználja a lehetőségeket.
–Aha. - válaszolta a srác - Majd kiderül, mekkora legény, ha felér a harmincadikra. – és kuncogott magában. Én pedig szerettem volna elsüllyedni, hisz nem ez volt az első eset, hogy a fiúk szembesültek vele, Harry mennyire viszolyog tőlem. Zayn áthajolt Niallen, és biztatóan megszorította a vállamat, Liam pedig észrevétlenül nekem dőlt egy kicsit, hogy éreztessék, velem vannak, ha szükségem van rájuk. De ez most nem olyan helyzet volt. Képtelen voltam elmesélni a történteket Elen kívül bárkinek is. Se anyunak, se Zaynnek nem tudtam elmondani, mert ahhoz azt is el kellett volna árulnom, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz, és ez meghaladta a képességeimet. Ettől függetlenül a srácok tisztában voltak vele, hogy valami nagyon mély dráma zajlott le azon a héten, amikor eltűntem. De voltak annyira megértőek, hogy nem faggattak egyetlen percig sem. Soha. Zayn, aki a legközelebb állt hozzám, és a legtöbbet tudott rólunk, mindent megtett, hogy átsegítsen a nyomoromon. – Hidd el, az eső sem esik örökké, előbb-utóbb mindig kisüt a nap. – mondogatta. Mondjuk az ilyen szólásaitól felállt a szőr a hátamon, de értékeltem, hogy segíteni akar.
Ha interjút adtunk, vagy dolgoztunk, Harry még véletlenül se állt mellém, ami elég nyomasztó volt, mert azelőtt elő sem fordulhatott volna, hogy nem egymás mellett foglalunk helyet. Az új koreográfiák kialakításánál még arra is figyelt, hogy a színpadon a lehető legtávolabb álljon tőlem, és a helycseréknél se mellettem kelljen elmennie. Minden ilyen alkalommal mintha kést döfött volna a szívembe. Lehet, hogy ő így minimalizálja a károkat, ahogy ő fogalmazott, de nekem mérhetetlenül fájdalmas így is.
Az elköltözése után, amikor képes voltam visszaemlékezni arra a napra, felfogtam, hogy felesleges cirkusz volt az egész. Amíg nem voltam otthon, bérelt egy lakást, és összecsomagolt a kiköltözéshez. Semmit sem számított a beszélgetésünk, hisz részéről eldöntött kérdés volt már rég. Akkor sem maradt volna, ha térden állva könyörgök. Gyűlöltem ezért. Miért kellett a színjáték? És még úgy állította be, mintha rajtam múlott volna a dolog. Szinte naponta jelentek meg a képek róla és a kacsacsőrű némberről, ahogy idilli összképben forrtak össze egy csókra, vagy sétálgattak az állatkertben. Még a keresztlányát is magával vitte az ilyen alkalmakra, és így a tökéletes családot szimbolizálták a kívülállóknak. A menedzsment repdesett örömében. Amíg együtt laktunk, mindig ferde szemmel néztek ránk, és bár Harry ominózus kifakadása óta nem mertek szólni egyetlen szót sem a kapcsolatunkra, most láthatóan megkönnyebbültek. Elről és rólam is számtalan kép és cikk jelent meg a médiában, és az internetnek hála, pillanatok alatt bejárták a világot. Szegény, szenvedhetett tőle eleget, de azt mondta, még élvezi is. Szentté kéne avatni. Kezdeményezem is a Vatikánnál.
Hogy mérsékelje magányomat, hetente többször is nálam töltötte az éjszakát. Olyan mély barátság alakult ki köztünk, amire soha nem számítottam. Összebújva aludtunk, de semmi kétértelmű mozzanat nem volt benne. Nagyon intelligens lány. A vallomásom után tudomásul vette, hogy nincs esély arra, hogy szerelemmel forduljak felé, ő pedig eldöntötte, hogy elég neki a barátságom is. Én pedig kihasználtam őt. A közelsége, az érintése sokat segített, hogy embernek érezzem magam. Ha vele voltam, úgy éreztem, élek. Együtt főztünk, de sokszor meleg vacsival várt haza, sőt anyuékhoz is ellátogattunk kettesben.
A családom azonnal megszerette a kedves, önzetlen, tiszta lányt. A húgaim istenítették, divat és sminktanácsokat kértek tőle, és beavatták a szerelmi életükbe. Ami a kiskamaszoknál ugye abban merül ki, hogy mindketten egy fiúba szerelmesek, és megkérdezték, El szerint kit fog választani. Aztán egymásra licitáltak, hogy ki, miért lesz a befutó.

Anyuval lesétáltunk a tóhoz, a kidőlt fatörzsemhez, és csendben üldögéltünk. Hozzám bújt, én pedig magamhoz öleltem. Tudtam, hogy szavak nélkül is tisztában van az érzéseimmel.
- Kicsim! Tudom, hogy most úgy érzed, ennél rosszabb már nem jöhet, és meg is értelek. Én is voltam ilyen lelki állapotban, mikor elváltunk apáddal. Sőt, úgy néz ki, a második választás sem volt tökéletes… - felkaptam a fejem.
- Mi van? – magam felé fordítottam. – Anyu, baj van itthon?
- Nem szívem, nincs semmi baj. Markkal úgy döntöttünk, hogy elválunk. De ne aggódj. Csak elmúltak az érzelmek, kiüresedett a kapcsolatunk. De nincs dráma.
- Anyu! Azt hittem, ti vagytok a legboldogabb, legharmonikusabb pár a világon. – felnevetett.
- Kisfiam! Egy szerelem akkor él, ha vannak nagy viták, összezördülések. Amikor még meg akarod változtatni, jobbítani a dolgokat. Ha már csak beletörődsz mindenbe, az kívülről harmonikus, belülről a kapcsolat halála. – elszomorodtam. Úgy éreztem, már itthon sem lesz semmi olyan, mint régen. Szeretem Markot. El sem tudom képzelni az életet nélküle. Anyám szokás szerint gondolatolvasó volt.
- Ne aggódj. Nem tőletek válik el, csak tőlem. És barátok maradunk, hisz annyi évig éltük közösen az életünket. A ti kapcsolatotok semmit sem fog változni. – ebben erősen kételkedtem, de egy kicsit talán megnyugtatott. – Nem akartalak ezzel terhelni, de azt sem akartam, hogy te tudd meg utoljára. Tudom, hogy most van elég lelki bánatod enélkül is. – ránéztem, és legurult egy kövér könnycsepp az arcomon. Azonnal odanyúlt és a hüvelykujjával letörölte. – Nagyon sajnálom Louis! Reméltem, hogy boldogok lesztek, hisz annyit szenvedtetek mindketten ezért a kapcsolatért. Nem tudom, mit rontottatok el, de hiszem, hogy egyszer majd le tudtok ülni és megbeszélitek. Nem most, persze, hisz még túl frissek a sebek, de egyszer muszáj lesz. Nem fogod tudni lezárni, ha nem kapsz választ a kérdéseidre.
- Honnan tudod, hogy mi megy végbe bennem? Egy szót sem meséltem….El mondta?
- Ó DEHOGY! Hogy jut ilyen az eszedbe? Eleanor a legjobb barát, akit valaha is reméltem neked. Soha nem árulna el, ebben biztos vagyok. És nekem nem kell, hogy elmond… az arcodról, a szemedből kiolvasom, amit tudnom kell. A többit pedig a saját tapasztalatomból rakom össze.
- Ennyire egyszerű lennék?
- Nem szívem! Nem te vagy egyszerű, hanem az élet. Csak az ember nem tudja kívülről nézni a sajátját. Tanácsot adni másoknak sokkal könnyebb dolog.
- Nem tudom anyu. Úgy érzem, nincs értelme semminek. Én már nem leszek többé szerelmes, és úgy élni, hogy nincs esélyed a boldogságra, elég lehangoló. – előrehajoltam, a térdeimre könyököltem, és lelógattam a fejem.
- Igen, tudom. – gyengéden simogatta a hátamat. – És nem akarlak azzal a közhellyel traktálni, hogy az idő minden sebet begyógyít. De igaz. Lehet, hogy nagyon lassan, és a fájdalom töredéke örökre ott marad a szívedben, de találsz majd értelmet az életednek. Ha nem szerelem által, akkor máshogyan. Tudom, hogy megtalálod az utadat… De remélem nem papnak állsz! – az utolsó mondatra felkaptam a fejemet, és összenéztünk. Aztán egyszerre nevettük el magunkat. Ha elképzelem magam egy reverendában, szandállal, azonnal röhögnöm kell. Olyan jó volt felhőtlenül kacagni egy kicsit, éreztem, ahogy feltöltődöm energiával. Aztán anyu otthagyott, hogy előkészítse a vacsorát, én pedig szokás szerint az emlékeimbe süllyedtem.
- Itt csókolt meg? – hallottam El halk hangját a hátam mögül.
- Igen, itt. – önkéntelenül megsimogattam a fatörzset, ahol Harry ült azon a napon. El megkerülte az egészet, és a másik oldalon ült le. Mennyire figyelmes, ez szinte hihetetlen. Tízből tizenegy nő direkt odaült volna a helyére.
- Szeretnék neked adni valamit. – felnéztem rá, és őszinte izgalmat láttam a szemében.
- Mit? – kérdeztem, immár én is felcsigázva. Egy összetekert, áttetsző pauxpapírt húzott elő a kabátja alól. Óvatosan a kezembe adta és várakozásteljesen nézett rám. Felhúzott szemöldökkel bontottam ki a lila szalagot, ami körbefogta a tekercset. A combomra fektettem és kisimítottam. A lélegzetem is elállt, amikor felfogtam, hogy mi az. Egy rajz volt. Egy tetoválás terve. Gyönyörűen ívelve az a mondat állt rajta, amit én írtam Harrynek, mielőtt elutaztam Párizsba. A karakterek pedig azok voltak, amit ő rajzolt nekem, mielőtt elhagyott. Eleanor visszafojtott lélegzettel várta, hogy reagáljak valamit. A hallgatásom megijesztette.
- Bocsáss meg Lou! Kérlek ne haragudj! Azt hittem örülsz majd neki. Arra gondoltam, ha a testeden viseled, talán könnyebb lesz. Tudom, hogy ez a mondat sokat jelent számodra. És azt is, hogy ragaszkodsz az emlékeidhez. Én csak…
- El! Kérlek. Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit csak kaphatok. Ez gyönyörű!  És igen, már ebben a pillanatban tudom, hogy akarom. Egész életemben magamon akarom viselni, letörölhetetlenül. Mert a dolgok azok, aminek látszanak. Ezt kellett megtanulnom ebből az egészből. Köszönöm! – hozzá hajoltam, és összepusziltam az egész arcát. – KÖSZÖNÖM!

El a tetováló szalonba is elkísért, és végigülte a több mint hat órát, amennyi idő alatt elkészült a mű. Ő úgy tervezte, hogy a hátamra varratom, a lapockáimra, de amikor megláttam, tudtam, hogy ez csak egyetlen helyen lehet, a szívem fölött, a mellkasomon. A mérete és a hajlása miatt kicsit feljebb került, mint ahogy szerettem volna, de beláttam, hogy ott lesz a legjobb. Amíg készült a tetoválás, eszembe jutott, amikor legutóbb Harryvel varrattunk közöset. Ő lakatot, én pedig a kulcsát. A szívemhez. A szemem könnyel telt meg az emlék hatására, és El szegény azt hitte, olyan fájdalmas a szurkálás, hogy bekönnyesedtem tőle. Biztatóan megszorította a kezemet. - Már nemsokára végzünk. – én pedig meghagytam abban a hitben, hogy egy nyápic vagyok. Behunytam a szemem, és felidéztem, ahogy egymás melletti ágyakon dolgoztak rajtunk, és mi közben le nem vettük a szemünket a másikról. Nem is éreztem a tűszúrásokat, annyira hatása alá kerültem a zöld szempárnak. Szinte hipnotizált a pillantásával. Annyi ígéret volt a tekintetében, hogy arra kellett ügyelnem, nehogy merevedésem legyen. Be is haraptam az ajkam, és lesütöttem a szemem. Abban a pillanatban Harry felszisszent, szünetet kért, hogy igyon, ezért fel is ült nyomban, és hozatott két pokrócot, mert szerinte hűvös volt. Mondjuk folyt a víz mindenkiről, de senki nem mert ellenkezni vele. Aztán az egyiket a csípőjére dobta, az enyémre a másikat, és teljes nyugalomban visszadőlt az ágyra. Amikor a mesterek újra fölénk hajoltak, és a pillantásunk összekapcsolódott, kacsintott egyet, és lassan, érzékien megnyalta a száját. Nekem pedig egy takaró takarta az orbitális merevedésemet, Harrynek hála. Annyira össze voltunk hangolódva, hogy egy mozdulatból értett mindent, és természetesen mint alfahím, egyből el is rendezte a dolgot. Istenem, bárcsak most is itt lenne. Hagytam kicsordulni a könnycseppet a szemem sarkából. Ez a csodás emlék megérdemelt ennyit.