XIII.Fejezet

Az ikrek fogadtak be, ami elég elkeserítő kilátás volt ahhoz képest, hogy Mr. Szívdöglesztővel is aludhattam volna. A két cserfes kiscsaj még vagy egy órán keresztül ecsetelte, mennyire helyes, milyen szexi, a gödröcskék, a szeme, úúúúú de szép a keze a hosszú ujjaival, milyen feszes a combja, és a hangja, na, az űberszexi….mindezt fojtott kuncogásokkal  kísérték. Hát ez nem tett valami jót a lelkemnek, mert amíg hallgattam őket a sötétben, egyetlen állítás sem hangzott el, amivel ne értettem volna egyet, és még vagy százat tudtam volna felsorolni, amiről ők nem is tudhattak.
Reggel kótyagosan ébredtem, és ahogy kitisztult a tudatom, és rájöttem, hogy Styles itt van a házunkban, az ágyamban, úgy ültem fel, mint akinek rugó van a derekában. A lányok még az igazak álmát aludták, úgyhogy kiosontam, az emeleti fürdőben megborotválkoztam és lezuhanyoztam, aztán felöltöztem a tegnapi ruhámba, merthogy a tiszta cuccaim Harry ágya mellett voltak a bőröndben, és kimenekültem a házból. Lesétáltam a tóhoz, ahol gyerekkoromban órákat üldögéltem, amikor valami bántott, és akkor is, ha elegem volt az otthoni zsivajból, és nyugalomra vágytam.
                                                                   
Megkerültem a hatalmas fűzfát és lesétáltam a partra. Leültem a kidőlt juharfa törzsére, ami vagy tíz éve ott hevert, és magamhoz húztam a térdeimet. Zúgott a fejem. Félelem, kíváncsiság és remény keveréke nyomasztott. Behunytam a szemem, és próbáltam lehiggadni. Nem gondolni Harryre, csak kiüríteni az agyam, hogy újra felálljon a rendszer, és üzemképes legyen. Ahogy magamba fordulva dúdolgattam, egy kéz fonódott a vállamra, és megszorította. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Átvetette hosszú lábát a fatörzsön és leült mögém. Nem tolakodott az arcomba, és ezért nagyon hálás voltam. Megfogta a derekamat és nagyon finoman húzni kezdett maga felé, de éreztem, hogy a döntés az én kezemben van. Ha megfeszítem magam, akkor azonnal elenged, ha viszont én is akarom, akkor magához ölel. Átfutott az agyamon, hogy nem jó ötlet, és még egy kis duzzogás is volt bennem, de a testem nem igazán vette figyelembe, hogy én mit akarok. Egy pillanattal később már a mellkasa simult a hátamhoz és a lehelete a fülemet súrolta. – Jó reggelt.– dörmögte a reggeli, még reszelősebb hangján.
 – Szia.  Mit keresel te itt, hajnalok hajnalán?
– Már semmit nem keresek. Megtaláltam. – és egy puszit nyomott a fülem mögé, amitől tokától bokáig libabőr, ahogy kell .
 - De honnan tudtad, hogy itt vagyok? –kérdeztem értetlenkedve.
– Az anyukád egy tündér. –mondta nagy meggyőződéssel. – Ahogy osontam le a lépcsőn, résnyire nyílt az ajtaja és csak annyit súgott, hogy a ház sarkánál induljak át a mezőn, a csapáson, és ha elérem a tavat, forduljak jobbra, amíg meg nem látom a fűzfát. Nem tudom honnan tudta, de az anyák mindent tudnak, erre már régen rájöttem.
– Igen. Ebben tökéletesen igazad van. - Nagyot sóhajtottam, és elengedtem magam. Egyszerűen nem bírtam tovább a feszültséget. Ha csak erre a pillanatra is, de itt az ölelésében békét akartam. Ő is elhallgatott, a fejemet a vállára simította, átölelt és ringatni kezdett. Valami nagyon kedveset dúdolgatott, és én végre úgy éreztem, talán újraírhatjuk az utolsó fejezetet.
Itt az idő, hogy erőt vegyek magamon, és belefogjak a mondandómba.
- Harry!
- Cssssss. Ne most. Kérlek. Ne rontsuk el ezt, annyira jó így…- pár másodperc eltelt mire folytatta: - és félek.
- Te félsz? - nem tudtam megállni, hogy visszakérdezzek.
- Igen. Halálosan. Nem csak attól, amit te fogsz mondani. Attól is, hogy olyan zűrzavar van bennem, amivel én sem tudok mit kezdeni. Rettegek, hogy nem lesz kedved hozzá, hogy segíts rendet tenni. ----Hallgattam. Nem tudtam mit mondani. Bennem is hasonló félelmek munkáltak, mint benne. Nem tudtam, lehet-e még a romokból építeni valamit egyáltalán, vagy ami volt, örökre elveszett.
Percek teltek el, aztán nagyon finoman eltolt magától. Előrébb csúsztam, aztán én is átvetettem a lábam a fatörzsön és szembefordultam vele.
 Ahogy egymásra néztünk, mindketten roppant zavarba jöttünk. Először elkaptuk a tekintetünk, néztünk össze-vissza mindenfelé, csak egymásra nem. Aztán csak egy-egy pillantásra mertük a másik arcát fürkészni. Iszonyat idétlen helyzet volt, de próbáltuk összeszedni magunkat, mert éreztük, itt már nincs több halogatás.
- Khm. Azaz igazság, hogy idefelé a vonaton…nem, ez hazugság, és megfogadtam, hogy nem hazudok neked, ahogy eddig se tettem soha, max nem mondtam ki mindent, amit ki kellett volna. Szóval mióta eljöttél akkor éjjel a szigetről, azóta tervezgetem, csiszolgatom, hogy mit fogok mondani neked. Azért nem jöttem haza három napig, mert csak ültem, és próbáltam összerakni a mondandómat, vagyis először rájönni, hogy mi történt.  – elhallgatott, a fejét lehajtotta, és nagyokat sóhajtozott. Bennem megint felgyűlt a feszültség, nem is tudtam mit kezdjek vele. De nem akartam közbeszólni, azt akartam, hogy végre elmondjon mindent. –Folytasd!
– Igen. Az a baj, hogy borzasztó zavarban vagyok .-  sóhajtott, és nyelt egy hatalmasat - Szóval akkor este, amikor… neked estem.
– Nem estél nekem. Nem csak rajtad múlt.
– De. Neked estem, mert olyan érzések kerítettek a hatalmukba, amit soha életemben nem tapasztaltam még meg. Nem tudom, hogy az ital hatására, vagy miért, hogyan, de az tény, hogy nem bírtam uralkodni magamon. Olyan vágy tört rám, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Másnap reggel amikor felébredtem, és a bőrödet éreztem a sajátomon, először csodálatos meghittséget éreztem, de aztán bekúszott a tudatomba a kétség, a félelem, az értetlenség… - újabb sóhaj - Én a lányokat szeretem. – ennél a mondatnál kihagyott a szívem. – A lányokat szeretem, ezt akartam magamnak és neked is bizonygatni azzal a gusztustalan műsorral, amit Maiaval rendeztem másnap este, de te… hozzád valamiért olyan erősen vonzódom, ami megmagyarázhatatlan számomra. És az a baj, hogy az elmúlt hetekben sem jutottam előrébb. Ezért nem fogok hazudni. Kerek perec elmondom neked, mit tudok nyújtani, és te döntöd el, ez élhető-e számodra, vagy sem. Tiszteletben fogom tartani a döntésedet. – a torkom elszorult, a gyomrom le-fel liftezett, a tenyeremről csöpögött a víz. Rettegtem attól, amit hallani fogok. Csak bólintottam, mert a hangom cserbenhagyott.
- Este azt kérted, adjak neked időt. Én is csak ezt kérhetem tőled. Kérlek…könyörgök!  Adj időt nekem. Rá kell jönnöm, mi történik velem. Meg kell várnom, amíg az érzéseim letisztulnak annyira, hogy alapozni lehessen rájuk. Nem tudom, hogy amit érzek, csak múló testi vágy-e, mert ha igen, akkor eszem ágában sincs feláldozni érte a barátságunkat, ami az egyik legfontosabb dolog az életemben.  Ha több ennél, akkor viszont nem akarom tönkretenni azzal, hogy elkapkodom a dolgot. Nem tudom, érthető-e, amit hablatyolok, vagy totál zagyvaság?!
- Értem. Minden szavadat. Bennem is hasonló érzések kavarognak, csak nekem picit több időm volt átgondolni, mivel az első naptól vonzódom hozzád. Én sem tudom, hová vezethet ez, egyáltalán van-e út, amin elindulhatunk, és nagyon sok a HA, az esetleg és a talán. A barátságunk nekem MINDENT jelent, és én sem adnám oda semmiért. Ha azaz ára, hogy örökre el kell fojtanom, hogy ennél többre vágyom, ám legyen. - mire a mondandóm végéhez értem, valahonnan erőt merítettem, vagy csak megkönnyebbültem, hogy kimondtam, és hogy azt is tudtam, hányadán állok vele, ezért felemeltem a fejem, és az utolsó mondatokat már az arcába nézve mondtam el.  Először a szemembe nézett, aztán a tekintete a számra siklott, az ajka elnyílt és nagyon mélyet lélegzett. Nézte, ahogy beszélek, önkéntelenül megnyalta a száját, aztán beharapta, szinte fájdalmasan, ami annyira izgató volt, hogy arra nincsenek szavak. Éreztem, ahogy megváltozik a rezgésünk. Én is az ajkára néztem, nem is tudtam máshová. Gyönyörű a szája. Széles, olyan ívben hajlik, amit csak festményeken látni, telt, duzzadt és csókolni való. Már hiperventilláltam, a pulzusom száguldott. Neki is liftezett az ádámcsutkája, a nyakán megfeszültek az izmok, ahogy előre mozdította a fejét és felém hajolt. Picit hátrahőköltem. Az agyam tiltakozott: - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Nem. Igazad van, ez egy pocsék ötlet. – le nem vette a szemét az ajkamról, és egyre közelebb volt az arca. – De TUDNOM KELL, hogy valóság az emlék, hogy milyen téged megcsókolni. Csak egyszer. Teljesen józanul. Hogy valóban kifordul-e sarkából a világ, hogy megszűnik-e dobogni a szívem, hogy az értelmem abban a pillanatban szabadságra megy-e, és hogy olyan csodás-e az ízed, amilyenre emlékszem.  – mire ezt végigmondta, azt hiszem, már nem voltam magamnál. A vágy úgy söpört végig a testemen, hogy belereszketett minden porcikám.  Az én szám is elnyílt, akadozva vettem levegőt. Még egy töredék pillanatra a szemembe nézett, adott egy esélyt a menekülésre, de annyi sanszom volt, mint a királykobra által megbűvölt pocoknak. Nulla.
Türelmetlen volt, azonnal nyitotta az ajkát, nem volt gyengéd csók, mint az első alkalommal. Nem is lehetett volna, mert úgy fontam rá a nyelvem az övére, mint fuldokló karját a mentőöv köré. És ahogy mondta, számomra megszűnt a külvilág, csak ő volt az univerzum, amiben kis bolygóm kering. A karja is értem nyúlt, átfogta a derekamat és magához emelt, olyan közel amennyire csak tudott. A lábaimat felemeltem, és a combjaira tettem. A mellkasunk összesimult. Egymás szájából lélegeztünk, mert képtelenek voltunk légvételnyi szünetet tartani. Percekig csak öleltük, faltuk egymást, olyan hevesen, hogy az ajkamon vér ízét éreztem néha. Nem érdekelt, semmi nem tudott volna abban a pillanatban elszakítani tőle. Ha bombák robbantak volna körülöttünk, azt sem hallottam volna meg, mert belül is robbanásoktól volt hangos minden.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, de biztos, hogy a töredéke annak, amíg így akartam maradni, amíg a nyelvét akartam érezni a számban, a kezét a tarkómon, a másikat a derekamon, ahogy húz, közelebb és még közelebb, mert neki sincs olyan, hogy elég közel.
Ő hagyta abba. Picit hátramozdította a fejét, és mély levegőt vett, de még nem nyitotta ki a szemét. Az enyém is csak azért volt nyitva, mert szinte fájt, ahogy elváltak az ajkaink. Az ő szeme szorosan zárva, a pillái árnyékot vetettek. A szája felduzzadt a vad csókoktól, az arca kipirosodott. Szebb volt, mint amilyennek valaha is láttam. Még egy hatalmasat sóhajtott, aztán lassan felnyitotta a szemét. Felnyúlt, a tarkómra tette a kezét, és bennem felcsillant a remény, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta, de nem…. a homlokát az enyémhez hajtotta.
 – Köszönöm. Nagyon köszönöm. – aztán homlokon csókolt, majd felállt, és imbolygó léptekkel elindult a ház felé.
Néztem, amíg eltűnt a szemem elől. Aztán visszafordultam a víz felé, újra felhúztam a térdemet, átkaroltam, és addig ültem ott, a történteken merengve, amíg anyu fel nem hívott, hogy készen van az ebéd.