X.Fejezet

Kedves OLVASÓIM!

Nagyon régen vártam rátok...El sem tudjátok képzelni, micsoda fantasztikus érzés, amikor régóta foglalkozol írással, de először kapsz róla visszajelzést, hogy ezzel másoknak is örömet okozol. Nagyon hálás vagyok a kommentekért, és azzal szeretném meghálálni, hogy feltöltök néhány részt egyszerre. Ha ez is elnyeri tetszéseteket kérlek ne fogjátok vissza magatokat kommentelés terén. Szükségem van a bátorításotokra. :) XXX Becca




Életem legeslegszebb álmából ébredtem. Szinte éreztem még az illatát, a bőrét a bőrömön, a csókját az ajkamon. Nem is akartam kinyitni a szemem. Vissza akartam aludni, elmerülni ebben a csodában. Eltelt néhány perc, amíg rájöttem, hogy nem álmodtam. Ez a valóság. Múlt éjjel a parton csókolóztunk Harryvel, utána egymást átölelve sétáltunk vissza a bungalóba és összebújva merültünk álomba. Olyan boldogság öntött el, az egész testem zsibogni, vibrálni kezdett. Gondolatok ezrei cikáztak az agyamban, és képtelen voltam rendet tenni közöttük. Kinyújtottam a kezem, és őt kerestem. Meg akartam érinteni, tudni, hogy valóban ott van mellettem. Csak a hűvös lepedőt találtam a helyén. Furcsa is volt, hogy nem érzem magamon valamelyik végtagját. Hirtelen felültem, és körülnéztem a szobában. Az éjjel ledobált ruháink szanaszét hevertek a földön, a teraszajtó függönyét lebegtette a reggeli szellő, de őt nem láttam sehol. Fülelni kezdtem, de nem hallottam, hogy zuhanyozna, és a konyhából sem szűrődött be csörömpölés. Felkeltem, magamra rántottam egy lenvászon gatyát és körbejártam a házikót. Sehol senki, de még egy cetli sem a konyhapulton. Akkor biztosan lement a partra. Megnéztem az órát, jóval elmúlt dél. Felébredt és nem akart engem is felverni, gondoltam magamban. Az arcomon letörölhetetlen vigyorral indultam a tenger felé. A parton csak az üres nyugágyak hevertek, és a hullámok zaja törte meg a csendet.  Visszamentem, és megpróbáltam felhívni telefonon, de a mobilja a nappali kanapéján kezdett csörögni. Akkor erről ennyit. Lehet, hogy elment venni valamit.
Lezuhanyoztam, reggelit ( vagy ebédet) készítettem, aztán kiültem a teraszra egy  könyvvel a kezemben. Persze nem tudtam odafigyelni, egyfolytában képek villantak be az éjszaka történtekről. Olyankor a gyomrom összerándult, a fejem megszédült, és úgy vigyorogtam, mint egy tejbetök.
Egy óra múlva viszont kellemetlen érzés kezdett bekúszni a tudatomba. Nem tudtam mi az, vagy miért, de határozottan éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor a boldogság hirtelen átcsapott őrült félelembe. Mi történt vele? Egyáltalán hol van? Felkaptam egy pólót, belebújtam a papucsomba és sebes léptekkel indultam a szálloda főépülete felé.
A recepciós azt mondta, nem  látta ma Harryt, sőt igazából a megérkezésünk óta nem találkozott egyikünkkel sem, és épp kérdezni akarta, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk bármire. Megköszöntem a kedvességét, de nem tudtam rá odafigyelni, csak rohantam volna, bár nem tudtam hová.
Végigfutottam a tengerparton, de sehol nem találtam, aztán ahogy elértem a mi házikónkig, lépések nyomát láttam a fövenyen, a falu felé. Kicsit megkönnyebbültem, és sietősen szedtem a lábaimat, hogy mihamarabb beérjek, és végre viszontlássam őt.
A főutca teljesen kihalt volt ebben a napszakban, nem is emlékeztetett arra, ahol az este jártunk. Az árusok még ki sem pakoltak, itt gondolom, csak késő délután indul be az élet. Az étterem felé indultam, ahol az éjjel voltunk. Lehet, hogy ott hagyott valamit, és azért jött vissza, nyugtatgattam magam. Ahogy felléptem a terasz lépcsőjére, már meg is láttam a göndör tincseket kikandikálni a nádtetőt tartó oszlop mögül, a pult sarkánál. Bárszéken ült, a kávégép eltakarta az arcát. Megkönnyebbültem, hatalmasat sóhajtottam, és elindultam felé. Szívem szerint a karjaiba vetném magam, és itt helyben megcsókolnám, morfondíroztam magamban, de persze ez szóba sem jöhet. Na nem baj, majd otthon, a bungiban.
Ahogy közelebb értem hozzá, már hallottam, hogy beszélget valakivel. Befordultam az oszlop mellett, és hozzá léptem. Épp nagy elánnal magyarázott valamit….egy lánynak. Felnézett, meglátott, az arcára ráfagyott a mosoly, és a szemei elsötétültek. – Hello. - köszöntem mosolyogva. – Szia. – ennyi volt a válasz. Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból és térdeim megbicsaklanak. Nem erre a fogadtatásra számítottam. Harry nem nézett a szemembe, a szemben ülő lányra szögezte a tekintetét. – Ő itt Louis, a haverom, akivel itt nyaralunk. - mutatott be kényszeredetten. A lányra néztem. Gyönyörű volt. Hátközépig érő, ébenfekete, göndör fürtök, cuki arc, hatalmas szemek. Olyan húsz év körülire saccoltam. Épp Harry esete. Kedvesen nyújtotta felém a kezét. –Szia Louis, én Maia vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. -  Hello Maia. –próbáltam kedvesen visszaköszönni, de a hangom idegenül csengett. Harryre néztem, próbáltam a szemébe nézni, de kerülte a tekintetem, inkább elfordult a pult felé. –Beszélhetnék veled? – kérdeztem elvékonyodón, mert hisztérikus félelem kezdett magával ragadni. - Most?? –kérdezte olyan hangon, ami önmagában is sértés volt. –Nem ér rá később? Vagy majd holnap? – ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy eltörik bennem valami, a lelkem darabokra hullott, és az egész létem értelmét vesztette. Nem tudtam uralkodni magamon, a szemeimet elfutották a könnyek, de ezt hála az égnek senki nem vette észre, mert senki nem foglalkozott velem. Harry a lány felé hajolt, és súgott valamit a fülébe, Maia belefordult az arcával Harry ingébe, és kuncogott. Ott álltam, a lábaim a földbe gyökereztek, az egész testem mintha ólomból lett volna. Megsemmisültem. Csak néztem őket, de mintha kívülálló lennék , vagy leginkább, mintha ott sem lettem volna. Minden erőmet összeszedtem, a kezeim ökölbe szorultak, olyan elementáris fájdalom járta át a testem, hogy beleszédültem, de kényszerítettem magam, hogy sarkon forduljak és elrohanjak onnan, olyan gyorsan, ami még nem tűnik eszeveszett menekülésnek.
Nem tudom, hogy jutottam vissza a házba, azt sem, hogy kerültem a zuhanyzóba, és arra sem emlékszem, mennyi ideig ültem ruhástól a zubogó víz alatt, de jó volt. Jó volt, hogy a könnyeimet egyből lemosta a víz, reszkető izmaimat pedig melegen tartotta. De így is megfagytam. Belül, a lelkem jégmezővé változott. Soha, senki nem bántott még meg így, mert soha, senkit nem szerettem még ennyire. És soha senkit nem engedtem ilyen közel magamhoz. Nem szexuális értelemben, hisz Harryvel nem feküdtünk le egymással, hanem lelkileg. Kiadtam magam, teljesen kiszolgáltatott lettem. Meztelen lelkemnek nem maradt még egy rongydarab sem, amivel eltakarhatta volna magát. Zokogtam. Órákig. Nem tudtam annyi erőt gyűjteni, hogy kimásszak a zuhanyzóból, csak késő délután. Bezuhantam az ágyba, és mély, álomtalan alvásba süllyedtem.

Sötétedett már, amikor magamhoz tértem. A testem olyan volt, mintha agyonvertek volna. Minden izmom sajgott, minden porcikám fájt. A fejem majd szétszakadt. Bevettem két aszpirint, és egy hatalmas bögre teát erőszakoltam üres gyomromba. Kényszerítettem magam, hogy újra végiggondoljam a tegnap este és a ma történéseit, és próbáltam külső szemlélőként értelmezni az egészet. Arra jutottam, hogy csakis valami félreértés lehetett a dologban. Nem létezik, hogy ezt szándékosan megtette velem. Hogy ezzel célja volt. Lehet, hogy én reagáltam túl a dolgot. Csak másnapos, és azt nehezen bírja. Azért viselkedett olyan furán. Mikor erre rájöttem, megkönnyebbültem. Nagy kortyokban nyeltem le a teát, hogy pótoljam a vízveszteséget, amit könnyek formájában szenvedtem el, de végre láttam az alagút végét. Meg kell beszélni, egyébként is mindig, mindent meg kell beszélni. Ez Mr. Szívdöglesztő egyik mottója. Akkor beszéljük meg.
Felöltöztem, belebújtam a flip-flop papucsomba és futva indultam el. Már teljesen besötétedett, a parti utat fáklyákkal világították ki, a fövenyen több helyen kis tábortüzek égtek, és baráti társaságok ültek körülöttük, vagy szerelmespárok bújtak össze a fényüknél. Már a falu közelében jártam, az út elkanyarodott a parttól, és majomkenyérfák alatt vezetett a szárazföld felé. Hybiscusok ontották a virágokat a fák alatt, és broméliák bújtak meg a tövükben. Egy kis kanyar után, az út melletti fáklyák fényétől távolabb, valami mozgásra lettem figyelmes. Ahogy közelebb értem, már ki tudtam venni a körvonalakat. Egy pár volt az. A fiú a derekánál fogva a fa törzséhez szorította a lányt, majd hátradöntötte. Utána hajolt, a csípőjével a lány combjai közé nyomakodott, aztán lehajtotta a fejét és megcsókolta. Egyik kezével végigsimított a karján, a derekán, aztán a csípőjén, a combján, és a térdhajlatánál fogva felhúzta a lány lábát, hogy még jobban hozzá tudjon férni. A lány hátrahajtotta a fejét, és a fiú végigcsókolta a nyakát. Már majdnem elmentem mellettük, amikor érdes nevetés ütötte meg a fülemet. A hangot millió közül is megismerném. Megtorpantam. Már olyan közel voltam, hogy tökéletesen láttam őket. A lány szeme le volt hunyva, a fiú az ajkával cirógatta a fülét, és közben engem nézett. Harry volt .