XXVII. Fejezet

Sziasztok!
itt az új rész, ahogy ígértem. Kérlek benneteket, továbbra is örvendeztessetek meg kommentekkel, mert számomra nagyon fontos a visszajelzés. És ha ajánlanátok a blogomat a barátaitoknak, azt is nagyon megköszönném, mert nagyon kevesen vagyunk....talán másoknak is tetszene, ha eljutna hozzájuk. És iratkozzatok fel , azzal is jelezve felém, hogy vannak itt olvasók:))
Előre is nagyon köszönöm, és hálás vagyok , amiért elolvassátok a történetemet.

xxxBecca


XXVII. Fejezet

Már a hazafelé úton elkezdett görcsölni a gyomrom, és kivételesen nem a repüléstől. Rettegtem. Ha hazaérek, és otthon lesz, akkor mihez kezdek? De ha hazaérek és nem lesz otthon, akkor mihez kezdek?
A taxiban már hozzám sem lehetett szólni. El is érezte a feszültséget, kedvesen megszorította a combomat.
- Nyugi. Ne parázd túl a dolgot. Lesz, ahogy lesz. Majd ha ott leszel, megoldod! És ha nem, akkor gyere át hozzám. Ne engedd magad olyan szituációba kényszeríteni, amitől szenvedsz!
- Oké. Aranyos vagy. De mint tudod, én már most szenvedek. Az a baj, hogy nincs jó megoldás. Egyszerűen csak túl kell élnem valahogy a következő napokat. Aztán az egész életet….
Nálam állt meg először a taxi, úgyhogy amikor kiszálltam, még visszahajoltam és megcsókoltam Elt, aztán felnéztem az ablakunkra. És ki állt ott karba tett kézzel, a félig elhúzott függöny mögött?
A szívem a torkomban dobogott, a fülem zúgni kezdett, és alig tudtam nyelni. Csak álltam, a bőrönddel a kezemben és földbe gyökerezett a lábam. Nagyon koncentráltam, hogy el tudjam szakítani a tekintetemet róla, és elinduljak felfelé, de megelőzött. Rosszallóan ingatta a fejét, aztán ellépett az ablaktól és a függöny a helyére lebbent. Olyan volt, mintha csak látomásom lett volna.
Úgy éreztem, ólomsúlyokkal kell felmásznom az emeletre, csak cammogtam a lépcsőfokokon és közben próbáltam úrrá lenni a rettegésemen.
Amikor felértem és a kulcsomat akartam a zárba dugni, kiderült, hogy nincs bezárva, sőt magától kitárult. Beléptem és körülnéztem. A nappali üresnek látszott. Nagy levegőt vettem és tettem még egy lépést. A konyhába lestem, és ott találtam Harryt, aki a bárszéken ült a pultnál és elmélyülten írt valamit egy lapra. Felnézett, egy pillanatra összekapcsolódott a pillantásunk. Annyi minden volt a szemében, hogy nem is tudtam eligazodni rajta. Egyetlen másodpercre ellágyult a tekintete, de aztán eluralkodott a harag és a megvetés. Remek.
- Szia. – nyögtem ki bátortalanul. Aztán végre valami a helyére zökkent bennem. Mi a fasz van itt? Én állok a sarokban, mikor ő a szemétláda? Megköszörültem a torkom, erőt vettem magamon, és egyenes háttal a szobámba masíroztam, hogy letegyem a cuccomat. Aztán ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, hogy most mit tegyek? Szívem szerint elszaladtam volna, de azt nem tehetem. Anyám megölne. Akkor maradjak a szobámban? Az is iszonyat béna dolog. Akkor??  Na jó, ebből elég. Derüljön ki végre, mik a szándékai. Hatalmasat sóhajtottam, aztán még kétszer, és elindultam a konyha felé. Ahogy odaértem, Harry összehajtotta a lapot, amire addig írt, és félig felhúzott szemöldökkel rám nézett:
- Jól mulattál? – annyi él volt a hangjában, hogy beleborzongtam.
- Igen, nagyon jó volt. Még nem voltam Párizsban, csak ha dolgoztunk. Gyönyörű hely.
- Valóban… Nem hívtál vissza.
- Kiírtam, hogy ne keress. És csak egyszer hívtál… - csúszott ki a számon.
- Kiírtad, én meg hívtalak.  Hányszor kellett volna? Egyébként kétszer. – jaa, tényleg. Akkor is hívott, amikor még itthon voltunk. - Nem szokás visszahívni a nem fogadott hívásokat?
- Úgy gondoltam, jobb ha pár napig nem beszélünk, és letisztulnak bennünk a dolgok.
- És letisztultak? –kérdezte, lecsapva a szavaimra. Egyre hangosabban beszélt, és minden szó olyan megalázóan hatott a szájából, hogy lassan én is haragra gerjedtem.
- Azt hiszem igen. És nálad?
- Nincs bennem semmi kétely. –szinte köpte a szavakat, és utána szorosan összeszorította a száját. Csak egy vonal volt az imádott, dús ajkak helyén.
- Akkor nincs is miről beszélnünk tovább. – csodálkoztam, hogy a hangom szinte nyugodtnak tűnt. Mivel az utolsó reményem is szertefoszlott, valószínűleg ez már az apátia első jele.
- Ha így döntöttél, és komolyan gondolod, akkor valóban nincs. – mondta nagyon halkan.
- Nincs más választásom.
- Mindig van választás Louis!
- Ebben az esetben nincs. Képtelen vagyok kompromisszumra veled kapcsolatban. –újabb csoda, hogy ezt is ki mertem mondani. Határozottan fejlődőképes vagyok. A következő ötven évben pedig lesz időm tökélyre fejleszteni a bátorságomat. Úgy sem lesz más dolgom.
- Én is. Ebben egyetértünk. – sűrű csönd telepedett ránk. Csak a lélegzetvételeinket hallottam, és a saját szívverésem.
- Lefeküdtél vele? – ha lehet olyan halkan beszélni, hogy az szinte csak sóhaj, akkor neki ez is sikerült. Először azt hittem nem jól hallottam a kérdést.
- Tessék? – kérdeztem vissza elég hangosan, hogy rávegyem, ő is így beszéljen.
- AZT KÉRDEZTEM, LEFEKÜDTÉL VELE? – nézett rám keményen, és szinte ordított.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Mi az, hogy elszámoltat? Most beszéltük meg, hogy köztünk mindennek vége, és erre szemrehányóan kérdezi, hogy mi történt köztem és El között?
- Igen. Lefeküdtem vele. – álltam a pillantását. – De ez már teljesen lényegtelen.
- Úgy van. Most már minden lényegtelen .- hatalmasat sóhajtott. - Akkor viszont innentől szeretném, ha minimalizálnánk a károkat. Ígérem, nem leszek tapló. – felemelte a fejét, amit előtte mélyen lehajtott, és a szemembe nézett. Beszívtam a levegőt, és benn is tartottam. A gyönyörű zöld íriszek most iszapszínűek voltak, a szeme vérvörös, és az arcán könnyek martak utat maguknak az álláig.

Nem volt időm lereagálni a dolgot, mert felállt, és hatalmas léptekkel a szobájába ment. A szívem össze-vissza vert. Ez meg mi? Miért sír? Talán van remény? Mire ezek a gondolatok körvonalazódtak a fejemben, már dobhattam is ki őket a kukába. Harry két bőrönddel lépett ki a szobából, és elindult az ajtó felé.
- Akkor szia! A többi holmimat majd elviszem a héten. Remélem addig nem zavarnak. – csak tátogtam, nem tudtam kinyögni semmit. Nem is számított, mert nem várt választ. Kilépett az ajtón, és egyenesen elindult lefelé a lépcsőn, anélkül, hogy visszanézett volna.  A torkomat sírás fojtogatta, és a lábaimat alig tudtam kordában tartani, hogy ne rohanjak utána, és ne könyörögjek, hogy maradjon velem. Hogy ne hagyjon el, mert belehalok. Mikor lentről a kapu csattanását hallottam, eszeveszetten rohantam az ablakhoz, hogy még láthassam. Kilépett az út szélére és leintett egy taxit. Amikor betette a bőröndöket a csomagtartóba, hirtelen felnézett, egyenesen rám. Hátrahőköltem. Még szerencse, hogy nem húztam el a függönyt, így nem is láthatott. De Harry felemelte a kezét, és intett egyet, aztán beült az autóba, és elhajtottak. Tudta, hogy ott vagyok, és nézem. Szánalmas vagyok.
Egy darabig még álltam ott moccanatlanul és arra vártam, hogy egyszercsak újra megáll a taxi a ház előtt, Harry kiszáll belőle, felnéz, mosolyog, és felszalad hozzám, azzal a mondattal nyitva be, hogy tévedés az egész. Amikor már zsibbadni kezdett a lábam, és fel kellett fognom, hogy mindez visszavonhatatlanul megtörtént, elbotorkáltam a kanapéig, és rázuhantam. Feküdtem a hátamon és a plafont néztem pislogás nélkül. Nem is sírtam. Sokkos állapotba kerültem, így a gyógyító könnyek sem próbálkoztak nálam. Bealkonyodott, aztán valamikor teljes sötétség ereszkedett rám, de számomra megszűnt az idő. Megszűnt minden. Nem létezem.


Sokáig az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén kóvályogtam. Próbáltam valami kapaszkodót találni, aminek segítségével értelmet találok az életemnek, amiért érdemes lenne felkelni. Aztán éjjel három körül egy teljesen banális ok és a túlélési ösztön mentett meg attól, hogy ott maradjak örökre. Olyan hangosan kezdett korogni a gyomrom, hogy zavart a semmittevésben. Nem tudtam eléggé sajnálni magam, mert a gondolataim közé befurakodott az idegesítő morgás. Rájöttem, hogy egy napja nem ettem semmit. Próbáltam nem figyelni a dologra, de egy idő után már fájdalmat is éreztem, és akkor végre kizökkentem vegetáló állapotomból. Feltápászkodtam és kivonszoltam magam a konyhába, hogy keressek egy kis zabkekszet a szekrényben. Felkapcsoltam a lámpát, és feltúrtam a polcokat. Zabkekszet nem, de egy zacskó ropit találtam, és teljesen elégedett voltam vele. Felültem a bárszékre és kibontottam a tasakot. Akkor vettem észre, hogy a papír, amire Harry írt amikor megérkeztem, összehajtva ott hever, ahol

hagyta. Kiesett a ropi a kezemből, és képtelen voltam szabályozni a légzésemet. A levélért nyúltam, de annyira remegett a kezem, hogy nehezemre esett még megfogni is. Próbáltam erőt venni magamon, hogy lecsillapodjak. Hisz nem is biztos, hogy nekem szól, vagy hogy ez egy levél. Lehet, hogy csak firkálgatott, ahogy máskor is szokott. Az ujjaim nehezen engedelmeskedtek a parancsnak, hogy kinyissák a lapot, de végül sikerült. Amikor megláttam, ami rajta volt, végre éreztem, hogy újra élek. Hisz csak egy élő arcán záporoznak végig a könnyek, tör fel a torkából eszelős hörgés, és csak egy élő képes görcsösen zokogni, ugye? Nem levél volt, és nem is firka. Egy felirat, gyönyörű klasszikus betűkkel megrajzolva és egy meseszép pillangó. A szöveget ismertem, hisz ezt a mondást én is használom sűrűn.

                                                                     IT  IS  WHAT  IT  IS.