XXX. Fejezet

Nagyon, nagyon hálás vagyok nektek, kedves OLVASÓIM, hogy ennyien, ennyiszer kattintottatok a történetemre. Hatalmas dolog egy kezdő "írónak" ha több mint 10000-et mutat a számláló. Nem találok szavakat, mennyire boldog vagyok...
Kérlek Benneteket továbbra is támogassatok azzal, hogy ha csak néhány szóban is, de kommentelitek a részeket, mert roppant fontos a visszajelzés.
Ma nem hoztam volna részt, de úgy meglepődtem , hogy elértük a 10.000-et, hogy egy jubileumi XXX. fejezettel szeretnélek meglepni benneteket.
Várom a véleményeteket és ezer hála és ölelés!!

<3 <3 <3 Becca


XXX. Fejezet


Csak ültem az estében, és igazából nem volt kedvem semmihez. Magányosnak és elveszettnek éreztem magam. Ahhoz sem volt erőm, hogy elővegyem a táblagépet és felhívjam Eleanort a skype-on.  A hangulatomhoz jócskán hozzájárult, hogy közben eleredt az eső. Először csak csendes, szolid záporként, de most már komolyan verték az ablakokat a hatalmas esőcseppek.
Köztudott, hogy a puha, szőrös kisállatok simogatása nyugtatólag hat az emberekre, ezért ciccegni kezdtem Alfonsnak, hogy bújjon elő. A kis lustaság jól kialudhatta már magát egész nap, de semmi jelét nem adta, hogy figyelne a hívásomra. Feltápászkodtam a fotelből, és felléptem a létrára, hogy kihalásszam a fülkémből. Ahogy elhúztam a függönyt, az ágyat üresen találtam. Rossz érzés kerített a hatalmába. Már hangosan hívogattam, pillanatok alatt felforgattam az egész buszt, de sehol nem találtam a kismacskát. Jeges rémület kezdett rajtam eluralkodni. Mikor láttam utoljára? Mikor megjöttünk, akkor mászott elő, és nyújtózkodott hatalmasat, aztán elment enni a konyhába, de utána már nem tudtam felidézni, hogy találkoztam volna vele valahol. Akkor viszont….. akkor viszont…. Istenem!
Lehet, hogy kiszökött, amikor a fiúk elindultak? És az mikor volt? Most hány óra van? Éjjel egy múlt kicsivel, tehát majdnem egy órája lehetett.
Gondolkodás nélkül csaptam az ajtónyitó gombra, rohantam ki az éjszakai sötétségbe, és mint akinek elmentek otthonról, úgy szaladgáltam Alfons nevét kiabálva, és ciccegve a parkolóban. Már körbejártam háromszor, egészen a szomszédos benzinkútig elmentem, és teljesen bőrig áztam. Kétségbeesetten pásztáztam a kamionok alatt az aszfaltot, hátha valahol ott találom elázva, és összefagyva. Semmi. Esélytelen. Egy ilyen kis cica, a vadidegen helyen, összezavarodva. Lehet, hogy már kilométerekre szaladt ijedtében. Az esőcseppek könnycseppekkel keveredtek össze az arcomon, és már nem csak a vacogás rázott, hanem inkább zokogtam. Térdre estem.

Nem bírtam a fájdalmammal. Alfonse, az én kis védencem, a barátom, valahol egyedül kóborol a sötét, hideg, esős éjszakában, és engem keres. Én pedig nem tudok neki segíteni. A kezeimbe temettem az arcom, és átadtam magam a fájdalomnak. Megszűnt a külvilág.
Egyszercsak  valaki megragadta két oldalról a vállamat, és talpra rántott. A szakadó esőben nem tudtam hogy ki, de termetéből felismertem, hogy a biztonságiak főnöke.
- Elvesztettem a macskámat Paul! Tudsz valahogy segíteni? Szerinted ha feladunk egy hirdetést az interneten, még előkerülhet? – még mindig sírva kérdeztem ezeket, miközben a szemébe húzott esőkabátot markoltam a mellkasán. - Muszáj, hogy legyen segítség! – Rángattam meg ismét. Nem érdekelt, hogy így lát, látott ő már bennünket a legcifrább helyzetekben is.
- A te macskád? Mióta van neked macskád? – kérdezte Harry, és a szakadó eső ellenére hátralökte a kapucnit az arcából, hogy jobban szemügyre vehessen. Biztosan azt hiszi, be vagyok rúgva, vagy ami még rosszabb, be vagyok lőve, bár jól tudhatná, hogy soha nem éltem semmilyen szerrel, ahogyan ő sem. A két karomat továbbra is vasmarokkal tartotta, és közelről bámult bele az arcomba. Azt hittem, meghalok. Nem elég, hogy elvesztettem Alfonsot, de az egész összeomlásomnak az egyetlen szemtanúja Harry Styles. Esküszöm, jobban örültem volna, ha egy híradós stáb veszi fel, és adja le főműsoridőben. De ez maga a rettenet.
- Pár hete. Alfons. Lánycica. Még kicsi. Kiszökött. Már mindenhol kerestem. – dadogtam összefüggéstelenül és tőmondatokban. Ennyi tellett tőlem.  - Lehet, hogy már el is ütötték, vagy valaki felkapta és elvitte, vagy valami vadállat elkapta. –újra sírásra görbült a szám. De már nem érdekelt. Alfons fontosabb volt annál, hogy hogy járatom le magam Harry előtt.
- Lou… - megrázott – Lou! Higgadj le! Nyugodj meg, kérlek! – nem volt bunkó, sem lekezelő. Szépen, de határozottan beszélt hozzám, de továbbra sem engedett el, mint akinek nem bízik a józan ítélőképességében.
 – Hogy mondhatsz ilyet? Hogy nyugodjak meg?  Nem hallod, hogy mi történt? – estem neki, és újra rángatni kezdtem az esőkabátját. Hirtelen még erősebben megfogott, magához rántott, szorosan átölelt, és minden ellenkezésem dacára a mellére szorította a fejemet.
- Hallgass már el egy pillanatra, az Isten áldjon meg! Nyugi már! A cirmi nálam héderel teljes nyugalomban. – úgy kaptam fel a fejem és bámultam bele az arcába, mintha ufó akarna éppen elrabolni.
– Nálad van? NÁLAD VAN? Te aljas rohadék, miért nem szóltál? Belém akartál rúgni még egyet? – úgy lökött el magától, mintha most közöltem volna, hogy ebola vírusgazda vagyok.
- Miről beszélsz? És hogy beszélsz velem? Honnan tudtam volna, hogy a te macskád? Szerinted bemutatkozott? – olyan arcot vágott, mintha meg tudna ölni… - Valami kaparta az ajtót. Azt hittem valaki megint idétlen tréfát eszelt ki, gondoltam legyen egy jó estéje, belemegyek. Kinyitottam az ajtót, és tényleg nem volt ott senki. Épp be akartam csukni, hogy az idióta, aki viccelni akar, eljátszhassa az egész jelenetét, amikor lenéztem, és ott ült a csöpp kismacska, és nyávogott nekem. Aztán bemasírozott a buszba, körülnézett, felmászott az ágyamba, és kényelembe helyezte magát, mintha otthon lenne. – a döbbenettől leesett az állam. Kezdett kitisztulni a fejem. Harry tényleg nem is tudta, hogy van macskám, azt meg pláne, hogy magammal hoztam. Az, hogy Alfons eltévesztette a két tökegyforma busz közül, hogy hova kell visszamenni, nem meglepő, az pedig, hogy Harry helyén alszik, még annyira sem, hisz otthon is imád az ő ágyában feküdni, amin azóta sem húztam le az ágyneműt, és bevallom, nem csak a macska szokta belefúrni magát a Harry illatával átitatott paplanba, hanem néha ( na jó, elég gyakran) én is.
Nem igazán tudtam mit mondani, csak álltam ott tátott szájjal, és próbáltam felfogni, amit Harry az imént mondott. Amikor sikerült, elindultam volna, hogy elhozzam Alfonsot, de Harry a mellkasomra tette a kezeit és megállított.
– Most szépen visszamész, és száraz ruhát veszel magadra. Egy meleg zuhany sem ártana, ha nem akarsz tüdőgyulladást kapni. És ha van rajtad kabát, akkor átjöhetsz a macskádért! – határozottan megfordított, és egy kicsit meg is taszított, hogy tutira elinduljak a jó irányba. Nem volt erőm ellenkezni, és rá kellett jönnöm, igaza van, hiszen a fogaim úgy vacogtak, hogy attól féltem letörik a szélük. Amikor odaértem a buszhoz, akkor kezdtem keresni a mágneskártyát, amivel kívülről nyitható az ajtó, de hiába túrtam fel a zsebeimet, sehol sem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy a kabátomba tettem, amikor megjöttünk, az pedig bent van a buszban, a székre dobva. Ez remek hír. És most? Nem volt választásom, és bár szívesebben álltam volna a szakadó esőben, amíg hazajönnek a többiek, be kellett látnom, hogy ez óriási őrültség. Éreztem, hogy a kihűlés első fokán már túl vagyok, tényleg gyorsan száraz ruhára és meleg zuhanyra van szükségem.
Futólépésben szeltem át a parkolót, és bátortalanul felléptem Harry buszának a lépcsőjére, majd mély levegőt vettem és bekopogtam. Egy szempillantással később nagy sziszegéssel kinyílt az ajtó és Harry feje bukkant fel a nyílásban. Tetőtől talpig végignézett rajtam, aztán csodálkozva azt kérdezte:
- Basszus… a mókus is elszökött???  - és nem tudta elkendőzni a vigyorát.
- Nem bazmeg, csak nincs nálam a kártya, és nem tudom kinyitni az ajtót. Felhívnád… – de nem tudtam befejezni a mondatot. Azonnal felfogta, hogy miről van szó, lenyúlt értem, egy mozdulattal felrántott a lépcsőn, aztán betaszigált az lakóbuszba. Átszelte a teret, benyúlt a szekrényébe, kivett egy törölközőt, a kezembe nyomta és se szó, se beszéd belökött a zuhanyzóba. – Ki ne gyere, amíg van meleg víz a bojlerben! – mondta nyomatékosan, és rám zárta az ajtót.
Nem volt választásom, mert már a csontjaimig hatolt a hideg. Nagy nehezen lerángattam magamról a vizes göncöket, és beálltam a zuhany alá. Annyira jól esett, hogy átmelegedhettem, hogy tényleg kiengedtem az összes forró vizet, ami csak volt. Amikor végeztem, szárazra dörzsöltem magam, aztán azon gondolkoztam, most hogyan tovább. Arra jutottam, a helyzet már nem lehet kínosabb, úgyhogy kiléptem a fürdőből. Harry háttal ült és a tévét nézte. Csak hátraszólt a válla fölött:
- Készítettem neked száraz ruhát. Ott van a szék karfáján. - odaléptem, és megörültem, hogy nem nekem kellett kikönyörögni a kölcsöncuccot. Ahogy felhúztam a szűk, fekete boxert, az jobban felmelegített, mint a negyedórás zuhany. Harry illata volt az összes ruhának, és már előre örültem, hogy magamon viselhetem őket. Ledobtam a törölközőt, és megnéztem mit készített ki nekem. Fekete gatya, V nyakú, kék póló.  A nadrág nem kicsit volt hosszú, ezért lehajoltam, és kétszer visszahajtottam a szárát. A pólót a két karomra húztam, és épp készültem belebújni, mikor a tévében pont az esti koncertünkről volt egy rövid hír, ezért önkéntelenül megfordultam, hogy lássam. A nyitott szekrényajtó tükrében pedig összetalálkozott a pillantásom Harryével, aki engem nézett, és nem számított rá, hogy hirtelen megfordulok. Elsőre elkapta a tekintetét, de aztán összehúzta a szemöldökét, és rögtön újra rám fókuszált. Nem értettem az arckifejezését, de abban a pillanatban felugrott, két hatalmas lépéssel előttem termett, és olyan közel állt hozzám, hogy az arcomon éreztem a leheletét. Lehajtotta a két kezemet, amik így, a póló által összebéklyózva feszültek az oldalamnak.  Lenézett a mellkasomra, és nyitott szájjal, felszínesen lélegzett. A pupillái kitágulva, és olyan csodálkozás ült a vonásain, hogy nem is tudtam mire vélni.
 – Ez mi? –kérdezte fátyolos, halk hangon, és a szemével oda-vissza cikázott a mellkasomon.
–Tetoválás? –kérdeztem vissza ironikusan. Nem válaszolt, nem is emelte fel a tekintetét. Úgy látszott, a kérdés költői volt, és meg se hallotta, amit mondtam. A keze lassan felemelkedett, mintha nem is ő mozgatná, hanem magától működne, és az ujjaival leheletfinoman végigsimított a feliraton, amitől nálam beszorult a levegő. Olyan régen nem érintett meg, hogy már nem is emlékeztem, milyen hatást gyakorol rám egyetlen tétova mozdulata. A lepkéim hisztériás rohamot kaptak, a szívem úgy döntött, bekerül a Guinness rekordok könyvébe, ha 600-at ver egy perc alatt, a tüdőm pedig megpróbálta keringetni a levegőt, amíg nem vagyok képes újra lélegezni. Harry megnyalta az ajkát, de nem csukta be a száját. Ő is nehezen vette a levegőt. A mellkasomról az arcomra vándorolt a tekintete, és fürkészőn nézett a szemembe. Átható, hatalmas zöld szemei rabul ejtették a pillantásomat. Olyan régen nem néztünk egymásra, és annyira régen nem mutatott semmilyen érdeklődést irántam, hogy moccanni sem tudtam.
- Ezt mikor? ….. És miért?.... – igazából nem tudott értelmesen fogalmazni. A szeme ismét a tetoválásomat falta, és az ujjaival most betűnként rajzolta át, a szájával pedig meg is formázta a hangokat. Nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Még a nyáron csináltattam. Hogy miért?...Nehéz ezt megmondani. – haboztam a válasszal -  De talán legfőképp azért, mert úgy éreztem, könnyebb lesz túlélni a következő negyven évet, ha minden nap magamon érezhetem, láthatom. Mert ez a tanulság, amit le kellett szűrnöm.
- Mi ezen a tanulság?- kérdezte, és újra a szemembe nézett.
- Hogy ne higgy az érzéseidnek. Minden csak annyi, aminek látszik. Ne képzelj bele többet.
- Ez egy butaság. Ez a mondat nem ezt jelenti Lou! – olyan kedvesen mondta ki a nevemet, mint anno, amikor még összetartoztunk. A gyomrom apró gombóccá zsugorodott.
- Hanem mit? –kérdeztem vissza, immár én is szinte suttogva, hogy meg ne törjem a varázst.
- Azt jelenti, hogy hinned kell a szemednek. Nem kell a dolgok mögé képzelni ezer másikat. Szimplán csak annyit jelentenek, amit érzékelsz, nem amit köré építesz a félelmeidből. De miért ilyen fontos neked ez a felirat? És miért az én írásommal? – hatalmasat nyeltem, és úgy éreztem, ki akarom mondani. Egyszer úgyis ki kell.
- Mert te voltál a legfontosabb az életemben. Nem jöttem rá, hogyan élhetek nélküled, és úgy éreztem, ha a búcsúdat magamra vésetem, akkor egy picit mindig velem leszel. - leejtettem a fejem, a vállam, kiszállt belőlem minden erő. Csak le akartam roskadni a földre, és megpihenni. Harry óriási levegőt vett, úgy tűnt, addig szívja magába, amíg fel nem robban. Aztán szinte hátratántorodott.
- Miről beszélsz? – a hangfekvése teljesen megváltozott. Durva lett, panaszos, és haraggal teli. Felkaptam a fejem erre a hirtelen váltásra, és kérdőn néztem rá, tanácstalanul.
- Úgy döntöttél, nem akarsz tőlem semmit, sőt. Szinte kidobtál az életedből! –mondta ő, de olyan hangon, mintha káromkodna.
- Én??- kérdeztem vissza olyan döbbenettel, amin ő is érezte, hogy őszinte. Elbizonytalanodott. Közben én belebújtam a pólóba, amit addig idétlenül magam előtt tartottam. – Én döntöttem úgy? Valóságtévesztő lettél?
- Ne viccelj most kérlek!- mondta határozottan, de nem volt él a hangjában. Lerogyott a fotel háttámlájára, és megtámaszkodott a kezével. Úgy tűnt, ő is alig áll a lábán.
- Én nem viccelek. A döntést te hoztad meg. Egyedül. És ráadásul olyan durván megaláztál azzal, ahogy a tudtomra adtad, hogy azóta sem tudom feldolgozni, és lehet, hogy soha nem is fogom.  Egy életre megtanultam a leckét, hogy senkit ne engedjek még egyszer ilyen közel magamhoz. - a hangom indulatos volt, a szokottnál sokkal mélyebb, és közben a szemébe néztem. Éreztetni akartam vele, mit követett el ellenem. Ha már irántam nincsenek érzései, legalább az utánam következők profitáljanak belőle. Harry nem szívtelen fiú, ez az egész csak úgy történhetett, hogy nem gondolt bele az én helyzetembe.

- Ez nem lehet igaz! Ez nem történhetett meg! – beletúrt a hajába, aztán a két tenyerével dörzsölte az arcát. –Nem történhet meg...– mondta még egyszer, de inkább csak magának, és ingatta hozzá a fejét. Én totál tanácstalanul álltam, és vártam, hogy kifejtse bővebben. Rám nézett. Látszott, hogy cikáznak a fejében a gondolatok. Próbált rendet tenni közöttük, de egyelőre vesztésre állt.
- Te elutaztál Párizsba Ellel, azon a napon, amikor reggel még a tenyerembe élveztél. – tört ki belőle.
- Ne légy közönséges! – utasítottam rendre. – Nem én kezdtem. Te utaztál el, és összejöttél Taylor Swifttel, mikor pár órával előtte még engem csókoltál szenvedélyesen.
- Te jó ég! Louis! Azaz egész cécó csak miattad, MIATTUNK volt! Hogy megvédhessem a kapcsolatunkat, és téged. Soha nem voltak érzelmeim Taylor Swifttel kapcsolatban, ahogy az elmúlt nyolc hónapban rá sem néztem senkire, mert rajtad kívül nem érdekelt az égvilágon más.

Amikor hazajöttem, ott találtam a leveledet, hogy elhagytál El miatt. Kiírtad, hogy ne keresselek, és komolyan is gondoltad, hisz nem válaszoltál semmire. Nem volt választásom. Csak annyit tehettem, hogy elfogadom a döntésedet, és félreállok. Utolsó szalmaszálként kapaszkodtam abba, hogy hazajössz, és elmondod, hogy ez csak baráti kirándulás volt, és a nyakamba ugrasz, hogy mennyire hiányoztam. Így éltem túl azt a három napot. Amikor megjöttél, a taxiból kiszállva visszahajoltál és szájon csókoltad a barátnődet. Aztán kérdésemre közölted, hogy időre volt szükséged, hogy letisztuljanak a dolgok, és hogy döntöttél. Azt is elmondtad, hogy komolyra fordult a kapcsolatod Eleanorral… hogy… lefeküdtél vele. Mégis mit tehettem volna? Szerettem volna kérni, könyörögni, hogy ne tedd ezt velem, de úgy éreztem, már nem segít, ha még jobban megalázom magam. – a döbbenettől elakadt a hangom, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Nem tudtam, nem bírtam felfognia az elmondottakat, és nem is stimmeltek össze a puzzle darabkái.
- Nem! …NEM!... Nem akartál lefeküdni velem, mert már akkor tudtad, hogy nem akarsz belemenni ebbe a kapcsolatba. Aztán másnap elutaztál, és összejöttél a kacsacsőrűvel. – ezen Harry is elmosolyodott. Tiltakozni akart, de leintettem. –Nyilvánosságra hoztátok a kapcsolatotokat, és engem letaglózott, hogy nem volt annyi vér a pucádban, hogy megelőzd a híreket egy személyes beszélgetéssel. A telefonban csak tereltél, és vártad, hogy a dolog megoldódjon magától.  Igen, elmenekültem. Időt akartam nyerni, hogy ne kelljen szembenéznem az elkerülhetetlennel azonnal, mert belehaltam volna, azt hiszem. El segített összerakni  a darabjaimat. És igen. Azt akartam, hogy sikerüljön vele, hogy megtanuljam szeretni, és legyen egy boldog életünk, de egyetlen próbálkozás után rájött, hogy mást szeretek. Felajánlotta, hogy legyünk barátok, én pedig örömmel elfogadtam ezt a nemes gesztust. Ha Ő nincs, valószínűleg már rég kitaláltam volna valamit, hogy ne kelljen ezen a sárgolyón vesztegelnem tovább. – lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy kiszáll belőlem az utolsó erőtartalékom is, ez után a vallomás után. A lelkem ismét lecsupaszítottam Styles előtt. Meg is érdemlem, ha megint belém rúg, megaláz. Okos ember más kárán tanul, az idióta a sajátján sem.
Ez van.
Közben hallottam a kocsiajtók csapódásait. Megjöttek a többiek.
Percek teltek el némán. Nem néztünk egymásra, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Igyekeztünk feldolgozni az elhangzottakat, és értelmet találni a másik logikájában. Nagyon nehéz dolgunk volt. Én képtelen voltam elhinni, amit mondott, és végképp nem értettem, miért nem mond most igazat. Nincs már mit veszteni, ez a hajó rég elment, nem származik belőle semmi haszna, ha most beetet a hülye sztorijával. Három hónap elteltével már olyan mindegy, mit gondoltunk akkor.
- Figyelj Harry! –félig emelte csak fel a fejét, a haja takarásából nézett fel rám. – Nincs értelme ennek az egésznek. Teljesen mindegy már, ki mit mondott, vagy nem mondott, és főleg mit gondolt akkor. Az idegeim nem bírnak ki több feszültséget. Egyszerűen nem tudok most erről többet beszélni. - megfordultam, leakasztottam egy kapucnis felsőt a fogasról, és rátenyereltem az ajtónyitó gombra. Leléptem a buszról, és határozott léptekkel elindultam a sajátom felé.
Félúton lehettem, amikor hallottam újra sziszegni Harry ajtaját, és rögtön utána a nevemet kiáltotta. Megtorpantam, de aztán erőt vett rajtam a harag. Csak hagyjon elmenni. Nem akarok már több hazug magyarázkodást végighallgatni. Értelme sincs. Mi van? Unalmas a turné? Megfűszerezné egy kis fiús játékkal? Vagy minek ez az egész őrület? Szaporábban lépegettem, hogy hamarabb érjem el a buszt. Hallottam a cipőtalpa csattogását a vizes aszfalton, és tudtam, hogy utánam szalad. Én is szinte futólépésre váltottam.
- Lois! Lou! – már egész közelről szólt a hangja. – Nem felejtettél el valamit? – DE! Elfelejtettem, hogy mekkora balfasz voltam, hogy megint hagytam, hogy felszakítsd a sebeket, és szétrombold a nehezen felépített önuralmamat, gondoltam. Egy kéz markolta meg a vállamat, és próbált megfordítani. Olyan pipa lettem, hogy majd felrobbantam. Ez már mindennek a teteje. Megpördültem.
És ott állt Harry, a kezében Alfonszal, és mosolygott rám. – Azt hiszem, hiányzott volna. – és megsimogatta a kismacska fejét, aki hálásan dorombolni kezdett, és úgy tűnt, teljes biztonságban érzi magát a hatalmas tenyerek védelmében. Kiengedtem az addig pulykamód bespájzolt levegőt, amivel le akartam ordítani a fejét. Tétován kinyúltam felé, hogy elvegyem a cicát. Ő is megpróbálta felém nyújtani, de Alfons mind a húsz körmével belekapaszkodott, és panaszosan nyávogott. Esze ágában nem volt elengedni Harryt, aki kihuzigálta az apró karmokat a pulcsijából, ehhez megnyomta a puha mancsokat, hogy elernyessze őket. Látszott, hogy nem először tart macskát a kezében.
 – Naaaa. Alfons! Ne butáskodj már. Itt van apád! Engedj el szépen. - duruzsolta. Tök aranyos volt, ahogy halkan beszélt a macskához. Végre megfogtam, és magamhoz öleltem a cirmost.
– Köszi. És bocs. Kicsit lelökte az agyam a szíjat. – nyögtem ki végül. Nem akartam megint haraggal válni el. Jó lenne, ha normálisan tudnánk egymás közelében létezni.
- Semmi baj. Én nagyon örülök, hogy kiderültek ezek a dolgok. Egészen más megvilágításba helyezik a történteket.
- Az lehet. De ez most engem nem vigasztal. Lehetne, hogy ne beszéljünk róla, legalább amíg a turnén vagyunk?
- Persze. Nem is lenne értelme. Csak utána tudom megtenni a szükséges lépéseket.
- A miket? –kérdeztem, mert ebből egy szót sem értettem.
- Nem érdekes. Vannak dolgok, amiket csak otthon tudok elintézni. –mondta, és közben az arcomat fürkészte, de én képtelen voltam a szemébe nézni. Alfons kinyúlt a kis mancsaival Harry felé, és panaszosan nyávogott. Ő felemelte a kezét, megcirógatta a kismacska puha fejét, a nyakát az álla alatt, aztán legnagyobb döbbenetemre a karomat simította végig.
- Aludjatok jól! – mondta olyan mély, rekedt hangon, hogy azonnal libabőrös lettem tőle. Közben odahajolt hozzám, ajka az arcomhoz ért. Egy nagyon gyengéd csókot kaptam a fülem mellé, aztán még egyet kicsit beljebb, a szám felé. Aztán még egyet, még beljebb. Én csak álltam, és nem hittem el, ami történik. Meg akar csókolni? Hátraléptem, ő ott állt, előrehajolva, az ajka nedvesen csillogott, és legnagyobb döbbenetemre a szemei is. Csak megráztam a fejem, megfordultam és elfutottam a busz felé.