XVII.Fejezet

Sziasztok kedves OLVASÓIM!
Remélem nem baj, ha ma három részt töltök fel. Olvassátok el az előző kettőt  is!! :))



Kedden elmondtam Elnek, hogy úgy döntöttem elköltözöm a közös lakásból, mert Styles már tényleg elviselhetetlen. Elgondolkodón nézett rám.
- Nem értem. Azt mesélte anno, hogy te vagy a legfantasztikusabb lakótárs, kívánni sem lehetne jobbat. Mi történt, ami miatt így megromlott a viszonyotok?
- Igazából nem tudom. Azóta ilyen, mióta veled megismerkedtem. Azt hiszem, valószínűleg szerette volna elmélyíteni a kapcsolatotokat, vagyis többet akart tőled, mint barátságot, és nem tudja megemészteni, hogy jóban vagyunk.
- De hiszen nem is járunk együtt…
- Soha nem kérdezte, milyen a viszonyunk, és én nem kötöttem az orrára.
- Azaz igazság, hogy az én orromra sem kötötted még, hogy mik a terveid .- mondta, és egy kis sértődöttséget éreztem a hangjában.
- Igazad van El. – sóhajtottam egy nagyot, és magamhoz öleltem. – Teljesen igazad. Megérdemled, hogy őszinte legyek veled. Nagyon kedvellek. Hihetetlen jól érzem magam, ha veled vagyok. Akkor érzem, hogy élek. De azt is tudnod kell, hogy van valaki a szívemben, akit nem tudok kitenni onnan. Szeretnék szabadulni az érzéstől, mert már tudom, hogy soha nem kaphatom meg, de képtelen vagyok . Ragaszkodom hozzád, mindenáron magam mellett szeretnélek tudni, de nem tudom azt nyújtani, amit megérdemelsz. És önző vagyok. Szükségem van rád, és titkon reménykedem, hogy egyszer megszabadulhatok ettől a függőségtől, és teljes szívemet neked adhatom. – könny futotta el a szemét, amíg hallgatott. Nagyon komolyan nézett, látszott, hogy mérlegel magában. Megsimogattam az arcát, odahajoltam, és megpuszilgattam . – Ne haragudj. Vagy próbálj nem haragudni. Kérlek!
- Nem haragszom Lou. Nem is haragudhatnék. És nagyra értékelem az őszinteségedet. Éreztem én, hogy nem tudsz nyitni felém, hogy az érzéseid nem alakulnak szerelemmé, de reménykedtem, hogy csak idő kell. Aztán éreztem, hogy van egy harmadik, akiről sohasem beszélsz. Én megelégszem a barátságoddal is, ha többet nem kaphatok. – a szívem facsarodott el, ahogy beszélt, hisz az én érzéseimet fogalmazta meg, azt a kompromisszumot ajánlotta, amit én Harrynek, és tudtam, min megy keresztül.
- Nagyon szeretlek El, ugye tudod? – kérdeztem tőle, mert akartam, hogy tudja, mennyire fontos nekem.
- Igen, tudom. - mosolyodott el, de csak a szájával. A szeme komoly maradt. - Akkor most vegyünk egy újságot, és nézzünk albérleteket egész nap. Imádom a lakáskeresést.

Amikor késő este hazaértem, Mr. Morcos a konyhában tett-vett, de látszott rajta, hogy azt sem tudja, mit hol talál. Mikor hallotta, hogy belépek az ajtón, nagyon buzgón nekilátott valaminek, de elnézve a ténykedését, az a szendvics SOHA nem fog elkészülni, és itt hal éhen a konyhában. Odasétáltam, és kihúztam a harmadik fiókot, amiben a vágódeszka és a kés hevert. Kitettem a pultra, és fordultam volna a hűtőhöz, amikor rám rivallt:
- Mit csinálsz?
- Gondoltam segítek szendvicset csinálni. Vagy mást szeretnél? – kérdeztem békülékenyen. Szerettem volna, ha az utolsó napjainkban normalizálódik a viszonyunk.
- Kértem, hogy segíts? Egyáltalán szóltam hozzád? – fröcsögte válaszként. Mostanában egy mondattal eljutott a tűréshatáromig, és ez kettő volt. Hátraléptem, és nekidőltem a falnak.
- Nem, nem szóltál, és nem, nem kérted, hogy segítsek. Pár nap múlva pedig már meg sem teheted, mert nem leszek itt. Hétfőn kiköltözöm. – karba tett kézzel figyeltem a reakcióját. Az arca megfeszült, a járomcsontja majdnem átszúrta a bőrét. A nyakán liftezett a csont, a vállait felhúzta, és ha jól láttam, nem vett levegőt. Elfordult, gondolom nem akarta, hogy lássam az arcát. Egy paradicsomot kezdett inkább trancsírozni, mint szeletelni.
- Óóó! Nahát, ez gyorsan ment.
- Igen, Eleanor segített lakást keresni, és véletlenül találtunk egy pont megfelelőt. Nincs messze innen. – próbáltam közönyös hangon beszélni, de azaz igazság, hogy olyan volt, mintha egy tőrt forgatnának a szívemben. Bármelyik pillanatban el tudtam volna bőgni magam, ahogy az elmúlt napokban számtalanszor meg is tettem. Képtelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy el kell szakadnom tőle, hogy a barátságunkat megmérgezte valami, hogy az, amiről azt hittem, végigkísér az életen, hirtelen semmivé foszlott. Lelkiismeret furdalást éreztem, mert nem tudtam rájönni, hol romlott el minden, és vajon tehettem volna valamit, hogy megmentsem? Azt sem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az életem nélküle. Az elmúlt 8 hónap örökre beleégett a tudatomba. Mintha egy amputációra készültem volna fel. Olyan veszteségtudattal kellett megbirkóznom, amit nem tudtam elviselni.
- Hmm. Igen. A kicsi El. Roppant segítőkész. Már együtt költöztök az új lakásba? – olyan pimasz, és lekezelő volt a hangja, hogy nem tudtam megállni, hogy ne túlozzak egy kicsit.
- Nem döntöttük még el, de a lakás bőven elég két embernek is. – akkorát vágott a deszkára a késsel, hogy beleremegett a konyhapult. Ahogy hátulról néztem, a felgyűrt ujjú, szakadt fehér pólójában, a vállain ugráltak az izmok, látszott, hogy egy kókuszdiót is felszeletelhetne ekkora erőbedobással. Aztán a pillanat töredéke alatt megfordult, két lépéssel átszelte a konyhát, és már előttem állt. Megmarkolta a vállamat és a falnak szorított. Önkéntelenül felemeltem a kezeimet, és a mellének támasztva próbáltam védekezni, eltolni magamtól.
Villámgyorsan elkapta a csuklóimat és tiszta erőből a falnak szorította őket, fejmagasságban. A tekintete a szemembe fúródott, és olyan őrült szenvedély volt benne, hogy beleborzongtam egy pillanatra. Mozdulni akartam, elérni, hogy engedjen el, próbáltam elfordulni a testemmel, az arcommal, de esélyem sem volt rá. Olyan testi erőfölénnyel rendelkezik, hogyha ő nem akarja, akkor nekem nincs esélyem szabadulni. Azért vergődve félig elfordítottam magam, és szinte nyüszítettem. – Normális vagy? Mit művelsz? Engedj el!
- olyan mély hörgés tört fel a torkából, hogy muszáj volt ránéznem. A szeme a zöld legmélyebb árnyalatában játszott, az arca kipirult, a szája vékony vonalként feszült. Még jobban megszorította a csuklóimat, és az arca elindult felém. A szeme a számra fókuszált, és megnyalta a sajátját. Félrevert a szívem. Nem létezik! Nem teheti meg, hogy erőszakkal megcsókol. És értelme sincs azok után, amit művelt velem az elmúlt hetekben, hónapokban. Annyira logikátlan az egész…
Nem mintha esélyem lett volna logikus gondolkodásra. A szája lecsapott az enyémre, mint egy ragadozó madár teszi védtelen áldozatával. Ezúttal kőkeményen csókolt, fájdalmasan. Szó sem volt  a nyelve simogatásáról, vagy bármilyen gyengédségről. Durván, vadul csókolt. A testem mégis azonnal reagált, a szenvedély gyorsvonatként száguldott végig rajtam. Azonnal  megkeményedtem, a hasamból induló vágy lassan betöltötte minden sejtemet. A szám magától nyílt el, és amikor megérezte, egy helyeslő morgással birtokba vette . A nyelve is követelőző volt, nem hagyott kétséget, hogy nincs beleszólásom az eseményekbe. Ezzel egy időben az egész testével felém mozdult. A jobb lábát beerőszakolta a combjaim közé, és tetőtől talpig hozzám simult. Nyüszítve próbáltam elhúzódni, mert úgy éreztem roppant kínos lesz, ha megérzi mennyire kívánom. Ki fog nevetni, porig fog alázni. De nem tehettem semmit. Vasmarokkal tartott, éreztem, ahogy a vér kifut a kezeimből, és tudtam, hogy ennek komoly nyoma marad majd. De közben a szenvedélyem is magával ragadott. Önkéntelenül viszonoztam a csókot, oldalra biccentettem a fejem, hogy jobban hozzám férjen. A combját betolta az enyémek közé, és a testét erőteljesen nekem nyomta. Abban a pillanatban vettem egy hatalmas levegőt a szájából, mert megéreztem, hogy ő is ugyanannyira begerjedt, mint én. Ágaskodó férfiasságának szinte minden centiméterét éreztem a csípőm jobb oldalán, fel a hasamig. Még hozzám is dörzsölte magát, hogy szemernyi kétségem se maradjon, érdeklődésének mibenlétéről. Belenyögtem a szájába. Vágyam elérte tetőfokát. Nyelvét az enyémre fonta, ő is nyögött, mélyen, erőteljesen, és végre lazított a szorításán. Jól mérte fel a helyzetet, már akkor sem moccantam, ha nem tartott erőszakkal. Annyira kívántam, hogy reszkettem tetőtől-talpig, és én mozdultam a szája után, ha átfordította a fejét a másik oldalra. A testünk is egyre többre vágyott. Ahogy elmélyült a csók, és eszelős falásból érzéki gyönyörré nőtte ki magát, egyre jobban próbáltuk egymáshoz préselni magunkat. A combjaim szétnyíltak, hogy utat engedjenek neki, tegyen amit csak akar. Megszűnt a fájdalmas szorítás a csuklóimon. Az egyik kezével a torkomat fogta át, és a fejemet tartotta  megfelelő szögben, hogy teljesen kisajátítsa a számat, a másik kezével a derekamat fogta, és húzott magához, olyan erővel, hogy beleszédültem. Nem volt már olyan felület, ahol ne értünk volna össze, de úgy tűnt, nincs olyan, hogy elég. Még közelebb, még szorosabban, még teljesebben akartunk összeolvadni. Végre a kezeimbe is visszatért az élet, és mind a tíz ujjammal beletúrtam a hajába. Magamhoz húztam a fejét, és most én fordítottam a csókon. Követelőző lettem, annyira akartam, hogy fájt. Szó szerint megtapasztaltam a kínzó vágy fogalmát. Amikor a kezem a hátára csúszott és épp a pólója alá készültem benyúlni, abban a pillanatban megtámaszkodott a falon a vállaim mellett, és eltolta magát. Lemerevedtem. Ott állt, tőlem tíz centire, a szája kettőnk nyálától fénylett, és duplájára dagadt, a szemei úgy csillogtak, ahogy csak akkor láttam eddig, amikor csókolóztunk, és ő is zihált. Nem is kicsit. Az ajkát néztem és szinte könyörögtem a pillantásommal, hogy hajoljon rá újra a számra. Mivel nem tette meg, felé hajoltam. Hátrahőkölt, és elmosolyodott, de nem kedvesen. Megfagyott bennem a vér.
- Csak azért kaptad ezt a kis ízelítőt, hogy tudd, milyen vágyat és szenvedélyt kellene érezned, amikor őt csókolod. Erre gondolj majd! – azzal sarkon fordult és visszament a vágódeszkához, nekem háttal állt, és szeletelni kezdte a zöldséget. Közben fütyörészett halkan.
Megsemmisültem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, ami történt. De miért? Miért volt erre szükség? Hogy alázhatott meg még annál is jobban, ahová az elmúlt hetekben jutottunk? Hogy lehet ilyen könyörtelen és szívtelen? Tisztában van vele, milyen hatást gyakorol rám, és valaha a legjobb barátom volt. Miért okoz szándékosan ekkora fájdalmat? Egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Minden porcikám úgy reszketett, hogy a faltól sem mertem ellépni. És feladtam. Lecsúsztam a padlóra ott ahol voltam, átfogtam a térdeimet, és hangtalanul sírni kezdtem.
Nem nézett rám. Amikor megpakolta a szendvicsét, elindult a szobájába. Útközben még felvett egy újságot a dohányzóasztalról, majd lecsapta a villanyt. Az ajtó kattanása jelezte, hogy egyedül vagyok. Ott ültem a sötétben, reszketve a vágy maradékától, a szégyentől, a megalázottságtól és a reménytelenségtől.
Soha ne gondold, hogy rosszabb már nem jöhet, mert DE! Mindig van rosszabb….