XXIX. Fejezet

Sziasztok!
Nagyon kellemes hétvégét kívánok mindenkinek, és jó olvasást.
Ha van kedvetek örvendeztessetek meg a véleményetekkel.
Egy apró spoiler....a következő résztől felpörögnek az események. Kitartás!!

xxxBecca



XXIX. Fejezet

Már jócskán őszbe hajlott az idő. Egyre többször van reggel olyan hideg, hogy elő kellett vennem a melegebb kabátokat. A gardróbban beleakadtam egy doboz fényképbe, amit még Harryvel hívattunk elő, mert úgy gondoltuk, hogy papírképeket nézegetni sokkal jobb, mint a képernyőt bámulni. És ez milyen igaz. Százszor vettük a kezünkbe a képeket, és mindig olyan jó volt megnézni őket. Egymás kezéből kapkodtuk ki, és hozzá egymás szavába vágva meséltük a sztorikat. Hatalmasakat nevettünk, vagy épp meghatódtunk egy-egy fotón. Milyen jó is volt akkor, amikor még együtt voltunk, mint két barát. Néha sajnálom, hogy teret engedtem a vonzalmamnak, és hogy úgy tűnt, Harry is viszonozza azt. Talán ha benne soha fel sem merül, hogy lehetne köztünk több mint barátság, akkor még most is idilli lehetne a helyzetünk. Persze nincs értelme a múlton rágódni, de könnyű azt mondani. Ezerszer tettem mérlegre, hogy vajon az a két hónapnyi közeledés, a lopott csókok, és a végén a két majdnem szex megérte-e, hogy elveszítsem, és bizony eddig minden alkalommal arra jutottam, hogy nem. De már nem csinálhatom vissza. A dolgok változnak, mi is változunk. Több mint három hónapja élek egyedül, vagyis majdnem egyedül, mert Alfons, a szürke macska az új lakótársam, akit Eltől kaptam, mint szinte minden jó dolgot az elmúlt időszakban. Jó szót, kedvességet, szeretetet, és törődést. Ha ő nem lenne, már feladtam volna, annyi szent.

Szóval Alfons egy menhelyi cica, akit egy kukából szedtek ki az állatvédők, és 3 napos kora óta emberek nevelték. Nagyon hálás az életéért, soha nem felejti el megköszönni az ételt, vagy a simogatást. Alfons egyébként lány cica, csak ez később derült ki számomra, mint ahogy elneveztem, ezért úgy voltam vele, most már megtartjuk, ha fiú, ha lány. Eleinte nem örültem szegénynek, csak a koloncot láttam benne, a gondot. El érezte az elutasításomat, de remek diplomata módjára megoldotta a helyzetet. Azt mondta, két hétig marad csak a cica, utána egy barátnője magához veszi, addig bírjam ki valahogy. Úgy voltam vele, hogy szeretem az állatokat, és ez a kis jószág már annyit szenvedett, én megteszem érte, ami telik tőlem. Két hétig arany élete lesz nálam, aztán majd az új gazdi terelgeti tovább. Persze, hogy a kis bársonytalpú pár nap alatt levett a lábamról. Amikor először ugrott fel az ölembe, lelöktem szegényt, mert nem akartam senkit és semmit közel engedni magamhoz. A Harryvel történt szakítás olyan ajtókat zárt be bennem, amit talán soha többé nem fogok kinyitni. Legközelebb már csak a kanapé másik oldalára ugrott fel, és tisztes távolban tőlem összegömbölyödött. Aztán nagyon lassan, apránként közeledett, és amikor már hozzáért a combomhoz, halk dorombolásba kezdett, majd hamarosan elkezdte puha mancsaival dögönyözni a lábamat. Amikor rosszallóan ránéztem, apró, vékony kis hangján örömteli nyávogást hallatott, és olyan hangosan kezdett dorombolni, hogy megijedtem, valami baja van a macskának, elromlott… Szóval lassú tűzőn főzött meg. Finoman a bokám köré fonta magát, végigcirógatott a farkával, ha elment mellettem. Arra ébredtem, hogy a hasamon fekszik, örülten gyúr a mancsaival és veszettül dorombol. Nem lehetett nem szeretni. Amikor El  (aki úgy gondolta, egy jó cselhez jó lezárás is kell..) beállított a macskakosárral, hogy elviszi Alfonsot, szinte eszement módon felkaptam a macsekot, berohantam vele a hálóba, és onnan ordibáltam, hogy márpedig nem adom, ő az enyém. Eleanor pedig szakadt a röhögéstől a konyhában, és felvette a telefonjával az egész műsort. Amikor később elmesélte a cselszövést, és lejátszotta, hogy mit műveltem, a földön fetrengtünk a nevetéstől, aminek Alfons örült a legjobban, mert kedvére ránk mászhatott, játszhatott El hajával, és belemélyeszthette a körmeit a hasamba, miközben azt játszotta, hogy tésztát gyúr.

Megkezdődtek a következő koncertturné előkészületei. Kevesebb, mint egy hét van hátra, és ismét útra kelünk. Már megbeszéltük a fiúkkal, hogy Liam alszik majd Harryvel a buszban, és én alszom Zaynnel és Niallal. Azt még nem tudták, hogy velem együtt Alfonsot is megnyerték, de úgy gondoltam, ezt majd meglepetésként tálalom induláskor.
Kicsit szorongtam, mert az utolsó turné idején együtt voltunk Harryvel, és annyi édes emléket idézett fel bennem már a koncertkörút gondolata is, hogy valamennyiszer elszorult a torkom. Próbáltam megkeményíteni a szívemet, mert egészen biztos, hogy nagyon nehéz lesz túlélni ezt. Talán segít majd, hogy Alfons odabújik hozzám éjszaka, és lesz kinek elsuttognom a bánatom, hisz El nagyon messze lesz. Mióta hazajöttünk Párizsból, szinte nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna. Úgy éreztem, én vagyok a fuldokló, és ő a szalmaszál, amin át lélegezhetek. Nem tudtam mi lesz velem nélküle.
Az indulás napja egész jól kezdődött. Szépen sütött a nap, és nem volt hideg. Előző este összepakoltam a holmim, így reggelre csak a fürdés, borotválkozás maradt. El nálam aludt, hogy összebújhassunk, mielőtt két hétre elszakadunk egymástól. Ismerte a félelmeimet, egész este nyugtatott, bíztatott, hogy minden rendben lesz.
- Ha három hónapja nem szóltok egymáshoz, és Harry kerül, mint egy pestisest, miért most változna meg a dolog hirtelen? Miért bántana, vagy szólna be? Már rég megtehette volna százszor. Nyugi. Tudod, hogy ő mindig betartja a szavát. Azt ígérte, nem lesz tapló. Akkor nem is lesz.
- Nem csak ettől félek El. Attól is, hogy felszakadnak újra a sebek. Meséltem neked, hogy az utolsó turnén mik történtek a színfalak mögött. A lakóbusz pedig a mi történetünkben annyit szerepelt fontos állomásként, hogyha megfilmesítenék a sztorit, a busz főszerepet játszhatna benne.
- Figyelj Lou! Igazad van. Arra nincs garancia, hogy a felidézett emlékek nem fognak fájdalmat okozni. De a szép emlékek akkor is szépek, ha nincs közük a jelenünkhöz. Ezt te tudod a legjobban. Rengeteget fogtok dolgozni, nem lesz ennyi időd az elmélkedésre. Hülyéskedtek majd a többiekkel, és elszalad a két hét, mint egy pillanat.
- Oké. Legyen így. De ma már nem akarok ezen agyalni. Inkább bújjunk össze hármasban, és nézzünk valami vígjátékot.
- Szuper ötlet! Alfons, ma te választasz filmet!
Másnap reggel vidáman ébredtem a jó időre, és egész reményteljesnek hatott az állapotom. Alfons bemászott a kosarába, rácsuktam a kallantyút és indulásra készen vártuk Elt az ajtóban.
- Ne felejtsd el meglocsolni a virágokat pénteken. – mondtam neki, miközben lefelé mentünk a lépcsőn.
- Úgy mondod, mintha te valaha meglocsoltad volna őket! Mindig Harry locsolt, mióta ő nincs, azóta csakis én. Nem kell figyelmeztetned rá. – korholt le, és igaza volt.
- Oké. Két hét múlva találkozunk. – öleltem magamhoz olyan szorosan, ahogy csak bírtam.
- Louis! Kiszorítod belőlem a szuszt! Nem egy évre kell elmenned a világ másik végére. Pár nap, és itthon leszel. Addig pedig akár naponta százszor is beszélhetünk telefonon, és minden este skypen.
- Rendben. Jól van. Lehiggadok. Gyere Alfons, menjünk. – felemeltem a macskakosarat és beszálltam vele a taxi hátsó ülésére. Ahogy elhajtottunk, addig néztem hátrafelé, amíg meg nem fájdult a nyakam, és amíg El csak egy apró pont volt a messzeségben. Összeszorult a gyomrom.
A buszok már indulásra készen álltak a parkolóban. Én érkeztem elsőnek. Bemásztam a miénkbe, és elrendezkedtem  Liam helyén. Kiengedtem Alfonsot, és megmutattam neki az ideiglenes otthonunkat. Nem mondhatom, hogy örült a dolognak, mivel a macskák nagyon kötődnek a helyhez, ahol élnek. Azért egész vidáman mászott fel a függönyön Niall ágyához, és nézett körül az apró fülkében. Miután adtam neki enni, és megbeszéltem vele, hogy jól kell viselkednie, mert itt ugye nem csak mi leszünk ( nem vagyok normális….egy macskával beszélgetek! ) betettem a kedvenc párnáját az ágyamba, ő bemászott, összegömbölyödött, és a saját farkával körbefonva szépen el is aludt.
Megérkeztek a fiúk és elkezdődött az őrület. Jöttek a zenészek, a szerelők, a biztonságiak, és lassan egy méhkashoz kezdett hasonlítani az indulási pontunk. Négy kamion, a két lakóbusz és még két busz a többieknek, akiknek nem jár alvóhely a turnén. Szerencsétlenek az éjszakai utazásokon a kényelmetlen ülésekben próbálnak pihenni. Ilyenkor szörnyű lelkiismeret furdalásom van. De hát ez van. Nekünk muszáj pár órát aludnunk kényelmesen, a mindennapi koncertezés így is roppant kimerítő. Egy-egy alkalommal akár három kilót is képes vagyok leadni egy show alatt, úgyhogy utána nem győzöm pótolni a kalóriákat, és főleg a több liter folyadékot. De az emberi szervezet csodálatos, pár nap alatt átállok a turné-üzemmódra, annyit eszem és iszom napközben, mint máskor egy hét alatt. A többiekkel is ugyanez szokott történni, ezért a kiszolgáló személyzet tonnaszám hordja nekünk a kaját.
Elmúlt már 9 óra, mire végre útra keltünk az első célállomás felé. Az út unalmasan telt. Máskor napközben mindig egy buszon utaztunk, de Harry ma inkább a zenészek buszát választotta a miénk helyett, és ez rányomta a bélyegét a hangulatra. Nem hibáztattak a fiúk, de mindenkinek fájt, hogy nincs meg a régi egység, a szétválaszthatatlan ötös fogat. Valaha azt hittük, senki és semmi nem állhat közénk. Fájdalmas volt ez mindannyiunknak.  Amikor Alfons előbújt a rejtekéből, a fiúk először csak tátott szájjal nézték, majd amikor bemutattam őkelmét a brigádnak, akkor szakadtak a röhögéstől, hogy a lánycicát hogy neveztem el. Azonnal belopta magát a szívükbe, bár Niall tüsszögni kezdett, úgyhogy átszólt a dokinak a másik buszba, hogy némi antihisztamint készítsen elő.
Délutánra érkeztünk meg a stadionhoz, ahol a szerelők egyből nekiestek a színpadnak, mi pedig próbálni kezdtünk egy kisteremben. A nyomott hangulat nem múlt el, sőt, most hogy Harry is ott volt, szinte kézzel tapintható volt a feszültség. Aztán, amikor belemelegedtünk az éneklésbe, az oldotta a helyzetet. Már mosolyogtunk, és egyre felszabadultabban ökörködtünk. Mire leszállt az este, már alig vártuk, hogy kezdhessünk. A tömeg morajlása behallatszott az öltözőnkbe, mert a stadion főbejárata szinte felettünk volt. Urrá lett rajtunk a lámpaláz, ami még most, több száz fellépés után is ugyanolyan, mint az elején. Persze hamarabb elmúlik, és a színpadon már nem nagyon tudnak nekünk meglepetést okozni, de az első szám feléig szétstresszeljük magunkat.

Most is így volt, de utána ment minden, mint a karikacsapás. Óriási sikerünk volt, a lányok tucatjával dobálták fel a melltartókat, amit szinte fetisiszta módon mindig összegyűjtünk, és a kamionokban

lógatunk fel. A londoni raktárban ezrével vannak felhalmozva dobozokban. A mai koncert után gyors távozás volt betervezve. Ez azt jelenti, hogy nincs autogramosztás, hanem az utolsó szám után már rohanunk is végig a folyosókon, ki a parkolóba, be a buszokba, és azonnal indulnak velünk. Ahol nem tudják másképp szavatolni a biztonságunkat, ott csak ez a járható út. Mivel a következő napon egy közeli városban léptünk fel, kábé 30 kilométerrel arrébb egy nagy parkolóban ütöttünk tábort, és arról beszéltünk, hogy végre el tudunk menni bulizni. Aztán belém nyilallt, hogy ha én megyek, Harry megint nem jön, és a fiúknak nagyon hiányzik már így is. Úgyhogy kimentettem magam, azzal az ürüggyel, hogy kibicsaklott a bokám ( ami igaz is volt, de nem volt vészes) és jegelni fogom, valamint, hogy Ellel szeretnék beszélni skype-on. Be is vették, sőt talán enyhe megkönnyebbülést is éreztem a hangjukon, ahogy kifelé indultak. Még hallottam, hogy Liam Harryt hívja telefonon:
- Hello Haz! Van kedved elmenni bulizni? Zayn és Niall is jönnek. – tudtam, hogy azért sorolta fel a neveket, hogy Harry tudja, nyugodtan velük tarthat, mert én nem megyek. Nem nehezteltem rá, hisz ez volt a szándékom az egésszel. Ezt Zayn is tudta, mert amikor a többiek leléptek már a busz lépcsőjén, ő hátra maradt, visszanézett rám, biccentett felém, mintha megköszönné, amiért nem engedem, hogy Harry teljesen elidegenedjen tőlük. Én is bólintottam, jelezve, hogy megértettem, aztán sziszegve becsukódott mögöttük az ajtó.